Igazhitüek uralkodója – imigy kezdé – hogy felségednek jobban
megmutathassam, miként jutottam jelenleg általam birt vagyonomhoz,
legelébb is két igen meghitt barátról kell emlékeznem, kik e Bagdad
városa még életben lévő polgárai, s beszédem igaz voltáról bizonyságot
tehetnek. Isten, mint minden jónak kezdője után, egyenest nekik
köszönhetem szerencsémet.
E két jó barátok egyikének Saadi, másiknak Saad a neve. Saadi, ki
felettébb gazdag, mindig azt vitatta, hogy e világon csak ugy lehet az
ember boldog, ha annyi kincscsel bir, hogy minden embertől függetlenül
élhessen.
Saad más vélekedésen van. Ő ugyan megengedi azt, hogy kell birni
gazdagsággal, a mennyiben az t. i. az élet fentartására szükséges; ő
azonban azt állitja, hogy az erénynek kell az emberek boldogságát
tennie, a nélkül hogy ezek tovább aggódnának e világi javakról, mint a
mennyiben azok szükségeik kielégitésére, s mások iránti jóságos
cselekedetek adakoztatására szükséges. Saad ezen emberekhez tartozik, s
ő jelen körülményi között igen szerencsésen s megelégedetten él. Noha
Saadi hozzá képest úgyszólván véghetlenül gazdag, mindamellett
barátságok igen szoros és igazlelkü, s a gazdagabbik magát sem tartja
többnek amannál. Ez egyetlen pontot kivéve, mindig egyet értettek még
mindenben.
Egykor Saadi beszédközben e tárgyról, – mint nekem azután mindaketten
beszélték, – azt állitá, hogy a szegények csak azért szegények, mivel
vagy szegénységben születtek, vagy pedig, ha vagyonosak voltak is
születésökre nézve, vagyonjokat vagy eltékozlották, vagy, a mi nem
ritka, valamely előre nem látott eset által elvesztették. „Vélekedésem
szerint“ mond ő folytatólag „ezen szegények csak azért szegények, mivel
nem birnak összeszerezni oly összeg pénzt, mely elegendő volna, hogy
szorgalmas forgatása által nyomoruságukból kiragadná, s én azt tartom,
ha valaha e pontra juthatnának, s e summának illendő hasznát vennék,
idővel nem csak gazdagokká, hanem igen tehetősekké is lennének.
Saad Saadi állitását nem akarta helybenhagyni. „A tőled ajánlott mód,“
mond ez „egy szegénynek gazdagithatására, előttem nem látszik oly
biztosnak, mint gondolod. Ebbeli vélekedésed nem eléggé alapos, s én
ennek ellenében a magamét több jó okkal támogathatnám, de a melyek
messze vinnének. Én azt hiszem, s legalább szintannyi hihetőséggel, hogy
egy szegény hamarább meggazdagszik akármi által is, mint állitásod
szerint egy összeg pénz által, – bármi takarékosan s gazdaságosan
forgassa is, hogy jól vitt dolgai által szaporithassa.“
„Saad,“ mond Saadi, „jól látom, hogy veled semmire sem mennék, ha tovább
is védelmezném vélekedésemet a tied ellen; hanem inkább magam teszek
próbát, hogy meggyőzzelek felőle, s p. o. egy összeg pénzt, mely
elegendőnek fog látszani, azon mesteremberek egyikének fogom
ajándékozni, ki szegény származású lévén, mindennapi keresményéből él, s
azon nyomorúságban hal meg, melyben születék. Ha nekem ez nem sül el,
megkisértjük, a vélekedésed szerinti úton jobban megyen-e?“
Néhány napra e szóváltás után a két barát a város azon részébe jutott
sétálás közben, hol én kötélgyártó mesterségemet üztem, melyet atyámtól
tanultam, ez pedig nagy apámtól, családunk törzsökétől tanulta. Ki
öltözetemet s köntösömet látá, könnyen kitanulhatá belőlök
szegénységemet.
Saad, emlékezvén Saadi szavaira, monda ehhez: „Ha tán el nem felejtéd,
mire kötelezéd magad irántam, ime van egy ember, reám mutatva – kit már
régen látok állandó szegénységében köteleit gyártani. Ez bőkezüségedre
egészen méltó tárgy, s a minap emelitetted próbatételre egészen
alkalmas.“
„Jól emlékezem róla“ mond Saadi, „hogy az óta folyvást annyi pénzt
hordok magammal, a mennyi ily nemü próbatételre szükséges, és csak olyan
alkalomra vártam, hol magad szemmel látott tanú lehetsz. Szólitsuk meg,
s tudjuk ki, van-e valóban pénzre szüksége.“
A két jó barát felém tarta, s látván, hogy velem szólani akarnak,
félbenhagyám munkámat. Szokás szerint minden jót kivánva szólitának meg,
s Saadi nevem tudakolásán kezdé a beszédet.
Én viszonozván a köszöntést, Saadi kérdésére felelve mondám: „Uram, az
én nevem Hasszan, s mesterségem miatt Hasszan Alhabbal név alatt vagyok
ismeretes közönségesen.“
„Hasszán“ mond erre Saadi, „minthogy nincs oly mesterség, mely el ne
birná tartani mesterét, nem kételkedem, hogy a kelmedé is hoz be annyit,
a mennyi illendő elélhetésére elegendő, s magam is csudálkozom, hogy
mióta kelmed ezt üzi, nem takaritott magának annyit, hogy nagyobb
mennyiségü kendert vásárolván, több munkát végezhetne mind maga, mind
fogadott legények által, élete könnyebbitésére.“
„Uram“ felelém neki, „nem fogna csodálkozni, hogy nem takaritottam
semmit is, és nem indulok gazdagodni a javaslott uton, ha tudná, hogy
egész napi összes munkámmal alig vagyok képes annyit keresni, a mennyi
szükséges magam s családom kenyérrel s főzelékkel táplálatára. Van
feleségem s öt gyermekem, kik közül még egy sincs akkora, hogy csak
legkevésbbé is segithetne; kell számokra élelem és ruházat, s egy
gazdaság körül, bármi kicsi legyen is, mindig akad ezerféle szükség,
melyet nem igen mellőzhetni. Noha a kender nem drága, mégis pénz kell
beszerzésére, s ez mindig az első, a mit munkám szerzeményéből félre
kell tennem, különben nem volnék képes annyit keresni, a mennyi házi
szükségeimre kell. Könnyen elgondolhatja most édes ur“ folytatám tovább,
„lehetséges-e annyit szereznem, hogy magamat s családomat jobb lábra
állithassam. Nekünk elég, ha azon kevéssel, mit isten ád, megelégszünk,
s hogy nem gerjeszté fel még bennünk annak kivánását, a mi talán hibázik
tőlünk; sőt inkább ugy tapasztaljuk, hogy semmink sem hibázik, mihelyt
ki van elégitve mindennapi szükségünk, s mi nem vagyunk miatta
kénytelenek senkinek is terhére esni.“
Midőn mind ezeket oly körülményesen mondám Saadinak, felelé nekem:
„Hasszan, már nem csodálkozom többé, igen jól értem, mért kelle
megelégedned jelen állapotoddal. De ha ajándékoznék egy erszényt kétszáz
aranynyal, jól vennéd-e hasznát, s mit gondolsz, ezen összeggel nem
lennél-e rövid idő mulva legalább is olyan gazdaggá, mint a
mesterségedbeli legjelesebbek?“
„Uram“ viszonzám, oly derék embernek tartom, hogy meg vagyok győződve,
nem üzi velem talán csak tréfáját, hanem ajánlása való. Azért bátorkodom
kinyilatkoztatni, hogy sokkal csekélyebb summa is elegendő volna, nem
csak oly gazdaggá lennem, mint a sorsombeli legelsők, hanem rövid idő
mulva gazdagabbá is, mint e kiterjedt és népes Bagdad nagy városának
valamennyie összevéve.“
A nagylelkü Saadi csakhamar be is bizonyitá, hogy igazat beszélt, kihuzá
erszényét kebléből, s kezembe adá e szavakkal: „Nesze ez az erszény, a
kétszáz aranyat hiány nélkül megleled benne. Én kérem az istent, áldását
adja hozzá, s részesitsen malasztjában, hogy jól vehessed hasznát.
Bizonyos lehetsz egyuttal a felől is, hogy én és Saad barátom itten,
igen fogunk örülni, ha halljuk, hogy általunk szerencsésebbé lettél,
mint most vagy.“
Midőn én, igazhitüek uralkodója, az erszényt kaptam, s keblembe
rejtettem, egészen át valék hatva gyönyörtől és hálaérzettől, hogy a
szavam is elállott, s hogy nekem lehetetlen vala ezt jótevőmnek másként
kijelenthetni, hanem hogy ruhája szegélyéért nyultam, megcsókolás
végett; de ő kitére, s utjának indula barátjával.
Eltávozásuk után munkámhoz fogván, első dolgom az volt, az erszény
eltevésére biztos helyről gondoskodni. Nyomoru kis hajlékomban t. i. sem
szekrényem, sem ládám nem volt, melyet elzárhattam volna, sem más oly
biztos helyem, hova hamar felfedeztetés félelme nélkül elrejthettem
volna.
Minthogy én is hozzám hasonló emberek szokása szerint kevés pénzecskémet
csalmám (turbán) ránczaiban hordoztam, e kétkedésem közben félbehagyám
munkámat, s hazatértem, csalmám rendbeszedésének ürügye alatt. A dolgot
oly vigyázva tevém meg, hogy feleségem s gyermekim tudta nélkül tiz
aranyat kivéve az erszényből legnagyobb szükségeim fedezésére, a többit
azon vászon ránczai közé göngyölém, melylyel sapkámat szoktam
körülövedzeni.
Még aznap tett első kiadásom abból álla, hogy jó sok kendert vásároltam,
s ezután, – minthogy már régen nem volt husétel asztalomon, –
mészárszékbe menék hust venni.
Visszamenet kezemben vivém a hust, midőn egy éhes ölyv, anélkül, hogy
védelmezhettem volna magamat, felém csapott s azt bizonyára kiragadja
kezemből, ha erősen nem tartom. Azonban jobb lett volna azt átengednem
neki, hogy erszényemet el ne veszitsem. Minél erősebben védelmezém
magam, annálinkább erősködött azt tőlem elvenni; levegőben lebegve s
martalékját tartva, idestova ránczigált. Szerencsétlenségemre ezen
erősködéseim közben leesett fejemről csalmám.
Az ölyv azonnal elbocsátá ragadmányát, csalmámra rohant, s levegőbe
emelé magával, még minekelőtte felkaphattam volna. Erre oly jajdulásra
fakadék, hogy a szomszédság emberei, asszonyai s gyermekei megijedének s
egyesiték lármájokat az enyémmel, hogy az ölyvöt megijesztvén,
martalékja elbocsátására birjuk.
E móddal néha rábirhatni az efféle madarakat ragadmányuk eleresztésére;
ezuttal azonban az ölyv nem ijede meg a lármától, hanem csalmámat oly
messze vivé, hogy eltünt szemeink elől, minekelőtte elejté azt. Azért
sikeretlen lett volna minden fáradságom s erőlködésem, ha utána
szaladtam volna isméti megtalálhatása végett.
Pénzem s csalmám vesztén elszomorodva, hazatértem. Mást is kelle pedig
vennem, miáltal az erszényből kivett tiz arany ismét megfogyott. Kendert
is vettem már, s a maradék nem volt elegendő képzelt szép reményim
valósitására.
Leginkább az nyugtalanita, hogy jótevőm, megértvén szerencsétlenségemet,
mely előtte talán hihetetlennek s következőleg kopasz mentségnek
tetszhetett, igen elégedetlen leszen bőkezüségének ily botorul
használásán.
Mig a megmaradt nehány aranyban tartott, én és családom jól éldegéltünk;
én azonban rövid idő mulva ismét előbbi helyzetembe, s nyomoruságomból
való kimenekedés tehetetlenségébe jutottam, mint azelőtt. Mindazáltal
épen nem panaszkodtam. – „Az Isten“ gondolám magamban, „kisérteni akara,
oly időben adván vagyont kezeimbe, midőn legkevésbé reménylém; azonnal
ismét meg is foszta tőle, mivel neki ugy tetszett, s hatalmában állott.
Dicsértessék azért, valamint eddig is dicsérém azon jótéteményeiért,
melyeket nekem adni jónak talált. Én alája vetem magamat isteni
akaratának!“
Igy elmélkedém azalatt, hogy feleségem, kivel szenvedett káromat s annak
okát közlém, egészen vigasztalhatatlan vala. Ijedtségemben szomszédim
előtt is ki találám böffenteni, hogy csalmámban egyuttal egy
százkilenczven aranyos erszényt is veszték el. Mivel pedig ismerték
szegénységemet s meg nem foghatták, hogyan jutottam volna munkám
keresménye által ily nagy összeg pénzhez, csak kinevettek, s a gyermekek
még inkább, mint ők.
Az ölyv okozta szerencsétlenségem után mintegy hat hónap mulva a két jó
barát ismét azon városrész felé mene sétálni, a hol én laktam. A
szomszédság miatt Saadnak eszébe juték. Ezért mondá Saadihoz: „Nem
vagyunk itt messze azon utczától, melyben Hasszán Alhabbal lakik;
menjünk arra, s nézzük meg, a neki adott kétszáz arany mennyivel
segitette jobb lábra sorsát annál, melyben találtuk.“
„Igen szeretem“ mond Saadi, „már nehány nap előtt eszembe juta s előre
örültem azon gyönyörüségnek, hogy próbám sikere tanujává tehesselek.
Meglátod, nagy változás történt vele, s hiszem, alig ismerendünk rá.“
A két jó barát még Saadi beszéde közben tért be az utczába. Saad, ki
először s már messziről vevé észre, mondá barátjának: „Ugy rémlik
előttem, mintha igen korán nyerted volna meg a pénzt. Hasszán Alhabbalt
látom ugyan, de személyében legkisebb változást sem veszek észre.
Szintoly roszul ruházkodott, mint midőn beszélénk vele. Csak azon
egyetlen változást veszem rajta észre, hogy csalmája valamivel ujabb s
tisztább. Győződjél meg magad, hibáztam-e vagy sem?“
Közeledvén, igen jól észrevehette Saadi, ki most szinte szemügyre vett,
hogy Saadnak igaza van, s el nem képzelheté, minek tulajdonitsa a rajtam
észrevett csekély változást. Ő ezen annyira elcsodálkozék, hogy egy szót
sem szóla hozzám; Saad ellenben szokott mód szerint köszönte, s szóla
hozzám: „Nos, Hasszán, talán nem is lesz szükség kérdenünk, hogyan
mennek aprólékos dolgaid utolsó találkozásom óta. Kétségkivül jobb
folyamatban vannak, s a kétszáz arany erre bizonyosan tetemes segitségül
szolgált.“
„Nemes urak! – felelék mindakettőhöz fordulva, – legnagyobb fájdalmamra
kell megvallanom, hogy jó kivánságtok s reménységtek, valamint a magamé
is, nem volt oly sikerü, melyet várnotok vala okotok, s melylyel magamat
is hitegettem. Az engem ért rendes történetet alig fogjátok elhinni.
Mindamellett is becsületes ember létemre, kinek hihettek, mondom, hogy
semmi sincs oly igaz, mint az, a mit mindjárt fogtok hallani.“
Erre elbeszélém esetemet mindazon aprólékos történetekkel, melyeket épen
most beszélék el felségednek.
Saadi sehogy sem hitte el beszédemet. „Hasszán,“ mond hozzám „te
bolondnak akarsz tartani, s engem megcsalni. Hihetetlen a mit mondasz.
Az ölyvök nem vadásznak csalmákat, csak azt keresik azok, a mi éhségüket
csillapithatja le. Te azonban ugy tevél, mint minden sorsodbeli emberek
szoktak tenni. Ha t. i. valami rendkivüli nyereséget tettek, vagy más
valamely váratlan szerencsében részesülnek, félbehagyják munkájukat,
kedvüket töltik, jól élnek, vendégeskednek, mig tart a pénzben, s ha
mindent elköltének, szintazon nyomoruságban s szükségben tengődnek, mint
azelőtt. Kelmed csak azért marad nyomoruságában, mivel megérdemli, s
mivel maga-magát teszi érdemetlenné a vett jótéteményekre.“
„Uram“ felelék, „én szivesen eltüröm e szemrehányásokat, s kész vagyok
még hevesebbek elszivelésére is; s annál türedelmesebben szenvedem el,
mivel vélekedésem szerint egyet sem érdemlék meg. A dolog az egész
kerületben oly közönségesen ismeretes, hogy erről valamennyi bizonyságul
szolgál. Tudakolja meg önmaga, s meg fogja látni, hogy nem csalom meg. –
Megvallom, még magam sem hallottam soha is, hogy ölyvek csalmákat is
ragadnak el; de a dolog velem történt, mint számos más, mely eddig nem
történt s mégis naponkint megeshetik.“
Saad pártolá, és Saadinak az ölyvekről annyi érdekes történetet beszéle
el, mennyit csak tuda, hogy ez végre erszényét kihuzá kebléből. Kétszáz
aranyat számlála tenyeremre, melyet én erszény nem léte miatt hasonlólag
keblembe rejték. Kezembe adván Saadi ezen összeget, mondá hozzám:
„Hasszán, ezt a kétszáz aranyat is neked ajándékozom; de jól el tedd,
hogy el ne veszitsd ismét mint először, s iparkodjál, hogy ezekkel
szerezzed meg azt, mit már az elsőkkel kelle vala szerezned.“
Bizonyossá tevém, hogy hálaköteleztetésem, melyet e másodszori kegyelme
miatt érzek, iránta annyival nagyobb, minthogy elébbi esetem miatt meg
sem is érdemlem tulajdonképen, s hogy el nem mulasztom jó tanácsa
követését. Még tovább akarék szólni, de ő nem várta el, mert barátjával
folytatva sétálását, elhagya.
Eltávozásuk után nem folytatám munkámat, hanem hazatértem, hol sem
feleségemet, sem gyermekemet nem találtam otthon. A kétszáz aranyból
tizet félretevék; s a többit egy kendőbe göngyölgetém, melyet jól
összecsomóztam. Már csak a volt hátra, hogy a kendőt biztos helyen
rejtsem el. Hosszas fontolgatás után végre eszembe juta, hogy azt egy
szegletben a földön álló korpával teli cserép edénybe tegyem, minthogy
eszembe sem juta, hogy feleségem s gyermekeim abban kereshetnék.
Feleségem csakhamar haza jött, s mivel kevés kenderem volt már, – a két
barátot nem is emlitve – mondám neki, hogy azt megyek vásárolni.
Elmentem; de mig én ezt vásárolnám, jött egy ember, ki olyan mosóföldet
árult, milyen az asszonyoknak fürdéskor szükséges, végig az utczán, s
hangos szóval kinálá áruját.
Feleségem, kinek ezen földe kifogyott, megállitá az árost, s minthogy
pénz nélkül vala, kérdé, nem cserélne-e vele korpáért ilyen földet. Az
áros a korpát kivánta látni; feleségem megmutatá neki az edényt, melyben
volt, s az alku megtörtént. Ő általvevé a földet, s az áros a korpás
edényt.
Visszatértem, megrakodva annyi kenderrel, a mennyit csak elbirtam, s
utánam öt teherhordó szint azzal terhelve, s ezzel egy, a házamba
alkalmaztatott deszkaszekrényt tölték meg. Kifizetém a teherhordókat
fáradságukért, s nehány perczig pihentem. Azután oda pillanték, hova az
imént a korpás edényt tevém, de azt nem látám ott többé.
Felséges Uram! lehetetlen lefestenem bámulásom nagyságát, s azon
behatást, melylyel elmémet illeté. Hirtelen kérdém feleségemet, hová
lett, s ő nekem elbeszélte a cserét, melynél azon felül nagy nyereséget
is véle tenni.
„Oh, szerencsétlen asszony!“ kiálték fel, „nem képzeled, mily bajba
kevertél engem, téged s gyermekedet ezen cserével, mely menthetetlenül
tönkre juttat. Te csak korpát véltél eladni, azonban a mosóföld-árust
száz kilenczven aranynyal gazdagitád, melyet Saadi barátja kiséretében
másod izben ajándékoza meg.“
Kevésbe mult, hogy feleségem kétségbe nem esett, midőn megtudá, mily
nagy hibát követett el tudatlanságában. Jajgata, tépte mellét, szaggatta
haját, és hasogatta rajta levő köntösét. „Mily szerencsétlen vagyok én,“
kiálta, „érdemes vagyok-e még élni ily rettentő tévedés után? Hol
keressem a mosóföld-árust. Én nem ismerem, csak ez egyszer jött végig az
utczánkon, s talán sohasem látom többé! Oh édes férjem, folytatá, nagyot
hibáztál, hogy ily fontos dologban irántam oly visszatartózkodó voltál.
Mind ez nem történt volna, ha közlötted volna velem titkodat.“
Nagyon messze térnék, ha felségednek mind azt ujra el akarnám mondani, a
mit akkor nyelvére adott a fájdalom. Hiszen tudja felséged, mi
bőbeszédűk az asszonyok szomoruságukban.
„Édes feleségem“ mondám hozzá, „csillapodjál, lám meg sem is gondolod,
hogy sirásoddal s lármáddal minden szomszédokat figyelmessé teszesz, s
mi közök ezeknek a mi szerencsétlenségünkhöz? Bajunkon való részvét s
vigasztalás helyett, örülnének rajta, s együgyüségünkön nevetnének. A
legjobb még az, hogy elhallgatjuk veszteségünket, azt békével tűrjük,
hogy senki észre se vegye, s megbizunk Isten akaratjában. Egyuttal
dicsérjük őtet, hogy a nekünk juttatott kétszáz aranyból csak száz
kilenczvenet vett el ismét, s nekünk jóságánál fogva legalább tizet
hagyott, melynek jó haszonra forditása mindig segedelmül fog szolgálni.“
Bármi igazak voltak is okaim, mégis igen nehéz vala azokat feleségemmel
elhitetni. Az idő azonban, mely a legnagyobb – s legtürhetetlenebbeknek
tetsző fájdalmakat is enyhiti, végre őtet is megnyugtatá.
„Igaz, hogy szegényen élünk,“ szólék hozzá, „azonban, mijök van a
gazdagoknak, a mi nekünk is ne volna meg? Nem ugyan azt a levegőt
szivjuk? Nem ugyanazon napvilággal s meleggel élünk? Az élet kellemei,
melyekben részesülnek felettünk, talán irigyeltethetné velünk sorsokat,
ha nem kellene szintugy meghalniok, mint nekünk. Szorosan véve,
felettünki elsőbbségök oly csekély, hogy azt tekintetbe sem kellene
vennünk.“
Az egyetlen, a mi engem – még pedig nem ritkán – boszanta, az volt, ha
kérdém magamban, miként fogom eltürhetni Saadi tekintetét, ha számot
kérne tőlem kétszáz aranyáról, s hogyan segitettem sorsom javulásán
ajándéka által? s ekkor nem láttam magam előtt egyebet, mint zavarodást
és szégyent, noha másodszor is, valamint először, magam nem valék oka e
szerencsétlenségnek sehogy is.
Ezuttal hosszabb ideig tartott, mig a két jó barát eljöve, s tudakozódék
helyzetemről. Saad sokszor beszélt róla Saadival, de ez mindig
halogatta.
„Minél tovább halogatjuk,“ mond ő, „annál gazdagabbá lesz Hasszán, s
annál nagyobb lesz örömem, melyet miatta érzendek.“
Saad barátja ajándékának foganatjáról nem ugy vélekedék. „Azt hiszed te“
mond hozzá, „hogy Hasszán ezuttal jobb hasznát fogta venni ajándékodnak
mint először? „Én azt javaslom, felettébb el ne bizakodjál benne, hogy
felettébb nagy ne legyen boszuságod, ha az ellenkezőt tapasztalod.“
„De hiszen“ mond erre Saadi, csak nem mindennapos dolog, hogy ölyv
csalmát ragadjon el. E balsors egyszer érte Hasszánt, ki bizonyosan
vigyázni fogott, hogy másod izben is meg ne történjék rajta.“
„Erről nem is kételkedem,“ viszonzá Saad, „történhetett azonban vele
akármilyen más baleset is, melyről nem is gondolkodhatánk. Ismétlem,
mérsékeld örömedet, s készülj el Hasszánnak szintugy balesetére, mint
szerencséjére. Megmondom mit hiszek, s hittem mindig; – habár meg nem
köszönöd is e hitemet – azt sejditem, hogy neked nem sikerült, s hogy
nekem jobban el fog sülni annak megmutatása, hogy egy szegény minden más
uton elébb gazdagszik meg, mint pénz által.“
Midőn Saad egykor ismét Saadinál volt, s hosszu ideig váltogattak
egymással szót, mond végre Saadi: „Elég, én még ma fogok arról
meggyőződni, miben áll a dolog. Épen itt a kisétálás ideje, el ne
mulassuk, hanem menjünk oda megtudni, melyikünk nyertes.“
A két jó barát kisétála, s én már messziről látám jönni. Egészen meg
valék zavarodva, s közel hozzá, hogy munkámat odahagyva, valahova
rejtezzem szemeik elől. Azonban munkámnál maradtam, s tettetém magam,
mintha nem látnám őket; s igy fel sem is pillanték elébb, mig annyira
nem közeledtek hozzám, hogy köszöntöttek, s én a köszöntést illőleg
felelet nélkül nem hagyhatám. Szemeimet azonban azonnal lesütém ismét, s
midőn utolsó szerencsétlenségemet körülményesen elbeszélém nekik,
értésökre adtam, miért találnak még folyvást oly szegénységben, mint
akkor, midőn legelébb láttak.
Ezután folytatám: „Azt fogjátok talán mondani, hogy a száz kilenczven
darab aranyat máshova kellett volna rejtenem, mint olyan cserép-edénybe,
mely még az nap került ki házamból. De ezen edény már számos esztendő
óta állott ugyanazon egy helyen, s akárhányszor adta is el feleségem
belőle a korpát, az edény mégis mindig ott maradt. Képzelhettem tehát,
hogy épen az nap, s otthon nem létemkor fog arra menni egy
mosóföld-árus, hogy feleségem pénz nélkül leend, s e cserét vele
kialkudja? Erre ugyan azt az ellenvetést tehetnétek, miért nem közlöttem
feleségemmel; azonban ép eszű férfiak, milyeneknek tartlak titeket,
nekem e tanácsot bizonyára soha sem adnák. A mi pedig azt illeti, miért
nem dugtam el másutt, azt kérdem, ki kezeskedik érte, hogy ott biztosabb
helyen lett volna? – – „Uram“ – mondám azután Saadihoz fordulva, „nem
tetszett az Istennek, hogy bőkezű adakozásából meggazdagodjam. Azon
elrejtett titkai közé tartozik, melyeket mi nem birunk kitapogatni, hogy
én szegény legyek, ne pedig gazdag. Azért nem fogok megszünni kegyelmed
iránt szintazon köszönettel viseltetni, mint ha bőkezűsége kivánsága
szerint teljesen elérte volna czélját.“