képzelém magamban, hogy nem szokott hozzá férfiak társaságában enni,
annál kevésbbé pedig férjével, kinek jelenlétében talán tartózkodásra
taniták, mit ő együgyüségében felettébb messze üzött. Azt is gondolám,
hogy talán már reggelizett, vagy ha nem is, akar magának egy kevés
étvágyat hagyni, hogy azután magában tetszése szerint falatozhassék. E
gondolataim miatt semmi olyat sem mondtam neki tovább, a mi
elijeszthette, vagy a miből rosz kedvemnek valami jelét sejdithette
volna. Ebéd után szintoly barátságosan válék el tőle, mintha rendes
magaviseletével legkisebb okot sem adott volna a megelégedetlenségre, s
magában hagyám.
Este szintugy tett, jövő nap is, s átalában véve valahányszor együtt
evénk, mindig szintazon módon viselte magát. Én jól láttam, hogy egy
asszony lehetetlenül élhet oly kevés eledelből el, mint a mennyit ő veve
magához, s következőleg ez alatt más valami előttem ismeretlen titoknak
kell rejtezni. Ez engem tettetésre birt. Én tehát ugy tevék, mintha nem
is figyelnék cselekedeteire, azt remélve, hogy idővel hozzám szokik, a
mint kivántam; reményem azonban nem sikerült, miről rövid időn meg is
kelle győződnöm.
Egy éjjel, midőn Amine engem legmélyebb álomba merültnek gondola, egész
csendességgel felkele, s én észrevevém, hogy a legnagyobb vigyázattal,
nehogy valami zörrenés által felébreszszen, felöltözködött. Sehogysem
foghatám meg, mi czélból háborgatja nyugalmában magát, s vágyakodva
megtudni, mi szándékkal jár, mély álomban szendergőnek tettetém magam.
Egészen felöltözve, nagy csendességgel mene ki a szobából.
Mihelyt kiment, fölkelék, s magamra öltém köntösömet. Egy az udvarra
szolgáló ablakból észrevehettem, hogy az utczaajtót nyitotta ki és
kiment.
Azonnal az ajtóhoz sieték, melyet félig nyitva hagytam, s utána suhanék
a holdvilágban, mig egy temetőhelybe nem látám bemenni, mely házunk
közelében feküdt. Azonnal egy a temetővel határos falra mászék, s
minekutána jól körülnéztem, nem láthat-e senki, megpillantám Aminét egy
gule-val.[1]
Felséged fogja tudni, hogy mindakét nemen lévő gulek a mezőségen kódorgó
rosz lelkek. Rendszerint régi, düledezett épületekben lappangnak, a
honnan az utasokra rohannak, azokat megölik, s husokat felfalják. Ha nem
kapnak utasokat, éjente temetőhelyekre mennek, hol a kivájott holt
testeket emésztik meg.
Én szörnyen megijedtem, midőn nőmet e boszorkánynyal láttam menni. Egy
az nap eltemetett holtat vájtak ki, s a gule több izben szeldelt le róla
hust, melyet a sir karimáján ülve, együtt megettek. Mig e borzasztó s
embertelen eledelt költék el, egész csendességben beszélgetének együtt,
magam azonban sokkal messzebb voltam tőlök, hogysem beszédökből valamit
érthettem volna, mely szintoly különös lehete, mint vacsorájok, melyre
most sem emlékezhetem vissza borzadás nélkül.
Elvégezvén borzasztó falatozásukat, a holt tetemet ismét a sirba veték,
melyet a kivájott földdel ismét befedének. Én elhagyám őket, és sietve
takarodtam haza. Bejövet az utczaajtót félig nyitva hagyám, s minekutána
hálószobámba érkeztem, lefeküvém ismét, s alvónak tettetém magamat.
Amine nemsokára egész csendesen bejött az ajtón, levetkezett s lefeküdt,
örömmel teli – mint nekem tetszett – hogy minden oly jól mene, hogy én
észre nem vettem.
Gondolatokba merülve oly embertelen s förtelmes cselekedetről, milyennek
épen most valék szemmel látott tanuja, s teli idegenséggel a mellett
feküdni, ki azt elkövette, igen sokáig tartott, mig elalhattam. Végre
mégis elalvám, de oly gyengéden, hogy az első szózatra, mely hajnal
hasadtával nyilvános imádkozásra szólita, felserkentem. Felöltözém, s a
mecsetbe menék.
Imádság után kimenék a városból, s a reggelt a kertben sétálással s
annak fontolgatásával töltém el, mitevő legyek, nőmet élete módja
változtatására birhatni. Félrevetve minden eszembe ötlött erőszakos
módokat, elhatározám magamban, hogy szerencsétlen hajlandóságának
elszoktatására, csak szelid módokat használjak. – E fontolgatások közben
észrevétlenül jutottam lakásomig, melybe épen délkor léptem be.
Mihelyt Amine meglátott, tálaltatott s mi ebédhez ülénk. Minthogy
láttam, hogy a rizst még most is folyvást csak szemenkint eszi, minden,
csak lehető szelidséggel mondám neki; „Amine, tudod mi nagy okom volt
összekelésünk utáni első napon csodálkoznom azon, hogy te csupán a
rizsből, ebből is pedig oly furcsa módon ettél, hogy akármelyik más férj
is megbántódott volna általa; tudod továbbá, hogy én erről
elégedetlenségem értésedre adásával megnyugodtam, s arra kértelek, hogy
a többi felhordott, és izlésed iránti kedvezésből különféle módon
készitett husételekből is egyél. Azóta asztalunk mindig azon módon volt
teritve, az étkek közti némely változást kivéve, nehogy mindig ugyanazt
legyünk kénytelenek enni. Emlékeztetéseim azonban sikeretlenek
maradának, s mind a mai napig sem hagytál fel vele, hanem tovább is
rajta vagy, nekem e boszuságot okozni. Én hallgattam, mivel nem
akartalak kényszeritni, s igen sajnálnám, ha az, a mit jelenben mondok,
téged legkisebbé is megsértene, azonban Amine, mondd meg kérlek, nem
jobb-e az előttünk levő hus a halotti husnál?“
Alig ejtém ki ez utolsó szavaimat, midőn Amine, ki igen jól sejdité,
hogy éjszaka meglestem, minden képzelhetést felülmuló dühösségre
gerjedt, arczulata szinte égett; szemei majd kidudorodtak fejéből s
dühében tajtékzott.
Ezen borzasztó állapotja rémüléssel tölte el; megmeredtem, tehetetlen
voltam ellenem koholt gonoszságától, melyen felséged maga is fog
csodálkozni, megőrizkednem.
Erre legnagyobb hevében egy hozzája közel álló vizmedenczét ragada meg,
ujjai hegyét belemártá, nehány érthetetlen szavat mormogva, arczul
fecskendeze s dühöngő hangon orditá felém:
„Boldogtalan, vedd kiváncsiságod bérét, s légy ebbé.“
Alig mondá ki Amine, kiről eddig még nem tudtam, hogy boszorkány, ez
ördögi szavakat, midőn hirtelen kutyává változottnak szemlélém magamat.
E váratlan változás miatti meglepetésem s álmélkodásom közben
elfelejtkezém eleinte menekedésemre gondolni, s igy elég ideje volt egy
botot ragadni fel, s engem megkinozni. Valóban oly kegyetlen ütésekkel
vendégelt, hogy most sem foghatom meg, mint maradtam életben. Udvarra
szökésemmel dühét kerülni vélém; azonban ott is szintazon méreggel
üldözött, s bármi fortélyosan bujkáltam is egyik oldalról a másikra
ütései kikerülésére, még sem voltam eléggé tapasztalt az azok elleni
magam védésében, s igy még számos ütést kelle kiállanom. Belé fáradván
végre kinzásomba s üldözésembe, s mintegy kétségbeesve azon, hogy
kivánsága szerint agyonüthessen, ennek végrehajtására uj módot talála
fel. Kinyitá t. i. egy kevéssé az utczaajtót, hogy azon pillanatban,
midőn rajta kisuhanni próbálnék, összeroncsolhasson. Bármint lettem is
pedig kutyává, mégis észrevevém veszélythozó tervét, s minthogy a
rögtöni veszély önszabaditásunkra maga tanit, magatartására s mozgására
vigyázva, jól ellesém az időpontot, melyben figyelmét megcsalván,
hirtelen kisuhantam, s igy mentém meg életemet s rontám el gonosz
szándékát. Egyébként valóban kár nélkül is menekedtem ki. Azt kivéve,
hogy farkam vége egy kevéssé becsipődött.
Emiatti fájdalmamban orditva s ugatva szaladtam végig az utczán, s igy
vonám magamra több kutya figyelmét, kik meg is mardostak. Üldözéseik
elkerülésére egy ember boltjába ugrám, ki tisztitott ürüfőket, nyelveket
és lábakat árult s hol bátorságban is voltam.
Az ember először könyörülve véde s szétkergeté az engem üldöző s szinte
házába is betolakodó ebeket. – Részemről az vala első gondom, hogy egy
zugba rejtezkedém, hol nem láthatának. Azonban itt sem lelém fel a
reménylett pártolást és védhelyet. A férfi azon rendéntuli babonások
egyike volt, kik tisztátalan állatnak vélve az ebet, nem kaphatnak
elegendő vizet és szappant ruháik kimosására, ha csak elmenet ért is
hozzájok valami kutya. Minekutána tehát az engem üldöző ebek eltávoztak,
ismételve mindent elkövete, hogy még aznap üzhessen ki házából; én
azonban fürkészései elől biztos helyre valék elbujva. Igy akarata ellen
töltém el az éjt boltjában, s e nyugalomra valóban szükségem is vala,
hogy Amine rosz bánásmódját valahogy kinyögjem.
Hogy felségedet csekélységek elbeszélésével ne untassam, elváltozásom
felett tett képzelődésimet elhallgatom, s csak azt jegyzem, hogy
következő nap, midőn gazdám, ki korán mene ki bevásárolni, ürüfőkkel,
nyelvekkel s lábakkal terhelve visszatért, boltját kinyitá s áruit
kiraká, én elősompolygék buvóhelyemből, s minthogy a hus szagára épen
látám boltja elébe gyülekezni a szomszéd ebeket, közéjük elegyedém azon
reménynyel, hogy valamit vet az árus, s kérőleg álltam elébe.
Gazdám figyelni látszék arra, hogy én, nála menekedvén, még nem ettem
semmit is, s avval jelelt ki, hogy többször, és nagyobb darabokat
adogata, mint a többi kutyának. Osztogatása végével boltjába akarék
visszatérni, mely szándékomat ránézéssel és farkam barátságos
csóválgatásával igyekezém tudtára adni, s általa egyszersmind pártfogása
ismétlésére kérni; de ő hajthatatlan vala s szándékomnak bottal s oly
keményszivü tekintettel álla ellen, hogy kénytelen valék eltávozni.
Nehány házzal odább egy kenyérsütő boltja előtt állék meg, ki ama komoly
ürüfejcsiszárral ellenkezésben vidám s jókedvü embernek látszott lenni,
s valóban az is volt. Épen reggelizett s noha éhségemnek még épen semmi
jelét sem mutattam, mégis egy darab kenyeret ada. Minekelőtte egyéb
kutya módjára telhetetlenül utána rohannék, főhajtással s
farkcsóválással iparkodám neki mintegy köszönetemet kijelenteni. –
Ebbeli udvariasságomat megköszönte s mosolyga. Én nem valék éhes, hogy
azonban kedvében járjak, felvevém s megevém a kenyeret, még pedig oly
lassan, hogy abból észreveheté, hogy csak az ő kedveért eszem azt. Ezt ő
mind észrevevé s oly szives vala, hogy boltja körül megszenvede. Én
tehát leültem, még pedig arczczal az utcza felé fordulva, annak jeléül,
hogy ezentul csak pártfogásáért esedezem.
Ő ezt nemcsak megengedé, hanem meg is simogata, miből bizvást
észrevehettem, hogy szabad hajlékába bemennem. Én ezt oly móddal tevém,
melyből gyanithatá, hogy azt csak engedelmével teszem. Nem vevé rosz
néven, sőt fekvőhelyet is mutata, hol nem leendek láb alatt; én azonnal
elfoglalám azt, s el sem is hagyám mig házában valék.
Mindig jól bánt velem, s nem reggelizett, ebédelt, vagy vacsorált, hogy
nekem abból elegendő részt ne juttatott volna. Én részemről ezért minden
kitelhető ragaszkodással és hűséggel viseltettem iránta, melyet csak
kivánhata háladatosságomtól.
Mindig szemmel tartám s egy lépést sem teve házában, hogy ne követtem
volna. Szintazt tevém, ha ideje engedé, hogy dolgaiban a városba ment.
Én e részben annál pontosabb valék, mivel észrevettem, hogy figyelmem
tetszék neki s hogy gyakran, ha kimenő szándéka volt, s én azt
véletlenül észre nem vettem, Piróka néven, melyet ada, maga után
szólita.
E felszólitásra helyemről mindenkor az utczára, ugrottam s ott
futkostam, ugrándoztam s viczkándoztam az ajtó előtt. Ezen örömjeleket
csak kijöttével hagyám félbe s ekkor, előtte vagy utána futkosva, s
örömöm kijelentésére időről időre ránézve, hiven követém.
Már jó ideig a háznál voltam, midőn egykor egy asszony kenyeret venni
jöve. Midőn gazdámnak azt kifizeté, a többi jó pénz között egy hamis
darabot is ada neki. A sütő, rá ismervén a rosz pénzre, visszaadá az
asszonynak, s mást kivánt helyette.
Az asszony vonakodék azt visszavenni, s jónak állitá. Gazdám az
ellenkezőt vitatá, s szóváltás közben többek között mondja az
asszonynak: „E darab oly szembetünőleg hamis, hogy meg vagyok győződve,
kutyám, mely pedig oktalan állat, sem hagyná magát azzal rászedni.
„Jöszte Piróka!“ mondá tovább engem hiva. Szólitására azonnal a
fizető-asztalon termék. A sütő elém veté a pénzdarabokat, s mondá: „Nézd
meg, nincs-e közte hamis darab?“ Én minden darabot megnéztem, azután a
hamisat lábommal félretoltam, s uramra néztem, mintha mutatni akarnám
neki.
A sütő, ki csak véletlenül s tréfából hivatkozék itéletemre, nagyon meg
volt lepetve, midőn látá, hogy én azt oly pontosan s tétovázás nélkül
eltaláltam. Az asszony, ki most pénze hamisságáról meg volt győződve,
elhallgatott, s helyette más jobbat adott. Midőn az elmene, gazdám
összehivá szomszédait, s szerfelett magasztalá okosságomat, elbeszélvén
nekik a történtet.
A szomszédok magok akarának erről meggyőződni, s mindazon hamis pénzek
közül, melyeket jó közé keverve elém adtak, egy sem volt, hogy azt
megismervén ki ne választottam volna.
Az asszony részéről szinte minden előtalált ismerősének elbeszélte, mi
történt vele. A hamis pénzt megismerő ügyességem hire rövid időn nem
csak a szomszédságban, hanem az egész kerületben, s végre lassanként az
egész városban elterjedt.
Ezentúl napestig volt foglalatosságom. Eleget kelle tennem mindazok
kiváncsiságának, kik uramnál vásároltak kenyeret, s meg kelle mutatnom
ügyességemet. Ez az egész várost hozzánk édesgeté, s legtávolabb
kerületekből is eljöttek ügyességem próbálgatására, s hirem annyi vevőt
szerze gazdámnak, hogy alig elégitheté ki valamennyit. Ez sokáig
tartott, s gazdám nem állhatá meg szomszédaimnak azon vallomást tenni,
hogy én neki valóságos kincs vagyok.
E parányi ügyességem azonban rövid időn irigyeket támaszta ellene.
Utánam leselkedének, hogy elorozhassanak, s ő kénytelen vala rám
szorosan vigyázni. Egy nap jött valamely asszony, ujságvágyból, szinte
mint a többi, s kenyeret vett. Szokott helyem a fizető-asztalon vala.
Előmbe vete hat pénzdarabot, s azok között egy hamisat is. Kikeresém a
többi közül, rá tevém lábomat, s asszonyra nézék kérdőleg, valjon nem
ez-e az?
„Igen,“ felel az asszony, szinte rám nézve, „nem hibáztad el, ez a
hamis.“
Ő engem folyvást csudálkozással szemléle, azalatt hogy én is szintazt
tevém. Erre kifizeté a vásárlott kenyeret, s elmenet inte utána menni, a
nélkül, hogy a sütő észrevette volna.
Én mindig azon voltam, hogy rendes alakváltozásomból kimenekedhessem.
Észrevettem azon figyelmet, melylyel fontolgata az asszony s én azt
képzelém magamban, hogy ő talán sejdite valamit szerencsétlenségemről s
boldogtalan állapotomról; miben nem is csalatkozám meg. Mindamellett
utjának hagyám indulni, s csak utána néztem. Midőn azonban néhány
lépésnyit haladott, visszafordult, s minthogy látá, hogy mozdulatlanúl
nézek utána, ujra intett hogy kövessem.
Most már nem kétkedém tovább, hanem látván, hogy a sütő épen
kemenczetisztogatással foglalatoskodik uj sütés alá, s rám nem figyel,
leugrottam a fizetőasztalról, s az asszony után szaladék, ki ezen nagyon
látszott örvendeni.
Egy darabig menvén, házához ért, az ajtót kinyitá, bemene, s mondá
hozzám: „Jöszte be; nem fogod megbánni, hogy utánam jöttél.“ Bemenvén
utána, betevé az ajtót, s szobájába vezete, hol egy rendes szépségü
leányt láték himezni. Leánya volt ez a jószivü asszonynak, ki magával
vitt, s a ki, mint mindjárt megtudám, az igézésben igen ügyes és
tapasztalt volt.
„Leányom“ mond az anya „itt hozom neked a sütőnek azon hires ebét, mely
a hamis pénzt oly jól tudja megkülönböztetni a jótól. Tudod, mit mondtam
első hirének terjedésekor, hogy ez valami gonoszságtól kutyává
változtatott ember lehet. Ma eszembe jutott, hogy a sütőhöz menjek
kenyeret venni. Meggyőződtem a hir valóságáról, s oly szerencsés valék,
hogy ezen egész Bagdád-csodálta kutyát magam után csalhattam. Mit
mondasz ehhez leányom? megcsalódtam talán gyanitásomban?“
„Nem csalódtál meg édes anyám, s én ezt neked mindjárt megmutatom“ felel
a leány.
A leány felkelt, elővett egy vizmedenczét, bemártá ujait,
megfecskendeze, s mondá:
„Ha természettől kutya vagy maradj az; de ha születésedre nézve ember
vagy, e viz erejénél fogva vedd fel ismét emberi alakodat.“
Azonnal felbomlott az igézés; én elvesztém az ebalakot, s ismét emberré
lettem, mint azelőtt.
E jótét nagyságától általhatva, a leány lábaihoz borulék, s megcsókolván
köntöse szegélyét, mondám neki: „Drágalátos szabaditóm! példátlan
jóságának egy idegen iránt, mint én vagyok, határtalan mértékét oly
annyira érzem, hogy kérem, mondja meg önmaga, mit tevő legyek, hogy azt
illendőképen meghálálhassam, vagyis inkább, parancsoljon velem, mint
teljes joggal saját rabszolgájával. Én többé nem vagyok magamé, hanem a
magáé; s hogy azt, kit sajátjává teve, közelebbről megismerhesse,
röviden elbeszélem történetemet.“
Erre megmondám ki legyek, s azután elbeszélém összekelésemet Aminével,
azon udvariságot s türedelmet, melylyel elviselém szeszélyeit, továbbá
rendes magaviseletét, s azon méltatlan bánásmódot, melylyel
megfejthetetlen gonoszságában kinoza, s szavaimat az épen most szerzett
kimondhatatlan szerencséért, az anyjához intézett köszönetemmel fejezém
be.
„Sidi Numan,“ szól hozzám a leány „hallgass el ezentul köszönetedről,
melylyel nekem tartozni véled magadat. Annak puszta tudása, hogy örömet
szereztem oly derék férfiunak, mint te vagy, kipótol nálam minden
köszönetet. Beszéljünk inkább Amine hitvesedről. Még hajadon korában
ismerém, s valamint én tudám róla, hogy igéző, szintugy én sem valék
előtte ismeretlen, mint e mesterséghez szintén egy keveset értő,
minthogy ugyanazon egy mesterasszonytól vevők oktatásunkat. Gyakran
találkozánk a fürdőben. De minthogy természetünk nem illett össze,
szorgosan kerülék minden alkalmat, vele valamely összeköttetésbe jőni, a
mi reám nézve annyival könnyebb volt, mivel ő is viszont szint e
tekintetből került velem minden közlekedést. Én tehát épen nem
csudálkozom gonoszságán. Hogy azonban ismét reád kerüljünk, még az
sehogysem elég, a mit éretted épen most tevék; a mibe fogtam, végre is
szándékozom hajtani. Még az valóban nem elég, hogy felmentélek azon
igézés alul, mely gonoszul zára ki minden emberi társaságból, te is
büntesd meg őt érdeme szerint, mi végre térj házadba, s szerezd vissza a
neked járó tekintetet, mihez a szükséges eszközöket és módot kezedbe
szolgáltatom. Mulasd magad egy kevéssé anyámmal, én azonnal
visszatérek.“
Szabaditóm most egy kis mellékterembe mene, s mig abban mulata, uj
alkalmam adaték az anyjának kinyilatkoztathatnom, mi nagy hálával
tartozom leánya s ő iránta.
„Leányom“ mondá hozzám „mint látod, szintugy ért az igézéshez, mint
Amine, de ő ezt oly jól használja, hogy csudálkoznál, ha tudnád, mi sok
jót tett már, s tesz naponkint e tudományával. Ezért mindeddig hagyám
munkálódni, s hagyom most is. Ha észrevenném, hogy legkisebbé is
visszaélne tudományával, nem szenvedném.“
Az anyja épen néhány ilyen csodálatos történet elbeszéléséhez foga,
melyeket maga látott, midőn leánya egy kis üveggel belépe.
„Sidi Numan, – monda ő hozzám – könyveim, melyeket épen megtekinték,
nekem azt mondják, hogy Amine e szempillanatban nincs otthon, de hogy
mindjárt hazatérend. Mondják továbbá, hogy a hűtelen szolgáid előtt ugy
tetteti magát, mintha távolléted miatt nagy nyugtalanságban volna, s
elhitette velök, hogy neked ebéd alatt valami dolog juta eszedbe, mely
miatt haladék nélkül valál kénytelen kimenni, elmenet nyitva hagyád az
ajtót, mire egy kutya jöve be, s az ebédlőbe szalada, melyet is bottal
kelle elüznie. Térj azért haladék nélkül e kis üveggel vissza házadba.
Ha bebocsátottak, Amine visszatértét szobádban várd be, mert nem sokáig
fog már kimaradni. E váratlan viszontlátás miatti zavarában hátat
forditva, szökésnek ered; ekkor az üvegben levő s készentartott vizből
locsolj reá, s egész bátorsággal e szavakat mondd:
„Fogadd ezennel gonoszságod büntetését.“
„Többet nem mondok; sikerét majd meglátod.“
Jótevőm felejthetetlen szavai után, minthogy már semmi sem gátola, tőle
s anyjától elbucsúzám, s a legtökéletesebb hála érzeteivel, hogy örökké
fogok emlékezni az irántuk tartozó köteleztetésimről, hazatértem.
Minden ugy történt, mint jövendölé a fiatal igéző. Amine nem mulata
sokáig. Közeledvén, elébe menék a vizzel, hogy meglocsoljam. Hangosan
sikolta, s midőn hátat forditva az ajtó felé sietett, meglocsolám a
vizzel s az igézőtől tanult szavakat mondám hozzá. Rögtön kanczává, még
pedig azzá változott, melyet felséged tegnap láta.
Meglepetése közepette azonnal üstökön kaptam, minden hánykolódása ellen
is ólamba vezetém, kötőféket veték fejére s minekutána gonoszsága s
csinje miatti legkeményebb szemrehányások között bekötém, kifáradásig
ostorozám; s feltevén magamban, hogy mindennap igy bánok vele.
Igazhitüek uralkodója, – folytatá Sidi Numan elbeszélését végezve, –
bátorkodom reményleni, hogy felséged helybenhagyja magamviseletét, s
elismeri, hogy ily gonosz és veszedelmes asszonynyal érdemén felüli
lágysággal bántam.
Hallván a chalyf Sidi Numan beszédének végét, mondja hozzá: „Történeted
jeles a maga nemében, s feleséged gonoszsága megbocsáthatatlan. Nem is
kárhoztatom egészen eddigi bünhödését. Szeretném azonban, ha
meggondolnád, mi nagy büntetés neki már állattá alacsonyodása is, s
megelégednél avval, hogy büneiért ez állapotban hagynád lakolni, sőt
parancsolnám is, hogy folyamodjál azon fiatal igézőhöz, ki e változást
eszközlé, s birnád rá az igézés másitására, ha ismeretes nem volna
előttem az olyan igézők nyakassága s örökre javithatlan gonoszsága, kik
tudományukkal visszaélnek, s ha részéről nem tartanék az ellened való
boszuállásától, mely sokkal gonoszabbul üthetne ki az elsőnél.“
A chalyf, ki szenvedők iránt, még ha megérdemlették is, természettől
szelid és szánakodó vala, kijelentvén Sidi Numannak vélekedését, a
harmadik felé fordult a három közül, kiket Giafar nagyvezér rendele meg.
„Kodjah Hasszán“ mond ehhez, „midőn tegnap házad előtt elmenék, az nekem
oly pompásnak tetszék, hogy tudni kivántam, kié? Értésemre esett, hogy
te épittetéd, ki azelőtt oly mesterséget üztél, melynek jövedelméből
alig juta elegendő mindennapi kenyérre. Hallám egyuttal, hogy nem bizod
el magad, hogy az Istentől nyert gazdagságnak jó hasznát veszed, s hogy
szomszédid ezer jót beszélnek rólad. Mindezen, mond a chalyf, nagyon
örvendek, s meg vagyok győződve, hogy azon utnak és módnak, mely által
tetszett a végzésnek téged részesitni javaiban, egészen rendkivülinek
kell lennie. Szeretném ezt tőled magadtól megtudni, mely kivánságom
teljesitésére hivattalak. Szólj velem azért egész nyiltszivüleg, hogy
annál nagyobb örömmel s belátással részesülhessek szerencsédben. – Hogy
azonban kiváncsiságom előtted gyanussá ne tegyen, s te talán azt ne
véljed, hogy más valami önhaszonkereső részt akarok venni szerencsédben,
ezennel kijelentem, hogy nemcsak magamévá nem akarom tenni semmi ürügy
alatt is, hanem inkább pártfogásomat ajánlom, hogy háboritatlan békében
vehessed hasznát.“
A chalyfnak e szavaira Kodjah Hasszán a fejedelmi szék elé borulva,
homlokával érinté a ráboritott szőnyeget, s felkelvén, mondá:
„Igazhitüek uralkodója! Akárki is, kinek lelkiismerete nem oly tiszta és
szeplőtelen, mint az enyém, megijedett volna a felséged szine elébe
idéző parancsolat vételekor. De minthogy én felséged iránt még
gondolatimban is mindig tisztelettel s alázatossággal viseltetem, és
soha sem a felséged iránti köteles engedelmesség, sem a törvények ellen
nem vétettem semmi olyat, a mi haragját legkisebbé is gerjeszthette
volna ellenem, csak az az egy ejte aggodalomba, hogy felséged fényét nem
fogom eltürhetni. Mivel azonban a közhir szerint felséged legcsekélyebb
alattvalóját is oly különös jósággal fogadja és hallgatja, ismét
megnyugvám, s nem is kételkedém, hogy önmaga fog a kivánt értesitésre
bátoritni. Ezt felséged csak épen most tevé, midőn hathatós
pártfogásáról bizonyossá tőn, anélkül, hogy tudná, megérdemlem-e vagy
sem. De reménylem is, hogy nem másolandja meg irántam való kegyes
vélekedéseit, ha parancsolatát teljesitve, történeteimet elbeszéltem.“
E tisztes megszólitás után, melylyel a chalyf kegyességét s figyelmét
kivánta megnyerni, s minekutána a mondandókról egy kevéssé gondolkodék,
következő szavakkal kezdé Kodjah Hasszan történetét: