menjünk már tovább; állitsd meg tevéidet s fektesd azokat álló helyükön
hasra, hogy fáradság nélkül megterhelhessük, s ha ezt megtevéd, a kincs
felnyitásához fogok.
Megtévén azt, a mit a barát mondott, magam is utána menék. Csiholó
szerszámmal egyik kezében, egy kevés száraz gallyat szedegetett össze,
hogy tüzet rakhasson. Mihelyt ez égett, egy kevés tömjénfélét hinte
bele, néhány szavakat mormogva hozzá, melyeket én nem érték. Azonnal
sürü füst kerekedett fel belőle. Ő ezen füstöt elosztá, s ekkor a
sziklában, mely a két hegy között meredeken igen magasra felnyult, noha
abban semminemü nyilásnak még csak nyoma se látszott, egyszerre mégis
igen nagy támadt, mely kapuforma volt két kapuszárnynyal s csodálatos
mesterséggel volt a sziklába készitve.
Ezen nyiláson át egy, a sziklába vágott nagy térségben gyönyörü palotát
szemlélénk, mely inkább valami lelkek, mint emberi kezek munkaművének
tetszett lenni, mert nem is látszott lehetségesnek, hogy emberek ily
merész és csodálnivaló dologra csak gondolatban is vetemedhettek volna.
Azonban, oh igazhitüek uralkodója, ezen észrevételt csak most teszem még
felséged előtt, és nem tettem akkor mindjárt. Sőt azon mérhetetlen
gazdagságokat sem csudáltam, melyek ott mindenfelől szemeimbe ötlöttek,
hanem anélkül, hogy ezen temérdek kincsek czélirányos elosztásán
elmélkedtem volna, hanem valamint a prédára lecsapó sas, az előttem levő
legelső rakás aranynak estem, s abból, egy épen felkapott zsákba annyit
kezdettem rakni, a mennyit csak elbirhatni véltem. – A zsákok igen
nagyok valának, s én szerettem volna egészen megtölteni, azonban mégis
kénytelen voltam tevéim erejével néminemü arányba hozni.
A barát szintugy tett, mint én; azonban észrevevém, hogy inkább a
drágakövek után kapkodott, s midőn nekem annak okát megmondotta, követém
példáját, s mi sokkal több drágaköveket vittünk magunkkal, mint vert
aranyat. Végre minden zsákunkat tele töltők, s felrakók tevéinkre,
miután nem volt egyéb hátra, mint a kincset bezárni, s elindulni.
Minekelőtte elindulánk, még egyszer bement a barát a kincshez, s
minthogy abban több, aranyból s más drága anyagokból mesterségesen
készült edények valának, észrevevém, hogy ezen edények egyikéből kivett
egy kis, előttem ismeretlen fából készült szelenczét, s keblébe dugta,
minekutána nekem megmutatta, hogy abban csak valami hajkenőcs féle van.
A barát annakutána ismétlé a felnyitáskor tett szertartásait, s
minekutána bizonyos szavakat mondott volna, ismét bétevődött a kincstár,
s a szikla ugy álla előttünk, mint azelőtt.
Erre tevéinket fel hagyánk kelni, s felosztánk magunk között. Én azon
negyven elébe állottam, melyet magamnak kiválasztottam, a barát pedig
azon többi elébe, melyet neki által engedtem.
Ezután ismét kimenénk a szorulaton, melyen bejövénk, s igy ballagánk
egymással a nagy országutig, hol el akaránk válni, a barát t. i. hogy
Balsora felé folytassa utját, magam pedig, hogy haza térjek Bagdádba.
Hogy megköszönhessem ily nagy jótéteményét, a leghathatósabb
kifejezésekkel, s hálálkodásom legbuzgóbb fogadásaival éltem, hogy engem
választott minden többi halandó közül ki, e temérdek kincsekben való
részesitésre. Erre igen szivesen megölelkezénk, s minekutána egymásnak
minden jókat kivántunk, mindegyik utjának indult.
Alig haladtam nehány lépésnyire, hogy tevéimet, melyek azalatt
kimutatott utjokon előre haladtak, ismét elérhessem, midőn a
háládatlanság és irigység rosz lelke keblembe fészkelődött. Töprenkedtem
elvesztett negyven tevémen, de még inkább a rajtok lévő gazdagságon. „A
barátnak,“ igy gondolkodám, „mind ezen drágaságokra nincsen szüksége;
hiszen ő tetszése szerint parancsolhat az egész kincscsel, s abból
annyit vehet, a mennyit akar.“ Én tehát a legfeketébb háladatlanságot
forralva, egyszerre eltökélém magamban, hogy tevéit terhestül elszedem.
Tervem végrehajtása végett legelőbb megállitám tevéimet, s azután a
barát után szaladtam, kinek egész erőmből utána kiálték, mintha még
valami mondandóm volna neki; egyuttal jegyek által értésére adám, hogy ő
is állitsa meg tevéit, s várjon rám. Meghallá kiáltásomat, s megálla.
Midőn utólértem, mondám neki: „Atyámfia! alig hagytalak el, midőn
meggondolék valamit, mi előbb eszembe nem jutott, s miről talán magad
sem gondolkodtál azelőtt. Te igen jó barát vagy, s egy csendes, minden
földi gondoktól s egyéb foglalatosságoktól, azt kivéve, hogy istennek
szolgálj, szabad élethez vagy szokva. Te bizonynyal nem fogod tudni,
mily terhet vállaltál magadra, midőn általvettél ily számos tevét. Ha
fogadnád tanácsomat, csak harminczat vinnél el magaddal, s vélekedésem
szerint még ezeknek vezetésével is elég bajod lesz. E tekintetből
bizhatol bennem, mert nekem e dologban van tapasztalásom.
„Úgy vélem, igazságod van“ mond a barát, ki látá, hogy nem igen tagadhat
meg tőlem valamit, „s megvallom,“ folytatá, hogy erről valóban nem
gondolkodtam. Arról, a mit itt mondasz, már valóban nyugtalankodni is
kezdtem. Azért válaszsz magadnak ki közülök tizet, s vezesd el Isten
nevében.“
Én tehát kiválaszték tizet, megtéritém s többi tevém után eresztém.
Valóban nem hittem, hogy a barátot ily könnyen rábeszélhetem; ez
telhetetlenségemet még inkább öregbité, s kecsegtetém magamat, hogy
talán baj nélkül kaphatok tőle még tizet.
A helyett tehát, hogy a gazdag ajándékot, melyet épen ada, megköszöntem
volna, igy szólottam hozzá tovább: „Atyámfia! azon részvételnél fogva,
melylyel viseltetem nyugodalmad iránt, meg nem válhatom tőled, hogy
figyelmessé ne tegyelek annak isméti megfontolására, mi bajos harmincz
tevével bánni, kivált oly embernek, mint te, ki az ilyeshez épen nem
szoktál. Sokkal nyugodalmasabb lehetnél, ha engem még egyszer
megajándékoznál ugy, mint csak az imént. Én neked ezt, mint könnyen
általláthatod, nem annyira magam s önhasznom miatt, mint inkább a végre
cselekszem, hogy ez által neked nagyobb örömet szerezzek. Könnyitsd meg
tehát terhedet még tiz tevével, s add által azokat is nekem, mint oly
embernek, ki szintoly könnyen bánik száz tevével, mint egygyel.“
Beszédem kivánt foganatu volt, s a barát minden vonakodás nélkül
általengedé a tiz tevét, melyet ujra kivántam tőle, ugy, hogy neki nem
maradt már több, csak husz. Én tehát hatvan tevének birtokában voltam,
melyek terhének értéke jóval felülmulta sok fejedelem gazdagságáét, s
igy azt lehetne gondolni, hogy igy végre meg kellett lennem elégedve.
Azonban, oh igazhitüek uralkodója! valamint a vizkórságos, ki minél
többet iszik, annálinkább szomjazik, még hevesebben vágyakodtam, hogy a
barátnak maradt husz tevét is magamévá tegyem.
Megkettőztetém tehát buzgó kérésemet, esedezésemet és sürgetésemet, a
barátot arra venni, hogy a huszból még tizet adjon, s ő végre hajolt
kérésemre. A mi a még nála levő tiz tevét illeti, ezekért megölelém,
megcsókolám, s szentül kérém, hogy meg ne tagadja tőlem, s azáltal azon
örökös kötelezettségeknek, melyekkel iránta viseltetem, tegye fel a
koronát, hogy végre azon nyilatkoztatásával, hogy mindenre rá áll,
örömömet teljesité.
„Jó hasznát vedd azonban atyámfia! – mond ő – s emlékezzél meg arról
mindig, hogy az Isten szintoly könnyen elveheti tőlünk a gazdagságokat,
a mint azokat adta, ha nem forditjuk szegények gyámolitására, kiket ő
csak azért hágy szükségben, hogy a gazdagoknak alkalmuk legyen,
alamizsnáik által nagyobb érdemeket szerezni ama világra.“
Elvakultságom oly nagy volt, hogy nem voltam képes ily üdvösséges
tanácsot követni. Sőt meg sem elégedtem azzal, hogy magamat nyolczvan
tevéim birtokában lenni láttam s tudtam, hogy oly kincscsel vannak
megterhelve, melylyel nekem a legboldogabb emberré kellett lennem; hanem
eszembe jutott, hogy az a kis szelencze kenőcs, melyet a barát magához
vett, s nekem megmutatott, valami sokkal nagyobb értékü lehet, mint
mindazon kincsek, melyeket neki köszönheték.
„A hely, honnan a barát elvevé,“ igy okoskodám magamban, „s azon
nyugtalanság, melylyel annak birtokába jutni törekedék, gyanitatja
velem, hogy az valami rejtélyest foglal magában.“
Ez engem annak megnyerése végett következőre indíta. Csak épen imént
ölelém meg s búcsuztam el tőle. Azonban még egyszer feléje fordulék, s
mondám neki: „Még egyet, mitevő leszsz ama kis kenőcs szelenczével? Oly
csekély becsűnek látszik előttem,“ folytatám, „hogy nem is érdemes arra,
hogy magaddal vigyed; kérlek tehát, ajándékozd nekem. Hiszen általában
véve egy barátnak, mint te, ki a világ hiuságairól egészen lemondott,
ugy sem kell hajkenőcs.“
Adta volna az Isten, hogy ezen szelenczét megtagadta volna tőlem!
Azonban, ha tenni akarta volna is, már nem lettem volna eléggé eszemen,
s azontul erősebb is voltam nálánál, s erősen eltökélve, annak magam
részére erővel való megszerzésére is, hogy meg legyek nyugtatva a felől,
nehogy valaki mondhassa, hogy ama csak legkevesebbet is kapott a
kincsből, – bármennyi háládatossággal tartoztam is neki.
A barát azonban, a helyett, hogy megtagadta volna tőlem, azonnal kihuzá
kebléből, s a legnagyobb illendőséggel általadá nekem, mondván: „Itt
van, atyámfia, nehogy még ez az egy is hibázzék teljes megelégedésedből.
Ha szolgálhatok még más valamivel, csak mondd meg, én kész vagyok annak
teljesitésére.“
Midőn a szelencze kezeimben volt, kinyitám, megtekintém a kenőcsöt, s
mondám hozzá: „Minthogy oly jószivü vagy, hogy ki sem fáradsz az irántam
való szivességekben, mondd meg kérlek, mi különös hasznát vehetni ezen
kenőcsnek?“
„Az felettébb emlékezetre méltó és csudálatos“ mond a barát. „Ha t. i.
abból egy keveset a bal szemedre és szempilládra kensz, szemeid elébe
tünnek minden kincsek, melyek a föld kebelében rejtekeznek; ha pedig
jobb szemedre kensz valamit belőle, megvakulsz.“
E csudálatos foganatot magamon kivántam tapasztalni, s ezért, kezébe
adván a szelenczét, mondám a barátnak: „Nesze, s kenj egy keveset a
kenőcsből bal szememre; te ahhoz jobban értesz mint én. Égek azon
kivánságtól, azt magamon tapasztalni, a mi nekem hihetetlennek tetszik.“
A barát kész vala e fáradságra. Be kelle hunynom bal szememet, s ő rá
kene egy keveset a kenőcsből. Ez meglevén, kinyitám szememet, s látám,
hogy igazat mondott. Én valósággal temérdek számu kincstárakat szemlélék
meg, melyek oly temérdek és számtalanféle kincsekkel valának megtelve,
hogy lehetetlenség lenne, azokat mind egyenkint előadnom. Mivel azonban
jobb szememet kézzel erősen be kelle fognom, s én ezt eluntam, megkérém
a barátot, hogy ezen kenőcsből a jobb szememre is kenjen egy keveset.
„Azt is megteszem ugyan,“ mond a barát, „azonban nem szabad
megfelejtkezned arról, a mit csak az imént mondtam, hogy mihelyt csak
egy keveset tészsz belőle jobb szemedre, azonnal megvakulsz tőle. A
kenőcsnek már egyszer meg van ezen ereje, s ehhez kell magadat
tartanod.“
A helyett, hogy elhittem volna, hogy a barát igazat szól, inkább azt
képzeltem magamban, hogy alatta még más titok is lappang, melyet nem
akar velem tudatni.
„Atyámfia“ mondám hozzá, „jól látom, hogy el akarsz ámitani; hiszen
természet ellen való volna, ha egy és ugyanazon kenőcs két épen
ellenkező foganatot szülne.“
„S mégis egészen ugy van a dolog, a mint neked mondom,“ felel a barát,
az Isten nevét hiva tanubizonyságul, „s elhiheted szavamra, mert én az
igazságot sohasem vagyok képes eltagadni.“
Én a barát szavának, ki velem mint becsületes ember szólott, nem akarék
hinni; azon telhetetlen kivánás, hogy a föld minden kincseit öntetszésem
szerint nézhessem, s azokkal talán, valahányszor kedvem telnék,
élhessek, azt tevé, hogy sem nem hallgattam óvó intéseire, sem pedig egy
dolgot el nem akarék hinni, mely – mint nemsokára azután legnagyobb
szerencsétlenségemre tapasztalám, – csak igen is igaz volt.
Belém fészkelt előitéletemben azt hitetém el magammal, hogy ezen kenőcs,
ha bal szemre kenve oly erejü, hogy a föld minden kincseit láttatja,
jobb szemen használva talán azon erővel bir, hogy azokkal azonnal
kivánságom szerint parancsolhatok. Ezen gondolatomban erősködve unszolám
a barátot, hogy kenjen valamit a jobb szememre; ő azonban állhatatosan
vonakodék annak teljesitésétől.
„Minekutána ennyi jót tettem veled atyámfia, mond ő hozzám, „rá nem
vehetem magamat, hogy neked ily szörnyü boldogtalanságot okozzak.
Fontold meg magad, mily szerencsétlenség a szeme világától megfosztva
lenni, s ne helyezz azon szomoru kénytelenségbe, hogy oly dologban
tegyek eleget kivánságodnak, melyet holtod napjáig siratnál.“
Én megátalkodásomban végsőre vetemedtem. „Atyámfia, mondám hozzá eléggé
kemény hangon, kérlek, hagyj fel mindazon nehézségekkel, melyeket itt
teszesz nekem; te nekem nagylelküleg megtettél mindent, a mit tőled
addig kértem, azt akarod most, hogy ily szembe sem tünő csekélység miatt
megelégedetlenül váljam el tőled? Isten nevében, tedd meg ezen utolsó
kegyességet is velem. Akármi legyen is következése, soha sem foglak
okolni, hanem annak oka mindig rám fog háramlani“
A barát minden lehetséges módon próbált ellentállani, de midőn látná,
hogy képes volnék rajta erőt venni, mondá: „Minthogy már épen
okvetetlenül akarod, megteszem kivánságodat.“
Ekkor vett egy keveset ezen veszélythozó kenőcsből, s a jobb szememre
kente, melyet erősen behunytam. De fájdalom, midőn ismét felnyitám, nem
láttam szemem előtt egyebet sürű setétségnél, s én folyvást vak
maradtam, a mint látod.
„Oh szerencsétlen barát.“ Kiálték azonnal, „a mit mondottál, csak igen
is igaz! Boldogtalan kiváncsiság“ tevém hozzá, „telhetetlen gazdagságok
után való vágyakodás, a szerencsétlenségnek mily örvényébe döntöttetek
engem! Érzem ugyan, hogy ezt mind magam okoztam magamnak; azonban,
kedves atyámfia“ szólék a barát felé fordulva, „ki te oly adakozó és jól
tévő vagy, nincsen annyi csudatévő titkaid között egy is, mely nekem
szemeim világát ismét visszaadná?“
„Boldogtalan“ felel nekem erre a barát, „hogy ezen szerencsétlenséget el
nem kerülted, bizonyára nem hibám; neked azonban most csak az jutott, a
mit megérdemlettél, s szived vaksága tested világtalanságát okozta.
Igaz, hogy birok titkokkal; ezt te azon rövid idő alatt, hogy együtt
vagyunk, könnyen észrevehetted; azonban egyet sem ismerek, mely szemed
világát ismét visszaadhatná. Ha gondolod, hogy van még egy olyan is,
folyamodjál az Istenhez; csak ő adhatja neked azt ismét vissza. Ő neked
oly kincseket adott, melyekre nem valál érdemes; ő azoktól most ismét
megfoszta, s általam oly emberekre juttatja, kik nem lesznek oly
háládatlanok mint te.“
A barát egy szót sem szóla többé, s én sem birtam neki felelni egy szót
is. Ő most zavarodásomban, s egy leirhatatlan mély fájdalomba merülten
elhagya, s minekutána nyolczvan tevémet összegyüjté, maga előtt hajtá
azokat, s folytatá utját Balsora felé.
Rimánkodám neki, hogy ne hagyna el ezen szerencsétlen állapotomban, s
vezetne legalább a legelső karavánig; de ő siket marada kéréseim s
jajgatásaim iránt. Ily móddal megfosztva szemeim világától, s mindentől,
a mivel e világon birtam, éhség és szomoruság miatt meghaltam volna, ha
egy karaván, mely Balsorából jött, fel nem vett s Bagdádba nem vitt
volna.
Oly helyzetből, mely, ha mindjárt nem hatalomra s erőre is, de legalább
gazdagságra s fényre nézve, engem fejedelmek sorába állita, egyszerre
gyám nélkül látám magamat koldusbotra jutni. Kénytelen valék
alamizsnáért esedezni, a mit eddig tettem is; de hogy Isten ellen való
vétkemért lakoljak, egyuttal azon büntetést is szabtam magamnak, hogy
minden jóltevőtől, ki könyörül nyomoruságomon, egy pofoncsapást kapjak.
Ez az oka, oh igazhitüek uralkodója! ama magamviseletének, mely felséged
előtt tegnap oly különösnek tetszett, s rám talán haragját is háritotta.
Bocsánatot kérek még egyszer, mint rabszolgája, és szivesen alája vetem
magamat minden büntetésnek, melyet megérdemlettem. Ha azonban
felségednek tetszenék, bünbánatomról itéletet hozni, meg vagyok róla
győződve, hogy igen csekélynek s messze bünöm alatt lévőnek fogja
felséged találni.
Minekutána elbeszélte a világtalan történeteit, mondá a chalyf hozzá:
„Baba Abdallah, bünöd nagy; azonban, hála az Istennek, hogy általláttad
annak nagyságát, s magadra azért ezen nyilvános elégtételt szabtad. Ez
már most elég: azután magadban gyakorold ezen bünbánásodat; s el ne
mulaszd semmi imádságodban, melyet hitbeli kötelességből teszesz
mindennap, hogy őtet bocsánatért kérd; s hogy ettől életed fentartásáról
való gondoskodásod el ne vonjon, egész életedre kiszabok egy alamizsnát,
melyet neked nagyvezérem kiadatand. Azért el ne távozzál, s várakozzál,
mig parancsom teljesité.“
Ezen szavaknál leborult Baba Abdallah az uralkodó fejedelmi széke előtt,
s felkelvén, minden kigondolható szerencsét s boldogságot kivánt neki.
Harun Arresyd chalyf, megelégedve Baba Abdallah és a barát történetével,
a fiatal ember felé fordult, kit kanczájával láta oly roszul bánni, s
szintugy megkérdezte tőle nevét, mint a vaktól. A fiatal ember mondá
neki, hogy neve Sidi Numan.
„Sidi Numan“ mond erre a chalyf hozzá „én életemben már sok lovat láttam
nyereg alá szoktatni, s magam is szoktattam már, de még egyet sem oly
kegyetlenül ütni verni, mint te tegnap az utczán, s minden nézők
botránkoztatására, kik a miatt hallhatólag morogtak, bántál kanczáddal.
Én szintugy megbotránkozám rajta, mint a körülállók, s nem sok hibázott,
hogy – egészen egyébiránti szokásom ellenére – ki nem nyilatkoztatám
magamat, pajkosságod félbeszakasztatására. Mindamellett is külsőd nem
mutat kegyetlen s durva emberre. Sőt kész vagyok elhinni, hogy nem épen
ok nélkül bántál vele igy. Minthogy tudom, hogy ez nem volt először, s
te már hosszabb idő óta naponkint kinozod igy kanczádat, szeretném annak
okát megtudni, s azért idéztelek előmbe, hogy azt tőled megtudjam.
Fedezd fel azért előttem a dolgot egész mivoltában, s ne titkolj el
tőlem semmit is.“
Sidi Numan könnyen elértette, mit kiván tőle a chalyf; de ennek
teljesitése őt a legkinosb zavarodásba ejté. Több izben változott szine,
s akaratja ellen látszott belőle a zürzavar, melyben volt. Mindamellett
meg kellett vallani az okát. Ezért, minekelőtte megszólamlék, leborula a
chalyf fejedelmi széke előtt, s midőn ismét felkele, beszédhez akara
fogni, hogy kielégitse a chalyf ujságvágyát; mindazáltal zavarodva
hallgatott, nem annyira a chalyfnak, ki előtt megjelent, dicsősége, mint
inkább teendő elbeszélése tartalmától rettenve meg.
Bármi nyughatatlanul várta is különben a chalyf akaratja teljesitését,
még sem mutatott haragot Sidi Numan hallgatásáért; mert azt vélé, hogy
talán nincs elegendő bátorsága, előtte szólani vagy hogy beszédének azon
hangjától, melylyel megszólitá, szeppent meg, vagy hogy végre abban, a
mit elő kelle beszélnie, oly dolgok fordulnának elő, melyeket inkább el
szeretne hallgatni.
„Sidi Numan“ monda hozzá a chalyf bátoritására, „szedd össze magad, s
képzeld ugy a dolgot, mintha azt, a mit kivántam, nem nekem, hanem
valamelyik barátodnak, ki arra megkérne, kellene elbeszélned. Ha
egyébiránt e történetben olyas valami foglaltatnék, a mi neked zavart
okoz, vagy melyről gondolod, hogy engem megbánthatna, azt előre
megbocsátom. Azért tehát ne nyugtalankodjál, beszélj bizvást, s el ne
titkolj előttem semmit is, épen ugy, mintha legjobb barátodat szemlélnéd
magad előtt.“
Sidi Numan, kit a chalyf utolsó szavai megnyugtatának, végre
megszólamlott, mondván: „Igazhitüek uralkodója, bármi nagy légyen is a
zavarodás, melybe felséged közelében, s fejedelmi széke fénye előtt esik
minden halandó, mégis sokkal erősebbnek érzem magamat, hogy sem
elhinném, hogy ezen tisztelő félelem annyira el birna némitani, hogy a
felségednek tartozó engedelmesség ellen vétsek, vagy abban, mit tőlem
kivánna, tudósitással szolgálni ne tudnék. Ha nem merem is magam
legtökéletesb embernek állitani, még sem vagyok viszont oly roszakaratu,
hogy csak valaha is eszembe jutott volna legkisebb olyas valamit a
törvények ellen cselekedni, a mi bennem félelmet gerjeszthetett volna
ezeknek kemény büntetésöktől. Azonban, bármi jó volt is akaratom,
elismerem mégis, hogy nem voltam ment tudatlanságból elkövetett
hibáktól. Ez az én esetem. Mindamellett nem mondom, hogy a felségedtől
még meghallgattatásom előtt nyert kegyes bocsánatjában bizom; hanem
inkább meghajlom felséged igazságos itélete, sőt büntetése alá is, ha
megérdemlettem. Megvallom, hogy kanczámmal egy idő ótai bánásom furcsa,
kegyetlen s nem követnivaló, de reménylem, hogy okát igen helyesnek,
engem pedig inkább szánakodásra, mint büntetésre méltónak fog itélni.
Azonban nem illik unalmas előbeszéddel felségedet tovább is függőben
tartanom, a miért is ime történetem.“
Sidi Numan története.
„Igazhitüek uralkodója,“ folytatá Sidi Numan, származásomat elhagyom,
mert az nem oly fénylő, hogy érdemes volna az emlitésre. A mi a
szerencse javait illeti, elődeim jó gazdálkodásukkal hagytak reám
annyit, a mennyit csak kivánhattam, hogy abból becsületes ember módjára
fenhéjázás nélkül és másnak terhére nem esve, élhessek.
Ily körülmények között szerencsém befejezésére nem kivánhattam már
egyebet, mint oly szeretetre méltó házaspárt lelhetni, ki engem szintoly
hűszivüleg és gyengéden szeretne viszont, mint én őtet. Az Istennek
azonban nem tetszett engem olyannal ajándékozni meg; hanem inkább olyat
ada, ki összekelésünk első napjától kezdé türelmességemet oly próbákra
tenni, melyeket csak azok képzelhetik el, kik hasonlókat valának
kénytelenek szenvedni.
Minthogy honunk szokásai szerint minden házasságok ugy szerződnek, hogy
azt, kivel összekelünk, azelőtt sem látjuk, sem ismerjük, tudva lesz
felséged előtt, hogy nincs oka panaszkodásra egy férjnek is, csak
ijesztő csunya, vagy idétlen alaku ne legyen elvett neje, s jó
erkölcsei, esze, módos magaviselete, testének netaláni apróbb hibáit
ismét felüssék.
Midőn nőmet legelébb látám fátyola nélkül, – akkor t. i. midőn a szokott
szertartások után épen házamhoz hozatot, – örültem, hogy szépségéről
tett magasztalásokban meg nem csaltak; egészen izlésem szerintinek
találtam, s ő nekem tetszett.
Összekelésünk utáni napon több tál ételből álló ebédet adtak az
asztalra. Az ebédlőbe menék, hol nem találván nőmet, hivatám. Sok ideig
hagyván magát várni, végre előjött. Én nyugtalanságomat elpalástolám, s
igy asztalhoz ülénk.
Én legelébb a rizsből evém, melyet szokásként kanállal vevék ki. Nőm
ellenben, kanál helyett, zsebében hordozott kis evőeszközből, egy
fülvakaró kalánformát veve elő, melylyel kezde a rizsből kivenni, s azt
szemenként, – mert több rá sem fért – szájába kezdé rakni.
Ily evésmódon elbámulva, mondám hozzá: „Amine – mert ez volt neve –
szüleid házánál igy tanultad enni a rizst? Azért teszed talán, mivel nem
vagy nagyehető, vagy szemenként akarod megszámlálni, hogy egyszer ne
egyél többet mint másszor, ha csupa takarékosságból teszed, hogy
tékozlóvá ne legyek, bizonyossá teszlek, hogy e részben nincs mitől
félned, s hogy az által sohasem fogunk tönkre jutni. Hála az Istennek,
van annyink, hogy abból könnyen elélhetünk, anélkül, hogy megtagadnók
magunktól a szükségest. Azért kedves Aminém, ne kényszeritsd magad,
hanem egyél ugy, mint engem látsz enni.“
E barátságos móddal, tett észrevételeimre, udvarias feleletet vártam
tőle; azonban egy hangot sem válaszolva, tovább is csak ugy evett, s
hogy még inkább boszantson, csak néha falt egyet a rizsből, s a helyett,
hogy a többi ételből is evett volna velem, csak néha néha dugott annyi
összezsurmolt kenyeret a szájába, a mennyit egy veréb is felkapott
volna.