veszteglett, hol csaknem ugyanazon jelenés ujult meg. Mert midőn Ganem
anyja megértette, hogy azon beteg jövevény, kit a jámbor ház ura lakába
fogadott, Ganem, örömében elájult; s midőn a jó háziasszony és Szívkinja
gondos ápolása által viszont eszméletre tért, fel akara kelni s fiát
meglátogatni. De a házigazda, ki azalatt a terembe lépett,
visszatartotta, s értésére adá, hogy Ganem igen gyönge s erőtlen s
életét könnyen veszedelembe hozhatja az érzékeny megindulás, melyet egy
szeretett anyának váratlan megjelenése a fiui sziven fogna okozni. A
tisztes ősznek nem vala hosszu beszédre szüksége, hogy Ganem anyját ezen
valóságról meggyőzze. Mihelyt hallá, hogy fiával nem szólhat
életveszedelmeztetés nélkül, többé nem vala indulatos őt látni. Most
Szívkinja kezde szólni s ezt mondá az anyához: „Hozzunk az égnek
hálaáldozatot, hogy mindnyájunkat egyazon helyen összevezérlett. Én most
visszatérek a palotába, hogy a chalyfnak mindezen csodás kalandokat
hirül vigyem s holnap reggel viszont eljövök hozzátok.“ – E szavaknál
megölelé az anyát és leányzót s eltávozott. Midőn a palotába
megérkezett, engedelmet kére a chalyftól, hogy vele négy szem közt
beszélhessen. Ezt azonnal megnyeré. Szívkinja bevezetteték a chalyf
titkos termébe, melyben ez egyedül vala. Először is, mint az uralkodó
szokás kiváná, arczczal földre borult előtte. A fejedelem fölkelésre
inté s leültette; kérdezé azután, vett-e Ganemről hirt? „Igazhitüek
uralkodója – válaszolt erre – én szerencsés valék őt anyjával és hugával
együtt feltalálni.“ – A chalyf kiváncsi volt megtudni, mint eszközölheté
ezt oly rövid idő alatt. Ő kielégité kiváncsiságát s Ganem anyjáról s
hugáról oly sok jót mondott, hogy a chalyfnak kedve jött, mindkettejét
Ganemmel, az ifju kereskedővel együtt megláthatni.
A mint Harun Areschyd hirtelen gerjedelmű férfi vala és néha
haragtüzétől elkapatva, kegyetlen tettekre vetemült: ugy viszont
egyszerre a világ legigazságosb s legnemesb lelkű fejedelmévé lőn,
mihelyt haragja leszelidült s igazságtalan tetteiről valaki meggyőzé. –
Minekutána most már kétségbe nem hozhatta, hogy Ganemet s ennek háznépét
igazságtalanul üldözte s azokkal nyilván kegyetlenül bánt, eltökélé
magában, hogy nekik nyilvános elégtételt szerzend. „Örvendek – monda
Szívkinjához – nyomozásid szerencsés következésein; s örvendek nem
annyira végetted, mint magam végett. Én azon fogadást, melyet neked
tevék, megtartom; Ganem férjed legyen, és én ezennel kinyilatkoztatom,
hogy te mostantól fogva nem rabnőm, hanem szabad asszony vagy. Menj most
viszont az ifju kalmárhoz s mihelyt felgyógyult, szabad legyen neked őt
anyjával s hugával együtt hozzám vezetni.“
Másnap midőn virradt, Szívkinja már a jámbor diszműveshez megindult;
alig várhatván, hogy Ganem mintlétéről tudakozódjék s anyjának és
hugának a szerencsés hireket elmondhassa. Az első, kivel összejött, a
tisztes házigazda volt, ez elbeszélé neki, hogy Ganem az éjszakát igen
nyugalmasan tölté; s mivel betegsége csak ábrándosság szüleménye volt,
méltán hinni lehet, hogy ő maga is, ha az okok elhárulnak, rövid időn
felgyógyul.
És valóban Abu Aibu fia már sokkal jobban érzé magát. A nyugalom s a
hathatós gyógyszerek, de mindennél inkább a sziv mostani szelidült
érzelme szerencsés változást szültek Ganem állapotán, s a tisztes
házigazda ugy vélé, hogy most már anyját, hugát és kedvesét veszedelem
nélkül láthatja, csak előre azok eljövetelére készittessék el; különben
ha még nem tudná, hogy anyja és testvére Bagdádban vannak, attól lehet
tartani, hogy látásuk neki igen nagy örömet és meglepetést okozand.
Azért elvégezék, hogy előbb Szivkinja csak magánosan menjen Ganem
termébe, s midőn majd alkalom leend, adjon a két asszonynak jelt a
bejövetelre.
Minekutána minden ugy előre elintézve lőn, Szívkinját a jámbor házigazda
Ganemnek bejelenté, ki is annak viszontláthatásán rendkivül megörült, s
kevésbe mult, hogy ujolag el nem ájult. „Nos Ganem – mondá Szívkinja s
közelite ágyához – ihol van a te régi barátnéd Szívkinja, kit már örökre
elvesztettnek gondoltál –“ „Oh kegyelmes asszonycm – félbeszakasztá
hevesen a beteg – minő csoda által jelensz te meg előttem? Én a chalyf
palotájában véltelek; – ah minden bizonynyal a fejedelem meghallgatta
szavaidat, te lelkéből a gyanut számkivetéd, s ő szerető szivét viszont
neked ajándékozta.“ – „Igenis, kedves Ganemem – felele Szívkinja – én az
igazhitüek uralkodójában a gyanut eloszlattam, ő most, hogy
szenvedésidet, melyeket zordon haragja okozott, viszont jóvá tegye,
engem szivétől elszakaszt és neked ajándékoz. E végső szavak oly élénk s
rendkivüli örömre tüzelék Ganemet, hogy nem vala képes egyébként
felelni, mint ama sokat jelentő beszédes némaság által, mely csak a
szerető lények tulajdona. Végre félbeszakasztá hallgatását, mondván: „Ah
gyönyörü Szívkinja, hihetek-e szavaidnak? Hihetem-e valóban, hogy a
chalyf Abu Aibu fiának ajándékoz téged?“ – „Semmi sem bizonyosb; –
felele a szépség – e fejedelem, ki kevéssel ezelőtt mindenhol
nyomoztatott, hogy hóhér által fejedet vétesse, s ki vak dühében
anyáddal s testvéreddel annyi éktelent követtetett el, most téged látni
kiván; hogy azon szerény tiszteletért, melyet iránta bizonyitottál,
megjutalmazzon és világos mint a napfény, hogy egész házadat
jótéteményeivel fogja halmozni.“
Ganem kérdezé, mint bánatott a chalyf anyjával és testvérével. Szívkinja
mindent elbeszélt. A sanyaru eseteket nem hallgathatá könyezés nélkül,
még azon nagy öröm mellett sem, melyre szivét a kedvessel való
összekelhetésnek hire tüzelé. De miután Szívkinja neki felfödözte, hogy
hozzátartozói jelenleg Bagdádban vannak, és pedig vele egyazon házban, a
kivánat – őket látni – oly nagy lőn, hogy a kegyencznő szükségesnek
vélé, tüzes óhajtását azonnal kielégitni. Meghivá tehát őket. Ezek már
az ajtó előtt állának s csupán a jelre várakoztak; most beléptek a
terembe, Ganem felé repültek a sziv szárnyain, viszont ölelék és
csókolák. Mennyi könyeket látott e jelenet folyni! Ganem arcza el volt
az érzésnek e hő árjával boritva, sirt anyja, sirt testvére.
Szívkinjának szemeiben is csillogott a mennyei harmat. Maga a tisztes
házigazda és neje, kiket e nézőjáték mélyen meghatott, sem tarthaták
vissza könyüiket; nem győzék csodálni a gondviselés titkos utait, mely
házukban négy személyt, kiket a sors kegyetlenül szakasztott el, ismét
összevezérlett.
Minekutána mindnyájan könyeiket letörlék, Ganem ujra megnyitotta azok
forrását, elbeszélvén nekik mindent, a mit azon naptól kezdve, melyen
Szívkinját elhagyta, egészen azon pillanatig, melyben a diszmüves házába
felvevé, szenvedett. Elbeszélé nekik, mint talála menedéket egy közel
faluban, mint betegedett meg, s végre, midőn javulását érzé, mint kére
meg egy tevehajtót, hozná őt egy kórházba Bagdádban. Szívkinja szintugy
elbeszélé rabságának keserűit, mint hallá a chalyf magányos szólását a
toronyban, mint hivatá őt fejedelmi termébe, s mint menté fel magát a
méltatlan gyanu alól. Végre miután egymással a szomoru történeteket
viszonozott nyiltsággal közlék, monda Szívkinja: „Adjunk hálákat most a
gondviselésnek, mely mindnyájunkat egyesitett, s most csak azon
szerencsére forditsuk figyelmünket, mely reánk várakozik. Mihelyt Ganem
egészen felgyógyul, anyjával és testvérével együtt a chalyf szine előtt
fog megjelenni; mivel azonban mostani állapototok nem engedi meg, hogy
magatokat nála mutassátok, megteszem ez iránt a szükséges rendeléseket;
kérlek, csak néhány pillanatig várjatok.“
E szavak után eltávozék, a palotába mene, s rövid időn ismét visszatért,
egy, ezer aranynyal teli zacskóval. E zacskót a diszmüvesnek adá azon
kéréssel, hogy vásároljon Szívhatalom és anyja számára ruhákat. A
tisztes diszmüves, ki jó izléssel biró férfi volt, igen szépeket
választa ki, és csakhamar testhez idomoztatá. Három nap mulva készen
voltak, és mivel Ganem a kisétálásra elég erősnek érzé magát, ő is utnak
indult. De ugyanazon napon, melyen a chalyfnak tisztelkedni akart, s
anyjával és Szívhatalommal az ajtó küszöbén már-már kilépni akart,
Giafar nagyvezér a diszmüves házába jött.
E miniszter, ki lóháton s számos követséggel érkezett, a bejövetnél
igyen szólott Ganemhez: „Uram! én az igazhitüek uralkodójának a te s az
én uramnak nevében jövök. Az a parancsolat, melyet a chalyftól vevék,
igen különbözik amattól, melynek emlékezetét benned visszaidézni nem
szándékom: én azért jövök, hogy téged a chalyfhoz kisérjelek, előtte
bemutassalak, ki igen ohajt látni.“ Ganem a nagyvezérnek e
felszólitására mély magameghajtással felelt, a chalyfnak ménaklából
hozott lóra felült, melyet igen nagy ügyességgel s illedelemmel
igazgatott. Az anyja és a leányzó egy öszvérre ült, s azonközben, hogy
Szívkinja, ki hasonlag öszvérre ült, ezeket mellékuton a fejedelemhez
vezette, Giafar Ganemet egy másikon vivé egészen az előcsarnokig. Ekkor
beléptek a nagyterembe, a chalyf királyi székén ült, körülvevék az
emirek, vezérek, a poroszlók feje, s más nagyok, Arábiából, Persiából,
Egyiptomból, Afrikából, Syriából s többi tartományaiból, az idegeneket
nem is érintvén.
Midőn a nagyvezér Ganemet egészen a trón elébe vezette, az ifju
kereskedő arczczal földre borult, azután viszont fölkelt, s egy szép
rögtön költött megszólitó beszédet mondott versekben, mely az egész
udvar előtt tetszést nyere. E beszédet végezvén, a chalyf közelebb
járatá magához s monda hozzá: „Örülök látásodon, hogy saját ajkaidról
érthessem, hol s mint lelél kegyencznőmre, valamint azt is, mit miveltél
érette mindent.“ Ganem teljesité a chalyf akaratját, és pedig oly
ártatlan nyiltsággal, hogy a chalyfban őszinte szivéről utolsó kétsége
is eloszlott. A fejedelem erre egy igen gazdag ruhát adata reá, a mint
szokás mindazokra adatni, kiket az ország feje magánál elfogad, s azután
igy szólott hozzá: „Ganem, én akarom, hogy udvaromban maradj.“ –
„Igazhitüek uralkodója – felele az ifju kereskedő – szolgának nincs más
akaratja, csak uráé, kitől java és élete függ.“ A chalyf Ganem
feleletével igen megelégedék s számára igen jeles esztendei fizetést
rendelt. Erre leszállt a trónusról, inte a nagyvezérnek és Ganemnek,
hogy egyedül kövessék őt, s bement magános termébe.
Mivel nem kétkedett, hogy Szívkinja is Abu Aibu özvegyével s leányával
hozzá közel lesznek, tehát maga elébe jöveté őket. Ezek leborultak szine
előtt. Ő parancsolá, hogy keljenek fel, és Szívhatalmat oly szépnek
lelé, hogy miután figyelmesen megtekintette, igy szólott hozzá:
„Sajnálom, hogy ily szeretetreméltó alakkal oly méltatlanul bántam, és
annyira sajnálom, hogy el nem mulaszthatom neked oly mértékben
elégtételt szerezni, mely felülmulhassa a rajtad esett bántalmat. Én
ezennel nőmmé választlak s ez legyen egyszersmind Szobeide büntetése, ki
ezáltal szerencséd kutfeje lesz, a mint kiállott szenvedéseidnek első
forrása volt. De ez még nem elég – szóla Ganem anyjához fordulva, – te
asszonyom még életed szép nyarában vagy, s azt gondolom, hogy a
házassági összeköttetést nagyvezéremmel nem fogod megvetni. – Én neked
férjül adom Giafart, s neked Szívkinja Ganemet; jőjön tüstént egy kadi s
jőjenek tanúk, hogy a három házassági egyesség feltétessék s alá is
irassék.“ Ganem elébe akará a chalyfnak terjeszteni, hogy huga eléggé
megtiszteltnek fogná az által érezni magát, ha a kedvencznők sorába
veendi fel; de a fejedelem Szívhatalmat egyátalában hitvesének kivánta.
A chalyf e történetet rendkivülinek találta s e végett egy jeles
történetirónak meghagyá, azt legkisebb körülményeiben is följegyezni. A
könyv azután kincstárába tétetett le, honnan az sok másolt példányokban
a világra elterjedett.
Harun Arresyd chalyf kalandjai.
Elmerültségbe sülyedett volt egykor a chalyf, midőn hiv nagyvezére,
Giafar, előtte megjelent. A miniszter egyedül lelte, a mi ritkán
történt, s midőn feléje közeledéskor észrevenné, hogy komolyságba
elmerülve még fel sem tekinte, várakozólag álla meg sokáig, mig
pillantatjára méltatná.
Végre a chalyf feltekinte s Giafarra néze; de hamar lesüté ismét
szemeit, s elébbi helyzetében marada, még pedig oly feszesen mint
azelőtt.
A nagyvezér a chalyf tekintetében nem vévén észre semmi őt érdekelhető
személyes boszúságot, végre megszólamlék, mondván: „Igazhitüek
uralkodója, meg fogja engedni felséged azon kérdésemet, honnan van azon
komolysága, melyet ma mutat, holott egyébkor oly távol látszik attól
lenni?“
„Vezér, igaz“ mond a chalyf, helyzetét változtatva, „hogy különben nem
vagyok reá épen hajlandó, s ha nem jövél, jelen komolyságomat észre sem
vettem volna, melyben azonban egy szempillantásig sem akarok tovább
maradni. Ha talán nem valami különös ok vezete hozzám, kedves lenne
előttem, ha mulattatásomra kigondolnál valamit.“
„Igazhitüek uralkodója,“ felelt erre Giafar nagyvezér „csupán
kötelességem vezérle ide, s bátorkodom felségedet emlékeztetni arra,
hogy önmaga tevé kötelességévé a fővárosban és annak környékén a jó
rendre személyesen felvigyázni. Ma van épen azon nap, melyet előre
elhatároza e végre, s ez egyuttal a legjobb alkalom a különben
derültségét homályositó fellegek elüzésére.“
„Egészen el is felejtém,“ mond a chalyf, „és te épen jókor emlékeztetsz
reá. Menj tehát, és öltözzél álruhába, mig azalatt magam is azt teendem.
Mindenik kereskedői köntöst ölte magára, s ezen álruhában menének ki
együtt a palotakertnek egy titkos ajtaján a szabadra. A kapuktól jó
távolságban körülkerülték a várost Euphrates partjáig, a nélkül hogy
valamit vennének észre, a mi a jó rend ellen volna. Az első előtalált
csónakon általkeltek a folyón, a város másik felét is körülkerülték
kivül, s azután a város két részét összekötő hidnak vették utjokat.
A hidon menvén, annak végében egy világtalan öreg embert találtak, ki
alamizsnát kére tőlök. A chalyf feléje fordulva, egy aranyat nyoma
markába.
A világtalan azonnal megfogá kezét s őtet feltartóztatva, mondá:
„Könyörületes férfiu, akárki légyen kegyelmed, ki a mindenható
sugaltából nekem ezen alamizsnát nyujtja, meg ne tagadja tőlem azon
kegyelmet, melyért kérem, hogy t. i. üssön pofon, mert megérdemlem, sőt
talán még keményebb büntetést is.“
Ezen szavak után elbocsátá a chalyf kezét, hogy ez pofon üthesse vele;
attól tartván azonban, nehogy e nélkül távozzék el tőle, megfogta
ruháját.
A chalyf, ki a világtalan kérelmén s magaviseletén egészen elbámult,
monda hozzá: „Jó ember, kérésedet nem teljesithetem. Fogok őrizkedni,
nehogy alamizsnám érdemrészét oly rosz bánásmóddal, milyet te kivánsz
tőlem, ismét megsemmisitsem.“ S ezen szavaknál erővel törekedék a
világtalantól menekedni.
A világtalan, ki régidőtől fogva tett tapasztalásaiból e pontra nézve,
jótevője részéről vonakodást gyanita, még inkább erősködék őt
letartóztatni, egyszersmind mondván: „Uram! bocsásson meg bátorságomért
s erősködésemért. Vagy üssön pofon, vagy vegye vissza adományát; én csak
ezen feltétel alatt vehetem el, ha csak egy a mindenhatónak tett szent
fogadásomat meg nem akarom szegni, s ha tudná az okát, bizonyára
egyetértene velem, hogy e büntetés igen csekély.
A chalyf, ki nem akará magát tovább tartóztatni, engede a világtalan
hálálkodásának, s arczul csapá könnyeden. A vak köszönve, s őtet áldva,
azonnal elereszté. A chalyf a nagyvezérrel tovább indult; de alig
haladtak néhány lépésnyit, mondá vezérének: „Igen fontos lehet azon ok,
mely ezen világtalant ilyen magaviselésre készti mindazok iránt, kik
neki alamizsnát adnak. Szeretném közelebbről tudni. Azért fordúlj vissza
gyorsan, mondd meg neki, ki vagyok, és hogy el ne mulaszsza holnap a
délesti imádság táján a palotában megjelenni, mivel szólni akarok vele.“
A nagyvezér azonnal visszafordult, a vaknak alamizsnát és erre egy
pofoncsapást ada, s minekutána elvégzé izenetét, visszasietett a
chalyfhoz.
Visszatértek a városba, s midőn egy piaczon keresztülmenének, sok nézőre
találtak, kik egy fiatal, s tisztességesen öltözködött férfiut néztek,
ki egy kanczán ült, melyet szélnek eresztett zabolával zaklatott a
piaczon köröskörül, és sarkantyúival s ostorával szünet nélkül oly
kegyetlenül kinzá, hogy a tajtéktól s vértől egészen el vala boritva.
A chalyf, ki a fiatal ember embertelenségén egészen elbámula, megállott,
hogy megkérdezze, mi okból kinozza kanczáját annyira, s azt nyeré
feleletül, hogy azt senkisem tudja, hogy azonban már hosszabb idő óta
ismétli ezen kegyetlen gyakorlást naponként ugyanazon időtájban.
Tovább idultak, s chalyf mondá nagyvezéréhez, hogy jegyezze meg magának
a piaczot és el ne felejtse e fiatal embert holnap ugyanazon időre
magához rendelni, mint a vakot.
Minekelőtte palotájához ért volna még a chalyf, egy utczában, melyen már
régen nem ment volt keresztül, megpillanta egy ujonnan épült házat,
melyet ő az udvar valamelyik nagyja házának vélt. Megkérdé nagyvezérét,
tudná-e kié? Mire ez mondá, hogy nem tudja ugyan, de megtudakolhatja.
Valósággal meg is kérde egy szomszédot, ki neki azt mondá, hogy ezen ház
Kodjah Hassané, kit Alhabbalnak neveznek kötélgyártó mesterségéről, s
hogy maga is látta még, midőn azt nagy szegénységben űzte, azonban, – a
nélkül hogy tudhatnák, mi módon – annyira meggazdagodott, hogy ezen
gyönyörü épület költségeit igen jól győzhette.
A nagyvezér most a chalyf után siete, s tudósitá a felől, a mit
megtudhata. „Szeretnék ezen Kodjak Hassan Alhabballal szólani,“ mond a
chalyf; eredj, s mondd neki, hogy ő is jelenjék meg palotámban holnap
ugyanakkor, midőn a többi kettő.“ A nagyvezér teljesité a chalyf
parancsolatját.
Másnap délesti imádság után szobájába lépe a chalyf, s a nagyvezér
azonnal bemutatá neki az emlitett három személyt.
Mind a három leborult fejedelmi széke előtt, s midőn ismét felkeltek,
kérdé a chalyf a vakot, mi a neve?
„Az én nevem Baba Abdallah“ mond a vak.
„Baba Abdallah,“ folytatá chalyf, „azon mód, melyel alamizsnát kértél
tőlem, oly különösnek tetszett előttem tegnap, hogy én, ha bizonyos okok
nem tartóztattak volna, bizonyára őrizkedtem volna kivánságod
teljesitésétől, hanem inkább meggátoltalak volna azon szempillantástól
fogva, a világnak ily botránkoztató magadviseletében. Azért ide
hivattalak, hogy megtudjam tőled, mi okon tettél oly meggondolatlan
fogadást, s majd csak abból, a mit közlendesz velem e felől, fogom
megitélhetni, jól cselekedtél-e, s továbbra is meg engedhetem-e azon
magadviselete módját, mely oly rosz például látszik szolgálni. Mondd meg
azért tartózkodás nélkül, hogyan jutott eszedbe ezen vad gondolat;
semmit el ne titkolj, mert én minden esetre tudni akarom.
Baba Abdallah, ki ezen intéstől megszeppent, ismét arczára borult a
chalyf fejedelmi széke előtt, s midőn ismét felkelt, ezeket mondá:
„Igazhitüek uralkodója! Mély alázattal esdeklem bocsánatért felséged
előtt, abbeli merészségemért, melylyel oly dolgot bátorkodtam kérni s
erősködve kieszközölni, mely a józan észszel ellenkezni látszik.
Elismerem vétkemet; mivel azonban felségedet akkor még nem ismertem,
kegyelemért esdekelve remélem, hogy tekintetbe veendi ez okot. A mi ama
magamviseletét illeti, melyet felséged esztelenségnek méltóztatik
tekinteni, megvallom, hogy az valósággal az is, és hogy a világ annak is
fogja azt tekinteni, a mindenható szemében azonban csak igen csekély
elégtétel egy rettentő nagy bűnért, melyet elkövettem, s melyért eleget
nem fogok tehetni soha, ha sorjában valamennyi halandó pofon ütne is.
Felséged önmaga fog róla itéletet tehetni, ha történetem elbeszélésével
meg fogtam mutatni, miben áll ezen rettenetes bűn.“
A világtalan Baba Abdallah története.
„Igazhitüek uralkodója, – folytatá Baba Abdallah – én Bagdádban
születtem. Atyám és anyám után, kik kevés napok alatt meghaltak
egymásután, maradt rám egy kis örökség. Noha koromra nézve még nem sok
évet haladtam, még sem vettem ugy hasznát, mint a fiatalemberek
rendszerint szokták, kik az ilyet rövid idő mulva felesleges fényűzésben
vagy lakozásokkal pazarolják el; hanem inkább semmit sem mulaszték el,
hogy reáforditott szorgalmam, gondom s iparkodásom után szaporithassam.
Ekként végre annyira meggazdagodtam, hogy tulajdon magamnak volt
nyolczvan tevém, melyeket utazó kalmároknak bérlék ki, s melyek nekem
felséged tágas birodalmainak különböző tartományaiba tett utazásaimnál
nagy sommákat hoztak be.
Midőn egykor ezen szerencsém virágában, s a legnagyobb kivánsággal még
több gazdagság után Balsorából üresen térék vissza tevéimmel, melyeken
odamenet Indiába hajón viendő portékákat szállitottam, s melyeket most
egy lakatlan pusztán, hol a szép legelő miatt tanyát ütöttem, épen
legelteték, megszólita egy barát (dervis), ki Balsorába gyalogola s
pihenés kedvéért mellém telepedék. Én megkérdém, honnan jő és és hova
megy? Ő viszont ugyanazt kérdé tőlem, s minekutána tudnivágyásunkat
kölcsönösen kielégitők, felosztánk magunk között ennivalónkat s együtt
falatozánk.
Evésközben különféle érdeknélküli tárgyakról beszélgeténk s a barát
többek között beszélé nekem, hogy nyugvóhelyünktől nem igen messze tudna
egy helyet, hol oly temérdek sok kincs van, hogy ha abból annyit venne
is el az ember, a mennyit elbirna nyolczvan tevém, még sem vennék észre,
hogy abból valami elvétetett.
Ezen jó hir engem meglepe, s örvendeztete is egyuttal. Azon örömtől,
melyet belsőmben éreztem e miatt, egészen magamon kivül valék. Én a
barátot nem tartám képesnek arra, hogy engem e dologban mesével
mulasson; azért nyakába borulék s mondám hozzá: „Jó barát, igen jól
látom, hogy keveset aggódol e világ kincseiről, mire használhat neked
ezen kincsnek tudása? Te csak magad vagy s igy csak igen keveset vehetsz
el belőle. Mutasd meg nekem tehát, hol van, s én a nyolczvan tevémet
megterhelem vele, s magam fogok azután közülök egyet neked ajándékozni,
köszönetül azon jóért és örömért, melyet nekem azáltal okozandasz!“
Igaz, hogy csak igen kevés volt, a mivel megkináltam, nekem azonban igen
soknak tetszett, azon pénzvágynál fogva, mely bennem ezen kinyilatkozás
óta elhatalmazott s nekem a még megmaradó hetvenkilencz teve tehernyi,
mely még megmaradt, semminek sem tetszett ahhoz véve, melytől magamat
megfosztanom s neki átalengednem kellene.
A barát, ki a gazdagságra szenvedélyes vágyódásomat észrevette,
mindamellett is nem ütközött meg ezen oly annyira arány nélküli
ajánláson, mit épen tevék neki, hanem egész lelki csendességgel mondá
hozzám: „Atyámfia, magad látod, mily rosz arányban áll ajánlásod azon
jótéteményhez, melyet tőlem kivánsz. Hiszen nem voltam kénytelen ezen
kincsről beszélni, s titkomat inkább magamnak tarthattam volna meg;
azonban pedig az, a mit felőle veled jószivüleg közlöttem, legalább
bizonysága lesz azon jó szándékomnak, melylyel neked tetszeni kivántam,
és az által, hogy kölcsönös szerencsénket alapitám, nálad jó
emlékezetben maradhassanak. Én tehát neked egy igazságosabb és helyesebb
ajánlást teszek, s magad lássad, fog-e neked tetszeni? Te mondád –
folytatá a barát, – hogy nyolczvan tevéd van. Én tehát kész vagyok téged
a kincshez vezetni s ott veled annyi aranyat és drágaköveket rakni
reájuk, a mennyit csak elbirnak, azon föltétel alatt, ha illendően
megrakodtunk, te nekem tevéid felét a rajtok levő kincscsel együtt
átengeded, s magadnak csak a másik felét tartod vissza, mire azután
elválunk, ugy hogy mindenik oda vezethesse tevéit, a hova neki tetszik.
Látod, hogy ezen osztozás egészen megegyezik az illendőséggel, s ha
nekem negyven tevét ajándékozol, tőlem helyette annyit kapsz, hogy azon
magadnak ezer más tevét is vehetsz.“
Nem tagadhatám, hogy a barátnak ajánlása igen igazságos. Azonban
anélkül, hogy gondolkodtam volna azon temérdek kincsekről, melyek nekem
ezen egyezésnél fogva juthattak, tevéim felének átengedését nagy
veszteségként néztem, kivált ha meggondolám, hogy a barát szintoly
gazdag leend, mint én. Elég ahhoz, én máig is háládatlansággal köszönék
meg egy önkényt való jótéteményt, melyet azontul a baráttól még nem is
kaptam volt. Itt azonban nem sok idő maradt a tanakodásra. Vagy el kelle
fogadnom az ajánlatot, vagy elkészülnöm egy holtom napjáig tartó
bánkodásra amiatt, hogy magam hibája által szalaszték el egy alkalmat,
melynél tetemesen meggazdagodhattam volna.
Én tehát azonnal összehajtám tevéimet, s igy megindulánk. Minekutána igy
haladtunk egy darabig, egy igen bő völgyhöz értünk, melynek bejárása
azonban igen szük és keskeny vala. Tevéim csak egyenkint mehettek rajta
keresztül, s a mint tágult a vidék, ugy lett ismét lehetségessé, hogy a
legjobb rendben haladhassanak. A két hegy, mely a völgyet képezé s hátul
félkörösen zárá, egyébiránt oly magas, meredek és járhatlan vala, hogy
nem kellett attól tartanunk, hogy ott valamely halandó megláthasson.