az Euphrat felé tovább folytatták, átmentek a folyamon s igy költöztek
Mesopotamián keresztül, egész Mussulig. Innen, bármi nagyon megviselte
is már őket az utazás, Bagdadig vándorlottak, szivök tudniillik oda
óhajtozott, remélvén, hogy Ganemet ott feltalálják. Ámbár nem kellett
volna hinniök, hogy reá akadhassanak oly városban, hol a chalyf
lakószékét tartja, mégis hivék azt, mert óhajták. Szivök vonzódása
Ganemhez, bármennyit szenvedtek is miatta, nemcsak nem csökkent, sőt
inkább még nevekedett, s beszédük tárgya mindenkor csak Ganem volt, s a
hova csak érkeztek s kivel csak találkoztak, örökké csak Ganemet
tudakozák.
De távozzunk el most egy kevéssé Szívhatalomtól s ennek anyjától – s
térjünk vissza Szívkinjához.
Ez ama szerencsétlen nap óta még folyvást a sötét toronyban, erős zár
alatt sanyargott. De bár még oly kellemetlen s epesztő volt is rabsága:
szivét kevésbbé érdeklette önszerencsétlensége mint Ganemé, kinek
bizonytalan sorsa őt halálos aggódásba és nyugtalanságba helyezte; egy
pillanat sem vala, melyben az ifjunak sorsán nem kesergett.
Egy éjszakán, midőn a chalyf palotája falkeritésében magán sétált – a mi
nála gyakran megtörtént; mert ő a világnak legszemesebb és kiváncsibb
fejedelme volt, ily éjjeli sétáin sokszor hallott dolgokat, melyek
palotájában véghezmentek s melyek különben sohasem jöttek volna füléhez;
– egy éjszakán tehát elsétált a sötét torony mellett, s mivel benn
emberi szózatot vélt hallani, megállapodott. Hogy mindent annál jobban
megérthessen, az ajtóhoz közeledék, s tisztán hallá a következő
szavakat, melyeket a még folyvást Ganem emlékezetével teljes Szívkinja
érthetőleg s emelkedett hangon mondott: „Oh Ganem, igen-igen boldogtalan
Ganem, hol vagy te most? Mi helyre vezérlett téged siralmas sorsod? Ah
én valék, ki szerencsétlenné tevélek. Miért nem hagyál inkább
nyomorultan elveszni, a helyett, hogy nekem nemeslelküleg segédkezet
nyujtottál? Minő szomoru gyümölcsöt arattál te gondjaidból és szerény
tiszteletedből? – Az igazhitüek uralkodója, ki neked igazsághálával
tartozott, üldöz téged, annak jutalmául, hogy velem mindenkor mintegy
neki szentelt személylyel bántál; elvesztéd minden javaidat s kénytelen
vagy üdvösséget futásban keresni. Oh chalyf, kegyetlen chalyf, mit fogsz
te mentségedre felhozhatni, ha egykor Ganemmel az örökkévalónak
itélőszéke előtt állandasz s az angyalok jelenlétedben a valót igazolni
fogják? Minden mostani hatalmad, melytől az egész földkerekség reszket,
nem fog téged védhetni, nem fog megótalmazhatni, hogy el ne kárhozzál, s
törvénytelen kegyetlenségedért ne bünhödjél.“ – Szívkinja itt
elhallgatott; a kebléből tolongó fohászok s szeméből fakadó könyek
elfojták szavait.
Nem kelle több, hogy a chalyf ismét visszanyerje józanabb eszméletét. Ő
itt átlátta, hogy ha az, a mit imént hallott, igaz, kedvencznője
mindenkép ártatlan, s hogy ő Ganem s ennek háznépe ellen adott
parancsaiban hirtelenkedett. Hogy e dolgot, mely az ő, különben
magasztalt igazságszeretetét ködbe voná, alaposan megvizsgálja, azonnal
visszatért termébe, s mihelyt abba megérkezett, meghagyá Mezrurnak, hogy
költözzék a sötét toronyhoz, s kisérje Szívkinját hozzá a palotába.
A heréltek feje a chalyfnak e parancsából, de még inkább arczvonalmiból
azt következteté, hogy ő kegyencznőjének megbocsátni és azt szivéhez
visszafogadni szándékozik. Ő ezen rendkivül megörült, mert Szívkinját
kedvelte, és midőn ez, a chalyf kegyelmét elveszté, mostoha sorsán igen
nagy részt vőn. Nyomban futott most a toronyhoz, s örvendező hangon igy
szólt a kegyencznőhöz: „Kegyelmes asszony, siess engem követni, én
remélem, hogy ezen undok sötét toronyba többé visszatérni nem fogsz. Az
igazhitüek uralkodója beszélni kiván veled, és én ebből reád nézve
minden jót jövendölök.“
Szívkinja követé Mezrurt, ki őt a chalyf termébe bevezette. A kegyencznő
mindjárt beléptekor a fejedelem lábaihoz borult s e helyzetben maradt,
szemeit könyözön boritván: „Szívkinja! – szólt hozzá a chalyf, anélkül,
hogy felkelni parancsolná – ugylátszik, te engem kegyetlennek s
igazságtalannak vádolsz. Kicsoda tehát most az, ki a hozzám bizonyitott
szerény tisztelet mellett is, a balsors ürömkelyhéből iszik? Szólj, te
tudod, hogy szivem jó és kegyes, te tudod, mint szeretek lenni
mindenkihez igazságos.“
A kegyencznő sejté e beszédből, hogy a chalyf hallotta szavait, s most
tehát iparkodott e kedvező alkalommal élni, hogy kedves Ganemjét a rút
gyanú alul fölmentse. „Igazhitüek uralkodója – imigy szólamlott meg, –
ha talán egy szó kirepült ajakimon, mely Felségedet sértheté, lábainál
térdelve kérek bocsánatot. Az, kinek ártatlanságát és mostoha sorsát
tudni kivánja, Ganem, Abu Aibunak fia, kereskedő Damaskusban. Ő életemet
a halál karjai közől ragadta vissza s nekem menedéket s védszállást ada
házában. Megengedem, hogy talán első látásomra az a gondolat ébredt
lelkében, hogy egész magát nekem szentelje; talán oly remény is
kecsegteté, hogy én szives gondjaiért nem leszek hozzá érzéketlen; én
legalább ezt ama megelőző nagy gondoskodásból gyanitám, melylyel irántam
viseltetett s nekem minden szolgálatot megtőn, melyek akkori
állapotomban bármi módon kivánandók lehettek. De alig hallá tőlem, hogy
Felséged szivéhez tartozni van szerencsém, azonnal igy válaszolt: „Ah,
kegyelmes asszony! A mi az uré, az tilalmas a szolgának.“ E pillanattól
fogva erkölcsének nem is tagadhatom meg ezen igazságot, viselete soha
sem jött szavaival ellenmondásba. Azonban igazhitüek uralkodója, te
tudod, mi kegyetlenül és zordonan bánattál vele, és te egykor az Isten
birói széke előtt arról számot fogsz adni!“
A chalyf kegyencznejének e szabadon ejtett őszinte szavait nem vevé rosz
néven. „De vajjon – szóla viszont a chalyf – a mi Ganem szerény s
tisztes magatartását illeti, megbizhatom-e szavaidban?“ – „Igenis –
felele Szívkinja – Felséged megbizhatik; én a világ minden kincseért sem
fognám a valót titkolni, s hogy Fölséged előtt még világosb jeleit adjam
őszinteségemnek, kénytelen vagyok itt egy vallást tenni, mely
Fölségednek nem kedves, s a miért előre bocsánatot kérek.“ – „Szólj,
leányom – monda Harun Arresyd – én mindent megbocsátok, ha nyiltszivü
lészsz és semmit sem titkolsz előttem.“ – „Jól van – válaszolt Szívkinja
– hallja tehát Fölséged! Ganem tisztes gondolkodása s ama szives
szolgálati készség, melyeket irántam mutatott, engem hozzá tiszteletre
gerjesztettek. Igenis, a mi több: – Fölséged ismeri a szerelem diadalmas
erejét – én szivemben a legédesebb vonzalmat érzém keletkezni. Ő sejté
ezt; de a helyett, hogy gyöngeségem alkalmával éljen s a keblében lángra
gyult indulattól magát elkapatni engedje, folyvást hive maradt
kötelességeinek, és minden, a mit indulatjának lángheve ajakira csalt,
ama szavak voltak, melyeket Fölséged előtt már fölfedeztem: „a mi az
uré, az tilalmas a szolgának!“
Ezen szabad nyilatkozás talán mindenkit haragra ingerlett volna, de a
chalyf szivét épen ez békité meg egészen. Parancsola Szívkinjának, hogy
keljen fel, maga mellé ültette s igy szólt hozzá: „Beszéld el nekem
történetedet kezdettől végig.“ Szívkinja ezt szép józan észszel s nagy
ügyességgel teljesité. Azt a mi Szobeidét illeti, csak futólag
érintette, de annál hosszabban beszélt ama tartozásokról, melyeket Ganem
iránt éreztet hálája s ama költségekről, melyeket Ganem az ő kedvéért
tett; különösen magasztalá Ganem titoktartását, s ezáltal a chalyffal
azt akará megértetni, mely szükséges volt reá nézve, Ganem házában
rejtezve élnie, hogy Szobeide megcsalassék. Beszédét az ifju kalmár
megfutásával fejezé be, s itt a chalyfnak rejtőzés nélkül vallá meg:
hogy ő maga kénytette légyen arra, nehogy a fejedelem hirtelen
haragjának áldozatját sirassa majd benne.
Minekutána beszédét végezte, a chalyf igy szólott hozzá: „Mindent
elhiszek, a mit nekem itt mondottál; de miért késtél oly sokáig, hirt
magadról adni? Egy egész hónapig kellett-e még visszaérkezésem után
veszteglened, hogy engem tudósits hollétedről? – „Igazhitüek uralkodója
– felele Szívkinja – Ganem oly igen ritkán távozott házából, hogy nem
csudálkozhatik Fölséged, ha mi visszajövetét nem mindjárt hallottuk meg.
Ezenkivül Ganemnek, – kinek e levelkét átadtam, hogy Koránynak
személyesen nyujtsa kezéhez – igen sokáig kellett a kedvező alkalomra
várakozni, mig kivánatom betölthette.“
„Elég, Szívkinja! – válaszolt a chalyf – én megismerem hibámat, s
ohajtanám azt viszont jóvá tenni, s a damaskusi ifju kalmárt halmozni
jótéteményeimmel. Gondolkozzál tehát, mint teljesitsem e szándékot;
kivánj tőlem a mit akarsz, én megadom. E szavakra a kegyencznő ujra a
chalyf lábaihoz omlott, arczát föld felé forditá, s azután viszont
felkelvén igyen szólott: „Igazhitüek uralkodója, minekutána Fölségednek
Ganem végett hálámmal áldoztam, mélységben esdeklem: méltóztatnék
tartományaiban kihirdettetni, hogy Fölséged Abu Aibu fiának megbocsát, s
hogy ez jelenjen meg vonakodás nélkül a chalyf szine előtt Bagdádban.“ –
„Én még többet szándékozom tenni – viszonza a chalyf – hozzá számosak
tartozásaim; jutalmaznom kell benne életed szabaditóját, jutalmaznom
továbbá az irántam bizonyitott szerény tiszteletért, kárpótlanom kell
javainak veszteségét s végre jóvá kell tennem azon törvénytelen bánást,
melyet ártatlan háznépén elkövettem; mindezekért megjutalmazom őt
kezeddel, te felesége lészsz.“ Szívkinja nem talált alkalmas szavakat,
hogy a chalyfnak megköszönje nagylelküségét, hanem termébe ment, melyet
már gyászos kalandja előtt lakásul birt. A terem még egészen amaz
állapotban volt, mint azt elhagyá, idegen kéz még semmihez sem nyult; de
a mi neki legnagyobb örömet szerze, az Ganem szekrényeinek s butorainak
megpillantása volt, melyeket Mezrur a mint kiváná, termébe helyezett.
Másnap Harun Arresyd a nagyvezérnek parancsolá, hogy a birodalom minden
városában tétesse hirül, hogy ő Ganemnek, Abu Aibu fiának megbocsát; de
ezen hirdetmény siker nélkül maradt, mert nagy idő folyt le, a nélkül,
hogy az ifju kereskedőről legkevesbet is lehetett volna hallani.
Szívkinja azt gondolá, hogy bizonyosan veszteségén eredt fájdalmát nem
viselhette el, s kinos nyugtalanság szállá meg szivét. De mivel a
reménység mindig utolsó, mely a szeretőktől bucsut vesz, esdeklett a
chalyfnak: engedje meg neki, hogy maga nyomoztathassa Ganemet.
Minekutána a chalyf teljesité kérelmét, kivőn pénzes szekrényéből egy
zacskót ezer aranynyal, s egy reggel, gazdagon szerszámozott öszvéren
kiindult a palotából. Két fekete herélt, kik két oldalról kezöket az
öszvér hátán tartották, követé őt.
Szívkinja igy haladt egy mecsettől másikig, hogy a jámbor muselmánoknak
adakozzék s imádságaikat egy nyomos ügynek szerencsés utolérésére
segédül kérje, melytől – mint mondá – két személynek nyugodalma függ. Ő
az egész napot igy tölté el, az ezer aranyt a mecsetekben mind
alamizsnára osztá ki, s alkonyatkor visszatért a palotába.
Másnap viszont egy zacskót szint annyi darab aranynyal vőn magához, s
hasonló készületben, mint tegnap, indult a drágakőáros-piaczra. A
kapunál megállapodott, s anélkül, hogy az öszvérről leszálljon, a fekete
heréltek egyike által a czéh fejét hivatá magához. Ez, ki igen jóltévő s
emberszerető férfi volt s jövedelméből két harmadrésznél többet a
szegény jövevényeknek gyámolására – akár betegek voltak, akár
ügyefogyottak – osztogatott, nem sokáig váratá magát, Szívkinja
öltözetéről megismeré azonnal, hogy az udvarnak egyik asszonya legyen.
„Hozzád folyamodom, – szólitá meg őt Szívkinja, oda nyujtván neki a
pénzes zacskót – hozzád folyamodom, mint olyan férfihoz, kinek
jámborságát az egész város dicséretesen emliti. Kérlek, oszd ki ezen
aranyokat a szegény jövevények közt, kiket gyámolitsz; mert én igen jól
tudom, hogy mindennapi foglalatosságid közé tartozik, az idegeneket, kik
segedelmedet kérik, jóltevőleg ápolgatni. Tudom azt is, hogy megelőzöd
szükségeiket, s nincs lelkednek kedvesb éleménye, mint alkalmat találni
az inség enyhitésére.“ – „Kegyelmes asszonyom! – felele a tisztes agg –
örömmel teljesitem parancsodat; de ha személyesen kivánnád
jótéteményeidet kiosztani, méltóztassál házamba lépni, s itt két
asszonyt találsz, kik méltók könyörületedre. Én tegnap, épen midőn a
városba érkeztek, találkozám velök. Ők a leggyászosabb helyzetben
valának, s mostoha sorsuk annál inkább szivemre hatott, mivel ugy
látszik, hogy főbb rendű személyek. A foszlékony rongyon által is, mely
testöket fedé, s ama kellemetlen jelek ellenére is, melyeket a nap égető
heve arczokra sütött, bizonyos nemes illendőséget fedezék fel; mely
különben oly szegényeknek, kiket én gyámoliték, épen nem szokott
sajátjok lenni. Én mindkettőt házamba vezetém, s átadám őket nőm
gondviselése alá, ki szint azt itélé rólok, a mit én. Ő rabnőink által
jó ágyat készittete nekik, mialatt ő maga megmosá arczokat s tiszta
csinosb ruhát ada reájok. Mi folyvást nem tudjuk még, kik legyenek, mert
előbb kinyugodni engedjük őket, mielőtt kérdéseinkkel fárasztanók.“
Szívkinja anélkül, hogy tudná miért, kiváncsi lőn őket látni. A czéh
feje lakába akará vezetni őt, de Szívkinja ezt el nem fogadta, s egy
rabszolga által kisérteté magát oda, kit a tisztes ősz melléje rendelt.
Midőn a ház ajtajához érkezett, leszállott az öszvérről, s követé a
rabszolgát, ki előre elsietett, hogy parancsoló asszonyának, ki épen a
szobában Szívhatalomnál s ennek anyjánál tartózkodott, – mert ezek
valának a fenn érdeklett szegény jövevények, – jelentést tegyen.
Midőn a czéh fejének neje a rabszolgától megérté, hogy egy udvari
asszony jelent meg házában, kimene tüstént a teremből, melyben imént
vala, hogy a nemes vendéget üdvözölje; azonban Szívkinja, ki a
rabszolgát nyomon követte, erre nem engede időt, hanem a terembe lépett.
A ház asszonya leborult előtte, hogy mélységes tiszteletét mindenhez, mi
a chalyf udvarához tartozék, megbizonyitsa. Szívkinja felemelé őt s igy
szólott hozzá: „Jó asszonyom, kérlek, hagyj engem a két jövevény
asszonynyal beszélni, kik tegnap estve ide Bagdádba érkeztek.“ –
„Kegyelmes asszony – felele a házi nő – itt feküsznek e két kisded
nyoszolyában, melyeket egymás mellett látsz.“ – Szívkínja azonnal az
anya nyugvóhelyéhez közelitett, figyelmesen nézlelé s azután ezt mondá:
„Jámbor asszony, én jövök gyámkezemet neked ajánlani. Nekem nagy
befolyásom van e városban s igy talán neked, valamint társnédnak is
hasznos lehetek.“ Kegyelmes asszonyom! – felele Ganem anyja – ama szives
ajánlásokból, melyeket nekünk tészsz, ismerem meg, hogy az egek még nem
egészen hajoltak el tőlünk; jóllehet a sorsnak ama sok véres csapása,
mely bennünket ért, okot adott az ég neheztelését hinni.“ E szavaknál
oly keserves sirásra fakadt, hogy Szívkinja s a házi asszony hasonlóan
nem fojthatták el könyeiket.
A chalyf kegyenczneje erre igy szólott, minekutána saját könyeit törlé,
Ganem anyjához: „Mondd el nekem, kérlek, szenvedésidet, beszéld el
mostoha történetedet.“ – Te senkit sem fogsz találni, ki hajlandóbb
volna titeket vigasztalni és sorsotokon enyhitni, mint mi.“ – „Kegyelmes
asszony – válaszolt Abu Aibu szerencsétlen özvegye – az igazhitüek
uralkodójának egyik kegyencznője, egy Szívkinja nevezetű asszony szülője
szomorú sorsomnak.“ E szavak villamként sujtának a kegyencznő szivébe; ő
mindazáltal rejté, mint lehetett, zavarodását s keble zajló érzelmeit, s
hagyá Ganem anyját tovább beszélni, ki is történetét imigy folytatta:
„Én Abu Aibunak, damaski kereskedőnek özvegye vagyok. Nekem egy fiam
volt, neve Ganem, ki egy kereskedési utat tőn Bagdadba s itt azzal
vádoltatott, hogy az emlitett Szívkinját elcsábitotta. A chalyf őt
mindenhol nyomoztatá, hogy megölethesse, s mivel a kiküldött poroszlók
reá nem akadhattak, levelet irt a damaski királynak, hogy házunkat
raboltassa ki s rontassa le; minket kettőnket pedig, ugymint leányomat s
engem három nap egymás után mezitlenül állittasson ki a népnek látványúl
s azután számüzzön örökre Syriából. De bármi méltatlanul bántak is
velünk, szenvedném a sors ostorcsapásait békével s megnyugodnám, csak
fiam élne még s őt valahol megtalálhatnám. Mely kimondhatlan öröm volna
mind hugának, mind nekem szerető édes anyjának – őt viszont láthatni!
karjai közt javaink veszteségét s minden szenvedésinket mi könnyen
elfelejtenők! – Oh – én meg vagyok győződve, én teljesen hiszem, hogy ő
a chalyf ellen épen oly kevessé vétkezett, valamint testvére és én.“ –
„Nem – szavába esett Szívkínja – ő szint oly kevessé vétkes, valamint
ti. Én bizonyságot tehetek, én vállhatom, hogy ártatlan, mivel én magam
vagyok Szívkinja, kit annyi oknál fogvást vádolhattok; én vagyok, ki a
csillagzatok végezte által minden inségteket szülte s nekem
tulajdonithatjátok Ganem veszteségét, ha ő többé nincs életben. De ha
sanyarú szenvedéstek általam származott, hatalmamban is áll azt viszont
enyhiteni. Én Ganemet a chalyf szörnyü gyanuja alól felmentém; és a
fejedelem az egész birodalomban kihirdetteté, hogy Abu Aibu fiának
megbocsát, s ti ne kételkedjetek, hogy épen azon mértékben leend kegyes
és jóltevő hozzátok, a mely mértékben vala kegyetlen, és rettentő. Ti
többé nem vagytok ellenei; ő várja Ganemet, hogy őt a hozzám bizonyitott
szolgálatokért megjutalmazza, a chalyf ezt az által eszközli, hogy
bennünket egyesit s engem nejéül ád Ganemnek. Tekints tehát most úgy,
jámbor anya, mint leányodat, s engedd meg, hogy itt nektek örök
barátságot fogadjak.“ – Ezt mondván, Ganem anyjához lehajlott, ki reá
semmit sem vala képes válaszolni, oly nagy álmélkodással tölté e
váratlan beszéd. Szívkinja őt sokáig átölelve tartotta, s ekkor is csak
azért bocsátá karjai közül, hogy a másik ágyhoz siessen, Szívhatalmat
ölelhetni, ki fektéből felült, s elébe nyitá karjait.
Minekutána a kedvencznő az anyához és leányához számos jelekkel
bizonyitá szives vonzalmát, oly módon és mértékben, mint azt Ganem
néjétől csak várni lehetett, igy szólott hozzájok: „Szünjetek mindketten
szomorkodni, ama kincs és vagyon, melyeket Ganem e városban
visszahagyott, nem vesztek el, azok a chalyf palotájában vannak letéve,
és pedig saját termeimben. Egyébiránt jól tudom, hogy reátok nézve a
világ minden java is erőtlen vigasztalás volna Ganem nélkül, én ezt
Ganem anyjáról s testvéréről elég élénken képzelhetem, ha önmagamról
hagyok reátok következtetést, mert a vérség kötele a nemes szivekben oly
hatalmas, valamint a szerelemé. De miért akarnál, jámbor anya, lemondani
azon reményről: hogy fiadat egykor viszont meglátod? Mi minden
bizonynyal meg fogjuk őt viszont találni; szerencsés összejövetem
veletek ad nekem reményt. Talán már e mai nap utósó napja
szenvedésteknek s kezdete egy sokkal fényesebb szerencsének, mint mely
Damaskban egykor házatokat áldá, midőn Ganem még veletek lakott.“
Szívkinja még tovább is akara szólni, de itt a diszmüvesek feje belépett
s mondá: „Kegyelmes asszony, én épen most egy igen érzékeny nézőjátékot
láttam. Ez tudniillik egy fiatal férfi volt, ki tevén e város kórházába
hozatott; kötelekkel vala a teve hátára szoritva, mivel nem birt annyi
erővel, hogy rajta szabadon megülhessen. Épen most oldák fel a
köteleket, s akarák őt a kórházba bevinni, midőn véletlenül ott elmenék.
Én közeledém az ifju férfihoz, figyelemmel vizsgálám s ugytetszett,
mintha arczvonalai nem volnának előttem egészen ismeretlenek. Én
különféle kérdést tevék hozzá háznépe iránt, de felelet helyett csupán
könyeket és sohajtást nyerék. Szivem rajta megindult, s mivel mindennapi
tapasztalásomból megismerém, hogy a leggondosabb gyámolásra van
szüksége, tehát nem hagyám őt a kórházba vitetni; mert csak igen is jól
tudom: mint bánnak ott a betegekkel, s mily tudatlanok benne az orvosok.
Ezen oknál fogvást őt rabszolgáim által ide házamba hozattam; ezek egy
különös terembe tevék le, parancsomra a magaméból tiszta gyolcsruhát
adnak neki, s egészen oly bánással vannak hozzá, mint enmagamhoz.“
Szívkinja reszketett a jámbor diszárosnak e beszédénél, s bizonyos érzés
támadt szivében, melynek okát nem adhatta: „Ugyan vezess engem – igy
szólott a tisztes agghoz – e betegnek termébe, kivánnám őt látni“ – Az
ősz férfi azonnal oda vezette s mialatt Szívkinja oda ment, monda Ganem
anyja Szívhatalomhoz: „Oh leányom, bármely siratni méltó legyen is e
beteg jövevénynek sorsa, bátyád, ha még él, nehezen van szerencsésb
helyhezetben, mint ő.“
Midőn a chalyf kedvencznője ama terembe, hol a beteg feküvék, belépett,
oda járult az ágyhoz, melybe a ház urának rabszolgái lefektették vala.
Szívkinja itt egy ifju férfit pillantott meg hunyt szemekkel, beesett,
halovány, és sirástól eltespedt arczczal; folyvást élénkebb figyelemmel
nézé, szíve itt hangosan ver: Ganemet gondolja megismerni, de csakhamar
ismét nem hisz szemének. Ha mindjárt egy részről a betegnek arczán sejt
is néhány egyező vonást, még is az egészben ezen nagy különbség látszik,
s nem meri elhinni, hogy valóban ő az. Mivel azonban a tüzes ösztönnek,
hogy a dologról meggyőződjék, ellen nem állhat, imigy szól reszkető
hangon: „Ganem, te vagy-e, kit szemeim látnak?“ – E szavaknál
megállapodott, hogy az ifju férfiunak időt engedjen a feleletre, de
mivel a beteg arra nem látszott ügyelni, igy szólott tovább: „Oh Ganem,
te nem vagy az. Csupán képzeletem, mely folyvást alakoddal játszik, ada
ezen jövevénynek csalékony hasonlatosságot. Abu Aibu fia, bármily beteg
volna is, hallani fogná Szívkinjának szavait.“ – E névre Szívkinja Ganem
– mert valóban ő volt – felveté szemeit, fejével azon oldalra fordult,
honnan a szózat jöve s monda, midőn a chalyf kedvencznejét viszont
megismeré: „Oh kegyelmes asszony! te vagy-e valóban? – Minő isteni csuda
által…?“ Tovább nem szólhatott, az örömittasság oly hirtelen hatalommal
szállá meg szivét, hogy elájult. Szívkinja s a házi gazda segedelmére
siettek; de mihelyt az életnek néhány jelét viszont észrevevék a
betegen, kéré a tisztes agg az udvari asszonyt, távoznék el, nehogy
látása az ifjut ujabb ájulásba ejtse.
Midőn az ifju férfi viszont eszméletre tért, körülnézé magát s midőn nem
látná már, a kit keres vala, felkiáltott: „Szép Szívkínja, mi leve
belőled! Való-e, hogy szemeim előtt állottál, avagy csak egy csalóka
tünemény volt?“ – „Nem uram – monda a háziur – én magam kénytetém ezen
nemes asszonyt eltávozni; mindazáltal meg fogod őt ismét látni, mihelyt
képes leendesz csöndesen viselni tekintetét. Most nyugalomra van
szükséged, és ezt ne akadályozza semmi. Mivel te – mint most sejtem –
ama Ganem vagy, kinek az igazhitüek uralkodója Bagdádban nyilván
bocsánatot hirdetett, tehát megvallhatom, hogy sorsod egészen más
fordulást nyert; ezt tudnod a mostani pillanatra legyen elég. Amaz
asszonyság, ki imént beszélt veled, bővebben fog téged arról tudósitni.
Most tehát csak arra legyen főgondod uram, hogy előbbi egészségedet
visszaszerezd; a mi engem illet, várd bizvást segedelmemet azon
mértékben, a mint és mennyire emberi erőm azt nyujtani képes.“ Miután
ezt mondotta, nyugodni hagyá Ganemet s eltávozott, hogy számára
megkészittesse amaz orvosszereket, melyeket a bőjtölés és sorsvihar
által megfogyasztott erő visszaszerzésére szükségeseknek gondolt.