ablakhoz üle, mely az utczára hosszat kiszolgált. Hirtelen lármát hall,
kitekint az ablakon, s midőn a nagyvezért egész kiséretével látja
közeledni, sejti azonnal, hogy ez a látogatás őt és Ganemet illeti. Most
meggyőződék, hogy irt levele, a mint akará, kézhez jutott; azonban ily
feleletre nem tarta számot s arra nem is volt elkészülve, azt hitte,
hogy a chalyf e dolgot egészen máskép veendi. Szivkinja nem tudta, mikor
tért a fejedelem Bagdádba vissza, s jóllehet keblében a féltékenység
indulatát ismeré, mégis e részben semmitől sem tartott. Most a vezér
pillanata s a számos katona félelemmel s aggsággal tölté szivét,
reszketett nem magáért, de Ganemért. A mi önszemélyét illeté, nem
kétkedett, hogy magát ki fogja menthetni, ha a chalyf őt kihallgatni
kegyes lesz; de Ganemre nézve, kit inkább vonzódás, mint hálás érzet
csatolt szivéhez, előre sejté, hogy a haragragyult fejedelmi vetélytárs
őt majd látni kivánja, s fiatalsága és szép virágzó termete miatt
kárhoztatni fogja. Elméje ily gondolatoktól hányatván, az ifju kalmárhoz
fordult s monda neki: „Ah, Ganem! Mi elvesztünk; im jőnek téged és engem
börtönbe hurczolni. – Ganem azonnal kinézett a rostélyos ablakon s
megrémült, látván a chalyf őreit kivont kardokkal s ezeknek szárnyain a
nagyvezért s politia-birót. E jelenés az ifju érzékeit megmerevité, s
alig vala egy szót kirebegni hatalmában. „Ganem! – igy szólt a
kegyencznő – most egy pillanatig sem szabad késnünk. Ha engem szeretsz,
vedd szaporán egyik rabszolgád ruháját magadra, kend be arczod s kezeid
korommal, s végy e tálak közül nehányat fejedre, meglehet, hogy imigy
egy vendéglő szolgájának fognak nézni s szabadon bocsátnak. Ha talán
kérdik tőled, hol van a ház ura, csak bátran feleld: a házban van.“ „Ah
kegyelmes asszonyom! – monda Ganem, kit kevésbbé önsorsa, mint
Szivkinjáé aggasztott, – te csak rólam gondolkodol, de mi fog majd veled
történni?“ „Az téged ne aggaszszon, – válaszolá Szivkinja – bizd azt
reám. Annak, a mit e hajlékban visszahagysz, én viselem gondját s
reménylem, hogy neked minden hiven fog kezedhez visszakerülni, mihelyt a
chalyf haragja leszelidült; mindazáltal most kerüld el annak első
kártékony hevét. Azon parancsok, melyeket első gerjedtében ad, mindenkor
veszélyesek.“ Az ifju kalmár szomorusága oly nagy volt, hogy nem tudta,
mire tökélje el magát, és őt minden bizonynyal e haboztában a chalyf
katonái meglepték volna, ha Szivkinja nem ösztönzi az átöltözésre. Végre
sok forró kérelmének engedett, egy rabszolga-köntöst magára vőn s
arczát, kezeit bemázolá korommal. Valóban volt oka sietni, mert már
kopogtatás hallatszék az ajtón – s most csupán annyi idő maradt még,
hogy egymást a szeretők futólag megöleljék. Mindkettőnek szivét annyira
el fogá a fájdalom, hogy ajkokon elakadt a szó. Igy vala elválások –
néma, de érzékeny. Ganem végre néhány tállal fején a teremből kimene. A
szerencse kedvezett neki, mert az őrök csakugyan vendéglő szolgának
tarták és szabadon ereszték, sőt a mi több, a nagyvezér, kivel előbb
találkozott s ki nem is álmodá, hogy ő ugyanazon ifju, kinek
elfogatására ki van küldve, még félre is lépett, s neki utat nyitott;
szintigy cselekvék a többi is, kik a nagyvezér után jövének, mindegyik
oldalvást lépett s elősegité futását. Legnagyobb sietséggel vevé utját a
város egyik kapujához s a várost csakhamar maga után hagyá.
Azonközben, hogy Ganemet jó sorsa a nyomozók kezéből kimenté, a
nagyvezér a terembe lépett, hol Szivkinja pamlagon ült s melyben számos
szekrény állott, melyek Ganem javaival s a már eladott javakból
beszerzett pénzzel tömve valának.
Midőn Szivkinja a nagyvezért belépni látta, arczczal földre borult, s e
helyzetben maradt, jeléül annak, hogy kész a reá kimondott halált
szenvedni. „Uram – igy szólott a nagyvezérhez – én engedelmes vagyok,
békén vetem magam azon itélet alá, melyet az igazhivők uralkodója reám
kimondott, neked azt csak jelentened kell.“ – „Kegyelmes asszonyom –
válaszolt Giafar, ki szintazonkép földre borult s mindaddig e helyzetben
maradt mig Szivkinja viszont fölkelt, – őrizzen Isten, hogy valaki
merész kezével hozzád nyuljon. Nem szándékom neked legkisebb bántalmat
okozni, csupán parancsom van téged kérni, hogy velem a palotába jönni
méltóztassál, s hogy egyszersmind a kalmár is, ki e házban lakik,
engedelmes legyen téged követni.“ „Uram, – felele a kegyenczné felkelése
közben – menjünk tehát, én kész vagyok követni téged. A mi azonban az
ifju kalmárt illeti, kinek én életemet köszönöm, őszintén azt vallhatom,
hogy többé nincs itt; már egy hónap előtt utazott Damaskusba, hová
dolgai idézték, s ő visszaérkeztéig e szekrényeket melyeket itt látsz,
gondviselésem alá bizta. Esdeklem neked, légy szives e holmikat a
palotába hordatni és megparancsolni, hogy bátorságos helyen sérelem
nélkül tétessenek le, s imigy én hiven betölthessem a mit neki fogadtam:
tudniillik, hogy javaira minden kitelhető gonddal fogok vigyázni.“
„Nyomban történjék meg, kegyelmes asszonyom!“ válaszolt Giafar. És
azonnal hivata terhhordókat s parancsolá nekik, hogy emeljék föl a
szekrényeket s vigyék Mezrurhoz.
Minekutána a terhhordók elmentek, Giafar a politia-birónak valamit
fülébe sugott, s parancsolá neki, hogy a házat tegye a földdel
egyenlővé, de előbb mindenütt nyomoztassa abban Ganemet, kit ő valahol
rejtezkedni vélt, jóllehet Szivkinja az ellenkezőről akará meggyőzni.
Erre a nagyvezér megindult s az ifju szépet két rabnőjével együtt
magával vivé. Ganem rabszolgáira nem volt további ügyelet; ők a sokaság
közé vegyültek, s nem tudni, mi történt velük.
Giafar alig hagyá el a házat, midőn a kőmivesek s ácsok falait
mindenfelől dönteni s rombolni kezdék; és oly szorgalommal teljesiték
tartozásukat, hogy az épületnek egy óra mulva még nyoma sem látszott. A
politiabiró azonközben, ki minden szemes nyomozása mellett sem akadhata
Ganemre, a nagyvezérnek, még mielőtt a polotához ért, a dolgot hirül
adatá. „Nos – monda Harun Arreschyd, midőn termébe látá Giafart belépni
– betöltötted parancsomat?“ „Igenis uram – felele Giafar – a ház,
melyben Ganem lakott, le van földig rontva, és itt hozom Szivkinját,
kegyencznődet; termed ajtaja előtt áll, s ha parancsolod, tüstént szined
elébe vezetem. A mi az ifju kalmárt illeti, azt nem találhatni sehol,
ámbár mindenütt legélénkebb gonddal nyomoztatám. Szivkinja azon vallást
tevé, hogy már egy hónap előtt utazott Damaskusba.“
Rettentő s leirhatlan az a harag, mely a chalyf keblében lángra lobbant,
midőn meghallá, hogy Ganem eltávozott. A mi Szivkinját mint
kegyencznőjét illeti, képzelme bizonyosnak tartá hütelenségét s azért
sem őt látni, sem vele beszélni nem kivánt. „Mezrur, – igy szólt a
heréltek fejéhez, ki jelen volt – vedd által e háládatlant, a hűtelen
Szivkinját, s zárd őt a sötét toronyba.“ – E torony a palota
falkeritésén belül állott s közönségesen az oly kegyencznőknek szolgált
börtönül, kik a chalyfot akármely utonmódon megbántották.
Mezrur, kinek szokása volt ura parancsait, bármely keményeknek
látszottak is azok, ellenmondás nélkül teljesitni, azon meghagyásnak
csak tétovázva engedelmeskedett. Ő Szivkinjának eziránt sajnálkozását
jelenté ki, és annál inkább megszomorodott, minél bizonyosbnak hitte,
hogy a chalyf kegyes lesz őt személyesen kihallgatni. Mindazáltal
kénytelen lőn szomoru sorsának engedni s követni Mezrurt, ki őt a sötét
toronyba vezette s ott visszahagyta.
A zordon chalyf azonközben elbocsátá nagyvezérét s mint rabja a féktelen
indulatnak, saját kezével a következő levelet irá a syrai királyhoz, ki
rokona s adózó jobbágya volt és Damaskusban tartá fejedelmi lakását.
Harun Arresyd chalyf levele a syriai királyhoz Sinebi Mohammedhez.
„Kedves rokonom! Én e levelet irom, jelentésül neked, hogy egy damaski
kalmár, kinek neve Ganem s Abu Aibunak fia, rabnőim legkedvesbikét
ugymint Szivkinját elcsábitotta s most Bagdádból megszökött. Akaratom
az, hogy levelemet vevén, Ganemet fölkerestetni s elfogatni rendeld.
Mihelyt ő poroszlóid kezébe juttand, vettesd nehéz vaslánczokra, három
nap egymás után adass neki ötven ütleget bikacsékkel, vezettesd körül
aztán a város mindegyik osztályában s egy poroszló menvén előtte,
folyvást e szavakat kiáltsa: Ez a leglágyabb büntetés, melyet az
igazhitüek uralkodója az oly gonoszra szab, ki fejedelmi urát megsérti s
rabnőinek egyikét elcsábitja. Erre küldd őt hozzám biztos kiséret alatt.
De ez még nem minden. Akarom, hogy házát kiraboltasd, földig
pusztittasd, követ s minden épitményszert a városból a mezőre vitess ki.
Azonkivül, ha atyja, anyja, fiu vagy leánytestvéri, női, leányai vagy
egyéb rokoni s hozzátartozói vannak, vetkőztesd azokat mezitlenre,
állittasd ki három nap egymásután az egész városnak látványul – azon
kemény tilalom mellett, hogy senki se merje fővesztés alatt őket házhoz
fogadni. Reménylem, hogy meghagyásomat haladék nélkül teljesitended.“
Minekutána a chalyf e levelet megirta, általadá azt egy lovagpostának
azon parancscsal, hogy siessen s vigyen magával galambokat, hogy annál
hamarabb vehessen arról hirt, a mit Sinebi Mohammed levele
következésében mivelt.
Bagdádban a galambok t. i. azon sajátsággal birnak, hogy azok, bármi
messze földre vitetnek is, mindenkor ismét visszatérnek Bagdádba,
mihelyt szabadon eresztetnek, főkép ha apró fiaik vannak. Ilyenkor egy
összetekert levél köttetik szárnyok alá, s ezáltal mindazon helyekről,
honnan csak kiván az ember, vehet legbiztosabban s egyszersmind
leggyorsabban tudósitást.
A chalyf gyors póstája, hogy ura nyugtalanságát minélelőbb oszlassa,
éjjel s nappal utazott, s Damaskba érkezvén, egyenesen Sinebi király
palotájába tért, ki is azonnal trónusára ült, hogy a chalyf levelét a
követ kezéből általvegye. Minekutána a követ azt általadá, s Mohammed a
chalyf saját keze vonásait megismerte, megcsókolta a levelet s fejére
tette, annak jeléül, hogy kész azon parancsokat, melyek abban
foglaltatnak, jobbágyi hűséggel teljesitni. Ekkor azt fölnyitá s miután
végig olvasta, leszállott királyi székéről s a főbb udvari tisztek
kiséretében lóra ült; egyszersmind magához hivatá a politia-birót, s az
egész testőrző sereggel együtt megindult Ganem házához.
Mióta az ifju kalmár Damaskból elutazott, anyja egy levelét sem vevé.
Azonközben a többi kereskedők, kiknek társaságában ő Bagdádba utazott,
mindnyájan visszatértek, s ezek mind azon hirt hozák, hogy fiát legjobb
egészségben hagyták vissza Bagdádban. De mivel annyi idő alatt haza nem
tért s magáról legkisebb hirt sem ada, ez elegendő ok volt a szerető
anyát ama gondolatra birni, hogy fia meghalt. Ő ezt oly erősen hitte,
hogy gyászba öltözék, s Ganemet érzékenyen siratá, épen ugy, mintha ön
szemeivel látta volna őt meghalni és saját anyjai karjában mult volna
ki. Soha sem mutatott fiának elvesztén anyja mélyebb fájdalmat mint ő, s
a helyett, hogy vigasztalást keressen szivének, örömét lelé, ha
táplálhatá fájdalmát. Háza udvarában egy kupforma kápolnát emeltete,
melybe egy képet fektetett, melyet némileg fia testének nézett, s melyet
önkezével takart halotti lepelbe. Éjt s napot sirva töltött e
kápolnában, épen ugy, mintha fiának tetemei valóban e helyen volnának
eltemetve; kedves leánya, a szép Szívhatalom vala gyásztársnéja, könyeit
az anyai könyekkel vegyitvén.
Imigy töltének huzamos időt már a legmélyebb szomoruságban, s a
szomszédok, kik jajgatásaikat és siralmas nyögéseiket hallák, érzékeny
szivvel vevének részt e szelid érzelmü háznép sorsán: mig egy bizonyos
napon Mohammed Sinebi az ajtón kopogtat. Minekutána egy rabnő azt
felnyitotta, a fejedelmi ur zordonan belépe s kérdé, hol van Ganem, Abu
Aibunak fia?
Jóllehet, a rabnő még Sinebi királyt soha sem látta; mégis számos
kisérőiből következtette, hogy a legelső nagyoknak egyike Damaskusban.
„Uram! – válaszolt a kérdeztetett rabnő – ama Ganem, kit te keressz,
meghalt. Asszonyom, az ő anyja, ott van ama sirboltban, hol épen most
kedves fiának elvesztét kesergi.“ – A király most anélkül, hogy a rabnő
szavaira hajtson, testőrzői által a ház minden szögében élénk gonddal
fürkészteté Ganemet; végre a sirbolthoz vagy kápolnához is eljöve, hol
az anyját és ennek leányát egyszerü szőnyegen amaz alakzat mellett, mely
Ganemet tárgyazá, látta siránkozni. Mindakét szegény asszony tüstént
befedé fátyollal arczát, mihelyt egy férfit a sirboltozat ajtajához
lépni szemléltek; azonban az anyja, ki a damaskusi királyt megismeré,
fölkelt s lábaihoz borult. „Jó asszony, – szólt hozzá a fejedelem – én
tulajdonkép fiadat Ganemet keresem; adj választ, itt van-e?“ „Oh uram –
kiálta fel a jámbor asszony – az már régen kiköltözött az élők közül.
Adta volna Isten, hogy saját kezeimmel szállithattam volna őt nyugalom
helyére, s birhatnám azt a vigasztalást, hogy hamvadó tetemei e
sirboltban rejteznek. Oh fiam, édes kedves fiam!…“ Még tovább akara
szólni; de a nagy fájdalom elfojtá keblét s a szó elhalt ajakin.
Sinebi szivét e jelenés meghatá. Ő szelid s gyöngéd érzelmű fejedelem
volt, ki a szerencsétlenek szenvedésit nem nézheté szánakozás és nagy
belső megilletődés nélkül. „Ha egyedül Ganem a vétkes – monda önmagában
– miért kell vajjon anyját s hugát is megbüntetni, kik egészen
ártatlanok? – Oh kegyetlen Harun Arresyd, mi szörnyü zavarba hozsz te
engem, midőn boszuállásod eszközévé tészsz, s engem kényszeritsz oly
embereket üldözni, kik téged legkevésbé sem bántottak meg!“
A testőrző, kinek a király Ganem fölkerestetését parancsolá, azon
jelentéssel érkezett meg, hogy nyomozásai siker nélkül maradtak; ő azt
el is hitte, mert a két asszonyi arczon mutatkozott gyász nem hagyá őt
kétkedni. Most csaknem kétségbe ejté azon szomoru helyezet, melyben
kénytelen volt a chalyf parancsait teljesitni; de bármily nagy volt is a
szánakozás emberi szivében, még sem merte Harun haragját megjátszani.
„Jó asszony, – ily szavakkal fordult Ganem anyjához – menj leányoddal e
sirboltozatból, mert itt többé nem vagytok bátorságban.“ – Ők a
kápolnából erre kiléptek, s hogy a király őket illetlen bánásoktól
megoltalmazza, levevé széles felső ruháját, azzal mindkettejét betakarta
s parancsolá nekik, hogy oldala mellől ne távozzanak. Midőn ez
megtörtént, a népnek bemenetelt engedett, hogy a fosztogatást elkezdje,
a mi is oly vad kicsapongással s lármával vitetett véghez, hogy Ganem
anyja és huga, kik okát nem tudták, rendkivül megijedének. A legdrágább
eszközöket, butorokat, kincsekkel töltött szekrényeket, perzsa s indiai
szőnyegeket, arany s ezüsttel himzett pamlagvánkosokat,
porczellánedényt, egy szóval: a rabló nép mindent magával vitt s csupán
a ház mezitlen puszta falait hagyá meg; a két boldogtalan asszonyra
nézve pedig szivrepesztő néző játék volt – magukat minden javuktól s
értéköktől imigy megfosztatni látni, anélkül, hogy sejthetnék, miáltal
érdemlék meg e kegyetlen bánásmódot.
A házban végrehajtott fosztogatások után Mohammed a politiabirónak
parancsot ada, hogy a házat a sirboltozattal együtt rontassa le, s mig e
munkával a zordon nép el vala foglalva, Szívhatalmat s ennek anyját
palotájába vezette. Itt kénytelen volt szivök fájdalmát kétszeresen
nevelni, tudtokra adván a chalyf akaratját. „A chalyf parancsolja nekem
– igy szóla hozzájok – hogy rólatok a ruhát leszedessem s három nap
egymásután mezitlen állittassalak ki titeket a népnek látványul. Szivem
lázzad s irtózik, midőn e kegyetlen gyalázatos parancsot rajtatok
betöltetni rendelem.“ A király ezt oly hangon mondotta, mely eléggé
bizonyitá a fájdalmat és szánakozást szivében. Jóllehet a félelem, hogy
királyi székét elveszti, nemes lelke sugalmait követni gátlá: mégis
Harun Arresyd parancsának keménységét azáltal némileg szelidité, hogy
Ganem anyjának és Szívhatalomnak ujatlan bő üngöket lószőrből szőtt
daróczból készittetett.
Másnap a chalyf dühének e két áldozatját levetkezteték s reájok adák a
darócz-üngöt, megfoszták azután őket minden főékességtől, ugy hogy
hajfürtjeik szét omolva lengedeztek vállaikon. Szivhatalom a
leggyönyörübb szőke hajakkal birt, melyek aranyszint játszva egész a
földig folyának le. Ily alakzatban tevék ki őket látványul a vizsga
népnek. A politiabiró valamennyi poroszlójával kiséré őket s imigy
vitettek a városban szerte. Előttök egy hirdető mene, ki időnként hangos
szóval kiáltozá: „Ez azoknak büntetése, kik az igaz hitüek uralkodójának
haragját magokra vonták!“
Midőn a szerencsétlen asszonypár, mezitlen karral és lábbal ily különös
öltözetben s szégyenletét repkedő hajfürtjei alatt, elrejteni törekedve
– Damask utczáin végig huzódott, a nép szemében érzékeny szánás könnyei
csillogtak.
Kiváltkép az asszonyok, kik a rostélyos ablakokról a két ártatlanra
lenéztek s a szeretetreméltó Szívhatalom szépsége és fiatalsága által
szivökben megindultak, fennhangon jelenték ki a sajnálkozás fájdalmát,
midőn a szenvedők ablakaik alatt elhaladtak. Még a kisded gyermekek is,
e fájdalmas kiáltás és keserves látvány által megrettenve, a köz
szomoruságba vegyiték siralmok keserves szózatit s ez által a jelenésnek
még borzasztóbb alakot adtak. Egy szóval: ha maga a legvadabb külső
ellenség tört volna Damaskba, s az egész várost tüzzel s vassal
pusztitotta volna: az ijedség és jajos bánkódás nem lehete nagyobb.
Már beestvéledett, midőn e borzasztó nézőjáték véget vőn; s most a
szerencsétlen anya és leány Mohammed palotájába vezettetett vissza.
Mivel nem valának a mezitláb járáshoz szokva, alig érkeztek a palotához,
oly szörnyü bágyadságot éreztek, hogy ájultan esének földre, s huzamos
ideig nem adák jelét az életnek. A damaski királyné, kit a
szerencsétlenek sorsa mélyen meghatott, nem ügyelvén a Harun Arresyd
által kimondott tilalomra – néhány asszonyt külde hozájok, kik őket
vigasztalnák, nem különben bort s más féle frisitő szert táplálatukra.
A királyné udvarló asszonyi még folyvást ájulásban találák őket s alig
vala hatalmokban rajtok segiteni. Mindazáltal a köröttök bizonyitott
különös gond és szorgalom nagy nehezen mégis életre költé, és Ganem
anyja most nem lele szót az emberi szives jótéteményt hálálni. „Kedves
jó asszony! – imigy szólt az udvarló asszonyok egyike – mi teljes
mértékben érezzük szenvedésidet, s a syriai királyné a mi fejdelmi
asszonyunk az által, hogy segedelmedre küldött, szivünknek nem csekély
örömet szerzett. Mi egyszersmind téged bizonyossá tehetünk, hogy a
fejdelemné valamint a király is az ő fönséges férje nagy részt vesznek
anyai fájdalmidon.“ – Ganem anyja kére a királyné udvarló asszonyit,
hogy az ő s leánya nevében a fejdelemnének vinnék meg ezerszeres
hálájokat s azután igyen szólt ahoz, ki hozzá előbb beszédét tevé:
„Nemes szivü asszony! a király nekem nem mondá meg, miért téteti az
igazhitüek uralkodója e gyalázatot rajtunk; esdeklem azért neked, add
tudomra; micsoda roszat követtünk el?“ – „Jámbor asszony – válaszolt a
királyi komorna – házad szerencsétlenségét Ganem okozta. Ő nem halt meg,
miként ti vélitek; ő azzal vádoltatik, hogy a chalif legkedvesebb
rabnőjét elcsábitotta; s mivel hirtelen megszökéssel a fejdelem haragját
kikerülte, tehát a büntetés sulya titeket ért. Mindenki kárhoztatja a
chalyf vad bosszuérzelmét, de egyszersmind retteg is tőle, s te látod,
hogy maga Sinebi király sem elég merész – parancsait megszegni, félvén;
hogy haragját magára vonja. Minden tehát, a mit tehetünk, abból áll,
hogy szánjuk gyászos sorsotokat, s béketürésre buzditunk.“
„Én fiamat ismérem – felele Ganem anyja – én őt nagy gonddal s ama
mélységes tiszteletben méltólag neveltem, melylyel mint alattvaló az
igazhitüek uralkodójához tartozik. Ő azon rut vétket, melylyel
vádoltatik, lehetetlen, hogy elkövette volna, és én ártatlanságáért jót
állok. Most megszünöm zúgolódni és sorsomat siratni, minekutána tudom,
hogy érette szenvedek s ő még életben van. – Óh Ganem! folytatá szavait
szivének szelid ömledeztében – oh szeretett fiam Ganem, igaz-e, hogy még
élsz? Ime, most többé már nem siratom javaim veszteségét, s bármi messze
terjednek is a chalyf parancsai, én neki megbocsátom keménységét, csak
való legyen, hogy az egek még életben tartják fiamat. Most csupán
leányom sorsa búsit; szenvedése egyetlen fájdalmam. Azonban neki sokkal
jobb testvéri szivet tulajdonitok, hogysem vonakodjék példámat követni.“
E szavaknál Szívhatalom, ki eddiglen egykedvüleg hallgata mindent,
anyjához fordult, karjait annak nyaka körül veté s igy szólt hozzá:
„Igenis kedves anyám, én mindenkor fogom példádat követni, bárhova és
mire kényszeritend is szereteted bátyámhoz.“
Anya és magzat imigy egyesiték fohászaikat s könyeiket s huzamos ideig
nyugovának még egymás karjai közt. Azonközben az udvarló asszonyok,
kiknek szivét e nézőjáték lágy érzésre olvasztá, mindent elkövettek,
hogy Ganem anyját némely étkekkel éhsége lecsillapitására birhassák.
Hogy szivesen ismételt kéréseiket teljesitse, az anya evett egy keveset,
igy cselekvék Szívhatalom is.
Mivel a chalyf parancsa ugy hozá magával, hogy Ganem hozzátartozói három
nap egymás után a fenn érdeklett módon a népnek látványul kitétessenek,
tehát Szívhatalomnak az ő anyjával együtt következő napon reggeltől
estig kellett másodszor az utczákat végig kalandozni. De ezen s a rá
következett napon nem ugy vala mint korábban. Az utczák, melyek
kezdetben emberrel tömvék valának, most már pusztán és üresen álltak;
minden kereskedő elkedvetlenülvén azon illetlen bánásmódon, mely Abu
Aibu özvegyén s leányán elkövettetett, bezárák boltjaikat, s házok
termeiben tartózkódtak; az asszonyok a helyett, hogy a rostély ablakokon
kinézzenek, termeik szögébe huzódtak vissza; szóval: egy lélek sem
mutatkozott ama nyilvános helyeken, melyeken e két szerencsétlen
keresztülvitetett; s ugy látszott mintha Damasknak valamennyi lakosa a a
várost elhagyta volna.
Negyed napra Mohammed Sinebi király, ki a chalyf parancsait pontosan
akará teljesiteni, jóllehet szivének sugalma azokat nem igazolá, a város
mindegyik osztályába kiáltókat küldött s minden honosnak s jövevénynek
Damaskban, legyen az bármely rangu és származású, életvesztés alatt s
még azon büntetés mellett is, hogy halála után az ebeknek vettetik
martalékul – keményen tilalmaztatá: Ganem anyját s hugát házához
fogadni, vagy azoknak csak egy falat kenyeret, vagy csep vizet, szóval,
legparányibb segedelmet szolgáltatni vagy azokkal bármi távolabb
közösködni.
Minekutána a kiáltók megtevék, a mit nekik a király parancsolt, a
fejdelem rendelé, hogy az anya és leánya, eresztessék ki a palotából, s
legyen szabad oda költözniök, a hová akarnak. Alig jelentek meg a
szerencsétlenek a nyilvános helyeken, mindenki messziről már kerülé
őket; oly nagy hatása volt az imént kihirdetett tilalomnak a nép szivén.
A szenvedők csakhamar észrevevék, hogy mindenki kerülni igyekszik őket;
azonban, mivel okát nem tudhaták, igen csudálkoztak, s csudálások nőttön
nőtt, midőn egy utczába befordulván, néhány legjobb házi barátikra
ismertek, kik, mihelyt őket megpillanták, szint oly sebesen, mint mások,
szaladtak előlök. „Mi ez? – monda Ganem anyja, – döghalál áradoz-e
belőlünk? – Tehát az igazságtalan s kegyetlen bánásmód, mely rajtunk
elkövettetett, még polgártársainkat is elleneinkké teszi? – Jól van
tehát leányom! – folytatá szavait – jer hagyjuk el minél gyorsabban
Damaskust, ne késsünk tovább oly városban, hol még barátaink is
borzadnak tőlünk.“
Ily szomoru beszédek közben a két szerencsétlen asszony végre elért a
város szélére, s egy régi épület romjai közé vonultak, hogy az éjszakát
bene töltsék. Itt néhány szánásra gerjedt musulmán csakhamar napalkonyat
után felkeresé őket, hozának nekik eledelt, de nem mertek megállapodni s
őket vigasztalni, tartván, hogy vizsga kémek ittlétöket kinyomozzák s
mint a chalyf parancsainak általhágói, büntetésre vonatnak.
Sinebi király azonközben galambot szállitá el, hogy Harun Arresydnek, a
parancsok pontos végrehajtatását hirül tegye. Mindenről tudositá a mi
történt, s égre-földre kéré, adná tudtára, mi szándéka van továbbá Ganem
anyjával s testvérével? Ő csakhamar hasonló posta által válaszát vevé a
chalyfnak, ki neki azt irá, hogy számüzze őket örökre Damaskból. A
syriai király azonnal szolgákat külde az épületromhoz, azon
meghagyással, hogy az anyát és leányzót vegyék őrizet alá s őket
Damaskustól három napjáró földre kisérjék el s hagyják ott, kijelentvén
nekik, hogy többé a városba visszatérni ne merjenek.
Sinebi szolgái kötelességüket teljesiték, de a chalyf parancsainak
végrehajtásában kevésbbé pontosak mintsem urok, az anyát s leányzót
könyörületből megajándékozák néhány apró pénzdarabbal, hogy azon valami
élelmet vásároljanak s mindegyiknek egy zacskót akasztának nyakába, hogy
az életnemüket bele rakhassák.
Ily siralmas, szánandó helyzetben jutottak a legközelebbi faluhoz. A
pórasszonyok itt köröttük összegyülekezének, s mivel a két idegenen
darócz öltözet mellett is sejték, hogy azok fentebb sorsu személyek,
kérdék tőlük: mi oknál fogva kénytetének oly ruhában utazni, mely
sorsukhoz nem illik? A helyett, hogy a szerencsétlenek e kérdésre
válaszolnának, sirni kezdettek, a mi kétségkivül a pórasszonyok
kiváncsiságát nevelte és szemlátomást szánakozásra inditá. Ganem anyja
elbeszélé nekik, ő és leánya miket szenvedtek. A jámbor pórasszonyokat
ez mélyen illeté meg, s buzogtak őket vigasztalni. Megvendéglék őket,
mennyire a pórhajlékok szegénysége engedte, ösztönzék, hogy az
alkalmatlan daróczüngöt vessék le, s cseréljék fel azokkal, melyekkel
őket megkinálják vala. Adának lábukra czipőket, s fejükre lepelt, hogy
hajukat kimélhessék.
Minekutána Szivhatalom és anyja a pórasszonyok jámbor adakozásait
megköszönék, lassan lépdelve Haley felé vevék utjokat. Ők hozzá szoktak
vándorlások alatt a mecsetek közelében vagy magukban a mecsetekben is
megszállni, hol a padolat szőnyegén vagy ha szőnyeg nem találkozék,
meztelen kövezetén töltötték el az éjszakát, vagy pedig nyilvános
helyeken, melyek az utasok fölvételére vannak rendelve, keresének éjjeli
telepet. Élelemben nem szenvedtek soha fogyatkozást; mert utjokban igen
sokszor jutottak oly helyekre, hol kenyeret, főtt riskását s egyéb
eledelt ingyen osztogattak a szükölködő vándorok közt.