szólott: „Kegyelmes hölgy! ezerszer köszönöm a kérésemre adott
felvilágositást, s kérlek egyszersmind, hidd el, itt nálam tökéletes
bátorságban vagy. – Azon érzelmek, melyeket látásod szivemben élesztett,
kezesek érte, hogy nyelvem hallgatni fog; a mi pedig rabszolgáim közt a
titoktartást illeti, megvallom őszintén, hogy abban nem lehet egészen
megbizni. Ők a nekem tartozó hűséget könnyen elfelejthetnék, ha tudnák,
mi alkalommal és mely helyen volt szerencsém reád akadni; de ezt
lehetetlen, hogy sejthessék, sőt a mi több, bizonyossá tehetlek, hogy
legkisebb kiváncsiságuk sem lesz, azt nyomozgatni. Ifju embereknél az
valami köznapi, hogy szép fiatal rabnőket szereznek, és igy rabszolgáim
látásodon nem ütköznek meg, vélvén, hogy te olyan rabnő vagy, kit csak
imént vásárlottam; azt is fogják gondolni, hogy okom volt téged azon mód
szerint, a mint történt, házamba hozni. Légy tehát egészen nyugodt és
meggyőződött, hogy rabszolgáim azon tisztelettel és megkülönböztetéssel
fognak szolgálni neked, a mint egy ily hatalmas fejedelem kedvese
megkivánhatja. Azonban a chalyf bármily magas pontján álljon is a
méltóságnak, meg fogod engedni, nemes hölgy, azon vallásomat, hogy semmi
sem képes engem többé azon ajándék visszavételére birni, melyet neked
szivemmel tettem. Tudom ugyan, hogy nem szabad megfeledkeznem ezen irott
törvényről: „a mi az uré, az tilalmas a szolgának,“ mindazáltal én
szerettelek, mielőtt még nekem megmondottad volna, hogy a chalyf sajátja
vagy, és többé nem áll hatalmamban indulatot elnyomni, mely csirázatában
már a viszonszeretettől emelt viszontvonzat teljes erejével bir.
Kivánom, hogy fenséges és igen boldog szeretőd Szobeide gonoszságán az
által álljon boszút, hogy karjai közé téged visszavesz, és ha magadat
majd kivánatinak visszaadatva lenni látod, óhajtva hogy néha-néha a
szerencsétlen Ganem jusson eszedbe, kinek szivét, mint a chalyfét,
meghóditottad. Bármily hatalmas is az a fejedelem, még sem fog – ha
különben ismered a gyengéd szerelem érzelmét – engem, a mint remélem,
emlékezetedből egészen kinyomhatni. Ő téged hivebben, forróbban nem
szerethet, mint én szeretlek, és én nem szünöm meg lángolni éretted,
akármely szögébe a világnak menjek is, – téged elvesztvén – meghalni.“
Szívkinja sejté, hogy Ganem keble mély fájdalomtól szorong, és rajta
megindult. – Előre látta a zavarodást, melybe magát helyezi, ha ezen
tárgyról s beszédet folytatni fogja, félt hogy iránta elárulja
hajlandóságát, s azért igy szólott hozzá: „Látom, hogy e beszéd téged
szomorit; hagyjuk tehát abban. Beszélek inkább ama véghetetlen háláról,
melylyel neked adós vagyok. Le nem irhatom örömömet, ha meggondolom,
hogy te levél életem megszabaditója.
Szerencséjökre most kopogás hallatszék az ajtón. Ganem fölkelt, hogy
látná, mi legyen, s im a rabszolgák egyike volt, ki a vendégfogadós
elérkeztét jelenté. Ganem, ki nagyobb elővigyázat okáért rabszolgáit
azon terembe, melyben Szívkinja volt, nem akará bocsájtani, elvevé a
vendégfogadóstól az étkeket, és maga tevé azokat a szép vendég elébe, ki
különös gondoskodásán Ganemnek iránta – szivében örűlt.
Az ebéd után Ganem az étkeket a mint maga rakta fel, ugy maga szedé el,
és midőn a terem ajtajánál azokat a rabszolgának átadta, mondá
Szívkinjának: „Kegyelmes hölgy, most talán nyugodni kivánnál; eltávozom
tehát, és mihelyt kevéssé kipihented magad, készen leszek parancsodra.“
Ezt mondván, elméne, és két rabnőt vásárlott, nem különben két csomót,
melynek egyike a legvékonyabb gyolcsot, a másik pedig mind azt foglalá
magában, a mi egy chalyf kedvesének ékességűl szükséges volt. Mindakét
rabnőt házához vezeté, s a szép Szívkínjának ily szavakkal mutatá be:
„Nemes hölgy – egy rangodbeli személynek udvarlására legalább is két
rabnő szükséges, engedd meg, hogy ezeket itt hatalmadba adjam.“
Szívkinja csodálá Ganem szives élénk figyelmét, és monda: „Uram, látom,
hogy te nem az a férfiu vagy, ki valamit csak félig szokott tenni. Te
mind inkább neveled irántad tartozásimat; reménylem azonban, hogy nem
mint hálátlan halok meg, és hogy az ég nem sokára oly állapotba
helyezend, melyben minden nemes jótéteményidet ki fogom pótolni.“
Minekutána az ifju kalmár a két rabnőt egy mellékterembe utasitotta, s
ezek oda elmentek, Szívkinjához leült a pamlagra, de illendő
távolságban, hogy megmutassa határtalan tiszteletét. Beszédjét ismét
szerelmére térité vissza, s a legérzékenyebb módon érinté azon
legyőzhetetlen akadályokat, melyek minden reményt tőle elfognak „Én még
azt sem merem reményleni, – folytatá, – hogy minden nyájasságommal
szivedben a részvétnek csak egy szikráját is fölélesztem, – szivedben
mondom, melyet a föld leghatalmasabb fejdelme bir. Oh mint vigasztalna
az szerencsétlenségemben, ha szabad volna magamnak avval hizelkedni,
hogy te véghetetlen szerelmemet nem fogadtad hideg vérrel!“ „Uram –
felele Szívkínja.“ – Ó kegyelmes hölgy! szavába esett hirtelen Ganem –
te már másodszor tisztelsz meg e szóval uram. Első izben rabnőid
jelenléte nem engedte, hogy észrevételt tegyek; – kérlek, az Istenre,
nemes hölgy, ne ruházd reám ezt a becsület czimet, mely hozzám nem
illik. – Bánj velem, igen kérlek, mint rabszolgáddal: mert hisz az
vagyok, és soha sem szünöm meg az lenni.“
„Nem, nem, – válaszolt most Szívkinja, – én őrizkedni fogok egy
férfiuval, kinek életemet köszönöm, igy bánni. Hálátlan volnék, ha
valamit olyast tennék vagy mondanék, a mi személyedhez nem illőleg volna
alkalmazva. Engedd hálám érzelmét követni s ne kivánd tőlem, hogy
jótéteményed jutalmául hozzád szerénytelen legyek. Én ezt soha sem
teendem; engem tisztes viseleted – tiszteletre gerjeszt, és én azzal
vissza nem élek, valamint azt is vallom, hogy szives gondoskodásaidat
koránsem hideg vérrel tekintem. Többet nem mondhatok; hisz ismered az
okokat, melyek nekem hallgatást parancsolnak.“
Ganemet e nyilatkoztatások egészen megbájolák; sirt örömében, és mivel
szavakat nem talált – köszönetét méltóan kifejezni, eléglé neki ezt
mondani: ha ő tudja, mint hölgy a chalyfnak mivel tartozik, tehát ő is
viszontag tudja, hogy „a mi úré, az tilalmas a rabszolgának.“
Mivel Ganem az estvét látá közelgetni, fölkelt, hogy világot hozzon.
Maga hozta azt s egyszersmind egy könnyü ozsonnáta Bagdádban uralkodó
szokás szerint, hol minekutána az ember jó ebédet evett, este csak egy
kevés bor vagy gyümölcs eledele, és lefekvésig kellemes beszédekkel
mulatozik.
Mindketten asztalhoz ülének. Gyümölcsöt nyujtottak egymásnak, s a
kinálást nyájassággal füszerezték; erre a bornak nemes ize ivásra hivá
meg őket, és alig ittak abból kétszer vagy háromszor, midőn már
törvénynyé tevék nem inni többé, mig előbb egy dalt nem énekeltek. Ganem
néhány verset énekle, melyeket futólag költött, s melyek szerelme
hatalmát jelenték ki; Szívkinja Ganem példája által buzdulván,
hasonlólag verselt és énekelt dalokat, melyek kalandját érdeklék, s a
mit Ganem kedvezőleg magára érthetett. Mindazáltal ez a hüséget,
melylyel a chalyfnak tartozott, gondosan tartá emlékezetben. – Az
ozsonnázás igen hosszu vala, s az est már éjre hanyatlott, midőn az
elválásról gondolkozának. Végre Ganem mégis visszavonult hálótermébe, s
a szép Szívkinját a magáéban hagyta, hova az uj rabnők azonnal beléptek
s őt levetkeztették.
Igy éltek ők egymással több napokat. Az ifju kalmár csak akkor távozott
házától, midőn igen fontos dolgai hivták; ezenkivül használta még az
időt a kijárásra, ha a szép hölgy szendergésbe merült; különben minden
pillanatot mellette töltött, és fő vétkének tartá, csak egyet is nélküle
tölteni. Őt szüntelen csak kedves Szívkinja foglalá el, s ez viszont
részéről hajlandóságától elkapatva megvallotta, hogy nem kisebb
mértékben szereti Ganemet, mint szereti Ganem őt. Azonban, bármi hőn
szerették is egymást, csupán e név chalyf, ha eszökbe jutott – képes
volt őket az illendőség határai közt tartani; s ez indulatjok tüzét még
inkább nevelte.
Azalatt, mig Szívkinja, ugy szólván, a halál karjai közül ragadtatott
ki, s idejét Ganemnél oly édesen töltötte, Szobeide, Harun Arresyd
palotájában nem volt minden nyugtalanság nélkül.
A három rabszolga, kikkel ő mint boszuállásának műeszközeivel élt, alig
vitte el vak engedelmességgel a ládát – nem is tudván mi van benne,
midőn Szobeide már a legszörnyebb zavarodásban érzé magát. Ezer aggasztó
gondolat bolygatta nyugalmát; egy pillanatig sem alhatott, s egész éjjel
csak azon tünődött, mint rejthesse el gonoszságát. „Férjem – igy szóla
önmagában – jobban szereti Szívkinját, mint valaha egy kedvesét
szerette. Mit feleljek most, ha visszatér, s tőlem hollétét tudakozza?“
Talált ugyan néha egy-két ármányfonalat, mely e nagy tekervényből
kivezesse, de egy sem volt kedve szerint; mindig bizonyos nehézségeket
látott, és igy nem tudta, mi tévő legyen. Volt társaságában egy
élemedett asszony, ki őt kisded korától nevelte fel. Ezt hajnal
hasadtával magához hivatta, fölfedezé neki titkát, és monda aztán: „jó
anyám, te engem mindig jó tanácsiddal ápoltál, de ezen esetben reá
legnagyobb szükségem van, mivel itt arra kerül, hogy veszélylyel
körülviharozott lelkem megnyugtassék, – adj foganatos mentő szert
kezembe, tanácsolj, mint békitsem a chalyfot? mit mondjak neki?“
„Drága fejedelmi asszonyom, – viszonzá az élemedett nevelőné – sokkal
jobb vala, ha nem is helyezéd magad e nyugtalanságba; de mivel ugy
történt, egyebet szólni már róla nem lehet. Most csak arról kell
elmélnünk, mikép csalhatnánk meg az igazhitüek uralkodóját, s én azt
tanácslom, hogy egy darab fát egy holt test képében faragtass ki; mi ezt
azután egy avult gyolcsba betakarjuk, befektetjük egy koporsóba, s a
palotában valamely helyen eltemettetjük; azután tüstént a sirhalom
felett márványból egy kupboltos siremléket emeltess, nem különben egy
gyászalkatot, mely fekete posztóval behuzva, és nagy gyertyatartókkal és
vastag viaszgyertyákkal körülültetve legyen. Meg ne felejtkezzél, –
folytatá az élemedett asszony, – gyászruhát venni magadra, s
asszonyaidat s a holt kedvenczné asszonyait, herélteidet s a palota
minden udvarnokait gyászruhába öltöztetni. Ha akkor majd a chalyf
visszatérend, s egész palotáját veled együtt gyászban szemléli, nem fog
késni, hogy okát kérdezze. Ekkor jó alkalmad lesz, magadnak nála érdemet
szerezni, ha neki azt mondod, hogy te őhelyette tevéd a szép
Szívkinjának, a ki hirtelen halállal mult ki, ezen végtiszteletet. Ekkor
beszéld el neki, hogy te a szép kedvesnek egy siremléket emeltettél, és
neki mindazon tisztelet jeleit adtad, melyeket ő maga mint chalyf,
itthon létében adhatott volna. Mivel szerelme hozzá oly indulatos volt,
bizonyosan elmegy sirjához, s ott könyeit ontja; talán hinni sem akarja
majd, hogy valóban meghalt, sőt talán azt fogja gyanitani, hogy
szerelemféltésed a palotából őt félremozditotta, és hogy ez a gyásztünet
nem egyéb ármányfogásnál, melylyel őt ámitani és minden szorosabb
nyomozástól elvonni akarod; sőt hihető, hogy őt ki is ásatja, s a
koporsó fedelét félrevéteti; de ha ekkor a fából faragott halottat
meglátja, meggyőződik bizonyosan haláláról, és magát mind azokért, a
miket távolléte alatt nevében tettél, nagy adósodnak fogja ismerni. A mi
a faképet illeti, magamra vállalom, hogy olyat e város egyik szobrásza
által, anélkül, hogy tudná mi czélra, faragtassak. De te azon
asszonynak, ki tegnap este a Szívkinjának a czitromvizzel udvarolt,
parancsold meg: társnéinak jelentse, hogy asszonyukat csak imént halva
lelé ágyában, hogy neked már erről hirt adott, és hogy te már Mezrurnak
a szükséges parancsokat kiadtad felöltöztetése s eltemettetése iránt.“
Minekutána az élemedett asszony elvégzé tanácslatát, kivett Szobeide
gyöngyszekrényéből egy drága gyémánt-gyürüt s a tanácslónak ujjára
dugta, megölelé, s örömtelve igy szólott hozzá: „Óh jó anyám, mennyi
hálával tartozom én neked! e tanácsot soha sem adhattam volna magamnak.
Igenis, ennek el kell sülni, s érzem, hogy nyugodtabb vagyok, a fakép
elkészitését tehát a te gondodra bizom, s a többit azonnal magam veszem
munkálatba.“
A fakép minden lehető gonddal elkészült, s azt a vénasszony maga vitte
Szívkinjának teremébe, hol, mint egy halottat felöltöztetvén, a
koporsóba fektette. Erre Mezrur, ki maga is elámittatott, a koporsót az
álhalottal felemelteté, s az minden szokásban lévő szertartásokkal
eltemetteték, és pedig a kedvenczné asszonyainak hangos sirása mellett,
kik között a czitromvizzel udvarló leginkább jajgatott, hogy a többit a
gyászos sikoltásra folyvást tüzelje.
Szobeide még az nap hivatá a chalyf épitőmesterét, és azon parancs
szerint, melyet neki ada, a siremlék igen rövid idő alatt elkészült. Oly
hatalmu fejdelemnék, mint e fejdelem neje, kinek uralkodása keletről
nyugotig kiterjedt, parancsaik teljesitésben mindenkor pontos
engedelmességet lelnek. Ezután mindjárt egész udvarával gyászba
öltözött, a mi azt okozá, hogy a halálhir a chalyf kedveséről az egész
várost befutotta.
Ganem csaknem utolsó volt, ki e hirt meghallá, mert ő, ugy szólván, ki
sem járt. Azonban egy napon csak ugyan füléhez jött. „Nemes hölgy –
monda a chalyf szép kedveséhez – téged egész Bagdád megholtnak tart, s
nem kétlem, hogy maga Szobeide is annak gondol. Áldom az égeket, hogy
oka és boldog szemtanuja lehetek életben létednek; és adná isten, hogy
ezen álhirt használni, sorsodat az enyimhez csatolni, és velem messze
innen hazámba költözni volna kivánatod, hogy ezentul csak szivemen
uralkodnál! De hova ragad engem képzelmi álmom? Im elfelejtem
rendeltetésedet. – Te arra születtél, hogy a föld leghatalmasabb
fejdelmének szerencséje légy, és hogy csak Harun Arreschyd birtokodra
méltó. Akkor is, ha te őt nekem feláldozni kivánnád, ha engem hazámba
akárnál követni, szabad volna-e ezen áldozatot elfogadnom? Nem, sőt
inkább folyvást arra kell gondolnom, hogy a mi az uré, tilalmas a
szolgának.“
Noha a szeretetreméltó Szívkinja azon nyájas gerjedelmek iránt, melyeket
ő maga szült, nem vala érzéketlen, mégis volt ereje – azokat nyilván nem
visszonozni. „Uram – szóla hozzá – mi Szobeide győzelmét nem
gátolhatjuk; azonban hadd végezze, hiszem, e győzelmet nem sokára nagy
szomoruság fogja követni. A chalyf majd visszatér, és nekünk lesz
alkalmunk, neki titkon mindent, a mi történt, tudtára adni. Hanem
óvakodjunk annál inkább, hogy sejtse életben létemet; mi volna a
következés, már megmondottam.“
Három hónap multával a chalyf győzelmi koszoruval tért Bagdádba vissza.
Égőn ohajtván Szívkinját látni, s neki uj borostyánit átnyujtani – igy
lép vala palotájába. Csodálkozik, hogy valamennyi udvartiszteit, kiket
itt visszahagyott, gyászruhában látja; megijed, nem is tudja, miért; és
nyugtalansága nevekedik, midőn Szobeide laktermeihez jő, és ezen
fejdelemné minden asszonyival gyászban öltözve járul elébe. Szorongó
kebellel kérdi okát e gyásztünetnek, és Szobeide válaszolt: „Igaz hitüek
uralkodója, én ezen gyászt rabnődért Szívkinjáért viselem, ki oly
hirtelen holt meg, hogy gyógyszerrel nem is segithették.“ Tovább akara
még szólani, de a chalyf nem engedett időt. Ez a hir őt annyira
megilleté, hogy hangosan felsikoltott, és ájulva dőlt Giafar vezérjének
karjaiba, ki őt követi vala. Végre ezen ájulálásból ismét magához tért,
s kérdezé a bánat tompa hangján, szeretett Szívkinja hová temettetett.
„Uram – felele Szobeide, – én magam rendelém el a temetést, és nem
kimélék semmit, a mi azt fényessé tehette; emelteték sirja felett egy
márvány-emléket, és ha ugy kivánod, oda kisérlek.“
A chalyf nem akará, hogy Szobeide magát fáraszsza, hanem hivatá Mezrúrt
s ez oda vezette. A chalyf ment, a mint megjött, hadi öltözetben. Midőn
a fekete posztóval behuzott gyászalkatot, s körösleg a viaszgyertyákat,
s a siremléknek egész külfényét látta, csodálá, hogy Szobeide,
vetélkedőtársnéjának halotti ünnepét ily nagy pompával ülé, és mivel
természetére igen gyanakodó volt, neje nagylelküségének nem hitt, s
gondolá, hogy kedvese meg sem holt, hanem Szobeide használá talán hosszu
távollétét, s elmozditá a palotából, s azoknak, kik őt elvivék, talán
meg parancsolta, vigyék oly messze, hogy hirét ne hallhassa senki. –
Egyéb gyanuja nem volt; mert azt nem hitte, hogy Szobeide oly
gonoszlelkü legyen, és szive kedveltét az élők közül kiirtassa.
Hogy a fejdelem megtudhassa a dolognak igaz mivoltát, félrevetette a
gyászalkatot, s a sirt és koporsót jelenlétében felnyittatá. De midőn a
gyolcsot látá, melybe a fakép vala takarva, nem mert közelebb járulni.
Az istenfélő chalyf félt, hogy a vallás törvényeit megsérti, ha
megengedné, hogy a halotthoz nyuljanak, s ez a jámbor habozás legyőzte
minden szerelmét és kémlő gyanuját. Nem kétkedett többé Szívkinja
halálán, lezáratta a koporsót, a sirt megtöltette, s a gyászalkatot
téteté előbbi helyheztébe.
A chalyf, ki magát kedvese sirja iránt némely kitünőbb figyelemre érzé
kötelesnek, külde a hitszolgákért, a palotatisztekért és a
korán-olvasókért, s mig azok összegyülének, ő a siremléknél maradt, s
áztatta könyüivel a földet, mely szerettének álképét takarta. Midőn
mindazok, kiket hivatott, összegyültek volna – ő köztök elől állott; a
többiek pedig magokat körösleg elhelyezék, s mondának hosszu
könyörgéseket, mire a korán-olvasók több czikkelyt olvastak fel.
Ez a gyászszertartás egy egész hónapig mindennap reggel és estve
ismételtetett, – és pedig mindenkor a chalyf, nagyvezér, Giafár és
főudvartisztek jelenlétében, kik mindnyáján gyászruhát viseltek,
valamint a chalyf is, ki ezen idő alatt meg nem szünt kedvese
emlékezetének könyekkel áldozni.
A hónap utolsó napján az imádságok s a koránolvasás reggeltől fogva
egész másnap virradtig tartottak, s miután minden elvégződött, kiki haza
tére. Harun Arresyd, kit ily hosszú éjjelezés igen megbágyasztott,
termébe ment, hogy kinyugodjék, s egy pamlagon palotájának két asszonya
közt elszenderült, kiknek egyike fejénél, másika pedig lábainál ült
vala, s mindketten a chalyf szendergése alatt himvarrással
foglalatoskodtak mély hallgatásba merülve.
Az, ki főnél ült s Koránynak (Nuronnihar) neveztetett, látván, hogy a
chalyf alszik, igy szólott a másikhoz: „Hajnalcsillag! – mert igy
nevezék ezt – én ujságot tudok. Az igazhitüek uralkodója, a mi urunk és
parancsolónk örülni fog s igen örülni fölébredésekor, ha tőlem
meghallja, a mit neki mondani szándékozom. Szivkinja nem halt meg; fris
és egészséges.“ – „Egek! kiálta fel Hajnalcsillag örömittasan –
lehetséges-e, hogy a szép, kellemes s hasonlithatlan Szivkinja mint élő
alak, világon volna?“ – Hajnalcsillag e szavakat oly élénk s emelkedett
hangon mondá ki, hogy a chalyf felébredt. Kérdezé, miért zavarák meg őt
álmában? „Ah uram! – viszonzá Hajnalcsillag, – bocsáss meg
vigyázatlanságomnak! Nem hallhatám csöndes szivvel ama hirt, hogy
Szivkinja még életben van, engem az öröm elragadott s kitörő hangjait
nem tarthatám vissza.“ – „Nos tehát mi történt vele? – kérdé a chalyf –
ha igaz, hogy meg nem halt?“ – „Igazhivők uralkodója, – felele Korány –
én ezen estve egy ismeretlentől egy levelet kaptam aláirás nélkül, de a
melyet Szivkinja saját kezével irt; ő nekem e levélben lefesti szomoru
kalandjait, s egyszersmind parancsolja, hogy Fölségedet erről
tudósitsam. Mielőtt ezen meghagyást teljesitném, csak azt akarám
bevárni, mig Fölséged egy kevéssé kinyugodta magát, mire most ily hosszu
éjszakázás s nagy megerőltetés után különös szüksége van, és – –“ „Add
nekem ide a levelet“ – esett szavába hevesen a chalyf, – „te balul
cselekvél, hogy e hiradást elhalasztottad.“
Korány azonnal átnyujtá a levelet, melyet ő indulat hevével nyitott fel.
Szivkinja itt körülményes jelentést teve mindenről, a mi történt, de
kevéssé élénk szinekkel festé ama szivélyes megelőző gondoskodást és
szorgalmat, melyet Ganem hozzá bizonyitott. A chalyf, kinek
természetével féltékenység párult, a helyett, hogy Szobeide kegyetlen
bánásán meginduljon, csak ama hűtelenségen keseredett el, melyet
Szivkinja – mint vélé – iránta elkövetett. „Ej, mi ez?“ – felkiáltott,
minekutána a levelet végig olvasta, – „a hitszegő négy hó óta él egy
ifju kalmárnál, kinek szive szorgalmát előttem még magasztalásokkal meri
halmozni! – Harmincz nap óta vagyok ismét Bagdádban s csak ma jut eszébe
nekem magáról hirt adni? – Azalatt, hogy én minden napot érette könyek
közt töltök el, ő mindennap hűtelenséggel keserit! Jól van, érezze tehát
boszumat a gonosz hitszegő, érezze a fiatal kalmár, ki engem ily
vakmerőn sérteni nem irtózott.“ E szavakat mondván, felkelt a fejedelem,
s egy nagy terembe ment, hol rendszerint udvarának nagyait elfogadni s
velök szólni szokása volt. Annak előajtaja megnyittaték s az udvari
férfiak azonnal beléptek, kik e pillanatra már régen várakoztak. Giafar
nagyvezér megjelent, arczra borult a thrónus előtt, melyen a chalyf ült,
erre felkelt s oda állott ura elébe, ki is oly pillanattal, mely
tüsténti engedelmességet akar, igy szól vala hozzá: „Giafar! Jelenléted
egy igen fontos parancsom végrehajtására szükséges, halljad tőlem azt.
Végy testőrzőim közül négyszázat magaddal, s előre tudakozd ki, hol
lakik bizonyos Ganem nevü kalmár, ki Abu Aibunak fia Damaskusból.
Mihelyt ezt megtudod, menj házához s rontasd kőhalommá, de előbb tedd
raboddá Ganem személyét s vezesd őt ide Szivkinja rabnőmmel együtt, ki
négy hónap óta nála tartózkodik. Akarom, hogy adózzék hűtelenségeért, s
egyszersmind a vakmerő jövevényt, ki a köteles tiszteletet irántam
annyira feledé, példásan büntetni.“
A nagyvezér, miután e határozott parancsot vevé, meghajtá mélyen magát a
chalyf előtt, kezét fejére tette, annak jeléül, hogy készebb azt
elveszteni, mintsem ura iránt engedetlen legyen s erre eltávozott. Az
első a mit tőn, az vala, hogy a selyem- és fátyolkereskedők
előljárójánál Ganemet tudakoztatta, nevezetesen az utczát s házat,
melyben Ganem lakott. Az udvari tiszt, kit ezen feladással elküldött,
csakhamar megérkezék azon válaszszal, hogy Ganem nehány hónap óta nem is
mutatja magát, senki sem tudja, mi ok marasztalja őt házában, ha t. i.
még a városban van. Az udvari tiszt a nagyvezérnek egyszersmind a helyet
megnevezé, hol Ganem lakott, sőt még azon özvegynek nevét is, ki neki
házát bérbe adta.
E tudósitásra, mely mindenkép hiteles volt, a nagyvezér rögtön megindult
a katonákkal, kiket a chalyf melléje rendelt, s ment a politia-biróhoz,
kit hasonlólag felszólitott, hogy kövesse őt, s számtalan kőmivessel és
ácscsal egyetemben, kik egy háznak földig lerontására szükséges
mindenféle szerszámmal fel voltak készülve, jelenék meg Ganem lakása
előtt. Mivel az épület magánosan állott, körösleg bekerité katonákkal,
ugy hogy az ifju kalmárnak lehetetlen vala abból menekedni.