aranyat Abu Hasszánnak kifizetni; egyedül magának tartozol avval, a mi a
feleségét illeti, azt csak bizd reám.“ Egyszersmind parancsolá
kincstartónéjának, hogy Nuszhatulavadatnak szintén ezer aranyat fizessen
ki, hogy ő is kijelentse részéről azon való örömét, hogy az még életben
vagyon.
Ily móddal Abu Hasszán és neje Nuszhatulavadat még sokáig megtarták
magukat Harun Arresyd chalyf és hitvese Szobeide kegyében, s annyit
kaptak azoknak adakozásából, hogy egész hátralevő éltökben minden
szükségeiket a legbővebben kielégitheték.
Ganemnek, Abu Aibu fiának története.
Volt egykor Damaskusban egy kalmár, a ki munkássága és ügyes szorgalma
által nevezetes vagyont szerzett, melyből igen tiszteségesen élt. Abu
Aibunak (igy neveztetett ez a kalmár) egy fia volt és egy leánya. A
fiunak neve Ganem vala, későbben pedig e melléknevezetet nyeré: Szerelem
rabja. A természet őt szép testalkattal, jeles tehetségü lélekkel
ajándékozta meg; ezen még szendergő tehetségeket értelmes okos mesterek,
kiket atyja rendelt melléje, fejleszték ki és képezék. A leány hivatott
szivhatalomnak, mivel oly tökéletes szépségü volt, hogy mindenkinek, a
ki látta őt, szeretnie kellett.
Abu Aibu megholt, s maga után roppant gazdagságot hagyott. Ama száz
szállitmány selyemszövet, mely rakházaiban találkozott, csak legkisebb
részét tevé annak. – A szállitmányok el valának már rendelve, és minden
gomolyagra nagy betükkel felirva: „Bagdádba.“
Ezen idő körül uralkodott Damaskusban, Syriának fővárosában Mohamed,
Szolimán fia, a melléknévvel Sinebi. Harun Arreschyd, ki rokona volt és
Bagdádban lakott, átengedé neki a tartományt azon kötés alatt, hogy
adófizetője lesz.
Nemsokára Abu Aibu halála után Ganem egyszer anyjával háznépi dolgokról
beszélgetett, s ama tömérdek portékákat látván, melyek a raktárakban
mind készen valának, kérdezte anyját, mit jelent minden gombolyagon a
fölülirás. „Fiam, – válaszolt az anya – atyád majd e, majd ama
tartományba utazott, s elutazta előtt mindenkor a város nevét, melybe
indult, a gomolyagokra fel szokta irni. Ő épen már mindent elkészitett,
hogy Bagdádba utazand – s ime meghal.“ Tovább nem szólhatott, férje
kimultának eleven emlékezete gátolta beszédét, és őt sirásra fakasztá.
Ganem anyjának érzékeny megindulását nem nézhette, anélkül, hogy ő is
meg ne induljon. Egy ideig némán és szó nélkül állottak. Végre Ganem
ismét felbátorodott, és midőn anyját képesnek látta az őt meg
hallgatásra, szólni kezde, mondván: „Mivel atyám e portékákat Bagdádnak
szánta, s ő maga ezen czélját többé ki nem viheti, tehát az utat én
teszem meg. Ugy gondolván, hogy szükséges minélelőbb megindulnom, nehogy
a portékák megromoljanak, vagy elveszitsük az alkalmat azokat jobb áron
eladni.“
Abu Aibunak özvegye, ki fiát szivéből szerette, e szándékát hallván,
igen megszomorodék. „Édes fiam, monda a buslakodó – te dicséretet
érdemelsz, hogy atyád nyomdokit kivánod követni; de gondold meg, hogy
még igen fiatal vagy, tapasztalásod nincs, s az ily nehéz, terhes uthoz
nem szoktál. – Azonfölül el akarsz-e engem hagyni, s azon fájdalmat,
mely már eléggé sorvaszt, egy ujabbal nevelni? Nem jobb-e ezen
portékákat a damaskusi kereskedőknek eladni, s mértékletes nyereséggel
megelégedned, mint életedet a veszedelemnek kitenni?“
Az anya bármint törekvék is fontos okokkal Ganem elhatároztát legyőzni,
fia nem hallá őt. Az utazás ingere, s azon égő kivánat, hogy lelkét a
világ ismeretével fényesen kimivelje, utra hajtá, s anyjának
ellenvetései, kérelmei s még könyüi is siker nélkül maradtak. Ő a
rabszolgapiaczra ment, több izmos rabszolgát össze vásárlott, kibérlett
száz tevét, és minekutána minden utra szükségest megszerzett, öt-hat
damaskusi kalmárral, kiknek kereskedési dolguk volt Bagdádban,
megindult.
Ezen kalmárok, kiket minden rabszolgáik s más több utazók is kisértek,
oly nagy társaságot tevének, hogy a beduinoktól semmit sem kelle
tartaniok. – Ezek a beduinok arab emberek, kiknek egyetlen mesterségük:
a sik téreken kalandozni, az utazócsapatokat megtámadni, s kirabolni, ha
ezek nem elég erősek megtámadásaik ellen. – A mi kalmárainknak tehát ama
közönséges bajjal kellett csak küzdeniök, mely t. i. a hosszu utazással
jár; de ezt a bajt örömmel felejték el Bagdád látásánál, a hová
szerencsésen megérkeztek.
Ők a városnak első legpompásabb fogadójában telepedének le. – De Ganem,
a ki kedvére és egyedül akart lakni, itt nem vőn szállást, csupán
portékáit téteté itt rakházba, hogy biztos helyen volnának. – A
szomszédságban egy szép, gazdagon butorozott házat bérlett ki, hol egy
kert is volt, melyet számos szökőkut és élő fasor kellemesíte.
Nehány nap mulva, midőn az ifju kalmár e házban megszállott s az utazás
terhétől egészen kipihent, diszesen felöltözködött, s elment ama
nyilvános helyre, hol a kereskedők összegyülekeztek, portékákat vagy
bevásárlani, vagy eladni. Egy rabszolga kisérte, ki egy egész gomolyag
különféle portékákat, s azok között legfinomabb szövetü fátyolokat is
vitt.
A kereskedők Ganemet nagy becsülettel fogadták, s az előlülő, kivel
kezdetben találkozott, az egész gomolyagot megvevé, azon ár szerint,
mely minden darabon följegyezve volt. Ganemnek oly igen kedvezett a
szerencse, hogy minden portékái, melyeket naponkint oda vittetett, a
kivánt áron elkelének.
Még csak egyetlen egy csomója maradt, melyet a rakházból saját hajlékába
hozatott. Egykor ismét a kalmárok gyülekezethelyére ment. Itt minden
boltot zárva lelt. Ez a körülmény neki rendesnek tetszvén, okát
tudakozta, s ekkor megértette, hogy az első kereskedők egyike, de a kit
közelebbről nem ismert, meghalt, és hogy valamennyi kereskedőbarátai és
kalmártársai a szokás kivánata szerint temetésére mentek.
Ganem tudakozá a mecsetet, melyben a könyörgés tartatni, s honnan a
halott a temetőhelyre vitetni fog; és midőn az neki megmondatott,
visszaküldé ismét rabszolgáját a portéka gomolyaggal, s a mecsetbe ment.
Odaért, mielőtt még a könyörgés elvégződött volna, mely egy fekete
atlaszszal bevont teremben tartatott. Erre a halottat fölemelték s az
egész rokonság, Ganemmel s a többi kalmárokkal együtt kisérték a
temetőhelyre, mely a városon kivül s igen tova volt. Ez egy kúpalaku
kőépület vala, mely a megholtnak egész nemzetsége számára készült; mivel
az épület belseje szük térrel birt, tehát körösleg sátorok vonattak,
hogy az egész halottas sereg, mig a szertartások tartanak, alattok
lehessen. A sirbolt megnyittatott, a holttest bele tétetett, és az ajtó
bezáratott ismét. Ekkor az imám s a mecset többi szolgái a fősátor alatt
egy kerekben a szőnyegekre ülének, s elmondák a többi könyörgéseket és
felolvasák törvény szerint a korán temetési czikkelyeit. A rokonság és a
kalmárok példájokat követék, s hátul körösleg egy kerekben letelepedtek.
Közel éj vala, hogy mindennek vége lőn. Ganem, ki ily hosszu temetési
pompára nem volt elkészülve, nyugtalan kezde lenni, és nyugtalansága
nőtt, midőn látta, hogy a Bagdádban uralkodó szokás szerint halotti tor
tartatnék. Egyszersmind hallotta, hogy a sátorok nemcsak oltalmul a nap
hősége, hanem az éjjeli harmat ellen is huzattak fel, mivel csak reggel
felé leend a városba való visszatérés. Ez a hir igen aggasztá Ganemet.
„Én itt jövevény vagyok, – gondolá magában – és gazdag kalmárnak
tartatom. A tolvajok használhatják távollétemet és házam kirabolhatják;
sőt rabszolgáimat is megvesztegetheti ily szép alkalom, ők azon pénzzel,
melyet a portékákért bevettem, megszökhetnek, és hol keressem őket
azután?“ Ezen aggódással váltig elfoglalva, sietve evett nehány falatot,
és észrevétetlen elosont a társaságból.
Hogy minélelőbb házához érhessen, kettőzteté lépteit, de a mint igen
sokszor megtörténik, hogy a ki siet, hátrább marad, ugy járt most Ganem
is; álútra csapott, eltévedt a sötétben, ugy hogy már éjfél vala, midőn
a város kapujához ért. Legnagyobb szerencsétlenségére a kaput zárva
találta. Ez a kellemetlen eset uj zavarba hozta, s kényszerité egy
helyet felkeresni, hol az éjnek hátralevő részét eltölthetné s
megvárhatná, mig a kapu megnyittatik. Belépett egy temetőhelybe, mely
oly tágas volt, hogy a várostól egész odáig nyult, a honnan épen
érkezett. Itt előre ment egy magas fallal keritett kis helyig, mely egy
nemzetségnek tulajdon sirterme volt, s a melyen egy pálmafa állott.
Voltak ezenkivül még igen sok más nemzetségi sirboltok is, melyeknek
ajtai nem mindenkor valának erősen bezárva. Mivel Ganem épen azon
sirhelyet, melyen a pálmafa állott, nyitva lelé, tehát bement oda, s
maga után bezárá az ajtót, lefeküvék a gyepre, s mindenkép igyekezett
elalhatni, de ama nyugtalan gondolat, hogy lakásán kivül van, azt meg
nem engedte. Felkelt, nehányszor az ajtó felé fel s alájárkált s végre
felnyitotta az ajtót, anélkül, hogy tudná, miért. Ezen pillanatban
messziről egy világot látott, mely hozzá mindig közelebb jöve. Ezen
tünetre félelem szállá meg, az ajtót ismét becsapta, mely csupán
kilincscsel záródott, és hirtelen felhágott a pálmafára, hol
szorongtában legbiztosabb menedéket gondolt.
Alig volt a fán, hogy a világ fényénél három férfiut ugyanazon
temetőhelyre, hol maga volt, belépni látott. Ruhájok mutatá, hogy
rabszolgák. Az egyik elő ment egy lámpával, s a másik kettő követé őt,
vállain vivén egy öt vagy hat láb hosszu ládát. – Ezt a földre letették,
s erre az egyik a három rabszolgák közül mondá két másik társának:
„Barátim, ha megegyeztek, tehát a ládát itt hagyjuk, s visszatérünk a
városba.“ – „Nem, nem – monda a másik – asszonyunk parancsait hivebben
kell teljesitenünk, különben egyszer megbánhatnánk, hogy azokat oly
könnyedén vettük, mi e ládát inkább ássuk el, a mint parancsoltatott.“ –
A másik két rabszolga ebben megegyezett. Ők itt vas eszközökkel,
melyeket e czélra magukkal hoztak, kezdék a földet ásni, s minekutána
egy mély gödröt csináltak, bele tevék a ládát, s betakarák azon földdel,
melyet kiástak. – Erre elmentek a temető terméből, egyenesen haza.
Ganem, ki a pálmafán mindent, a mit a rabszolgák mondának, hallott, nem
tudta, ezen kalandról mit véljen. Gyanitá, hogy azon ládában valami nagy
kincsnek vagy egyéb igen nevezetesnek kell rejteznie, és azon személyt,
kinek az tulajdona, nyomos ok késztheté arra, hogy azt a temetőben
ásassa el. Eltökélé, hogy tüstént a titok mélyébe hat, s leszállott a
pálmafáról. A rabszolgák eltávozása elűzte minden félelmét. Elkezdé a
sirhalmot ásni, s kezeit és lábait oly emberül használta, hogy nemsokára
a ládát megszabaditá a rajta fekvő földtől; azonban azt egy nagy
lakattal lezárva lelé. Szörnyen boszankodott ezen uj akadályon, mely
neki nem engedé kiváncsiságát kielégiteni. De azért türelmét nem veszté
el, és midőn hajnalodni kezdett, a temetőtéren különféle nagyobb
kövecseket talált. Egyet kikeresett azok közül, és minden nagy fáradság
nélkül feltöré a lakatot; ekkor a ládát nyugtalan hévvel nyitá fel. – De
mely nagy volt Ganem álmélkodása, – midőn a ládában pénz helyett egy
tündér szépségü fiatal lánykát lele. Arczának eleven rózsaszine, s még
inkább szelid, rendes lélekzése bizonyitá, hogy tökéletesen életben van;
– csak azt nem foghatá meg, miért, ha csupán alszik, a lakat leütésekor
okozott zörgés őt fel nem költötte. Testét gyönyörü öltözet födé,
karkötői és függői gyémántból, nyakán pedig egy igen nagy értékű
gyöngyláncz; mind ez egy pillanatig sem engedé kétkedni, hogy az
udvarnak első asszonyai közül egynek kell lenni. Ily szépség látásánál
Ganem hatalmas ösztönt érzett magában tehetsége szerint segiteni rajta;
és nem csupán szánakozásból vagy természeti hajlandóságból, melylyel
másoknak a veszedelemben segitségökre vagyunk, hanem egy még hatalmasabb
érzéstől, melyet magának meg nem fejthetett, vonatott akkor.
Mindenek előtt bezárta a temetőhely ajtaját, melyet a rabszolgák nyitva
hagytak. Azután visszatért, karjai alatt megfogta a hölgyet, kiemelte a
ládából, s az ujonnan kiásott földre fektette. Alig, hogy itt feküdt a
szabad jó levegőn, – egyet tüsszente és fejének egy kis erőlködésével –
nedvességet ereszte szájából, mely, ugy látszik, eddig gyomrát nehezité.
Azután pilloga, s félig ébren kiálta – egy hangon, melytől Ganem egészen
megbájoltatott: kertvirág, korál-ág, czukornád, napvilág, hajnalcsillag,
kedvtöltés szóljatok már, hol vagytok? Igy hivták tudniillik a rabnőket,
kik neki közönségesen udvarlának. Ő kiáltozá nevöket, és igen
csudálkozék, hogy senki sem felelt. Végre fölveté szemeit, és midőn egy
temetőben látta magát, félelem szállotta meg. „Mi ez? – kiálta még
hangosabb szózattal, mint előbb – a halottak kelnek-e fel? itt e már az
itélet napja? – Mely csoda változás tegnap este óta!“
Ganem az ifju szépet nem akará tovább e nyugtalanságban hagyni. A
legszerényebb arczczal s legmélyebb tisztelettel járula elébe, és szóla
hozzája: „Nemes hölgy! én csak gyönge ecsettel festhetem le azon örömet,
melyet érzek, hogy itt jelen voltam, s neked ezen szolgálatot tehettem,
és hogy segitségedre lehetek, a mint mostani állapotod kivánja.“
Hogy a szép hölgyben hozzá bizodalmat gerjeszszen, megmondá először
neki, ki ő, és mi történetből vetődött e temetőhelybe; azután elbeszélé
a három rabszolga eljövetét, és azt, hogy a ládát mint ásták el. A
hölgy, ki Ganem látására elfödte arczát, nagy hálaérzésre gyult iránta
és monda: „Hálát adok Istennek, hogy ily nemes, vitéz férfiut, mint te
vagy, rendelt életem szabaditójának. De mivel ezen emberi szeretet szép
munkáját elkezdetted, égre földre kérlek, ne hagyd azt végzetlen. Menj,
kérlek, a városba, és rendelj egy öszvérhajtót, a ki engem e ládában
innét elvisz és házadhoz telepit. Mert ha én veled gyalog megyek el
innét, utközben valaki ruhámon, mely a városban nemem ruházatától
különbözik, megütközhetik, és arra késztheti, hogy utánam jőjön; a mit
nekem igen nyomos okokból eltávoztatnom kell. Mihelyt hajlékodban
leszek, elbeszélem neked történetemet, és tudni fogod, ki vagyok; addig
is győződjél meg, hogy irántad hálára nem hálátlant köteleztél.“
Az ifju kalmár, mielőtt a szép hölgyet elhagyná, kihuzta a ládát a
gödörből, s a gödröt földdel megtöltötte; a hölgyet viszont a ládába
tevé, s ezt ismét ugy zárá be, hogy észre nem lehetett venni a lakatzár
feltörését; de hogy azalatt a hölgy meg ne fuljon, egy kis nyilást
hagyott a ládán, melyen által éltető levegőt szihatott. A temetőhelyről
elmenvén, az ajtót maga után behuzta, és mivel a város kapuja már nyitva
volt, azonnal meglelé, a mit keresett. Most ismét visszatért a
temetőhelyre; az öszvérhajtónak segité a ládát az öszvérre feltenni, és
monda, el akarván fojtani minden gyanuját: hogy ő éjszaka idején egy
másik öszvérhajtóval érkezett ide, és ez, hogy minél előbb
visszatérhessen, a ládát a temetőhelyen lerakta.
Ganem, a kit Bagdádba érkezése óta csak a kereskedés foglalt el, még
soha sem érzé a szerelem hatalmát; most szállá meg az legelőször szivét.
Az ifju szépre nem nézhetett, a nélkül, hogy szépsége meg ne bájolná, s
az a nyugtalanság, mely keblét elfogta, midőn távolról az öszvérhajtót
kisérte, valamint amaz aggodalom, hogy utközben a történet szép
nyereségétől megfoszthatja, kijelenték neki belső állapotját.
Véghetetlen volt öröme, midőn szerencsésen elért hajlékához s a ládát
leemeltetni látta. Minekutána az öszvérhajtót elereszté, s egyik
rabszolgája által a házajtót bezáratta, megnyitotta a ládát, kisegité
abból az ifju szépet, karját ajánlá, s vezette szobáiba, sajnálkozását
mutatván, hogy a ládában oly nagy szorongást kelle szenvednie. „Ha én
valamit szenvedtem – felele a szép hölgy – az által, a mit értem tevél,
s azon öröm által, melyet visszanyert szabadságomban érzek – minden
károm kétszeresen megtérült.“
Ganem szobája, bármi gazdagon volt is butorozva, a szép hölgyet kevésbbé
érdeklé, mint szabaditójának sugár termete és nemes illendősége. – Ennek
szerénysége, nyájas szolgálatkészsége a legforróbb hálaérzést gerjeszték
szivében. A hölgy leült egy pamlagra, és hogy a kalmárnak megbizonyitsa,
mely tiszta hálával viseltetik szolgálatai iránt, levette fátyolát.
Ganem érzé részéről a kegyelem nagyságát, melyre a szelid szépség arcza
felleplezésével méltatta, vagyis inkább érzé, hogy szive hozzá
olthatatlan hő szerelemmel lángol. Bármi hálával vala is neki a szép
hölgy adós, ezen egyetlen szivessége lefizette azt.
A szép hölgy sejté Ganem indulatját, de az nyugtalanná nem tevé, mert
tőle tiszteletes viselettel távol tartózkodott. Ganem gondolta, hogy a
szép hölgy talán éhezik s valamit enni kivánna; és mivel azon
becsületet, ily kellemes jövevényt megvendégelni, másnak engedni nem
akará, tehát egy rabszolgát vevén maga mellé, elment egy
vendégfogadóshoz, s nála ebédet rendele. A vendégfogadóstól méne aztán
egy gyümölcsárushoz, hol magának a legszebb és legizesebb gyümölcsöket
választá ki; igy vett a legjobb borból, s ugyanazon kenyérből, melyből a
chalyf maga szokott enni.
Mihelyt házához visszatért, saját kezével állitott a bevásárlott
gyömölcsökből egy kúposzlopot s azt a legfinomabb porczellán tányéron a
hölgy elébe tevé, e szavakat mondván: „Nemes hölgy! Mig a táplálóbb s
hozzád méltó ebéd elkészül, válaszsz, kérlek, e gyümölcsből.“ – Előtte
állva akart maradni, de a hölgy azt mondá, hogy addig a gyümölcshöz nem
nyul, mig ő is le nem ül, és vele nem eszik. Ganem engedelmes lőn, és
minekutána nehány darabot megettek, megpillantá Ganem, hogy a fátyolnak,
melyet a hölgy maga mellé a pamlagra letett, szegélye aranybetükkel van
kihimezve, s engedelmet kért ezen him-varrást megtekinthetni. A szép
hölgy vevé és átadá neki a fátyolt, azon kérdéssel, tud-e olvasni?
„Mélyen tisztelt hölgy! – felele szerényen – kalmár, ki legalább olvasni
és irni nem tud, igen fonákul vinné dolgait.“ – „Jó tehát – válaszolt a
hölgy – olvasd e szavakat, melyeket a fátyolon kivarrva látsz; ez
egyszersmind alkalom leend neked történetemet elbeszélni.“
Ganem vevé a fátyolt s e szavakat olvasá: „Én tied vagyok, és te enyém,
ó próféta nagybátyjának maradéka!“ – A próféta ezen nagybátyjának
maradéka chalyf Harun Arreschyd volt, a ki akkor uralkodott és Mohamed
nagybátyjától, Abbastól eredett.
Midőn Ganem e szavak értelmét megfogta, felszólalt szomoruan: „Oh kegyes
hölgy! én imént adtam ujra életedet vissza, és ez az irás nekem halált
ád. – Ámbár én ennek titkos értelmét egészen nem ismerem, de azt látom
és érzem, hogy a legboldogtalanabb emberek egyike vagyok. Bocsásd meg,
nemes hölgy szabadságomat, melylyel neked azt mondom, hogy nem nézhettem
reád anélkül, hogy szivem is neked ne adtam volna; te tudod, mely
kevéssé állott hatalmamban azt tőled megtagadni, és ez az, a mi
merészségemnek mentségül szolgáland. Én eltökélém, hogy szívedet
tiszteletem, gondosságom, szolgálati készségem, buzgalmam, hódolatom,
állandóságom által megilletem és alig kelt bennem e kecsegtető szándék,
midőn reményeim is már odahalnak. – Én nem merem igérni, hogy ily nagy
szerencsétlenséget kiállni képes leszek; mindazáltal akármi következzék
is abból, legalább vigasztalni fog az, hogy éretted halok meg. Engedd,
kérlek nemes hölgy, egészen ismernem életem jövendőjét.“
Ezen végső szavakat nem mondhatta könyek nélkül. A szép hölgy szive
megindult, Ganem kinyilatkozását nem fogadá neheztelve, sőt inkább örüle
titkon; mert szivén az ifjunak szép lelke hatalmat vőn. Mindazáltal
érzését rejté, s mintha Ganem szavaira nem is figyelt volna, monda neki:
„Én őrizkedtem volna neked fátyolomat megmutatni, ha tudhatám, hogy
neked kedvetlenséget szerzend, és valóban nem látom át, mint tehesse az,
a mit imént mondottam, sorsodat oly szomoruvá, a mint te képzeled. Tudd
meg – folytatá a szép hölgy – hogy elbeszéljem életem történetét – engem
sziv kinjának hivnak; – ezen nevet születésemkor nyerém, azt vélték
tudniillik, hogy tekintetem egykor sok bánatnak szerzője lesz. – Nevem
hihetőleg neked sem ismeretlen, mivel Bagdádban egy ember sincs, a ki ne
tudná, hogy a chalyfnak, Harun Arreschydnak egy ilynevü kedvese van.
Engem még gyermekéveimben udvarába hoztak, és itt oly gonddal
neveltettem, melylyel neveltetnek mindazon nemembeliek, kiknek
rendeltetésük az udvarban maradni. Én abban, a mire engem tanitottak,
nem utolsó előlépéseket tettem, és ez s még némely vonásai a szépségnek,
megnyerték a chalyf barátságát, ki nekem saját terme mellett nyitott
lakást. A chalyf nem eléglé ezt a megkülönböztetést irántam. Husz
asszonyt és annyi heréltet rendelt udvarlásomra, és azóta oly tetemes
ajándékokkal halmozott, hogy nemsokára gazdagabb valék, mint akármely
királyné e földön. – Könnyen gondolhatod, hogy Szobeide, a chalyf neje
és rokona nem nézheté szerencsémet irigy bánat nélkül. Jóllehet Harun
minden tisztelettel viselteték hozzá, mégis ez minduntalan csak
vesztemre tört. Eddig még folyvást elkerültem lesvetéseit, de végre
szerelemféltésének utolsó ármánya legyőzött; és ha te nem jősz, most a
halálnak martaléka vagyok. Bizonyos, hogy ő egyet rabnőim közül
megvesztegetett, ki nekem tegnap estve czitromvizben port adott be, mely
oly mély álmot okoz, hogy azokkal, kik azt bevették, kény szerint
bánhatni, és ez álom egyszersmind oly természetü, hogy hét-nyolcz óráig
azt semmi sem üzheti el. Nekem annál nagyobb okom van ezt hinni, mivel
rendesen igen ébren alszom, s minden legkisebb zörrenetre felocsúdom.
Szobeide gonosz szándékának eszközletéül a chalyf távollétét használta,
a ki nehány nap előtt hadi népével táborba ment, hogy megboszulja némely
szomszéd királyok merészségét, kik támadólag összeszövetkeztek ellene. –
Vetélkedőtársném ezen kedvező alkalom nélkül, bármi dühös legyen, életem
ellen nem mert volna semmit is kezdeni. Nem tudom, mit cselekszik majd,
hogy a chalyf ne törjön gonosztettének titkába; te azonban látod, mily
nyomos az reám nézve, hogy ezen esetet kebledben mint titkot, megőrizd.
– Életem veszedelemben forog, és valamig a chalyf távol lesz Bagdádtól,
még házad sem ád nekem biztos menedéket. Magadnak is lehet okod, hogy
kalandomat titkold; mert ha Szobeide megtudná, miért tartozom hálával
neked, rajtad is, mint életem szabaditóján, boszuját töltené. Ha a
chalyf visszajött, kevésbbé lesz szükséges magamra vigyázni. Fogok akkor
módot és alkalmat találni őt arról, a mi történt, értesiteni: és meg
vagyok győződve, hogy ő nálamnál is buzgóbban igyekszik majd egy
szolgálatot megjutalmazni, mely engem szerelmének visszaajándékoz.“