néhány könyeit megtagadnia. Fölemelé egy kicsit a szemfödelet feje
irányában, hogy ábrázatját megnézze, s egy fél pillantatot vetvén reá,
ismét leereszté mély fohászszal mondván: „Nincs más Isten az Istenen
kivül? Mindnyájunknak alája kell magunkat vetni az ő akaratjának, s
minden teremtménynek vissza kell hozzá térnie! Nuszhatulavadat kedves jó
hugom, – ezt veté utána sohajtozva, – a te életpályád igen rövid vala!
Isten legyen irgalmas hozzád!“ Ezután megint Abu Hasszánhoz fordula, ki
könyekre olvada, és monda neki: „Nem helytelenül állitják, hogy az
asszonyok néha annyira magokon kivül vannak, hogy alig lehet
megbocsátani. Szobeide az én jó asszonyom is ezen esetben van most. Azt
méltóztatott a chalyf ellen vitatni, hogy te haltál meg és nem
feleséged, s bármit mondott is a chalyf ellene, hogy az ellenkezőről
meggyőzhesse, minden, még legkomolyabb bizonyitása is foganatlan vala.
Engem is tanúul hivott, hogy ezen dolog valóságát megerősitsem, a mint
tudod, hogy jelen valék, midőn oda jöttél, s neki ezen szomoritó hirt
hozád; de mind ez semmit sem használt. Mindkét részről makacs vitatásra
került a dolog, melynek vége nem szakadt volna, ha a chalyf azon ötletre
nem jő Szobeide meggyőzése végett, hogy engemet hozzád küldjön, hogy
ujolag értesittessék a dolog valóságáról. De igen félek, hogy ez sem fog
használni; mert a mai világban bármely oldalról kerüljön is az ember az
asszonyoknak, hogy velök valamit megfogasson, meggyőzhetlen makacssággal
birnak, mihelyt ellenkező tekintet foglalta el őket.“
„Az isten tartsa meg mindig az igazhitüek uralkodóját ritka eszének
birtokában, s legjobb használásában – felele Abu Hasszán könyes
szemekkel, s folyvást zokogva. – Látod, hogy áll a dolog, s hogy én
ebben ő felségét nem csaltam meg. Adná isten, – szóla tovább, hogy
tettetését még tovább is üzze, – hogy ne lett volna okom ily szomoru és
csüggesztő hirt vinni neki! Ah, – folytatá, – nem irhatom le szóval azon
kipótolhatlan veszteséget, melyet szenvedtem!“ – „Az igaz, – felele
Mezrur, – s mondhatom hogy nagy részt veszek szomoruságodban; de mégis
vigasztalódjál s ne add magadat egészen a fájdalomnak. Most elhagylak,
noha nem örömest, hogy a chalyfhoz visszatérjek, de kérlek tedd velem
azon szivességet, – folytatá, – hogy a holttestet ne vitesd el addig,
mig nem jövök, mert szeretnék jelen lenni temetésén s imádságommal
kisérni.“
Mezrur már kiment a szobábol, hogy követségéről hirt vigyen, midőn Abu
Hasszán, ki őt egész a házajtóig kikisérte, értésére adá, hogy nem
érdemes azon tisztességre, melyet vele tenni akar. Tartván tőle, nehogy
Mezrur megint tüstént visszatérjen, egy darabig szemeivel kisérvén, s
látván, hogy jól eltávozott, visszatére lakába, megszabaditá
Nuszhatulavadatot minden lepleitől és monda neki: „Itt megint uj
jelenést játszottunk, de azt tartom, hogy ez még nem lesz az utolsó;
kiváltképen Szobeide fejedelemné bizonyosan nem fog megnyugodni Mezrur
jelentésén sőt ellenben ki fogja nevetni; sokkal jobb okai is vannak,
mint hogy neki hihetne. Azért is uj jelenéshez kell készülnünk.“ Abu
Hasszán e beszéde alatt megint felöltözködék Nuszhatulavadat, melyre
mindketten a rostélyos ablak irányában a szófára ültek, hogy mindenre
figyelmezzenek, a mi talán kün történnék.
Azonközben Mezrur Szobeidéhez ére. Mosolyogva lépett a szobába, s
tapsola kezével, mint egy oly ember, ki valami nagyon kellemes dolgot
jelent.
A chalyf természetesen igen türtelen volt, s mindjárt felvilágitást
akart a dolog felől. Egyébiránt igen meg volt bántódva Szobeide
bizalmatlansága miatt, azért is mihelyt Mezrurt megpillantá, kiálta:
„Gonosz rabszolga, most nincs ideje a nevetésnek. Semmit sem szólsz?
Beszélj szabadon; ki halt meg: férj-e vagy feleség?“
„Igazhitüek uralkodója, – felele azonnal Mezrúr komoly hangon.
Nuszhatulavadat halt meg és Abu Hasszán még most is oly szomoru rajta,
mint akkor, midőn felséged előtt megjelent.“
Nem hagyván neki időt a továbbszólásra, szavába vága a chalyf s hangosan
kaczagván, fölkiálta: „Jó hir, még egy pillanat előtt birta asszonyod,
Szobeide a képpalotát; már most az enyém az. Midőn elmentél, fölfogadott
benne velem a mulató kertem ellen. Azért nem is tehettél volna nagyobb
örömet ennél; meg is jutalmazlak érte. De hagyjuk azt most. Beszéld el
pontról pontra, mit láttál?“
„Igazhitüek uralkodója – felele Mezrur, – midőn Abu Hasszán lakába
értem, beléptem szobájába, mely nyitva vala. Még mindig igen szomoruan
és felesége Nuszhatulavadat halálát siratva találtam. A halott fejénél
ült, ki a szoba közepén feküdt, lábával Mekka felé fordulva s azon vég
aranyszövettel leteritve, melyet az előbb ajándékozott felséged Abu
Hasszánnak. Kijelentvén szomoruságán való részvétemet, odamenék a
halotthoz, fölemelém a szemfödelet feje irányában s megismerém
Naszhatulavadatot, kinek arcza már egészen föl van puffadva és
elváltozva. Intettem Abu Hasszánt, a mint lehetett, hogy vigasztalódjék,
s azt mondám neki eljöttömkor, hogy felesége temetésén meg fogok
jelenni, egyszersmind kérém, hogy a halott eltakaritásával várakozzék
addig, mig odamegyek. Ebből áll minden, a mit felségednek a nekem adott
bizományra nézve jelenthetek.“
Midőn Mezrúr elvégezé jelentését, monda neki a chalyf szivesen nevetve:
„Semmit sem kivánok tőled többé, s igen meg vagyok elégedve
pontosságoddal.“ Ezután Szobeidehez fordula és monda neki: „No kedves
feleségem, hát van-e még valami kifogásod ezen világos igazság ellen?
Hiszed-e még, hogy Nuszhatulavadat életben van és Abu Hasszán meghalt, s
nem vallod meg, hogy elvesztetted a fogadást?“
Szobeide egyátalában nem akarta megengedni, hogy Mezrur igazat jelentett
legyen: „Hogyan uram, – felele, – hát azt képzeled, hogy én ezen
rabszolga jelentése által hagyom a dolgot eldöntetni? Ez egy szemtelen
ember, ki nem tudja, mit beszél. Én sem vak nem vagyok, sem bolond;
saját szemeimmel láttam Nuszhatulavadatot legnagyobb szomoruságában,
magam beszéltem vele, s nyilván hallottam, mit mondott férje haláláról.“
„Felséges asszonyom, – felele Mezrur, – esküszöm éltedre s az igazhitüek
uralkodójának életére, és igy arra, a mi előttem legdrágább, hogy
Nuszhatulavadat meghalt, s Abu Hasszán életben van.“ – „Hazudsz,
élhetetlen semmirevaló rabszolga, – felele neki haraggal Szobeide, –
most mindjárt megszégyenítlek.“ – Azonnal hivá szolgáló asszonyát,
tenyerével tapsolván. Tüstént bejöttek nagy számmal. „Jertek közelebb, –
monda nekik a fejedelemné, – és szóljatok igazat, ki volt az a személy,
ki kevéssel az igazhitüek uralkodójának belépte előtt idejött és velem
beszélt?“ – A nők mindnyájan felelének, hogy a szegény megszomorodott
Nuszhatulavadat volt. „Hát neked, – szóla tovább kincstartónéjához
fordulván, – mit parancsoltam, hogy adj neki elmenetelekor?“ – „Felséges
asszonyom, – felele a kincstartóné, – én Nuszhatulavadatnak
parancsolatodból egy zsacskóban száz aranyat és egy vég aranyszövetet
adtam, melyet magával elvitt.“ – „No, nyomorult gaz rabszolga, – monda
erre Szobeide legnagyobb boszujában Mezrurnak, – mit mondasz mindahhoz,
a mit hallottál? Mit gondolsz, kinek higyek többet, talán neked
magadnak, vagy kincstartónémnak, többi asszonyaimnak és magamnak?
Mezrur nem mulasztá el okokat állitani a fejedelemné ezen
nyilatkozásának ellenébe; de félvén, hogy mindinkább föl fogja
boszantani, megszünék és folyvást hallgata, noha minden bizonyságoknál
fogva meg volt győződve, hogy Nuszhatulavadat halt meg, s nem Abu
Hasszán.
Szobeide és Mezrur közötti ezen szóváltás közben a chalyfnak, ki
mindakét részről fölhordott bizonyságokat látta s még mindig az
ellenkezőről volt meggyőződve, mint a mit Szobeide állitott, mind
annálfogva, a mit Abu Hasszánnal volt beszélése alatt önmaga látott,
mind pedig azáltal is, a mit épen Mezrur jelentett, – szivesen kellett
nevetnie, hogy Szobeide oly igen boszankodott Mezrurra. „Kedves
feleségem, – szóla hozzá, – hogy ujra ismételjem, nem tudom, ki
mondotta, hogy az asszonyok némelykor magukon kivül vannak, de ne vedd
rosz néven, te magad is azt bizonyitod, hogy ennél nem mondhatott volna
nagyobb igazságot. Mezrur ezen pillanatban jő Abu Hasszán lakából: azt
mondja, hogy önszemeivel látta Nuszhatulavadatot a szoba közepén halva
feküdni, és Abu Hasszánt élve a halott fejénél ülni: s az ő tanúságára
is, melyet okosan nem lehet be nem venni, te még sem akarod azt elhinni.
Ezt már ugyan meg nem foghatom!“
Nem is hallgatván arra, a mit a chalyf elébe terjesztett, viszonza
Szobeide: „Igazhitüek uralkodója, bocsáss meg, hogy gyanum van reá. Jól
látom, hogy Mezrurral összebeszéltél, hogy engem boszants s türelmemet a
végső próbára tedd; s mivel sejtem, hogy ez a Mezrur jelentése előre
kifőzött dolog, azt kérem ki, hogy részemről én is küldhessek valakit
Abu Hasszán lakába, megtudni, tévedésben vagyok-e, vagy sem.“
A chalyf megengedé s a fejedelemné ezen fontos követséget dajkájára
bizá. Ez már igen éltes asszony vala, ki Szobeide gyermeksége óta mindig
körötte volt s a többi asszonyokkal együtt most épen jelen vala. „Kedves
dajkám, – monda neki, – halljad csak! Eredj Abu Hasszán lakására, vagyis
inkább Nuszhatulavadatéra, mert hiszen Abu Hasszán meghalt. Látod,
micsoda versengésem van az igazhitüek uralkodójával és Mezrurral,
egyebet nem szükség mondanom. Hozz nekem minderről fölvilágositást s ha
jó hirt hozasz, szép ajándékot várhatsz tőlem. Eredj szaporán, s jőj
vissza tüstént.“
A dajka eltávozék a chalyf nagy örömére, kinek nagy mulatsága volt azon,
hogy Szobeidet oly zavarban látá. Mezrur ellenben nagyon szomorkodván
rajta, hogy a fejedelemné ugy megboszankodott reá, s mindent elkövetett,
hogy megengesztelhesse, s hogy mind a chalyf, mind Szobeide meg legyen
vele elégedve. Azért igen szerette, midőn látá, hogy Szobeide arra
határozá magát, hogy dajkáját küldje Abu Hasszán lakására, meg lévén
győződve, hogy az a jelentés is, melyet az tenni fog, csalhatatlanul
megegyez az övével, s arra fog szolgálni, hogy őt kimentse s megint az
előbbi kegyelembe helyhezze.
Azonközben Abu Hasszán, ki a rostély-ablaknál szüntelen őrt állott, már
távolról észrevevé a dajkát s mindjárt sejtette, hogy ez a követség
Szobeide részéről jő. Szólitá nejét és semmit sem habozván, mitevő
legyen, monda neki: „Most jön épen a fejedelemné dajkája, az igazságot
megtudni; most meg én fogom megint holttá tenni magamat.“
Mindent elkészitettek. Nuszhatulavadatot hirtelen halotti ruhába
öltözteté Abu Hasszánt, reá terité a vég aranyszövetet, melyet Szobeide
adott neki s turbánját arczára tevé. Eközben a dajka iparkodván a vett
bizományban eljárni, alkalmas gyors léptekkel közelitett. A szobába
lépvén, látá Nuszhatulavadatot megeresztett hajjal s siránkozva ülni Abu
Hasszán fejénél, mellét és orczáját verdesni és hangosan jajgatni.
Közelite a vélt özvegyhez és mondá neki részvevő arczczal: „Édes kedves
Nuszhatulavadatom, nem azért jövök ide, hogy szomoruságodban
háborgassalak, vagy meggátoljalak, hogy férjedet, ki téged oly szivesen
szeretett, könyezve gyászold.“ – „Ah, kedves jó anyám, – esék szavába az
álözvegy, – látod, mi nagy bajom van, micsoda szerencsétlenség talált ma
kedves Abu Hasszánom halála által, kit az én és te asszonyunk Szobeide s
az igazhitüek uralkodója adtak férjemül. – Abu Hasszán! Kedves, drága
férjem, – kiáltá még egyszer, – mit vétettem neked, hogy oly hamar
elhagyál! Nem jártam-e mindig inkább akaratodon, mint a magamén? – Ah,
mi lesz a szegény Nuszhatulavadatból?“
A dajka igen nagyon csodálkozott, épen az ellenkezőt látván, mint a mit
a heréltek feje jelentett a chalyfnak. „Ez a Mezrur fekete ábrázatja, –
kiáltá fölemelt kézzel, – megérdemlené, hogy az Isten megbüntesse érte,
hogy ily szörnyü hazugságával oly nagy háborúságot szerzett jó
asszonyunk s az igazhitüek uralkodója közt. Föl kell fedeznem előtted,
édes leányom, – monda erre Nuszhatulavadatnak, – ezen semmirevaló Mezrur
gonoszságát és csalárdságát, ki megfoghatlan szemtelenséggel azt
állitotta jó asszonyunk ellen, hogy te meghaltál és Abu Hasszán életben
van.“
„Ah kedves jó anyám, – szóla Nuszhatulavadat, – adná Isten, hogy igazat
mondott volna! Ugy most nem volnék ezen szomoruságban, melyben látsz s
nem kellene ily kedves férjem halálát siratnom.“ Ez utolsó szavaknál
könyre fakada és sirása s jajgatása kettőztetésével jelenté még nagyobb
vigasztalatlanságát.
A dajka megindula Nuszhatulavadat könyein. Leüle melléje, sirt vele,
közelite halkan Abu Hasszán fejéhez, fölemelé egy kissé turbánját és
felfödé arczát, hogy megismerje. „Ah szegény Hasszán, – mondá ismét
befödözvén, – kérem istent, cselekedjék veled irgalmasságot! – Isten
hozzád kedves leányom, – szóla erre Nuszhatulavadathoz, – ha tovább
lehetnék veled, szivesen cselekedném, de már nem késhetem. Tisztem
sürget, hogy siessek s jó asszonyunkat kiszabaditsam azon szomoritó
nyughatatlanságból, melyben ezen semmirekellő fekete, szemtelen
hazugsága által ejtette, esküvéssel állitván, hogy te meghaltál.“
Alig tette be Szobeide dajkája elmentével az ajtót s Nuszhatulavadat jól
tudván, hogy siettében nem fog megint visszatérni, letörlé könyeit, Abu
Hasszánt szaporán kiszabaditá lepleiből s vele együtt előbbi helyökre a
szófára a rostélyablakkal általellenben ült, nyugton várván mindketten
ezen csalás végét és készek lévén a bajból kivergődni, akármely oldalról
akarnának is hozzájok férni.
Szobeide dajkája azonban öregsége mellett is még jobban sietett
hazamenet, mint eljövet. Az az öröm, hogy a fejdelemnének jó hirt vihet
s még inkább a jó jutalom reménye siettették lépteit. Csaknem
lélektelenül lépett a fejedelemné szobájába s jelentést tevén
követségéről, mindent hiven elbeszéle Szobeidenek, a mit látott.
Szobeide dajkája jelentését nagy örömmel hallá és ezt nyilván ki is
jelenté. Mert alig végezte el beszédét, azonnal monda a dajkának oly
hangon, mely nyert játékot hirdete: „Beszéld el csak ugyanazt az
igazhitüek uralkodójának, ki bennünket eszteleneknek tart s a mellett
szeretné elhitetni, hogy semmi érzetünk sincs a valláshoz, és semmi
félelmünk istentől. Mondd meg továbbá ezen gonosz feketének, ki oly
szemtelen oly dolgot vitatni szemembe, a mely nem igaz s a mit jobban
tudok, mint ő.“
Mezrur azt várván, hogy a dajka követsége és jelentése neki kedvező
lesz, igen megszomorodott rajta, hogy minden épen ellenkezőleg ütött ki;
azonkivül azt is igen nagyon fájlalá hogy Szobeide oly lett dolog miatt,
melyet ő akárkinél is bizonyosabban vélt tudni, oly nagyon megharagudott
reá. Azért is nagyon kedvére vala, hogy alkalmat nyert magát e felől a
dajka iránt szabadon kinyilatkoztatni és pedig sokkal örömestebb ez,
mint a fejedelemné iránt, kinek nem merészlett ellentmondani, félvén,
nehogy a tartozó tiszteletet megsértse. „Fogatlan banya, – monda kimélés
nélkül a dajkának, – te hazudsz; mind abból a mit mondasz semmi sem
igaz; én saját szemeimmel láttam Nuszhatulavadatot mint halottat
kiteritve szobája közepén.“
„Te magad vagy hazug és pedig igen gonosz hazug, – felele a dajka
sértegető hangon, – hogy bátorkodol ily hazugságot vitatni ellenem, ki
épen most jövök Abu Hasszán lakából, kit ottan, mint halottat kiteritve,
láttam, – ellenem, ki épen most hagytam el nejét élve és egészségben.“
„Én nem vagyok csalárd, – felele Mezrur, – hanem inkább te akarsz
bennünket tévedésbe ejteni.“
„Már ez mégis iszonyu szemtelenség, – válaszola a dajka, – engem a két
felség jelenlétében meghazudtolni, – engemet, ki tulajdon szemeimmel
láttam annak valóságát a mit itt állitok.“
„Dajka, – felele Mezrur még egyszer, – jobban tennél, ha egy szót sem
szólnál; csupa izetlen dolgot fecsegsz.“
Szobeide nem türheté tovább Mezrurtól a tiszteletnek ezen megsértését,
ki minden tekintet nélkül ily becstelenül bánt az ő jelenlétében
dajkájával. Nem engedvén azért időt dajkájának ezen szidalomra felelni,
szóla a chalyfhoz: „Igazhitüek uralkodója én igazságot kérek ezen
szemtelenség ellen, mely szintoly kevés tekintettel van irántad, mint
irántam.“ Nem tudott tovább szólni ugy elfogta belső boszonkodása,
könyei fojtották el többi szavait.
A chalyf ki az egész versenygést hallotta, nagyon szövevényesnek találta
a dolgot, akárhová gondolkodott, nem tudta mit tartson ezen
ellenmondásokról. Más részről a fejedelemné is és Mezrur a dajka és
jelenlevő nők szinte nem tudták mit gondoljanak ezen kalandról és
hallgattak. Végre megszólamlék a chalyf: „Kedves hölgyem, – monda
Szobeidéhez fordulván, – látom, hogy mi mindnyájan hazugok vagyunk,
legelőször én, azután te Mezrur, és te dajka: legalább nem látszik, hogy
valamelyikünk hitelesebb volna a másiknál. Kerekedjünk föl azért és
menjünk magunk a hely szinére, meglátni, ki részén van az igazság. Nem
látom más módját kétségeink elháritásának s a magunk
megnyugasztalásának.“
E szavakkal fölkele a chalyf, a fejedelemné követte és Mezrur, ki
előttök mene, hogy az ajtókárpitot kinyissa, monda: „Igazhitüek
uralkodója, nagyon örvendek, hogy felséged erre határozta magát s még
jobban fogok örülni, ha a dajkának megmutatom nem azt, hogy esztelen
dolgot fecseg, – mivel ezen szónak szerencsétlensége volt asszonyom
neheztelését érdemelni, – hanem azt hogy jelentése nem volt való.“
A dajka nem maradt adós a felelettel. „Hallgass te fekete pofáju, –
felel, – nincs itt senki is kivüled, a ki esztelen dolgot fecseghetne.“
Szobeide, ki szörnyen megboszonkodott Mezrurra, nem törheté, hogy az
megint szidalmazza dajkáját, azért ismét pártját fogá, mondván: „Gonosz
rabszolga, akármit beszélj is, én mégis azt állitom, hogy dajkám igazat
szólott; a mi pedig téged illet, ugy tekintlek, mint egy hazugot.“
„Felséges asszonyom, – felele Mezrur, – ha a dajka úgy meg van győződve,
hogy Nuszhatulavadat életben van és Abu Hasszán meghalt, hát fogadjon
velem; tudom nem lesz reá kedve.“
A dajka készen volt a felelettel. „Annyi kedvem van reá, – monda, – hogy
mindjárt szavadon marasztlak. Meglássuk, bátorkodol-e szavadat
visszavonni.“
Mezrur nem lépett vissza. Fölfogadtak a chalyf és a fejedelemné
jelenlétében egy vég ezüstvirágu aranyszövetben, melyet mindenik
tetszése szerint választhasson.
A szobák, melyekből a chalyf és Szobeide kiindultak, noha alkalmas
távolságra, de épen általellenben voltak Abu Hasszán és Nuszhatulvadat
lakásának. Abu Hasszán, ki őket jőni látta, előttök Mezrurt, utánok a
dajkát és Szobeide minden szolgálónőit, mindjárt mondá feleségének, hogy
ha csak igen nem csalódik, ez a látogatás őket illeti. Nuszhatulavadat
is kinézett a rostélyos ablakon, és szinte azt látta. Noha férje előre
elkészitette is ezen lehető esetre, mégis igen megijedt rajta. „Mit
csináljunk? – Kiálta, – oda vagyunk!“
„Semmiképen nem, ne félj semmit is, – felele Abu Hasszán nyugodt
hidegvérrel, – hát már elfelejtetted, hogy mire beszéltünk össze? Most
mindketten holttá tegyük magunkat, mint már elébb egyenkint tettük s a
mint összebeszéltünk, s meg fogod látni, hogy minden jól megyen. A
milyen lassan jőnek, minekelőtte ajtónkhoz érnének, mink már a szükséges
helyzetben lehetünk.“
Abu Hasszán és neje valóban beburkództak, a mint lehetett; s ily
állapotban egymás mellett a szoba közepén fekve mindegyik a maga
aranyszövetével beteritve várák nyugton a számos társaságot, mely
látogatásukra jöve.
A fényes társaság végre megérkezik. Mezrur kinyitá az ajtót, s a chalyf
és Szobeide egész kiséretökkel beléptek a szobába. Igen megütköztek, s a
szomoru látványra, mely neki mutatkozott mereven és mozdulatlanul
állottak meg. Senki sem tudta, mit gondoljon ezen történetről. Végre
megszólamlék Szobeide: „Ah, – szóla a chalyfhoz, – mindketten meghaltak!
Hát ti, a chalyfra és Mezrurra tekintvén, makacs ámithatástokkal, mintha
kedves rabnőm meghalt volna, annyira vittétek, hogy valósággal meghalt,
s kétségkivül férje halálán való buvában.“ – „Kedves hölgyem, – felele a
chalyf, ki épen ellenkező véleményben volt, – mondjad inkább, hogy
Nuszhatulavadat halt meg előszer s hogy a szegény Abu Hasszán nem tudta
elbirni neje halálán való szomoruságát; s igy azt is meg fogod engedni,
hogy te vesztetted el a fogadást, s hogy képpalotád már most igazán az
enyém.“
„Én pedig, – felele Szobeide a chalyf ellenmondása által ingerelve
lévén, – én azt állitom, hogy te vesztettél, s mulatókerted az enyém.
Abu Hasszán halt meg előbb, mivel a dajkám téged is, engem is bizonyossá
tett, hogy feleségét élve és holt urán siránkozva látta.“
A chalyf és Szobeide ezen versengése egy másikat is támasztott. Mezrur
és a dajka is hasonló esetben valának; azok is fogadtak, s mindenik azt
állitá, hogy nyert. A szóváltás egy kissé éles lett és heves, s a
heréltek feje a dajkával már azon ponton vala, hogy a legvastagabb
sértegetésekre vetemedjenek.
A chalyf minden történteket meggondolván magában, végre hallgatva
megengedé, hogy Szobeide szintolyan jussal állithatja, mint ő, hogy
nyert. Azon való boszujában, hogy ezen kalandban az igazságot nem tudá
kieszközölni, a két holthoz közelitvén, leüle fejökhöz, s valamely
eszközről gondolkodék, mely neki győzedelmet szerezhetne Szobeidén.
„Igenis, – kiálta egy pillanat mulva, – esküszöm Isten szentséges
nevére, hogy annak ezer darab magamverette aranyat adok, a ki megmondja,
ki halt meg előbb közülök.“
Alig mondá ki a chalyf az utolsó szót, midőn azon vég arany szövet alól,
mely Abu Hasszánt födözé, egy szózatot halla, mely ezt monda:
„Igazhitüek uralkodója én haltam meg előbb; add nekem az ezer aranyat!“
Egyszersmind látá Abu Hasszánt az őt födöző arany szövet alól kimászni,
s lábaihoz borulni. Felesége is lehányá lepleit és Szobeide lábaihoz
omla illendőségből a vég aranyszövetbe burkolódzván. De Szobeide nagyot
sikoltott, mely még nevelte a körülállók borzadását. Végre magához tére
a fejedelemné félelméből, s kimondhatlan örömet érzett rajta, hogy
kedves rabnője csaknem azon pillanatban támada föl halottaiból, midőn
holtteste látásán vigasztalhatlan vala. „Ah te rosz személy, – kiálta, –
te vagy oka, hogy oly sokat szenvedtem éretted. Azonban szivesen
megbocsátok, csakhogy nem haltál meg.“
A chalyf részéről nem vette ugy szivére a dolgot. A helyett, hogy Abu
Hasszán szavától megijedt volna, azt gondolta, hogy meg kell szakadnia
nevettében, midőn mindkettőjöket leplegeikből kimászni látta és Abu
Hasszán igazán kérte az ezer aranyat, melyet annak igért, ki meg fogná
neki mondani, melyikök halt meg előbb.
„Ej Abu Hasszán, – monda a chalyf még mindig nevetve, – hát
megesküdtél-e, hogy halálra nevessem rajtad magamat? Hogy jutottál ezen
ötletre, hogy Szobeidét és engem oly csellel fogj meg, melytől épen nem
őrizkedtünk?
„Igazhitüek uralkodója, – felele Abu Hasszán, – mindjárt megmondom
tartalék nélkül. Emlékezhetik fölséged, hogy én mindig sokat tartottam a
jó asztalra. Azon nő, kit feleségemül adál, nem fogyasztotta ezen
szenvedélyemet, sőt ellenben azon hajlandóságok, melyeket benne
találtam, azt még öregbitették. Könnyen elgondolhatja felséged, hogy ha
ezen természetünk mellett oly véghetlen kincscsel birtunk volna is, mint
a tenger s fölül reá még felséged minden kincseivel, mégis hamar nyakára
hágtunk volna. Ez valóban meg is történt. A mióta együtt vagyunk, semmit
sem kiméltünk, hogy felséged ajándékaival kényünkre éljünk. Midőn ma
reggel fogadósunkkal számot vetettünk, ugy találtuk, hogy ha őt
kielégitjük, s többi adósságinkat is kifizetjük, egész pénzünkből semmi
sem marad. Csoportosan tolakodtak most a multon való elmélkedések s a
jövőre való jó szándékok elménkre s gondolatinkra. Ezer tervet
késziténk, de mindjárt mindenikkel fölhagyánk. Végre a szégyen, hogy oly
szomoru állapotban valánk, melyet felséged előtt nem bátorkodtunk
felfedezni, ezen módot sugallá, melyen szükségeinken segitsünk, s ezen
kis csalással felségteket is mulassuk, melyre nézve felségtek kegyelmes
bocsánatjáért könyörgünk.“
A chalyf és Szobeide igen megelégedtek Abu Hasszán őszinteségével s épen
nem látszottak neheztelni a történtekért; sőt ellenben Szobeide sem
állhatá meg a nevetést, ki a dolgot mindig igen komolyan vette, ha
meggondolá mind azt, a mit Abu Hasszán kikoholt, hogy tervét
szerencsésen végrehajtsa. A chalyf még alig szünt meg a nevetéstől, oly
pár nélkül valónak tetszett előtte ezen ötlet. Fölkele, és monda Abu
Hasszánnak és feleségének: „Kövessetek mindaketten; megadatom az igért
ezer aranyat azon örömemért, hogy nem haltatok meg.“