magad, ha kedved van reá; a mi engem illet, én még épen nem untam meg az
életet s nincs is kedvem, ha rosz néven nem veszed, még egy hamar
meghalni. Ha más módot nem tudsz ajánlani, mint ezt, ugy bár kövesd
magad, mert én bizonyossá teszlek, hogy nem nyulok hozzá.“
„Te asszony vagy, – felele Abu Hasszán – azaz szertelen elevenségü s
hirtelenkedésü személy, s nem engedsz időt magamat kimagyaráznom.
Hallgass csak egy pillanatig türelemmel, s meg fogod látni, hogy magad
is szivesen meghalsz azon halállal, melylyel én akarok meghalni.
Elgondolhatod, hogy én itt nem valóságos, hanem csak szinlett halált
értek.“
„Már az szép! – esék megint szavába Emlékezetbája (Nuszhatulavadat); –
ha csak csupa szinlett halálra kerül a dolog, ugy én is reá állok. Már
most egészen számolhatsz reám, s majd meglátod, mily buzgósággal foglak
a halál ezen nemében segiteni; mert hogy nyiltan megvalljam,
kimondhatatlanul irtózom most mindjárt ugy meghalni, mint az előbb
értettem.“
„No jól van! – felele Abu Hasszán; – majd megelégszem veled. Én igy
gondolom a dolgot. Én holtnak tettetem magamat, s te fogj egy
szemfödelet, s készits föl ugy, mintha valóság volna. Fektess a bevett
szokás szerint a szoba közepére, turbánnal arczomon, s lábbal Mekka felé
forditva, mintha ki kellene vinni a temetőre. Mihelyt minden igy el lesz
készitve, kezdd el a sirást és szokott jajveszékelést, szaggasd meg
ruháidat, tépd hajadat vagy legalább tettesd magadat, mintha azt tennéd,
s eredj aztán siránkozva repülő hajjal Szobeidéhez. A fejedelemné
kérdeni fogja tőled könyeid okát, s mihelyt zokogás közt felfedezed
előtte, meg fog sajnálni, s a temetési költségre szép összeg pénzt s
részint nekem szemfödélnek, részint neked ruhának az elszaggatott
helyett egy darab aranyszövetet fog ajándékozni. Mihelyt ezen pénzzel s
az aranyszövettel haza érkezel, én azonnal fölkelek a szoba közepén levő
fektemből s te fekszel oda helyembe és holtnak tetteted magadat. Én
aztán felöltöztetlek halottnak, s elmegyek a chalyfhoz, hogy nála
ugyanazon szerepet játszszam, melyet te játszottál Szobeidénél, s
remélhetem, hogy a chalyf szintolyan bőkezü lesz irántam, mint Szobeide
volt tehozzád.“
Minekutána Abu Hasszán tervéről való ezen tekinteteit kifejtegette,
tüstént felele Nuszhatulavadat: „Ugy hiszem, hogy ezen ámitás nagyon
mulatságos lesz, s nagyon kellene csalatkoznom, ha a chalyf és Szobeide
még meg nem köszönnék. Most csak az van hátra, hogy a dolgot jól hajtsuk
végre. A mi engem illet, csak bizd reám; én legalább szintoly jól
eljátszom szerepemet, mint tőled is várom, és pedig annál nagyobb
gonddal és figyelemmel, mennél nagyobb a haszon, melyet abból aratni
fogunk. Azért ne vesztegessük az időt. Mig én a szemfödelet előveszem,
addig te vetkőzzél le egy ingre s gatyára; akárki sem tud nálam jobban
halottat öltöztetni.“
Abu Hasszán nem késett azt cselekedni, a mit Nuszhatulavadat mondott
neki. Kinyujtózott hanyatt, hosszában a szemfödélre, mely a szoba
közepében a lábszőnyegre ki volt teritve. Keresztbe raká lábait, s ugy
bele hagyá magát burkolni, hogy ugy tetszett, csak koporsóba kell tenni,
s a temetőre kivinni. Felesége lábait Mekka felé forditá, befedé arczát
musszuli patyolattal, s reá tevé turbánját, de ugy, hogy szabadon
lélekzhetett. Azután letevé fej-ékességét, s könyező szemekkel s
megeresztett repülő hajjal, melyet szinleg nagy jajgatás közt tépdelt,
verdesé arczáját és mellét és minden jeleit adta a legmélyebb
fájdalomnak. Igy szalada el, s keresztül a palota téres udvarán, hogy
Szobeide fejedelemné szobáiba menjen.
Nuszhatulavadat oly éles sikoltást tőn, hogy Szobeide meghallhatta
szobáiban. Parancsolá rabnőinek, hogy nézzék, honnan jő e jajgatás és
kiáltozás. Ezek szaporán a rostélyos ablakhoz szaladtak, s jelentették
Szobeidének, hogy Nuszhatulavadat közelit nagy siránkozva. A fejedelemné
türtelen lévén megtudni, mi találta, azonnal fölkele s előszobája
ajtajáig elejébe mene.
Nuszhatulavadat itt szerepét remekül játszá. Mihelyt Szobeidét
megpillantá, ki előszobájának kárpitját maga tartá kitárva kezében s reá
várakozott, megkettőzteté jajgatását s lépteit, haját tépdelte, mellét
és orczáját erősebben verdesé és lábaihoz omla, azokat könyeivel áztatá.
Szobeide megütközvén, hogy rabnőjét ily mély szomoruságban látta,
kérdezé, mi történt s mi szerencsétlenség érte?“
Felelet helyett az álszomorgó még egy ideig zokoga, látszólag erőltetvén
magát annak elfojtására. „Ah kedves drága fejedelemném, – kiálta végre
zokogva, – mi nagyobb s gyászosabb szerencsétlenség érhetett volna, mint
a mely most kényszerit legszomorubb állapotomban felséged lábaihoz
borulnom? Az Isten hosszabbitsa meg napjaidat tiszteletre méltó
fejedelemném teljes egészség mellett, s ajándékozzon még hosszu és
szerencsés életet! Abu Hasszán a szegény Abu Hasszán, kit kegyelmeddel
tisztelél meg, kit te és az igazhitüek uralkodója nekem férjül adátok,
nincsen többé!“
E végszavaknál kettőzteté Nuszhatulavadat könyeit és zokogását, s ujra a
fejedelemné lábaihoz borula. Szobeide szörnyen megijedt ezen hiren. „Hát
meghalt Abu Hasszán? – kiálta; – az az egészséges, kellemes és
mulatságos ember? Valóban nem vártam volna, hogy ily hamar kelljen
hallanom halálát egy ily embernek, ki hosszabb életet igért, s azt oly
igen meg is érdemlette.“ Nem állhatá meg, hogy fájdalmát könyeivel ne
enyhitse. Rabnői, kik oda kisérék s többször részt vettek Abu Hasszán
tréfáiban, midőn Szobeide és a chalyf biztos mulatságaikhoz
bocsáttatott, szintén könyeikkel jelenték ki elvesztésén való
részvétöket és sajnálatukat.
Szobeide, rabnői és Nuszhatulavadat jó ideig siratták ezen halálos
esetet. Végre Szobeide fejedelemné megszólamlék és monda a vélt
özvegyhez fordulván: „Te rosz, talán magad vagy oka halálának! Talán sok
boszuságot okoztál neki rosz kedveddel, vagy hogy az által végre sirba
vitted.“
Nuszhatulavadat igen elszomorodottnak látszott Szobeide szemrevetésén.
„Ah felséges asszonyom, – szóla, – ugy vélem, hogy azon idő alatt, a mig
szerencsém volt rabnődnek lennem, soha sem nyujtottam alkalmat ily nem
kedvező vélekedésre egy oly szeretett férj iránt való magamviselete
felől; legboldogtalanabb személynek tartanám magamat, ha ezt hinnéd. Én
Abu Hasszánt kimondhatlanul szerettem, a mint csak egy nő férjét, kit
szenvedélyesen imád, szeretheti, s mondhatom, hogy mindazon szeretetet
érzettem iránta, a mit előző szivessége, melylyel irántam való szives
szerelmét kinyilatkoztatta, érdemlett. Meg vagyok győződve, hogy ha még
élne, eziránt teljesen ki fogna felséged előtt menteni. De ah, –
folytatá uj könyözönnel, – eljött az órája, s ez egyedül való oka
halálának.“
Szobeide valóban rabnőjében mindig egyenlő kedvet, változhatlan
szelidséget, nagy engedelmességet, s minden szolgálattételében oly
buzgóságot tapasztalt, mely azt mutatá, hogy inkább hajlandóságból, mint
kénytelenségből cselekszi. Azért nem is kételkedik szavára elhinni a
dolgot s parancsolá kincstartónéjának, hogy kincstárából hozzon ki egy
zsacskóban száz aranyat s egy vég aranyszövetet.
A kincstartóné nemsokára visszajött a zsacskóval s aranyszövettel s
általadá Szobeide parancsára Nuszhatulavadatnak.
Ez a szép ajándék elvételekor a fejedelemné lábaihoz borula, s a
legmélyebb tisztelettel megköszöné, örülvén magában a szerencsés
foganatnak. „Eredj – monda neki Szodeide – csináltass az aranyszövetből
szemfödelet urad koporsójára, a pénzt pedig forditsd arra, hogy
tisztességes s hozzá illendő temetése legyen. Azután mérsékeld
szomoruságodat; én gondoskodni fogok rólad.“
Nuszhatulavadat alig távozott el Szobeide szemei elől, s azonnal letörlé
örvendezve könyeit, és sietve visszatért, hogy Abu Hasszánnak szerepe
diszlését kijelentse.
A szobába lépvén, kaczagott, midőn Abu Hasszánt még mindig azon
helyzetben lelé, melyben hagyta volt, azaz a szoba közepén, halotti
ruhában. „Kelj föl, – monda neki nevetve, – s lásd itt Szobeide előtti
hazugságom gyümölcseit. Ma még nem halunk meg éhhel.“
Abu Hasszán hirtelen fölkele s feleségével együtt nagyon örült a pénzes
zsacskó és aranyszövet látásán.
Nuszhatulavadat annyira örült a fejedelemnén elkövetett csalás
szerencsés diszletén, hogy örömét nem tartóztathatta. „Ez még nem elég,
– monda nevetve urának, – már most én fogom a halottat játszani s majd
meglátom, ügyes lészsz-e te is ennyit nyerni a chalyftól?“
„Erről ismerem meg igazán az asszonyi természetet, – felele Abu Hasszán,
– igazán mondják, ezek mindig oly hiuk azt hinni, hogy ők többet tudnak
véghez vinni, mint a férfiak, noha legtöbbnyire csak azoknak
tanácslásából birnak valami jót tenni. Az volna még szép, ha én legalább
szintannyit nem tudnék a chalyfnál véghezvinni, mint te, én, ki ezen
csalásnak feltalálója vagyok! De ne vesztegessük az időt hasztalan
beszédekkel. Játszszad te a halottat ugy mint én, majd meglátod, nem
lesz-e szintén ezen szerencsém.“
Abu Hasszán felöltöztetvén feleségét halotti ruhába, ugyanazon helyre
fekteté, hol ő maga feküdt, lábbal Mekka felé forditá, s egészen
megzavarodva megforditott turbánnal, mint egy oly ember, ki legnagyobb
szomoruságban van, mene ki a szobából. Ez állapotban a chalyf szobájába
mene, ki épen titkos tanácsot tarta Dzsafár nagyvezérrel s más
vezérekkel, kikhez nagy bizalma vala. Oda mene az ajtóhoz s az ajtónok
tudván, hogy szabad bejárása van, felnyitá neki. Belépe tehát,
zsebkendőjét egyik kezével szemére fogván, hogy tettetett könyüit
elrejtse, melyeket bőven hullatott, s másik kezével mellét verdesé, oly
fölkiáltások között, melyek a legnagyobb szomoruságot fejezék ki.
A chalyf, ki Abu Hasszánt mindenkor vidámságra serkentő vig ábrázatunak
szokta látni, igen megütközött, ily szomoru állapotban látván őt maga
előtt. Félbeszakasztá figyelmét, melylyel a tanácskozásba vett dolgot
hallgatá és kérdezte tőle fájdalma okát.
„Igazhitüek uralkodója, – felele Abu Hasszán zokogás és sóhajtozás
között, – nem érhetett volna nagyobb szerencsétlenség, mint a mely
mostani szomoruságomat okozza. Isten éltesse felségedet még sokáig a
thrónuson, melyen oly dicsőséggel ülsz. Nuszhatulavadat, kit kegyelmesen
feleségemül adál, hogy hátralevő napjaimat vele töltsem, ah!… –“
E fölkiáltásnál ugy tetteté magát Abu Hasszán, mintha szive ugy
elszorult volna, hogy nem tud többet szólni, és könyekre fakada.
A chalyf, ki észrevevé, hogy Abu Hasszán felesége halálát jött neki
jelenteni, igen megilletődöttnek látszott rajta: „Isten legyen irgalmas
lelkének!“ monda oly arczczal, mely szánakozását nyilván kijelenté. „Jó
rabnő volt, s mi, Szobeide és én azért adók neked, hogy
megörvendeztessünk; érdemes lett volna hosszabb életre.“ Könyek
hullottak itten szemeiből és zsebkendőjéhez kelle nyulnia, hogy azokat
letörülje.
Abu Hasszán fájdalmán s a chalyf könyein Dzsafár nagyvezér és a többi
vezérek is könyre fakadának. Mindnyájan siratták Nuszhatulavadat
halálát, ki a legnagyobb türtelenséggel várta, mennyiben fog Abu Hasszán
boldogulni.
Többnyire a chalyf is szintazon gondolattal vala, mint hölgye, s azt
képzelé, hogy talán Hasszán az oka felesége halálának. „Boldogtalan, –
monda neki neheztelő hangon, – nem te okoztad-e rosz bánásoddal
feleséged halálát? Ah, alig kételkedhetem benne. Legalább hölgyemre,
Szobeidere kellett volna tekintened, ki őt jobban szerette, mint minden
egyéb rabnőit, s a ki csupa jóságból fosztá meg magát tőle, hogy neked
engedje.“
„Igazhitüek uralkodója, – felele Abu Hasszán, tettetvén magát, mintha
még keservesebben sirna, mint előbb, – gondolhatja-e csak egy pillanatig
is felséged, hogy Abu Hasszán, kit te kegyelmeiddel s jótéteiddel
elboritál, s a kit oly becsületre méltatál, melyet reményleni is alig
bátorkodott volna, képes lehetne ily hálátlanságra? Én feleségemet
Nuszhatulavadatot mind azért szerettem, mind pedig egyéb sok
szeretetreméltó tulajdonaiért is, melyek azt tevék, hogy iránta
mindenkor azon hajlandósággal, szivességgel és szerelemmel viseltettem,
melyet érdemlett. De uram, – folytatá – meg kellett halnia, s isten nem
akarta, hogy azon szerencsével, melyet felséged és Szobeide hitvesed
kegyéből birtam, tovább is éljek.“
Egy szóval Abu Hasszán oly jól tudá a szomoruság minden jelei által
fájdalmát szinleni, hogy a chalyf, ki különben soha sem hallotta, hogy
roszul éltek volna, mindazt, a mit mondott elhivé, és nem kételkedék
többé őszinteségében. A palota kincstartója épen jelen vala, s a chalyf
parancsolá neki, hogy menjen a kincstárba, s Abu Hasszánnak egy száz
aranynyal tölt zsacskót, s egy vég aranyszövetet adjon. Abu Hasszán
azonnal a chalyf lábaihoz borula, hogy az ajándékért való háláját és
köszönetét kijelentse. „Eredj a kincstartó után, – monda neki a chalyf,
– az aranyszövet szemfödélnek való a halott számára, s a pénz arra, hogy
tisztességes temetséget adass neki. Megvárom, hogy szereteted ezen
utolsó bizonyságát nem fogod tőle megtagadni.“
Abu Hasszán a chalyfnak ezen lekötelező szavait mély meghajtással
viszonzá és eltávozék. Követé a kincstartót s mihelyt ez a zsacskót s az
aranyszövetet neki odaadta, hazaindula, örülvén rajta, hogy ily hamar és
könnyü módot lele azon bajból, melyben vala, s mely neki annyi
nyugtalanságot okozott, kiszabadulni.
Nuszhatulavadat megunván már a hosszas erőltetést, csak azt várta, hogy
Abu Hasszán hagyja el szomoru helyzetét. Mihelyt tehát az ajtót nyilni
hallá, elejébe szalada és kérdezé: „No, meghagyá-e magát a chalyf is
olyan könnyen csalni, mint Szobeide?“
„Látod, – felele Abu Hasszán enyelegve, mutatván neki a zsacskót s
aranyszövetet, – hogy én is szintoly jól tudom játszani a feleségén
(kinek semmi baja sincs) szomorgót, mint te oly férj halálán busongót,
ki ép és egészséges.“
Abu Hasszán azonban élt a gyanúval, hogy ezen kettős csalás nem fog
következés nélkül maradni. Azért is előleg intést ada feleségének
mindenről, a mi talán történhetnék, hogy annál inkább egyetértve
cselekedhessenek. „Mennél jobban diszlik – ezt veté hozzá, – a chalyfot
és Szobeidét némi zavarba hoznunk, annál nagyobb mulatságukra fog
végtére válni, s talán vele való megelégedésöket ujabb adakozással
kimutatni.“ Ezen utósó tekintet akárminél is nagyobb ösztön volt a
tettetést annyira vinniök, a mennyire lehetséges.
Noha a jelen ülésben még többféle lett volna elintézni és tanácskozásba
venni való, a chalyf mégis mindjárt Abu Hasszán elmenetele után vágyván
Szobeidéhez menni s nála rabnője halálán sajnálkozó látogatását
megtenni, fölkele székéről, s a további tanácskozást más napra halasztá.
A nagyvezér és többi vezérek elbucsuzának tőle s eltávoztak.
Mihelyt elmentek, monda a chalyf Mezrurnak, a palota heréltjei fejének,
ki személyétől csaknem elválhatatlan vala, s azonkivül minden
tanácskozásban részt vett: „Jer velem, s jelentsd ki te is a fejdelemné
előtt rabnője halálán való sajnálkozásodat.“
Elmentek együtt Szobeide szobájához. Midőn a chalyf az ajtóhoz ére,
kinyitá az ajtókárpitot, s látá a fejdelemnét a legmélyebb szomoruságban
s könyező szemekkel a szófán ülni.
A chalyf belépe, közelite hozzá, és monda: „Kedves hölgyem, nem szükség,
mondanom, milyen részt veszek szomoruságodban, mivel tudva van előtted,
mennyire érzek mindent, a mi neked fájdalmat, vagy örömet okoz; de
mindnyájan halandók vagyunk, s vissza kell adnunk istennek tőle
kölcsönvett éltünket, mihelyt kivánja. Nuszhatulavadat a te hű rabnőd
valóban oly tulajdonokkal birt, melyek érdemessé tevék figyelmedre, s
nagyon javalom, hogy még holta után is kimutasd azt iránta. Gondold meg
azonban, hogy fájdalmad nem adja vissza életét. Azért kedves hölgyem, ha
nekem hiszesz és szeretsz, meg fogsz vigasztalódni ezen veszteségen, s
jobban fogsz gondolni életeddel, mely, a mint tudod, előttem
véghetetlenül drága, s egész boldogságát teszi az enyémnek.“
Ámbár a fejedelemné nagyon örült is azon szives érzelmeknek, melyekkel a
fejedelem meglátogatá, mégis igen megütközött Nuszhatulavadat halálának
hirén, melyet épen nem várt vala. Ez őt oly bámulásba ejté, hogy sokáig
semmit sem tudott felelni. Meglepetése még az által is nagyobbodott,
hogy ezen hir az előbb hallottal egészen ellenkező vala, s egészen
elnémult. Végre összeszedé magát, és szóla oly arczczal és hanggal, mely
egész csodálkozását elárulá: „Igazhitüek uralkodója, mélyen érzem azon
szives indulatokat, melyeket irántam kijelentesz: de engedd meg azt
mondanom, hogy azon hirt, melyet rabnőm haláláról hozál, nem foghatom
meg, mivel egészen jól van, és egészséges. Az Isten tartson meg tégedet
és engem! Ha engem szomorunak látsz, az csupán az ő férjének a te
kedvenczednek Abu Hasszánnak halála miatt van, kit szintugy becsültem
azon figyelemre nézve, melylyel iránta viseltetél, mint az is, mivel oly
kegyes valál őt velem megismertetni, és ő engem néha igen kellemesen
mulattatott. De uram azon részvétlenség, melyet annak halálára nézve
rajtad látok, s azon emberről való teljes elfeledkezésed, kit máskor oly
szivesen láttál magad körül, csodálkozásra és bámulásra ragad. S ezen
részvétlenséged még szembetünőbb azon mód által, melylyel engem attól el
akarsz vonni, rabnőm halálát jelentvén az övé helyett.“
A chalyf, ki azt vélte, hogy jól van értesitve a rabnő haláláról, s
kinek a szerint, a mit látott és hallott, oka is volt reá, elkezde
nevetni s vállat ránditani, midőn Szobeidétől ezen beszédet hallá.
„Mezrur, – monda ő e felé fordulván és megszólitván, – mit szólasz
feleségem beszédéhez? Nem igaz-e, hogy az asszonyok némelykor nincsenek
magoknál, a mit csak igen nehezen lehet nekik megbocsátani? Egyszóval te
szintugy láttad és hallottad, mint én.“ Ezután megint Szobeidéhez
fordula, és monda neki: „kedves hölgyem, ne ejts több könyet Abu Hasszán
halálán; ő igen jól van. Sirasd inkább kedves rabnőd halálát. Csak kevés
percz előtt jött férje siránkozva, s szánakodást inditó szomorusággal
szobámba, hogy felesége halálát jelentse. Én egy zsacskóban száz
aranyat, s egy vég aranyszövetet adattam neki vigasztalásul és
segedelmül a meghalt rabnő temetésére. Mezrur itten látó s halló tanúja
volt a dolognak, s ugyanazt fogja mondani.“
A fejedelemné a chalyfnak mindezen állitásait nem tartá valóságnak,
hanem azt hitte, hogy el akarja őtet ámitani. „Igazhitüek uralkodója, –
felele, – noha egyébkor is szoktál tréfálni, de azt kell mondanom, hogy
most épen nincs annak helye; a mit én mondok, az teljes valóság. Nem az
én rabnőm haláláról van itt a szó, hanem férjééről Abu Hasszanéről,
kinek sorsát fájlalom, s kin velem együtt fogsz te is sajnálkozni.“
„Én pedig, – szóla a chalyf legnagyobb komolysággal, – tréfán kivül
mondom neked, hogy csalódol; Nuszhatulavadat halt meg, Abu Hasszán pedig
él és egészséges.“
Szobeide megbántottnak érzé magát a chalyf száraz felelete által.
„Igazhitüek uralkodója, – felele fölindulva, – az Isten mentsen meg,
hogy tovább is megmaradj ezen tévelygésben; különben még azon gondolatot
támaszthatnád bennem, hogy eszed nincsen szokott rendén. Engedd még
egyszer ismételnem, hogy Abu Hasszán halt meg, és Nuszhatulavadat rabnőm
a megholtnak özvegye él és egészséges. Egy órája sincs még, hogy innen
elment. Egészen vigasztatlanul s oly állapotban jött ide, mely maga
képes lett volna engem könyre fakasztani, ha zokogás közt föl nem
födöztem volna is szomoruságának igaz okát. Minden szolgáló asszonyaim
sirtak velem együtt rajta, és hiteles bizonyságot tehetnek előtted róla.
Ezek azt is meg fogják mondani, hogy én egy zsacskóban száz aranyat s
egy vég aranyszövetet ajándékoztam neki. Fájdalmamat, melyet beléptedkor
arczomon észrevehetél, szintugy férjének halála, mint azon
vigasztalatlanság okozta, melyben őt látám, s épen hozzád akartam
küldeni sajnálkozásomat jelenteni, midőn beléptél.“
Szobeidének e szavaira hangosan fölkaczaga a chalyf és monda: „Kedves
feleségem, ez mégis különös makacsság! Én neked ellenben azt mondom, –
folytatá igen komoly hangon, – hogy Nuszhatulavadat halt meg.“ – „Nem
uram, – felele Szobeide tüstént egész komolysággal, – mondom, hogy Abu
Hasszán halt meg. Soha sem fogsz arra birni, hogy az ellenkezőt higyjem
el.“
A chalyf arcza most lángba borult. Jó távolra üle le a fejedelemnétől a
szofára, és monda Mezrúrhoz fordulván: „Eredj mindjárt, és nézd meg,
melyikök halt meg, s jelentsd meg nekem haladék nélkül, miben van a
dolog. Noha igen bizonyos vagyok benne, hogy Nuszhatulavadat az, a ki
meghalt, mégis inkább ezen módhoz akarok nyulni, hogysem tovább is
vitassak oly dolgot, melyet bizonyosan tudok.“
A chalyf alig mondá ki ezt, s Mezrur azonnal eltávozott. „Most mindjárt
meglátod, – szóla Szobeidéhez fordulván, – melyikünknek van igaza.“
„A mi engem illet, – felele Szobeide, én már tudom, hogy az igazság
felemen van, s magad is meg fogod látni, hogy a mint én mondottam, Abu
Hasszán halt meg.“
„Én pedig, – felele a chalyf, – oly bizonyos vagyok benne, hogy
Nuszhatulavadat halt meg, hogy kész vagyok veled akármibe fogadni, hogy
ez már nincs életben, Abu Hasszánnak pedig semmi baja.“
„Ne gondold, – visszonza Szobeide, – hogy ez által meg fogsz győzni;
elvállalom a fogadást. Ugy meg vagyok győződve Abu Hasszán haláláról,
hogy szivesen fölteszem legkedvesebb jószágomat is akármire, a mit
akarsz, bár legcsekélyebb értékü legyen is. Jól tudod, mim van s izletem
szerint mit kedvelek legjobban; tehát csak válaszsz és tégy föl, én reá
állok, bármint üssön is ki reám nézve a dolog.“
„Ha már ennyire jött a dolog, – szóla mostan a chalyf, – fölteszem
mulató kertemet képes palotádra; egyik megéri a másikat.“ – Nem jön az
itt kérdésbe, – felele Szobeide, – kerted többet ér-e, mint palotám, –
azon tul vagyunk; – hanem csupán az, hogy te azt választottad, a mi
neked minden jószágom közül legjobban tetszik, ellentételül a helyett, a
mibe részedről te fogadsz. Reáállok tehát s áll a fogadás. Az Isten
legyen tanunk, hogy én nem leszek első, ki szavát megmásitja.“ A chalyf
szintazon esket tevé s igy maradtak, Mezrur visszaérkezésére várakozván.
Mig a chalyf és Szobeide Abu Hasszán vagy Nuszhatulavadat halála fölött
ily eleven és heves szóváltásban voltak, Abu Hasszán, ki ezen pont iránt
való versenygésöket előre látta, mindenre igen figyelmes vala, a mi
abból következhetnék. Mihelyt tehát a rostélyablakon keresztül, melynek
nejével beszélgetése alatt irányában ült, Mezrurt távolról megpillantá,
s egyenesen lakása felé látta tartani, mindjárt sejdité, mi végre
küldetett. Mondá feleségének, hogy tegye magát megint holttá, mint
egymás között elvégezék és semmit se késsék.
Az idő valóban igen szorgos vala és Abu Hasszán Mezrur odaérkeztéig nem
tehetett egyebet, mint hogy feleségét halottnak felöltözteté, s azon vég
aranyszövetet, melyet a chalyf ajándékozott neki, fölébe kiterité.
Azután kinyitá lakása ajtaját és szomoru elcsüggedt ábrázattal
zsebkendőjét szemére fogva üle le az álhalott fejéhez.
Alig vala készen, midőn már Mezrur a szobába lépett. A szomoru látvány,
mely neki itt mutatkozott, titkos örömet gerjesztett benne a chalyftól
vett bizomány tekintetéből. Mihelyt észrevevé Abu Hasszán, elejébe mene,
megcsókolá tisztelettel kezét és monda sohajtva neki: „Uram, a
legnagyobb szomoruságban látsz engem, mely valaha találhatott volna
kedves hölgyem, Nuszhatulavadat halála által, kit megtisztelél
kegyeddel.“