mindarra, a mit talán meglepetésében mondana, figyelemmel lehessen. A
hölgyek, Mezrúr és a belső szobák minden szolgái mély hallgatásban
voltak, s kiki tisztelettel helyén marada. „Ah! – kiálta Abu Hasszán,
oly fennszóval, hogy a chalyf meghallhatá, ujját megharapván, – no már
megint azon álomba s ámulatba keveredtem, mint ezelőtt egy hónappal. Már
megint számot tarthatok a bikacsékkeli kinzatásra, a bolondok házára és
vaskalitkára. Mindenható Isten! – ezt veté hozzá, – isteni gondviselésed
kezébe adom magamat! Nagyon hitetlen ember volt az, kit tegnap este
házamba fogadék s ki megint ez ámulatot s a várható kedvetlenségeket
vonta reám. Ez a hitetlen és áruló esküvéssel fogadta meg, hogy
elmenetelekor szobám ajtaját be fogja csukni: de nem cselekedte, s igy
betört az ördög, ki most fejemet egészen megzavarta ezen átkozott
álommal az igazhitüek uralkodójáról s más temérdek agyvázakkal,
melyekkel szememet vakitja és kápráztatja. Az Isten szégyenitsen meg,
sátán, s vajha egy nagy kőhegy omolna reád!“
Ezen szavak után ismét behunyá Abu Hasszán szemeit s egészen magába
merüle s a legnagyobb lelki háboruban marada. Egy pillanat mulva ismét
fölveté szemeit s jobbra-balra mindazon tárgyakra forgatá, melyek neki
mutatkoztak. „Nagy Isten! – monda ismét, noha kisebb csodálkozással s
mosolyogva, – egészen gondviselésed kezeibe adom magamat, őrizz meg a
sátán harczaitól!“ Azután ismét behunyá szemeit és szóla: „Tudom már mit
csinálok. Addig alszom, mig a sátán el nem hágy s vissza nem megy, a
honnét jött; habár délig kellene is itt feküdnöm.“
De nem engedtek neki reá időt, hogy a mint magában föltevé, ismét
elalhassék. Szivélelem, – ez vala tudniillik neve egynek azon hölgyek
közül, kiket már először látott, közelite hozzá és monda nagy
tisztelettel: „Igazhitüek uralkodója, bocsánatot kérek felségedtől, ha
bátorkodom arra emlékeztetni, hogy el ne aludjék, hanem, ha lehetséges,
fölébredjen és fölkeljen, mivel már kezd virradni.“ – „Távozzál sátán!“
Felele Abu Hasszán, e szózatot hallván. Azután ránéze a lyánkára és
monda: „Engem nevezesz igazhitüek uralkodójának? Te bizonyosan elismersz
engem.“
„Én felségednek, – felele a lyánka, – ezen czimet adom, mely felségedet
mint minden mozleminek felséges urát illeti, kinek én legkisebb rabnője
vagyok s a kivel merészlek szólani. Felséged talán tréfálni akar, – ezt
veté hozzá, – s ugy tettetni magát, mintha megfeledkeznék magáról; ha
csak talán valami rosz álomnak következése nem ez. De mihelyt szemedet
fölnyitod, el fognak enyészni a felhők, melyek talán képzeletedet
homályositják, s meg fogod látni, hogy palotádban, szolgáid s rabnőid
között vagy, kik készek szokott szolgálatukat megtenni. Egyébiránt ne
csodálkozzék felséged, hogy ezen teremben és nem az ágyában van. Tegnap
ugyanis oly hirtelen elaludtál, hogy nem akartunk fölkelteni és
hálószobádba vinni, hanem megelégedtünk avval, hogy ide a szófára szépen
lefektettünk.“
A leányka még sok egyebet is beszélt Abu Hasszánnak, mely oly hihetőnek
tetszett előtte, hogy végre fölüle. Fölveté szemeit s megismeré mind
azt, a ki hozzá szólott, mind a szép Gyöngypamatot és mindazon többi
szépeket, kiket már látott. Most közelitének hozzá mindnyájan s a szép
Szivélelem megint megszólamlék és monda: „Igazhitüek uralkodója s a
prófétának földi helytartója! Ne vegye felséged kedvetlenül, ha arra
figyelmeztetjük, hogy ideje a fölkelésnek; már virrad.“
„Micsoda csodálatos tolakodó emberek vagytok ti, – felele Abu Hasszán,
szemeit dörgölvén, – én nem vagyok az igazhitüek uralkodója, hanem Abu
Hasszán vagyok, jól tudom én azt és sohasem fogjátok az ellenkezőt
elhitetni.“ – „Mi nem is ismerjük Abu Hasszánt, kiről felséged szól, –
felele Szivélelem, – s nem is kivánjuk megismerni. Mi felségedet
igazhitüek uralkodójának ismerjük és soha sem fogsz bennünket arról
elhitetni, hogy nem vagy az.“
Abu Hasszán mindenfelé jártatá szemeit s egészen elragadtatott örömében,
ugyanazon teremben látván magát, melyben már előbb is vala; de mindezt
megint egy oly álomnak tulajdonitá, mint az előbbi vala és félt rosz
következéseitől. „Istenem kegyelmezz! – kiálta felemelt szemmel és
kézzel, mint egy oly ember, ki nem tudja, hol vagyon; – egészen kezedbe
adom magamat! Mindazok szerint, a miket látok, nem kételkedhetem többé
rajta, hogy az ördög bejövén szobámba, megszállott engem s képzeletemet
ezen álomképekkel nyugtalanitja.“ A chalyf, ki őt látá és kiáltásait
hallá, elkezde szivesen nevetni, ugy hogy alig tudá annak hangos
kitörését elfojtani.
Abu Hasszán azonban megint lefeküdt s szemeit bezárta. Szivélelem
tüstént igy szóla hozzá: „Igazhitüek uralkodója, mivel felséged, noha mi
kötelességünk szerint tudtára adtuk, hogy megvirradt, még sem kel föl, s
mivel egyátalában szükséges, hogy az ország dolgaihoz láss, élni fogunk
azon engedelemmel, melyet ilyetén esetekre adtál.“ Avval megfogá
karjánál s oda hivá a többi leányokat is, kik az ágyból kisegélék emelni
s ugyszólván a terem közepére vivék és ott letevék. Ezután
összefogódzván, tánczoltak és ugráltak körötte, minden hangszerek s kézi
dobok hangjánál, melyet feje fölött és fülébe csöngettek.
Abu Hasszán leirhatlan zavarban vala. „Ugyan valóban igazhitüek
uralkodója vagyok-e én?“ monda magában. Végre azon bizonytalanságban,
melyben vala, szólni akart; de a hangszerek nagy zaja miatt nem tuda
szóhoz jutni. Inte tehát a szép Gyöngypamatnak és Hajnalcsillagnak, kik
körötte összefogódzva tánczoltak, hogy szólani akar. Ezek azonnal
megszünteték a tánczot és hangszerek zengését s közelitének hozzá. „Ne
hazudjatok, – monda nyiltan nekiök, – és mondjátok meg igazán, ki vagyok
én tulajdonképen.“
„Igazhitüek uralkodója – felele a szép Hajnalcsillag, – felséged
bizonyosan csak meg akar lepni bennünket ezen kérdéssel; mintha nem
tudnád magad, hogy te az igazhitűek uralkodója és mindakét világnak,
mind ennek, melyben élünk, mind a másiknak, a halál után valónak ura, az
isten prófétájának földi helytartója vagy. Ha pedig nem tudod, ugy egy
különös álomnak kellett veled elfelejtetni, mi vagy. Ez talán nem lehet
minden ok nélkül, ha meggondolja az ember, hogy felséged ez éjjel tovább
aludt, mint rendesen; mindazáltal, ha megengeded, emlékeztetni foglak
reá, a mit a tegnapi napon cselekedtél.“ Elbeszélé aztán neki a
tanácsgyülésbe menetelét, az imámnak s négy vénnek a fenyitő biró által
lett megbüntetését, az ezer arany ajándékot, melyet a nagyvezér bizonyos
Abu Hasszán anyjának vitt, továbbá a mi a palota belsejében és a három
vendégségnél, melyet a három teremben raktak elejébe, egész végig
történt. „Ezen teremben volt az, – folytatá – a hol felséged maga mellé
az asztalhoz ültete s azon becsületet tevé velünk, hogy énekünket
meghallgatá s kezünkből vevé el a bort, mig felséged az előttem szólott
társném által mondott módon elalvék. Azóta szokásod ellen folyvást mély
álomban feküdtél, egész azon pillanatig, midőn már megvirradt.
Gyöngypamat minden egyéb rabnőkkel és szolgákkal együtt, kik itt vannak,
be fogják bizonyitani. Készüljön tehát neki felséged, hogy az imádságot
elvégezze, mert már itt az ideje.“
„Jól van jól, – felele Abu Hasszán, fejét rázván; – végre még
elhitetnétek velem, ha rátok hallgatnék. A mi azonban engem illet, azt
mondom, hogy bohók vagytok s elment az eszetek: a mi ugyan nagyon kár,
mivel oly szép leányok vagytok. Tudjátok meg, hogy a mióta nem láttalak
benneteket, otthon voltam; ott anyámat megvertem, azután a bolondok
házába vitetvén, kénytelen voltam három hétig ott maradni, a mely idő
alatt a ház gondviselője nem szünt meg naponkint ötvent veretni rám
bikacsékkel s ti mégis azt vélitek, hogy ez csak álom? Ti csak
gúnyolódtok rajtam.“
„Igazhitüek uralkodója, – felele Hajnalcsillag, – mi mindnyájan, a
hányan csak itt vagyunk udvarlásodra, készek vagyunk mindenre, a mi csak
szent előtted, megesküdni, hogy mindaz, a mit felséged itt beszél, csupa
álom. Tegnapóta nem is voltál ki ezen teremből s az egész éjjel,
mindezen pillanatig szüntelen aludtál.“
Az a bizakodás, melylyel a leány azt állitá, hogy mind az, a mit
mondott, igaz, hogy a teremből ki sem volt, ujolag oly állapotba tevé
őt, hogy nem tudá, mit higyjen magáról s mindarról, a mit látott. Egy
darabig gondolatokban merengett. „Oh egek, – mondá magában, – Abu
Hasszán vagyok e, igazhitüek uralkodója vagyok-e? Mindenható Isten!
világositsd fel eszemet; engedd a valóságot megismernem, hogy tudjam
mihez tartani magamat.“ Ezután kitakará vállát, mely még csupa kék és
zöld volt a veréstől, mutatá a lányoknak és monda: „No nézzétek és
itéljétek meg, ha álmodhatik-e az ember ily sebeket. Én részemről
mondhatom, hogy nagyon is valóságosak, s a fájdalom, melyet még most is
érzek, igen biztos kezes érte, a mely épen nem hágy benne kételkednem.
Ha ez mindamellett altomban történt volna velem, ugy a világon
legrendesebb s csodálatosb dolog volna s megvallom, ez fölülmulja minden
felfogásomat.“
Nagy bizonytalanságában, melyben Abu Hasszán állapotja iránt vala, oda
szólita egyet a chalyf szolgái közül, ki épen közel álla hozzá, és monda
neki: „Jer ide s harapd meg a fülem czimpáját, hadd lássam, alszom-e,
vagy ébren vagyok?“ A szolga oda mene, megfogá fülczimpáját fogaival s
ugy megharapta, hogy Abu Hasszán fölsikolta.
Ezen kiáltásra egyszerre megint minden hangszer megzendült, s az
udvarbeli leányok és szolgák oly zajosan kezdének Abu Hasszán körül
tánczolni, énekelni és ugrálni, hogy ő is bizonyos örömelragadtatásba
esett, mely őt ezerféle bohóságra csábitotta. Elkezde énekelni, mint a
többiek, ledobá magáról a chalyf-köntöst, melyet reá adtak volt, földhöz
vágá a süveget, mely fején vala s pőre ümögben és gatyában sebesen
fölugrék, két leány közé dobá magát, s azokat kézen ragadván, elkezde
oly eleven mozgással s testének oly vig és furcsa hajlongásával ugrálni
és tánczolni, hogy a chalyf azon helyen, a hol vala, már nem
tartóztathatá magát. Abu Hasszánnak hirtelen vigsága oly hangos
kaczagásra fakasztá, hogy egészen magánkivül vala s nevetésének hangja a
hangszerekét s kézi dobokét is sokkal fölülmulá. Sokáig tarta, mig
magához térhetett, s kevésbe mult, hogy roszul nem lett bele. Végre
összeszedé magát, kinyitá a rostély ablakot s bedugván rajta fejét,
kiálta, még mindegyre kaczagván: „Abu Hasszán, Abu Hasszán, hát meg
akarsz-e ölni nevettetéseddel?“
A chalyfnak ezen kiáltására minden elhallgata s a zaj megszünt. Abu
Hasszán is megálla a többivel együtt, s arra forditá arczát, hol a
szózat hallatszott, megismeré a chalyfban a Muszuli kalmárt. Ez azonban
épen nem zavará meg. Sőt ellenben most általlátá, hogy ébren van s hogy
mindaz, a mi vele történt, nem álom, hanem valóság volt. Elérté tehát a
chalyf tréfáját, bátran nézett reá és monda: „Ah! Hát megint itt vagy,
édes jó Muszuli kalmárom?! hát még te panaszkodol, hogy miattam agyon
kell magad nevetned, te, ki egyedül vagy oka azon rosz bánásnak, melyet
anyámmal tettem, és annak, melyet a bolondok házában volt hosszas létem
alatt szenvedtem; te, ki a városszakunkbeli imámot s szomszédaimat, a
négy seichet ugy megveretted, – mert én nem voltam, hanem ártatlanságban
mosom meg kezeimet, – ki nekem annyi lélekfájdalmat s oly sok
baleseteket okoztál? Egyszóval, nem te vagy-e a támadó fél, és én a
megbántott?“
„Igazad van Abu Hasszán, – felele a chalyf, folyvást való nevetés
közben, – de hogy minden szenvedéseidért megvigasztaljalak s kárpótlékot
adjak, kész vagyok rá, s Istent hivom tanúmul, hogy egészen tetszésed
szerinti elégtételt adok, a mit csak kivánhatsz.“
A chalyf e szavak után leszálla a benyilóból s a terembe lépe. Azután a
maga egyik legszebb köntösét hozatá oda s parancsolá a leánykáknak, hogy
komornyiki szolgálatot tegyenek s azon ruhát adják Abu Hasszánra. Midőn
felöltöztették, megölelé a chalyf és monda neki: „Te az én atyámfia
vagy; kivánj tőlem mindent a mi csak örömedre lehet, és én megadom
neked.“
„Igazhitüek uralkodója, – felele Abu Hasszán, – azt a kegyelmet kérem
felségedtől, add tudtomra, mit csináltál velem, hogy fejemet ugy
megzavarád s micsoda szándékod volt ebben. Ezt most jobb szeretem, mint
minden egyebet, hogy eszemet megint szokott rendébe hozhassam.“
A chalyf oly kegyes vala, neki ezt megadni. „Először is tudnod kell, –
kezdé a chalyf, – hogy én igen sokszor elöltözöm, kivált éjjelnek
idején, hogy személyesen lássam, valljon Bagdád városában legjobb
rendben van-e minden; s mivel továbbá azt is szeretem tudni, mi történik
a környékben, egy napot rendeltem magamnak, és ugyan minden hónap
elsőjét, hogy a városon kivül majd egyik, majd félről egy fordulót
tegyek és akkor mindig a hidon által térek vissza. Azon estvén, midőn
házadhoz vacsorára hittál, épen egy ily sétálásból jöttem vissza.
Beszélgetésünk közben azt mondád, hogy egyetlen egy kivánságod volna,
egyszer, csak huszonnégy óráig chalyf s az igazhitüek uralkodója lenni,
hogy a városszakodbeli mecset imámját s tanácsosit s négy seichet
eszökre hozhatnád. Kivánságod alkalmasnak látszék előttem arra, hogy
nekem kellemetes mulatságot szerezzen s mindjárt jutott eszembe egy mód,
melyen azt teljesithetném. Volt nálam olyan por, mely azon pillantatban
mély álomba meriti az embert, midőn beveszi, melyből csak bizonyos idő
eltelte után ébred föl. Az utolsó csésze borba, a nélkül hogy
észrevetted volna, egy kicsit vetettem ebből, oda adtam s te megittad.
Azonnal elaludtál s én rabszolgámmal fölfogattalak, és palotámba
elhozatalak, nyitva hagyván eljöttömkor szobád ajtaját. Nem szükség
mondanom, mi történt palotámban, fölébredtedkor s az egész napon
keresztül veled, mig estve ebéd után egyik rabnőm, ki neked udvarlott,
parancsolatomra abból a porból egy kicsit vetett az utolsó pohár borba,
melyet neked nyujtott, és te azt megivád. Azonnal mély álomba estél s én
ugyanazon rabszolgám által, ki ide hozott, megint visszavitettelek
házadhoz, meghagyván neki, hogy eljövetelekor szobád ajtaját hagyja
nyitva. A mi következő napon és napokon történt veled, azt magad
beszélted el nekem. Nem gondoltam, hogy annyit fogsz e miatt szenvedni,
mint ez alkalommal valóban szenvedtél; de a mint már szavamat adtam,
minden lehetőséget elkövetek, hogy megvigasztaljalak s veled minden
szenvedésidet elfeledtessem. Gondold meg most jól, mi által tehetnék
neked valami örömet, s kérd bátran a mit óhajtasz.“
„Igazhitüek uralkodója, – felele Abu Hasszán, bármi nagyok voltak is a
szenvedések, melyeket kiállottam, mégis azon pillantatban eltüntek
emlékezetemből, midőn megtudtam, hogy azok nekem az én felséges uram és
fejedelmem részéről okoztattak. A mi egyébiránt felséged nagylelkü és
kegyes ajánlását illeti, legkisebbé sem kételkedem szavad
visszavonhatlanságán; mindazáltal, mivel az önhaszonlesésnek soha sem
volt rajtam hatalma, ha már e szabadságot engeded, csupán azon
kegyelemért bátorkodom könyörgeni, hogy szabad legyen mindenkor
személyedhez járulnom s egész életemben felséged nagyságának csodálója
lennem.“
Abu Hasszán haszonkeresetlenségének ezen utolsó bizonysága teljesen
megnyerte a chalyf tiszteletét. „Nagyon köszönöm kérésedet, monda a
chalyf: – megadom azt, a hozzám való akármikori szabad járulással
együtt, bár hol legyek is.“ Egyszersmind lakást rendele neki a
palotában. Jövendő fizetésre nézve azt mondá neki, hogy semmi dolga sem
lesz a kincstartókkal, hanem csak ő vele személyesen és különös
kincstára gondviselője által azonnal ezer aranyat adata neki egy
zsacskóban. Abu Hasszán ezért legmélyebb köszönetét tevé a chalyfnak;
melyre ez eltávozék onnan, hogy szokása szerint a tanácsba menjen.
Abu Hasszán használá ezen időt, hogy anyját minél elébb értesitse arról
a mi történt, és nagy szerencséjét tudtára adja.
Megmutatá neki, hogy mind az, a mi vele történt, nem álom volt, hanem
hogy ő valóságosan chalyf vala s egy egész nap folytatta annak dolgait s
élt az azt illető tisztességgel, s hogy épen nem lehet rajta tovább
kételkedni, mivel neki a chalyf maga személyesen mondotta.
Abu Hasszán szerencséjének hire igen hamar elterjedt egész Bagdádban s a
szomszéd tartományokban, sőt a legtávolabbakban is mind azon rendes és
vig különösségekkel együtt, melyek avval összefüggésben voltak.
Az uj kegyelem, melyre Abu Hasszán emelkedett, azt tevé, hogy igen
gyakran vala a chalyf körül. Mivel természettel igen vig kedvü vala s
ötletei és tréfái által mindenütt, a hol vala, örömet gerjesztett, a
chalyf alig tudott el-lenni nélküle, és soha sem csinált, magának valami
mulatságot, melyre őt is meg ne hitta volna. Sőt néha hitveséhez
Szobeidéhez is elvivé, kinek elbeszélé történetét, melyet az igen
mulatságosnak lele. Szobeide őtet igen örömest látá; azonban mindenkor
észrevevé, midőn az a chalyfot őhozzá kiséré, hogy szemei szüntelen
egyik rabnőjére Nuszhatulavadat (Emlékezet bája) nevüre szegezte.
Föltevé magában, hogy a chalyfnak egy intést ád iránta. „Igazhitüek
uralkodója, – mondá egykor a fejedelemné a chalyfnak, – talán nem vetted
észre, mint én, hogy mindig mikor Abu Hasszán ide kisér, szemei
szüntelen Nuszhatulavadaton csüggenek, és hogy ez mindég elpirul rajta.
Nem fogod kétleni, hogy ez bizonyos jele annak, hogy nem neheztel reá, s
ha nem ellenkezel benne; házasságot szerezhetünk köztök.“
„Kedves hölgyem, – felele a chalyf, – olyanra emlékeztetsz, a mit már
régen kellett vala tennem. Én ismerem Abu Hasszán izletét a házasság
dolgában, és pedig önön szájából s megigértem neki, hogy oly feleséget
szerzek, kivel minden oka lesz megelégedni. Nagyon örülök, hogy ezt
megmondtad s nem foghatom meg, hogyan feledkezhettem úgy el ezen
dologról. De jobb, hogy Abu Hasszán önnön hajlandóságát követte és maga
választott. Egyébiránt nehogy talán Nuszhatulavadat megint elidegenedjék
tőle, ne sokáig késsünk ezen házassággal. De hiszen itt vannak
mindketten; csak az a hija, hogy megegyezésöket jelentsék ki.“
Abu Hasszán leborula a chalyf és Szobeide lábaihoz, hogy előttök
kinyilatkoztassa, mennyire megismeri hozzá való kegyességöket: „soha sem
nyerhetnék, – szóla fölkelvén, – jobb kézből feleséget; de nem
remélhetem, hogy Nuszhatulavadat szint oly örömmel fogja nekem adni
kezét, mint én kész vagyok az enyémmel megkinálni.“ E szavaknál rá
pillanta a fejedelemné szép rabnőjére, ki részéről tisztelettel teljes
hallgatása és orczájának elpirulása által eléggé kijelenté, milyen
hajlandó a chalyf és asszonya Szobeide akaratját teljesiteni.
A házasság meglett s a lakadalmat a palotában legnagyobb mulatsággal
tartották meg, mely több napokig tartott. Szobeide rabnőjének igen drága
ajándékokat adott a chalyf kedvéért, és a chalyf Szobeidére nézve
szintoly bőkezü volt Abu Hasszán iránt.
A menyasszonyt elvezették azon lakásba, melyet a chalyf rendelt férjének
Abu Hasszánnak, ki őtet türtelenül várá. Elfogadá a palotabeli énekesek
s énekesnék karai s minden hangszereik zengésénél, kik eltölték a léget
bájos szavok s hangjátékok zengeményével.
Több napok teltek el vendégséggel s mulatsággal, melyeknek utána az uj
házasokat szerelmök háboritatlan éleményében hagyák. Abu Hasszán és ifju
hölgye el voltak bájolva egymás által. Oly tökéletes egyeségben éltek,
hogy azon időt kivévén, midőn a chalyfnak, vagy Szobeide fejdelemnének
udvarlásukat tették, mindig együtt valának és soha egy pillantatra sem
hagyák el egymást. De birt is Nuszhatulavadat egy oly nő tulajdonaival,
ki Abu Hasszánban szerelmet és hajlandóságot tudott gerjeszteni, mivel a
mint ő a chalyf előtt hajtotta, ez meg tudott vele az asztalnál
birkózni. Ily tulajdonságok mellett nem hibázhatott: hogy idejöket
egymással igen kellemesen tölték. Asztaluk mindig a legdrágább s
legnyalánkabb ételekkel vala megrakva, melyeket egy vendégfogadós
gondosan készittetett és szolgáltatott nekik, s a pohárszék mindig a
legválogatottabb borokkal volt ellátva s ugy készitve, hogy
mindeniköknek igen kezére esett. Igy tehát igen biztosan éltek együtt s
ezerféle vidám tréfákkal enyelegtek. Kiváltképen a vacsorát mulatságra
szentelték. Ekkor csupán ritka gyümölcsöket, kalácsot és
mondolasüteményt adattak föl s minden pohár bornál, melyet ittak,
egymást uj énekekkel serkentették, melyeket gyakran hevenyében költöttek
beszélgetésök tárgyáról. Némelykor ezen dalokat lanttal, vagy valami más
hangszerrel is kisérték, melynek játszásához mindketten értettek.
Abu Hasszán és Nuszhatulavadat alkalmas ideig éltek igy vendégeskedésben
és mulatságban. Asztalok költségeiről nem aggódtak, s a fogadós, kit
maguknak választottak, mindent hitelbe adott. Illő vala, hogy végre
valami pénzt is lásson s ezen czélból beadá nekik számolását. A summa, a
mint kisült, igen nagy vala. Ehhez járultak még mindkettőjök lakodalmi
ruháiért, melyek a legdrágább szövetekből készültek, és a menyasszony
gazdag ékességéért való költségek, az összeg oly iszonyu nagynak
találtatott, hogy csak most későn vették észre, hogy az egész pénzből,
melyet eljegyeztetésök alkalmával a chalyftól és Szobeidétől ajándékban
kaptak, csupán annyiok maradt fenn, hogy a fogadós követelését
kielégithetik. Ez igen komoly eszmélkedésre birta őket a mult fölött,
mely azonban a jelen bajon nem segitett. Abu Hasszán ugy vélekedett,
hogy a fogadóst ki kell fizetni s felesége is megegyezett benne.
Elhivatták tehát s kifizettek neki mindent a mivel tartoztak, legkisebb
zavarodásukat sem mutatván, hogy mit fognak ezen fizetés után
cselekedni.
A fogadós eltávozott, igen örülvén, hogy szép fényes aranyokkal, – más
pénzt nem lehetett látni a chalyf palotájában, – fizették ki; Abu
Hasszán és Nuszhatulavadat pedig legkisebbé sem örültek, könyökig vájván
pénzes zacskójokban. Mély hallgatásban maradtak, lesütött szemmel a
legnagyobb zavarodásban állapotjok fölött, melybe mindjárt házasságok
első évében sülyedve láták magukat.
Abu Hasszán jól emlékezék, hogy a chalyf, midőn palotájába fogadta,
megigéré neki, hogy semmiben sem hagyja szükséget látni. De ha
meggondolá, mily rövid idő alatt eltékozolta adakozó kezének ajándékait,
egy részről nem volt kedve a kéréshez, más részről pedig nem akará
kitenni magát azon szégyenre, hogy a chalyf előtt föl kelljen födöznie,
mily roszul vette hasznát adományának, és hogy uj segedelemre van
szüksége. Egyébiránt örökségét azon pillanattól fogva, midőn a chalyf
magához fogadá, általengedte anyjának s koránsem volt szándéka annak
erszényéhez folyamodni, a mi által jelentette volna, hogy megint oly
rendetlen életre vetemedett, mint atyja halála után.
Nuszhatulavadat, ki Szobeide ajándékait és házasságra lépésekor szabadon
bocáttatását felesleges jutalmául tekinté szolgálatainak és hűségének,
szintén nem képzelt magának jogot arra, hogy attól még valamit kérjen.
Végre megszólamlék Abu Hasszán s felvidult arczczal tekintvén
Nuszhatulavadatra, monda neki: „Jól látom, hogy te is ugyanazon zavarban
vagy, melyben én, s hogy azon tünődöl, mihez fogjunk e szomoru
helyzetben, midőn egyszerre elfogyott a pénzünk, hogy előre láttuk
volna. Én ugyan nem tudom, te hogy gondolkozol, de én azt vélem, hogy
akármi következzék is belőle, legkevesebbé se szoritsuk meg naponkint
való költségeinket, s ugy hiszem, hogy te sem fogsz velem ellenkezni.
Itt csak az a kérdés, hogy módot szerezzünk hozzá anélkül, hogy
elvetemednénk, s a chalyf vágy Szobeide segitsége kérésére kellene
szorulnunk; s ugy hiszem, hogy találtam egy módot benne. De abban
egymást segélnünk kell.“
Abu Hasszán ezen nyilatkozása igen tetszett Nuszhatulavadatnak s némi
reménységet vett belőle. „Én is szintugy tünődtem ezen gondolaton mint
te, s csak azért nem szóltam róla, mivel semmi módot sem láttam a
menekedésre. Meg kell vallanom, hogy felfedezésed nekem a legnagyobb
örömet okozza; de mivel azt állitod, hogy találtál már módot, melyhez
segédemre van szükséged, csak mondd meg mit cselekedjem, s meg fogod
látni, milyen jó fogom hozzá magamat alkalmazni.“
„Reménylettem is, – felele Abu Hasszán, – hogy ezen dologból, mely téged
is szintoly közelről illet, mint engem, nem fogod magadat kihuzni. A
mód, melyet annak eszközlésére kitaláltam, hogy e jelenvaló bajunkban
legalább egy ideig pénzben szükséget ne lássunk, következendő: Az egész
dolog tudniillik egy kis csaláson épül, melyet nekem a chalyf s neked
Szobeide ellen kell játszanunk, s a mely, a mint bizonyos vagyok benne,
nekik mulatságukra, nekünk pedig hasznunkra fog válni. Ez a csalás abban
áll, hogy mi mindketten meghalunk.“