tartóztathatá magát a sirástól, midőn őt testben s erőben igy fogyni
látá, s szenvedett fájdalmain hallá panaszkodni és sohajtozni. Valóban,
válla és háta kékre, zöldre volt verve, s nem tudta, melyik felére
forduljon és feküdjék, hogy nyugalmat találjon; ezen utálatos helyen
való fogsága alatt több izben le is hámlott a bőre. Anyja vigasztalni
akará s kitapogatni, valljon képzelt chalyfi méltósága iránt még mindig
oly véleménynyel van-e? de valamikor fölnyitá száját, hogy ezen tárgyat
érdekelje, mindenkor boszusan letorkolá, ugy hogy kénytelen vala vele
fölhagyni s megátalkodottsága miatt vigasztalatlanul térni haza.
Azon mély és hatalmas benyomások, melyek azon napról maradtak Abu
Hasszán lelkében, midőn a chalyf diszruhájában látá magát, annak minden
dolgait végezte; hatalmát gyakorolta s szintoly engedelmességre talált,
mint a chalyf, ezen behatások, melyek fölébredtekor azt rémlették
előtte, hogy ő valósággal az, s melyek oly régóta tarták ezen
tévedésben, lassankint kezdének kikopni lelkéből.
„Ha valóságos chalyf és igazhitüek uralkodója volnék, – szóla néha
magában, – miért voltam fölébredtemkor szobámban s szokott ruházatomban?
Miért nem látám többé a heréltek fejét, a többi herélteket s azon
temérdek sok szép hölgyet köröttem? Miért hagytak volna el Dzsafár
nagyvezér, kit lábaimnál láték, a sok emir, a tartományok helytartói s a
többi udvarnokok, kiktől körülvéve láttam magamat, – egyszerre?
Bizonyára ha legkisebb hatalmam volna is rajtok, már régen
kiszabaditottak volna e nyomoru állapotból, melyben vagyok. De minden
csupa álom volt. Már el kell hinnem. Igaz, hogy parancsoltam a fenyitő
birónak, hogy az imámot s tanácsosait a négy öreget büntesse meg;
továbbá meghagytam Dzsafár nagyvezérnek, hogy az anyámnak ezer darab
aranyat vigyen: s parancsaim teljesittettek. Ez megint kétségbe hoz, és
meg nem foghatom. De hány egyéb dolog is nincs, melyet szinte meg nem
fogok és soha sem is fogandok meg? Ebben tehát Isten kezébe adom
magamat, ki mindent tud s mindent ismer.“
Abu Hasszán még egészen ezen tünődésekben s gondolatokban merengett,
midőn anyja belépe. Midőn oly soványnak s kiaszottnak látá, könyei
bővebben megáradának, mint eddig akár mikor. Zokogása közben köszönté
őtet szokott üdvözletével, s Abu Hasszán most viszonzá azt legelőször
minden eddigi szokása ellen. Ezt az kedvező előjelenségnek vevé, letörlé
könyeit és szóla hozzá: „Hát édes fiam, hogy vagy? Minő állapotban van
lelked? Letettél-e már azon képzeletekről s beszédekről, melyeket neked
a gonosz szellem sugalt volt?“
„Kedves anyám, – felele Abu Hasszán nyugodtan, s oly hangon, melyből az
ellene tett vétkén való fájdalma nyilatkozott ki, – megismerem
tévelygésemet; de kérlek, bocsásd meg azon undok és iszonyu bűnt, melyet
ellened elkövettem. Szint ezért könyörgök szomszédimnak is a nekik
okozott botránkozás miatt. Engem egy álom csábitott el, de oly különös
és valószinü álom, hogy bizonyosnak állithatom, hogy akárki más is,
kivel az történt volna, szintugy megragadtatott volna tőle s talán még
nagyobb bolondságokra vetemedett volna, mint a melyeket tőlem láttatok.
Még most is ugy meg vagyok tőle zavarodva, hogy alig hitethetem el
magammal, hogy álom volt, ugy hasonlitott ahhoz, a mi ébren emberek közt
történik. Akármint legyen is, én álomnak tartom és ámulatnak s mindig is
annak fogom tartani. Meg vagyok győződve magam is, hogy nem azon álomkép
chalyf és igazhitüek uralkodója, hanem a te fiad Abu Hasszán vagyok.
Igen is egy oly anyjának fia vagyok, kit mindig tiszteltem egész azon
szerencsétlen napig, melynek emléke szégyennel tölt el, oly anyáé, kit
tisztelek s egész éltemben fogok tisztelni a mint illik.“
Ezen okos és értelmes beszédre a szomoruság, sajnálat és aggodalom
könyei, melyeket Abu Hasszán anyja régóta hullatott, öröm, vigasztalás
és kedves fia iránt, kit ujra megtalált, – viseltető szeretet könyeivé
változtak. „Kedves fiam, – kiálta egészen magán kivül, – midőn téged a
történtek után megint ily okosan hallak beszélni, szintoly örömben érzem
magamat, mintha ujra szültelek volna a világra. Elődbe akarom most
terjeszteni kalandodról való gondolatomat s egy körülményre foglak
figyelmeztetni, melyre eddig talán nem igen ügyeltél. Az idegen, kit
egykor este vacsorára hoztál, ugy ment el, hogy szobád ajtóját, a mire
pedig megkérted, be nem csukta s ugy hiszem, ez nyujtott alkalmat a
gonosz szellemnek, hogy szobádba férvén, téged azon iszonyu csábulásba
tegyen, melyben valál. Adj hálát az Istennek édes fiam, hogy attól
megszabaditott s könyörögj neki, hogy jövendőben őrizzen meg a gonosz
szellem incseleitől.“
„Eltaláltad szerencsétlenségem kutfejét, – felele Abu Hasszán, – épen
azon éjszaka volt ezen álmom, mely agyamat ugy megzavarta. Az idegen
kalmárt nyilván megkértem, hogy az ajtót maga után csukja be, s most
látom, hogy nem cselekedte. Meg vagyok már róla győződve veled együtt,
hogy a gonosz szellem az ajtót nyitva lelvén, bejött, s mindazon
képzeleteket verte a fejembe. Nyilván nem tudják Musszulban, a hovávaló
volt azon kalmár, a mit mi itt Bagdádban igen jól tudunk, hogy
tudniillik a gonosz szellem okozza mindazon rosz álmakat, melyek
bennünket éjszaka nyugtalanitanak, ha a hálószoba ajtaját nyitva hagyja
az ember. Mivel már Isten kegyelméből elmeháborodásomból, melyben valék,
teljesen kigyógyultam, kérlek Isten szerelméért s oly esdekelve, a mint
csak egy fiu kérhet egy ily jó anyát, mint te vagy, vigy ki oly
szaporán, a mint csak lehet ezen pokolból és szabadits ki ezen hóhér
kezei közül, ki, ha még tovább maradok itt, életemet kétségkivül
megröviditi.“
Abu Hasszán anyja egészen megvigasztalódván s megilletődvén rajta, hogy
fiát balgatag képzelgéséből teljesen kigyógyúlva látta, azonnal
elindula, fölkeresé a ház felvigyázóját, ki azt oda vitte s mindeddig
kormánya alatt tartotta. Bizonyossá tévén azt, hogy fia egészen eszén
van, bemene vele, megvizsgálá s szeme előtt szabadon bocsátá.
Abu Hasszán megtére házához s több napig otthon maradt, hogy egészségét
táplálóbb étkekkel állitsa helyre, mint a melyekkel eddig a bolondok
házában élt Azonban mihelyt erőhöz jött s a fogságában szenvedett
kinzásoknak nyomait nem érezte, elkezdé unni az estvéket úgy minden
társaság nélkül tölteni. Azért nem is késett előbbi életmódját
elkezdeni, azaz, mindennap elegendő eleséget szerezni, hogy estve egy
vendéget vacsorára hihasson.
Azon nap, midőn régi szokását elkezdé, tudniillik alkonyat felé a
bagdádi hid végéhez menni s a legelső idegent, kivel találkozék,
megszólitani s vacsorára híni, épen a hónap első napja vala, melyen, a
mint már mondottuk, a chalyf mindenkor mulatságból álruhában valamelyik
kapun ki szokott menni, hogy személyesen meglássa, nem történik-e valami
a jó rend ellen, melyet mindjárt uralkodása elején behozott.
Abu Hasszán alig ért oda s alig ült le egy padra a hid karfája mellett,
midőn a hid másik végéről a chalyfot szintúgy, mint először Musszuli
kalmárnak öltözve, ugyanazon rabszolgától kisérve, maga felé jőni látá.
Azt hivé, hogy minden szerencsétlenség, melyet szenvedett, egyedűl abból
származott, hogy ez a vélt Musszuli kalmár elmenetelekor a szoba ajtaját
nyitva hagyta, hideg borzadás futotta el ennek látására. „Isten őrizz, –
szóla magában, hiszen itt jő megint, ha nem csalódom, a varázsló, ki a
minap ugy megbabonázott!“ Rátámaszkodék tehát a karfára s orczáját a viz
felé forditá, hogy rá ne kelljen néznie, midőn mellette elmegy.
A chalyf a tréfát, melyet magának Abu Hasszánnal csinált, még tovább
akarván üzni, szorgosan megtudakozott mindent, a mit ez más napon
fölébredtekor mondott és csinált, s általában a mi haza érkezése óta
történt vele. A mit felőle hallott, valamint az a kemény vele bánás is,
melyet a bolondok házában szenvedett, nagy mulatságot okozott neki.
Mivel azonban igen nagylelkü és igazságszerető fejedelem vala, és Abu
Hasszánban, a mint vélé, olyan emberre talált, ki neki még sok
mulatságot szerezhetne, s mivel továbbá kételkedett benne, valjon a vélt
chalyfi méltóság letétele után, fogná-e Abu Hasszán előbbeni életmódját
folytatni, legjobbnak tartá, hogy őt megint magához vonhassa, a hónap
első napján ismét Musszuli kalmárnak öltözni, hogy szándékát annál
jobban végrehajthassa. Ő tehát csaknem azon pillanatban meglátá Abu
Hasszánt, melyben ez őtet, de mindjárt észrevette magaviseletéből, hogy
ez neheztel reá, s szándéka van előle kitérni. Azért is a hidkarfának
azon felére mene, hol Abu Hasszán ült. Közel érvén hozzá, lehajtá fejét
s szeme közé nézett. „Te vagy atyámfia Hasszán? – kiálta. – Üdvözlégy, s
engedd meg, hogy megöleljelek.“
„Én pedig – felele Abu Hasszán hidegen, nem is tekintvén a vélt Musszuli
kalmárra, – én nem üdvözöllek. Nincs szükségem sem köszöntésedre, sem
ölelésedre. Menj dolgodra.“
„Ejnye, – kérdé őt erre a chalyf – hát nem ismersz már? nem emlékezel
azon estvére, midőn most egy hónapja azt a becsületet tevéd velem, hogy
oly gazdagon megvendégeltél?“ – „Nem, – felele Abu Hasszán ugyanazon
hangon; – nem ismerlek s tudom, miről akarsz velem beszélni. Takarodjál,
mondom még egyszer, eredj dolgodra.“
A chalyf Abu Hasszánnak ezen gorombasága által nem hagyá magát
elijesztetni. Jól tudta ugyan, hogy Abu Hasszán többek közt azt is
törvényévé tevé, hogy valamely idegent egyszer megvendégel, nem tart
vele többé semmi közlekedést; Abu Hasszán ezt maga mondotta neki: de ugy
akará magát tettetni, mintha azt nem tudná. „Nem hihetem el, – szóla
tovább, hogy meg ne ismernél: nincs még nagy ideje, hogy egymást láttuk,
lehetetlen hogy oly könnyen elfeledhettél volna. Valaminek kellett
rajtad történni, a mi ezen idegenséget támasztá benned irántam. De
emlékezni fogsz, hogy én háladatosságomat a legjobb kivánságok által
nyilatkoztatám ki, sőt hogy bizonyos pontra nézve, mely igen sziveden
feküdt, befolyásomat ajánlottam, mely épen nem megvetendő.“
„Nem tudom, – felele Abu Hasszán, – minemü lehet befolyásod, s legkisebb
kedvem sincs azt próbára tenni; csupán annyit tudok, hogy jó
kivánataimnak nem volt egyéb sikere, mint hogy csaknem megbolondultam
bele. Azért még egyszer isten nevében kérlek menj dolgodra, s ne
boszants tovább.“
„Ah kedves atyámfia Hasszán, – felele a chalyf, és megölelé, – nem
szeretnék ily módon válni meg tőled! Mivel jó szerencsém ugy akarta,
hogy ismét találkozzam veled, még egyszer csak meg kell ugy vendégelned,
mint ma egy hónapja s még egy palaczk bort kell veled kiinnom engedned.“
„Azt ugyan épen nem teszem; – felele Abu Hasszán. – Annyi erővel még
csak birok magamon, hogy minden további együttlételt egy oly emberrel,
mint te vagy, ki csak szerencsétlenséget hoz az ember házába,
elkerüljem. Hiszem tudod a közmondást: Vedd válladra dobodat, és
takarodjál. Alkalmazd most magadra. Hát annyiszor kell ezt előtted
ismételnem? Isten veled! Már ugy is elég bajt hoztál reám, nem akarom
többé magamat afféléknek kitenni.“
„Édes jó barátom Abu Hasszán – folytatá a chalyf, és ujra megölelé, – te
oly keménységgel bánol velem, melyet épen nem vártam volna. Kérlek ne
folytass tovább ily sértegető beszédet ellenem, sőt ellenben légy
meggyőződve barátságomról, Tedd meg azt a szivességet s beszéld el
nekem, mi történt rajtad, nekem, ki csak jót kivántam s most is kivánok,
és szeretnék alkalmat lelni ennek tettel való bebizonyitására, hogy azon
szerencsétlenséget némileg helyrehozhatnám, melyet a mint mondod, reád
vontam, ha különben az valóban az én vétkem.“ Abu Hasszán engede végre a
chalyf szorgos kéréseinek, s maga mellé ültetvén, igy szóla hozzá:
„Hihetlenséged s tolakodásod végső próbára tevék türelmemet. Meg fogod
érteni abból a mit most beszélek, ha van-e okom reád panaszkodni.“
A chalyf leüle Abu Hasszán mellé, s ez elbeszélte neki mind azon
kalandokat, melyek vele a palotában lett fölébredése óta egész a második
fölébredéséig a maga szobájában történtek, és pedig mind ezt ugy
beszélte el neki, mintha egy igen élénk álom lett volna temérdek egyes
körülménynyel, melyeket a chalyf szintugy tudott mint ő, s melyek abban
azon tréfa mulatságát ujitották meg. Lefesté aztán előtte nagyitva azon
behatást, melyet ezen álom hagyott hátra lelkében, hogy ő chalyf s az
igazhitüek uralkodója volna. „Ezen behatás, – folytatá oly nagy
bolondságokba buktata, hogy szomszédaim kénytelenek valának mint egy
őrültet megkötözni, a bolondok házába vinni, hol oly módon bántak velem,
melyet valóban kegyetlennek, vadnak, s embertelennek lehet nevezni. De a
mi téged leginkább meg fog lepni, s a mit bizonyosan nem vársz, az, hogy
mind ez csupán hibád miatt történt rajtam. Emlékezni fogsz még azon
kérelmemre, melyet akkor tettem hozzád, hogy a szoba ajtaját jól bezárd.
Te azonban azt nem tetted, sőt ellenben nyitva hagyád, s igy a gonosz
szellem bejővén azon álmot verte fejembe, mely bármi kellemesnek tetszék
is előttem, mindazon szenvedéseket hozá reám, melyekről panaszkodom. Te
vagy tehát az oka, s te tartozol számot adni róla gondatlanságod miatt,
hogy én azon undok és iszonyu gonosz tettet követém el, hogy nem csak
kezemet emeltem föl anyámra, hanem csaknem annyira is vittem, hogy
lábaimnál adá ki lelkét, s csaknem anyagyilkosságot követtem el, s
mindezt oly ok miatt, melyen valahányszor eszembe jut, pironganom kell,
mivel tudniillik fiának nevezett, a mi valósággal vagyok s nem akart
elismerni igazhitüek uralkodójának, a minek magamat előtte kiadtam. Te
vagy továbbá oka azon botránkozásnak, melyet szomszédaimnak tettem,
midőn szegény anyám kiáltására odafutván, látták, hogy csaknem félig
agyonvertem; mely mind nem történt volna, ha te elmeneteledkor szobám
ajtaját a mint kértelek, gondosan becsuktad volna. Ugy akaratom ellen
házamba sem jöhettek volna, és igy, a min leginkább boszonkodom,
bolondságom tanui sem lehettek volna. Továbbá magam védelmében meg nem
ütöttem volna őket, s ők is engem nem vertek s nem kötöztek volna, hogy
a bolondok házába vezessenek s bezárjanak, a hol az egész idő alatt, mig
benn valék, mondhatom, nem mulasztották el mindennap jó sort verni rám
bikacsékkel.“
Abu Hasszán mindezen panasza okait nagy tűzzel s indulattal beszélte el
a chalyfnak. A chalyf jobban tudta, mint ő, mi történt vele, s örült
magában vig ötletének s ámitásának diszletén. Azonban az egész történet
hiv elbeszélését nem hallgathatá kaczagás nélkül.
Abu Hasszán azt hivén, hogy története inkább sajnálatot érdemel, s hogy
minden embernek annyi részt kellene rajta venni, mint neki, igen
boszankodott a vélt Muszuli kalmár ezen felkaczagásán. „Te még
kinevetsz? – monda neki, – hogy igy egyenesen szemem közé kaczagsz; vagy
talán azt gondolod, hogy tréfálok, holott egész komolysággal szólok
veled? Akarod-e szemmel látni annak bizonyságát, a mit mondék? Nézz ide
s mondd meg aztán magad, tréfálok-e?“ E szavaknál lehajlék s felfödözé
vállait és mellét s mutatá a chalyfnak a sebhelyeket és kék foltokat,
melyeket a sok verés okozott neki.
A chalyf nem nézheté ezt iszonyodás nélkül. Megszánta szegény Abu
Hasszánt, s nagyon sajnálta, hogy ennyire vitte tréfáját. Magába tére,
megölelé szivesen Abu Hasszánt, és mondá neki komolyan: „Kelj föl édes
atyámfia, kérlek; jer, menjünk házadhoz. Szeretném még ez estét veled
vigan tölteni. Holnap, ha isten akarja, majd meglátod, hogy minden igen
jól megy.“
Abu Hasszán eltökélett szándéka s tett fogadalma mellett is, hogy egy
idegent sem vendégel meg egyszernél többet, nem állhata ellent a chalyf
hizelgő unszolásainak, kit még mindig Muszuli kalmárnak vélt. „No nem
bánom, – monda neki, – de csak azon feltétel alatt, ha nekem esküvéssel
megfogadod, hogy házamból elmeneteledkor az ajtót bezárod, hogy a gonosz
szellem megint el ne jőjön, és agyamat meg ne rontsa, a mint már egyszer
cselekedett.“ A vélt kalmár mindent igére. Fölkelének s mindketten
utjokat a városnak vevék. Hogy Abu Hasszánt még inkább lekötelezze, igy
szóla a chalyf hozzá: „Légy hozzám bizalommal; én bizonynyal nem leszek
hitetlen, fogadom becsületemre. Azért is ne kételkedjél bizodalmadat egy
oly embernek ajándékozni, ki neked minden lehető szerencsét és
boldogságot óhajt, melynek sikerét majd meg fogod látni.“
„Én ilyest nem kivánok tőled; – felele Abu Hasszán röviden, – rá állok
unszolásodra, de elengedem minden jó kivánásaidat s Isten nevében
kérlek, ne mondj egyet is. Minden szerencsétlenség, mely eddig történt
velem, csupán az ajtó nyitvahagyásától s azon kivánságaidtól származik,
melyeket már előbb nyilatkoztattál előttem.“
„No jól van, – felele a chalyf, mosolyogván magában Abu Hasszán beteg
képzelődésén, – mivel ugy akarod, engedelmeskedem s megfogadom, hogy
soha sem kivánok neked semmit is.“ – „Már annak örülök, ha igy beszélsz,
– monda erre Abu Hasszán; – egyebet nem kivánok tőled semmit is, s
megelégszem, ha szavadat megtartod, a többit szivesen elengedem.“
Mig Abu Hasszán és a chalyf, kit rabszolgája kisért, igy beszélgettek,
észrevétlenül közelitettek rendeltetésök helyére. A nap már hanyatlani
kezdett, midőn Abu Hasszán házához értek. Ez azonnal szólitá anyját s
gyertyát hozatott. Azután kéré a chalyfot, hogy fogjon helyet a szófán
és melléje ült. Rövid idő mulva föladták a vacsorát, minekutána az
asztalt elejökbe tették. Ettek minden feszengés nélkül. Midőn elvégezték
az evést, Abu Hasszán anyja mindent elszedvén az asztalról, gyümölcsöt
raka föl és bort s csészéket teve a fia mellé; azután eltávozék s nem
jelent meg többé.
Abu Hasszán először magának töltött bort s azután a chalyfnak. Mindenik
öt vagy hat pohárral ivott s a mellett közönyös dolgokról beszélgettek.
Észrevevén a chalyf, hogy Abu Hasszán hevülni kezd a bortól szerelmi
történetekre forditá a beszédet, s kérdé Abu Hasszánt, szeretett-e
valaha?
„Édes atyámfia, – felele Abu Hasszán bizodalmasan, azt vélvén, hogy
magával hasonlóval beszél, – én a szerelmet, vagy ha ugy akarod nevezni,
a házasságot, mindig ugy tekintettem, mint jármot, melynek felvételére
soha sem volt kedvem. Ezen pillanatig, meg kell vallanom, csak az asztal
örömeit, jó ételt s kiváltképen jó bort, egyszóval a kellemes mulatságot
s jó barátokkal való összejövetelt szerettem. Mindazáltal bizonyossá
tehetlek, hogy sem a házasságtól idegen, sem a szerelemre érzéketlen nem
volnék, mihelyt oly hölgyet találnék, ki oly szép s szeretetreméltó
volna, mint azok, kiket azon éjjel láttam álmomban, midőn először valál
itt nálam és szerencsétlenségemre a szoba ajtót nyitva hagyád; oly
hölgyet, ki az estéket velem bor mellett töltené, énekelni tudna, egy
vagy több hangszert játszanék s engemet kellemesen tudna mulatni. Egy
szóval, ki csak arról aggódnék, hogy nekem tessék s engem fölvíditson.
Sőt azt hiszem, hogy közönyösségem az ily személy iránt a legnagyobb
ragaszkodássá változnék s vele igen boldogúl fognék élni. De hol
találnék ily hölgyet, a milyet most rajzolék, ha csak az igazhitüek
uralkodójának palotájában, vagy Dzsafár nagyvezér házában, vagy az udvar
leghatalmasb nagyainál nem, kiknek elég aranyuk s ezüstjük van, hogy
maguknak afféléket szerezhessenek? Azért hát inkább csak a boros
palaczknál maradok, ez olyan mulatság, mely kevésbe kerül s ezt kaphatok
szintoly jót, mint azok.“ E szavaknál fölvevé a csészét, bort tölte
magának és szóla a chalyfhoz: „Vedd föl csészédet, hogy neked is
töltsek; ne tunyálkodjunk ezen kedves gyönyörüséggel élésben.“
Midőn a chalyf és Abu Hasszán ittak volna, ujra igy szóla az első:
„Mégis nagy kár, hogy ily csinos ember, mint te vagy, ki nem idegen a
szerelemtől, ily rideg s elvonult életet él.“
„Én nem tartom áldozatnak, – viszonzá Abu Hasszán, – e nyugalmas életet,
melyet, a mint látod, folytatok, többre becsülni egy nő társaságánál, ki
talán elég szép sem volna, hogy nekem tetszhessék s azonkivül hibái s
rosz kedve által ezerféle boszúságot okozhatna.“
Jó tova vitték ezen tárgyról való beszélgetésöket, s midőn a chalyf azon
ponton látá Abu Hasszánt, a hol kivánta, ezt mondá neki: „Csak bizd
reám; mivel oly jó izlésed van, mint minden becsületes embernek, majd
találok én számodra, a mit kivánsz, a nélkül, hogy valamidbe kerülne.“
Egyszersmind fogá a palaczkot és Abu Hasszán csészéjét, melybe igen
ügyesen vete két csipetet azon porból, melyet már másszor is használt,
azután csordultig töltvén neki, odanyujtá és monda: „Nesze, idd ki előre
azon szépnek egészségéért, ki élted boldogságát teljesiteni fogja; ugy
hiszem, hogy megelégszel vele.“
Abu Hasszán elvevé mosolyogva a csészét, fejét csoválá és mondá: „No jó
szerencsére, mivel már ugy akarod! Nem akarok irántad goromba lenni s
ily csekélységben oly becses vendégnek, mint te vagy, nem szegem kedvét.
Iszom tehát azon szép egészségeért, a kit igérsz, noha sorsommal egészen
meg vagyok elégedve, és igéretedre épen semmi reményt sem épitek.“
Abu Hasszán alig itta ki a tele poharat, midőn mély álmosság köde fogá
el érzékeit, szintén mint más két izben, s a chalyfnak alkalmat nyujta
tetszése szerint bánni vele. Ez tehát azonnal parancsolá a rabszolgának,
kit magával hozott, hogy Abu Hasszánt fogja föl s vigye a palotába. A
rabszolga fölvevé vállára, s nem levén most szándéka a chalyfnak őt,
mint amaz előbbivel, visszaküldeni, elmenetelekor becsuká a szoba
ajtaját.
A rabszolga utána mene terhével s midőn a chalyf a palotába ért, Abu
Hasszánt egy szófára teteté a negyedik teremben, melyből egy hónap előtt
legmélyebb álmában viteté vissza házába. Minekelőtte itt csendesen
hagyták volna szunnyadni, parancsolá, hogy megint azt a köntöst adják
reá, melyet akkor mint chalyf viselt vala. Azután parancsolá, hogy kiki
aludni menjen s a belső palota gondviselőjének és szolgáinak, az
énekesnéknek s minden leánykáknak, kik akkor a teremben valának, midőn
az utolsó pohár borban az álomszert megitta, meghagyá, hogy másnap korán
reggel fölébredtekor okvetlen jelen legyenek, s kinek-kinek lelkére
köté, hogy szerepét jól játszsza.
Most a chalyf is lefeküdt, megizenvén Mezrúrnak, hogy valamivel korábban
keltse fel őt; minekelőtte a többiek a terembe mennének.
Mezrúr nem mulasztá el a chalyfot pontban annyi órakor fölkelteni, midőn
neki parancsolta. Ez hirtelen felöltözék s azon terembe mene, hol Abu
Hasszán még aludt. Ott találá a herélteket, a belső palota szolgáit, a
hölgyeket s énekesnéket az ajtónál állva s az ő jövetelére várakozva.
Megmagyarázván nekik rövideden, mi légyen tulajdonképen szándéka, bemene
s leüle a sürü rostélyu benyilóba. Mezrúr, a palotai szolgák, a hölgyek
és énekesnők belépének utána a terembe és sorba állottak a szófa köré,
melyen Abu Hasszán fekvék, de ugy, hogy a chalyf miattok ne
akadályoztassék azt látni s minden tetteit szemlélni.
Minekutána minden rendben volt s az álompor ereje megszünt, fölébrede
Abu Hasszán, a nélkül, hogy szemeit fölnyitotta volna s egy kis turhát
vete ki, melyet, mint az először, egy kis aranymedenczébe fogtak föl.
Ezen pillanatban a hét éneklő karok megzenditék gyönyörü szavukat a
hobojok, fuvolyák és egyéb hangszerek mellett s gyönyörü zengeményt
csináltak.
Abu Hasszán bámulása kimondhatlan volt, midőn a gyönyörű muzsikát hallá.
Fölveté szemeit s nevekedék bámulása, a mint a hölgyeket s udvari
szolgákat meglátá, kik körülötte állottak s előtte ismerősöknek
tetszének. A terem, melyben vala, ugyanannak látszék, melyet korábbi
álmában látott és szinte ugy találá kivilágítva, bútorozva és
fölékesitve.