terembe lépett. Minden lépten megállott, hogy mindazon szép portékákat,
melyek szemeinek kinálkoztak, ideje legyen megvizsgálni. Minden
pillanatban majd jobbra, majd balra fordult, – a chalyf nagy
mulatságára, ki őt figyelemmel szemlélte. Végre a terem közepére ére s
asztalhoz üle. A hét szép leány, kik ott körülállottak, azonnal
elkezdének legyezőikkel szellőt hajtani reá. Megszemlélé őket
egymásután, s csodálván, mily kellemmel végzik ezen foglalatosságot, s
azután monda nekik kegyes mosolylyal, ugy véli, hogy egy is elégséges
volna reá annyi hüset hajtani, a mennyire szüksége van; azért kivánja,
hogy a többi hat üljön le vele az asztalhoz, három jobbról, három
balról, hogy őt mulassák. Az asztal kerek vala, – Abu Hasszán körösleg
ülteté őket, hogy akármerre fordul is pillantata, kellemes és vonzó
tárgyra akadjon.
A hat leány engedelmeskedék és az asztalhoz ülének. De Abu Hasszán
csakhamar észrevevé, hogy iránta való tiszteletből nem esznek. Ez
alkalmat ada neki arra, hogy maga rakott eléjökbe s igen nyájas
kifejezéssel kinálta, sőt erőltette őket az evésre. Kérdé azután őket,
mi nevük, s mindegyik kielégité uj vágyát. Neveik ezek valának:
Alabastrom nyak, Klárisszáj, Holdvilág, Napfény, Szemlegelő, Szivkéj.
Ugyanazon kérdést tevé a hetediknek is, ki a legyezőt tartá s ez felele,
hogy Méznád. Azon csinosságok, melyeket mindegyikök monda, mutaták, hogy
igen sok elméje van, s nem lehet képzelni, mennyire nevelte ez a
chalyfnak felőle jó vélekedését, ki mindent hallott, a mit szólottak.
Látván a szép hölgyek, hogy Abu Hasszán már nem eszik, szóla közülök
egyik az asztalnál udvarló heréltekhez: „Az igazhitüek uralkodója a
csemegéző terembe akar menni, hozzatok egy mosdómedenczét.“ Egyszersmind
fölkelvén mindnyájan az asztaltól, egyik egy aranycsészét veve el a
heréltek kezéből, másik egy arany mosdómedenczét, a harmadik egy kendőt.
Aztán térdre bocsátkozának Abu Hasszán előtt, ki még ott üle, s
odanyujták neki a mosdóvizet. Midőn megmosdott, fölkele, s azon
pillanatban fölvoná egy herélt az ajtó kárpitját s kinyitá egy másik
terem ajtaját, melybe mennie kellett.
Mezrúr, ki Abu Hasszánt egy pillanatra sem hagyá el, előtte mene s egy
terembe vezeté, mely szintoly tágas vala mint az előbbi, de több nagy
mesterek különféle festményeivel s mindennemü ércz-diszedényekkel,
lábszőnyegekkel, s drága butorokkal egészen más módon volt fölékitve.
Ezen teremben más hét karénekesné állott, kik mihelyt Abu Hasszán
megjelent, oly zengeményt kezdének. A terem egyébiránt más hét nagy
korona gyertyatartóval ékeskedett, s középett az asztal más hét nagy
aranycsészével volt megrakva, melyekben az évszak legszebb s
válogatottabb gyümölcsei lángoszlopmódra voltak feltornyozva, s körül
más hét fiatal leányka állott legyezővel, kik az előbbieket szépségben
még fölülmulták.
Az ujdonuj tárgyak Abu Hasszánt még nagyobb csodálkozásra ragadák, ugy
hogy megálla, s a bámulásnak és meglepetésnek minden jeleit adta. Végre
az asztalhoz mene s minekutána hozzá ült, s a hét leányt egymásután
megnézte, nem tudván, melyiknek adja közülök az elsőséget, parancsolá
nekik, hogy mindegyik tegye le a legyezőt, üljön le az asztalhoz és
egyék vele, mert ugy vélé, a hőség nem oly nagy, hogy szolgálatjukra
szüksége volna.
Midőn a szép hölgyek Abu Hasszán jobbjára s baljára leültek,
mindenekelőtt azt akará tudni, hogy hivják őket; s megérté, hogy egészen
más neveik vannak, mint az előbbi terembeli hét szépnek, s hogy
mindegyik név alatt valami lelki vagy szellemi tulajdont jegyez,
melylyel egyik a másiktól különbözik. Ez rendkivül tetszett neki, s
elmés észrevételekkel jelenté azt ki, melyeket azon alkalommal teve,
midőn sorban mindenik csészéből gyümölcsöt osztogatott nekik. A chalyf,
ki minden tetteire s szavaira figyelmezett, mind inkább örült rajta,
hogy benne oly emberre talált, ki neki mulatságára vál s oly sok
alkalmat nyujta, hogy őt egészen kiismerhesse.
Midőn Abu Hasszán minden gyümölcsből, mely a csészékben vala, tetszésére
evett volna, fölkele. Mezrur ki nem távozott mellőle, azonnal megindult
előre s egy harmadik terembe vezette, mely szintoly pompásan volt
felczifrázva, kiékesitve és butorozva, mint a két előbbi.
Abu Hasszán abban más hét hangászkart talála és más hét szépet egy
asztal körül, mely hét arany csészével volt megrakva, melyekben a
legkülönfélébb szinü és alaku lefőzöttek voltak. Uj bámulással
tekintgetvén mindenfelé, közelite az asztalhoz a hét hangászkar kellemes
zengése közben, melyek azonnal elhallgatának, mihelyt leült. A hét
leányka hasonlólag leült mellé parancsolatjára, s nem kedveskedhetvén
nekik ugy, mint az előbbieknek azáltal, hogy maga rakott volna elejökbe,
kéré őket, hogy válaszszanak maguk ezen befőzöttekből izlésük szerint.
Tudakozá nevüket is, mely különfélesége miatt nem kevésbbé tetszett
neki, mint a többi szépeké, s egyszersmind uj tárgyat ada neki velök
beszélni, s csinosságokat mondani nekik, melyek azoknak szintannyi
örömet okoztak, mint a chalyfnak, ki mindabból, a mit beszéltek, semmit
sem szalasztott el.
A nap már végére hanyatlék, midőn Abu Hasszán a negyedik terembe
vezettetett. Ez is mint az előbbiek, a legpompásabb és drágább
butorokkal volt fölékesitve. Volt benne hét nagy korona-gyertyatartó
aranyból, égő viaszgyertyákkal s az egész terem töménytelen sok
gyertyával volt fölvilágitva, melyek bámulandó és meglepő hatást
okoztak. A három előbbiben semmit sem lehetett ehhez hasonlót látni,
mivel nem vala reá szükség. Abu Hasszán továbbá ezen utolsó teremben is,
mint a három korábbiban, hét uj hangászkart lele, melyek még
kellemesebben éneklettek és játszottak, mint az előbbiek, s még nagyobb
vigságot látszottak deriteni. Láta itten hét más leányt is, kik egy
asztal körül állottak, mely hét arany csészével volt megrakva, melyekben
czukros ostya, mindenféle száritott gyümölcs és más egyéb volt, a mi
italra ingerelt. Azonban egyet olyat látta itt Abu Hasszán, a mit a
többi termekben nem látott: tudniillik egy táczán hét ezüstpalaczkot
tele a legdrágább borral és két gyönyörü mivű kristály-ivópoharat
mindenik palaczk mellett.
Mindaddig, tudniillik a három első teremben csupán vizet ivott Abu
Hasszán – azon szokáshoz képest, melyet Bagdádban mind a nép között s a
felsőbb rendeknél, mind a chalyf udvarában is megtartottak, hol
rendszerint csak este isznak bort. Mind azok, kik másképen cselekszenek,
dőzsölőknek tartatnak, s fényes nappal nem merik magukat mutatni. Ezen
szokás annál dicséretesebb; mivel nappal egész eszére van az embernek
szüksége, hogy dolgaihoz láthasson, s mivel ha csupán este isznak bort,
fényes nappal soha sem látni a város utczáin ittasokat, kik
rendetlenséget okoznának.
Abu Hasszán tehát belépett a negyedik terembe s közelite a táblához.
Midőn hozzá ült, sokáig gyönyörüségbe s a hét szép leányka bámulásába
merülve maradt, kik körötte állottak, s a kiket még sokkal szebbeknek
talált, mint az előbbi terembelieket. Kivánta mindegyiknek nevét tudni.
De a hangszerek zaja, s kiváltképen a kézi dobé, melyet minden karnál
vertek, nem engedé szóhoz jutni; tapsola tehát tenyerével, hogy jelt
adjon a megszünésre; s azonnal mély csend támadt.
Most azon szépet, ki jobbról legközelebb állott hozzá, kézen fogá, maga
mellé leülteté, czukros ostyát nyujta neki és kérdezte, hogy hiják?
„Igazhitüek uralkodója, – felele a szép, – nevem Gyöngypamat.“ –
„Valóban, – felele Abu Hasszán, – nem lehetett volna reád illőbb s
becsednek megfelelőbb nevet adni. Azonban anélkül, hogy azt, ki neked e
nevet adta, legkissebbé is gáncsolni akarnám, azt találom mégis, hogy
szép fogaid a világ minden gyöngyeit, még a legszebb vizüeket is, sokkal
fölülmulják. Tehát Gyöngypamat, – folytatá, – mivel már ez a neved, légy
oly szives, végy onnan egy poharat s tölts nekem szép kezeddel innom.“
A szép azonnal oda mene a palaczkokhoz, s egy tele pohár borral jött
vissza, melyet Abu Hasszánnak a legfinomabb móddal nyujta által. Nagy
örömmel vevé ez el s gyengéden tekintvén reá, igy szóla hozzá:
„Gyöngypamat, most a te egészségedért iszom, s kérlek, – hogy te is
tölts magadnak s igyál az enyémért.“ Az odaszaladt a palaczkokhoz s
visszajöve egy pohárral; de minekelőtte ivott volna, egy dalt énekle,
mely Hasszánt mind tartalmának ujsága, mind szavának varázsa által,
melylyel a hölgy azt éneklé, örömre ragadta.
Minekutána Abu Hasszán ivott, kiválogata holmit a csészékből s egy
másiknak nyujtá azon szépek közül, kit szinte leültete maga mellé. Ettől
is kérdezé, hogy hiják? Az mint mondá, Hajnalcsillag vala neve. „Szép
szemeidnek, – felele ő, – több fényök és tüzök van, mint azon
csillagnak, melynek nevét viseled. Jer s tedd nekem azon örömet, igyál
velem.“ Ez megtevé és pedig a legcsinosb módon. Hasonlóan bánt a
harmadikkal is, kinek Napvilág volt neve, s igy tovább mind a héttel,
kik neki a chalyf nagy mulatságára mindnyájan töltöttek inni.
Minekutána Abu Hasszán annyi pohárral ivott, a hány ifju leányka vala
ottan, az első közülök a Gyöngypamat oda mene a palaczkokhoz, foga egy
poharat, tele tölté borral, nehány csipetet vete bele azon porból,
melyet a chalyf tegnap használt, s oda nyujtá Abu Hasszánnak ezen
szavakkal: „Igazhitüek uralkodója, kérem felségedet egészségére nézve,
fogadja el még e poharat, s ivás előtt hallgasson meg kegyelmesen egy
dalt, mely, a mint magamnak hizelkedem, nem fog kedvetlenségére lenni.
Még csak ma végeztem be és senki előtt sem éneklettem el.“
„Szivesen megadom e kegyelmet, – monda neki Abu Hasszán, elvévén kezéből
a poharat, – s meg lévén győződve, hogy egy ily szép leány, mint te
vagy, csak kellemes és elmés dalokat költhet, mint igazhitüek uralkodója
parancsolom, hogy azt énekeld el nekem.“ A szép azonnal foga egy lantot,
játszék s a hangszer mellett oly helyességgel, kellemmel és kifejezéssel
énekelt, hogy Abu Hasszán elejétől fogva mind végig örömben uszott. Oly
szépnek találá azt, hogy ujra ismételteté vele s szintannyi gyönyörrel
hallgatta, mint először.
Midőn a szép elvégezte, Abu Hasszán érdeme szerint meg akarván őt
dicsérni, előbb egy hajtókára kiivá a poharat, azután a leányka felé
forditá arczát, hogy vele szóljon, de abban a bevett por által
meggátoltatott, mely oly hirtelen hata, hogy száját csupán dadogásra
nyithatta föl. Azonnal becsukódtak szemei is, lehajtá fejét az asztalra,
mint egy álomba merült, s oly mélyen aludt, mint a mult napon e tájban,
midőn a chalyf ugyanazon port adá be neki. E pillanatban egyik a
leánykák közül, kik mellette állottak, gondosan felfogá a poharat,
melyet kezéből kiejtett. A chalyf, ki ezen egész tréfán nagyobb
mulatságot talált, mint reménylette, s ki ez utolsó jelenést is látta
szintugy mint az előbbieket, most előjöve rejtekhelyéről, s megjelent a
teremben, örvendvén rajta, hogy ötlete oly jól diszlett. Parancsolá
először, hogy Abu Hasszánról huzzák le a ruhát, melybe reggel
felöltöztették, s a helyett megint azt adják reá, mely a mult napon volt
rajta, midőn az őtet kisérő rabszolga a palotába hozta. Egyszersmind
hivatván ugyanazon rabszolgát, midőn odament, monda neki: „Nesze fogd
ezen embert és vidd vissza csendesen házába szófájára, s elmeneteledkor
hadd nyitva az ajtóját.“
A rabszolga fölfogá Abu Hasszánt, kivivé a rejtett ajtón a palotából, s
házában, a mint a chalyf parancsolta, letevé és sietve visszatért, hogy
számot adjon neki arról, a mit cselekedett. „Abu Hasszán, – szóla erre a
chalyf, – azt kivánta, hogy bár csak egy napig lehetne chalyf, hogy a
városszakabeli mecset imámját és a négy Seichet vagy öreget, kiknek
magukviselete nem tetszik neki, megbüntethesse. Ebben módot szereztem
neki, s megelégedhetik vele.“
Abu Hasszán szófáján, melyre a rabszolga letette, másnap fél délig
elalvék s nem ébredt föl előbb, mig a por, melyet utolsó poharába
vetettek, erejét elvesztette. Ekkor fölveté szemeit, s nem kevéssé
ütközött meg, hogy megint szobájában látá magát. „Gyöngypamat,
Hajnalcsillag, Klárisszáj, Hajnal, Holdvilág!“ Kiálta hangosan,
mindegyiket a palota szépei közül, kik körötte valának, a mennyire
emlékezék, nevén szólitván. „Hol vagytok? Jertek ide!“
Abu Hasszán egész erejéből kiáltozott. Az anyja szobájába meghallván
őtet, tüstént oda szalada kiáltására, és szobájába lépvén, kérdezé: „Mi
bajod édes fiam. Mi talált?“
E szavakra fölemelé Abu Hasszán fejét, s kevélyen és megvetőleg
tekintvén anyjára, kérdezé: „Jó asszony, kit hisz te fiadnak?“
„Tégedet! – felele az anyja nagy nyájasan. – Hát Abu Hasszán, nem az én
fiam vagy-e te? Az ugyan rendes volna, ha ily rövid idő alatt
elfelejtettelek volna.“
„Én a te fiad? Förtelmes vén banya, – felele Abu Hasszán, – nem tudod,
mit szólasz, te hazug vagy! Én nem vagyok Abu Hasszán, a kiről beszélsz;
én az igazhitüek uralkodója vagyok.“
„Hallgass édes fiam, – folytatá az öreg, – nincs eszed; őrültnek
tarthatnának, ha meghallanák.“
„Te magad vagy vén bolond, – felele Abu Hasszán; – de én nem vagyok
őrült, a mint állitod. Ujra ismétlem, hogy én az igazhitüek uralkodója s
a két világ urának földi helytartója vagyok.“
„Ah kedves fiam! – kiálta az anya. – Lehetséges-e, hogy ily szavakat
kell tőled hallanom, melyek ily nagy bolondságodat árulják el? Mi gonosz
szellem szállott meg s mondat veled ily beszédeket? Isten kegyelme
szálljon reád s szabaditson ki a sátán hatalmából. Te fiam Abu Hasszán
vagy, s én anyád vagyok.“
Minekutána mindent mondott volna, a mi csak eszébe jutott, hogy magához
téritse, s megmutassa neki, hogy tévelygésben van, igy szóla tovább:
„Hát nem látod, hogy ez a szoba, melyben vagy, a tied s nem egy
palotabeli szoba, a milyen az igazhitüek uralkodójához illenék, s hogy
ezt, a mióta világon vagy, soha sem cserélted el, hanem mindig nálam
laktál? Gondolj meg mindent jól, a mit neked mondok, s ne képzelj oly
dolgokat, melyek nincsenek s nem is lehetnek. Még egyszer mondom, kedves
fiam, gondolkozzál csak róla igazán.“
Abu Hasszán csendesen hallgatá anyjának ezen intéseit, lesüté szemét,
kezét fejére támasztá, mint a ki magába tér, hogy annak valóságát, a mit
lát és hall, megvizsgálja. „Ugy hiszem; hogy igazad van, – monda néhány
pillanat mulva, mint egy mély álomból ébredvén föl, de helyzetét meg nem
változtatván; magamnak is ugy tetszik, hogy Abu Hasszán vagyok, s te
anyám vagy, és ez az én szobám. Még egyszer mondom, – szóla tovább
szemét reá vetvén s mind arra, a mi pillantata elébe akada, – én Abu
Hasszán vagyok, nem kételkedem tovább rajta s nem foghatom meg, hogyan
verhettem ezen képzeletet fejembe.“
Az anya már valóban azt vélte, hogy fia észháborodásából, melyet ő
valamely álomnak tulajdonitott, kigyógyult; sőt már nevetkezni is akart
vele rajta és álmát tudakozni, midőn az hirtelen fölüle s reá féloldalt
tekintvén, fölkiálta: „Te vén banya, vén boszorkány, nem tudod mit
beszélsz; sem én nem vagyok fiad, sem te az én anyám. Te csalatkozol s
engem is el akarsz ámitani. Mondom neked, hogy én az igazhitüek
uralkodója vagyok s te nem fogod velem az ellenkezőt elhitetni.“
„Kérlek édes fiam, ajánld magadat Istennek és szünjél meg ilyen
beszédektől, hogy az ég meg ne büntessen. Majd elmondom mi történt
tegnap városszakunkban mecsetünk imámján s a négy seich szomszédinkon. A
fenyitő biró elfogatá őket s szeme előtt mindegyikre nem tudom hányat
vágatván a bikacsékkel, egy hirnökkel kikiáltatá, hogy ez azoknak
büntetése, kik oly dolgokba avatják magokat, melyekhez semmi közök, s
kik mesterség gyanánt űzik azt, hogy szomszédaik családait
nyugtalanitsák. Végre ezen hirdetéssel meghordoztatá őket a város minden
részeiben s megtiltá nekik, hogy soha többé ezen városszakba ne
lépjenek.“
Abu Hasszán anyja nem képzelhetvén, hogy fiának azon kalandban, melyet
beszéle, valami része lehessen, készakarva forditá a beszédet másra s
ezen történet elbeszélését oly eszközül tekinté, mely által őt
tévelygéséből kiragadhatja.
De épen ellenkezőleg ütött ki. A helyett, hogy ez azon gondolatot, hogy
az igazhitüek uralkodója, eloltotta volna, ezen beszéd arra szolgált,
hogy azt újra föléleszsze s még mélyebben képzeletébe nyomja, úgy hogy
az teljes bizonysággá vált.
Tehát mihelyt ezen beszédet hallá Abu Hasszán, azonnal felele: „Igy hát
én sem fiad, sem Abu Hasszán nem vagyok, hanem valósággal az igazhitüek
uralkodója; a szerint a mit magad beszélsz, nem kételkedhetem tovább
rajta. Értsd meg tehát, hogy az imám és a négy seich parancsomra
szenvedték azon büntetést, melyet mondál és igy én, mondom neked,
valósággal igazhitüek uralkodója vagyok; azért szünjél meg azt papolni
előttem, hogy ez csupa álom. Én nem alszom, akkor is szintoly ébren
valék, mint e pillanatban, midőn veled szólok. Örülök rajta, hogy te is
bizonyitod azt, a mit nekem erről a fenyitő biró jelentett, kire a
dolgot biztam volt, azaz hogy parancsom pontosan teljesittetett, s annál
inkább örülök rajta, mivel ezen imám és a négy seich valóságos
képmutatók. Csak azt szeretném tudni, ki hozott engem ide. Azonban
istennek hála annyi bizonyos, hogy én valósággal igazhitüek uralkodója
vagyok, és semmi ok sem fog meggyőzni az ellenkezőről.
A anya, ki sem nem sejthette, sem csak nem is gondolhatta, miért állitja
azt fia oly erősen és bizton, hogy ő az igazhitüek uralkodója, már épen
nem kételkedék benne, hogy eszét elvesztette, mivel oly dolgokat hallot
tőle, melyek ő előtte hihetleneknek tetszettek, noha Abu Hasszán előtt
igen jó alapon látszottak állani. E véleménynyel lévén, igy szóla hozzá:
„Kedves fiam! én imádkozom istennek, hogy könyörüljön meg rajtad.
Szünjél meg oly beszédektől, melyek minden emberi ész nélkül valók. Térj
istenhez s könyörögj neki, hogy bocsásson meg s tegye veled azon
kegyelmet, hogy megint okos ember módjára szólhass. Mit mondanának rólad
ha igy hallanának beszélni? Nem tudod-e, hogy a falaknak is fülök van?“
A helyett, hogy ezen szép intések Abu Hasszán lelkét lecsillapitották
volna, még inkább fölboszantották őtet. Fölcsattana anyja ellen s monda
neki: „Banya! már parancsoltam egyszer, hogy hallgass; ha most még egy
szót szólsz, fölkelek és ugy bánom veled, hogy egész életedben megérzed.
Én chalyf vagyok, az igazhitüek uralkodója, s el kell nekem hinned, ha
én mondom.“
A jó asszony látván, hogy fia a helyett hogy eszére térne, mind inkább
elveszti azt, most egészen sirásnak és jajgatásnak adá magát, arczát s
mellét verdesé, s oly szavakat ejte, melyek fia elmeháborodásán
fájdalmát és szomoruságát árulák el.
Abu Hasszán a helyett, hogy lecsendesedett s anyja könyein megilletődött
volna, annyira elfeledé magát, hogy az iránta való természeti
tiszteletet is félretevé. Fölugrék, botot ragada s fölemelt karral
mintegy őrült mene neki. „Átkozott banya, – kiálta őrjöngésében oly
hangon, mely anyján kivül akárkit is megijesztett volna; – mondd meg
nekem mindjárt, ki vagyok én?“
„Édes fiam, – felele anyja, meg nem ijedvén és szeretettel tekintvén
reá; – nem hihetem, hogy az Isten annyira elhagyott volna, hogy szülődet
és tennen magadat ne ismerd. Én nem ámitalak, midőn azt mondom, hogy
fiam Abu Hasszán vagy, s hogy igen balul tészsz, oly czimet
tulajdonitani magadnak, mely csupán a te és én uramat és fejdelmemet
Harun Arresyd chalyfot illeti, ki még azonfölül mindkettőnket engem is
és téged jótételekkel tetéz, mint azon ajándék bizonyitja, melyet tegnap
küldött számomra. Mert tudd meg, hogy Dzsafár nagyvezér tegnap
személyesen fáradt ide engem fölkeresni, s egy zsacskóban ezer aranyat
ada kezemhez, azt mondván, hogy imádkozzam istenhez az igazhitüek
uralkodójáért, ki nekem ez ajándékot küldi; s valjon ezen ajándék nem
inkább számodra van-e, mint az enyémre, ki már csak néhány napig
élhetek?
E szavaknál nem tartóztathatá magát Abu Hasszán. A chalyf ajándékának
közelebbi környülményei, melyeket anyja közlött vele, azt mutaták neki,
hogy nem csalatkozik s még inkább elhitették vele, hogy ő valósággal
chalyf, mivel hiszen a vezér csak az ő parancsára vitte oda a zsacskót.
„Ládd te vén boszorkány! – kiálta; – hát elhiszed-e már, ha azt mondom,
hogy én voltam az, ki neked Dzsafár nagyvezértől az ezer aranyat
küldöttem, ki csupán a neki adott parancsomat teljesitette? De te a
helyett hogy nekem hinnél, csupán ellenmondással s annak megátalkodott
állitásával akarsz megzavarni, hogy én fiad vagyok. De nem hagyom tovább
büntetlenül gazságodat.“ E szavakat mondván iszonyu dühében oly
emberietlen volt, hogy a kezében lévő bottal kegyetlenül megtagolta.
A szegény anya, ki nem hitte, hogy fia a fenyegetődzésről oly hamar
verekedésre vetemedjék, a legelső ütésnél elkezde teljes erejéből
segitségért kiáltozni. De Abu Hasszán mig a szomszédok oda szaladtak,
nem szünt meg azt verni, minden ütésnél ezt kérdezvé: „Hát igazhitüek
uralkodója vagyok-e?“ Melyre az anyja mindenkor nagy szivességgel ezt
felelé: „Te az én fiam vagy.“
Abu Hasszán dühe egy kicsit csillapodni kezde, midőn a szomszédok
szobájába szaladtak. A legelső, ki belépett azonnal közükbe ugrott s
kirántván a botot kezéből, monda neki: „Mit csinálsz Abu Hasszán? Hát
ennyire kivetkeztél-e eszedből s minden isteni félelemből? Bátorkodott-e
valaha egy jó nevelésü gyermek, mint te vagy, kezét anyja ellen
fölemelni, s te nem szégyenlesz a tieddel, ki téged oly szivesen szeret,
igy bánni?“
Abu Hasszán, ki még habzott dühében, hallgatva nézett arra, ki vele
szólt s a többi oda érkezett szomszédokra bizonytalan szemet vetvén,
kérdezé: „Kicsoda az az Abu Hasszán a kiről szóltok? Engem értetek-e
ezen név alatt?“
E kérdésre a szomszédok egy kissé megütközének. „Hogyan? – viszonza az,
ki először szólott; – hát nem akarod ezen asszonyt annak ismerni, ki
téged nevelt s kinél azóta mindig laktál, egy szóval, nem akarod
anyádnak ismerni?“ – „Te szemtelen vagy, – felele Abu Hasszán; –
szintoly kevéssé ismerem őtet, mint téged, s nem is akarom ismerni. Én
nem vagyok Abu Hasszán, hanem az igazhitüek uralkodója vagyok, s ha még
nem tudjátok, majd megtanittatlak reá a magatok kárával.“
Abu Hasszánnak e beszédére nem kételkedtek többé a szomszédok
elmeháborodásáról, s hogy anyját megint ne bánthassa, megragadák minden
ellentállása mellett s megkötözék jó erősen karját, kezét és lábát. Noha
már most oly állapotban vala, hogy nem egy könnyen árthatott volna, még
sem vélték tanácsosnak anyjával egyedül hagyni. Ketten a társaságból
eltávoztak, szaporán a bolondok házához mentek, s a fölvigyázónak
értésére adták a történetet. Ez a szomszédokkal együtt számos embereitől
kisérve lánczokkal, kézbilincsekkel s egy bikacsékkel tüstént oda mene.
Abu Hasszán, ki semmit sem várt kevésbbé ezen rettenetes készületeknél,
ezen emberek oda érkeztével minden erejéből erőlködött köteleitől
megszabadulni; de a bolondok fölvigyázója vévén a bibacséket, két vagy
három kemény csapással a vállára, mindjárt észre hozta. Ezen bánás oly
jó hatást tett Abu Hasszánra, hogy mérséklé magát s a bolondok
fölvigyázója és emberei azt tehették vele, a mit akartak. Meglánczolák,
kezét s lábát bilincsbe tették, s midőn készen valának, kihurczolák
házából s a bolondok lakába vezették.
Mihelyt az utczára ért Abu Hasszán, azonnal egy csoport nép fogá körül.
Egyik öklözte, másik pofozta, a többiek szidalmazták, ugy bánván vele,
mint egy esztelennel, bolonddal és őrülttel.
Mind ezen gonosz bánás mellett is igy szóla: „Nincs nagyság és erő, csak
a legfőbb s mindenható Istenben! Engem őrültté akarnak tenni, noha józan
észszel birok: én azonban elszenvedem e szégyent s gyalázatot Isten
irgalmáért.“
Abu Hasszánt igyen vezették a bolondok házához. Helyet rendeltek neki és
egy vas kalitkába zárták. De minekelőtte belecsukták volna, a
fölvigyázó, ki az ilyetén erőszakos bánáshoz már egészen neki volt
keményedve, avval köszönté, hogy a hátára és vállára valami ötvent vert
kegyetlenül bikacsékkel, s három hétnél tovább mindennap ily számu
ütlegekkel vendéglé, mindenkor ezt ismételvén: „Térj eszedre s mondd
meg, még igazhitüek uralkodója vagy-e?“ „Nincs szükségem jó tanácsodra,
– felele Abu Hasszán; – én nem vagyok bolond; de ha azzá lennék, semmi
sem ejthetne inkább ezen szerencsétlenségbe, mint ütlegeid, melyekkel
rajtam kegyetlenkedel.“