ARAB REGÉK.
MÁSODIK KÖTET.
ARAB REGÉK
Második kötet.
[Illustration]
PESTEN kiadja Heckenast Gusztáv.
ARAB REGÉK.
FORDITOTTA
VÖRÖSMARTY MIHÁLY.
MÁSODIK KÖTET.
PEST.
Kiadja Heckenast Gusztáv.
1866.
Pest, 1866. Nyomatott Heckenast Gusztávnál.
A fölébredt való története.
Harun Arresyd chalyf országlása alatt élt Bagdádban egy igen gazdag
kalmár, kinek felesége már öreg vala. Egyetlen egy fiuk volt, Abu
Hasszán nevü, mint egy harminczesztendős, ki a legnagyobb
takarékossággal neveltetett fel.
A kalmár meghala és Abu Hasszán mint egyetlen örököse birtokába lépe a
nagy kincseknek, melyeket atyja életében nagy gazdálkodása és
kereskedésbeli iparkodása által gyüjtögetett. A fiu, ki tekinteteiben s
hajlandóságaiban egészen különbözött atyjától, egészen másként is
cselekedett, mint az. Mivel tudniillik ez neki ifjuságában mindig csak
annyi pénzt adott, a mennyi épen élelmére elégséges volt, és ő azért
mindig irigylette azon vele egy idős ifjakat, kik abban nem láttak
fogyatkozást, s a kik azért egy mulatságot sem tagadtak meg maguktól,
melyre az ifjuság oly könnyen adja magát; föltevé magában, hogy most
részéről oly bő költéssel fogja magát kitüntetni, mely öröklött
gazdagságának megfeleljen. Ezen czélra értékét két egyenlő részre osztá.
Egyik felét mezei jószágok és városi házak vásárlására forditá, melyek
annyi jövedelmet adtak neki, hogy abból kényen élhetett; de megfogadá
magának, hogy ezen jövedelemhez soha sem nyul, hanem a bejövő pénzeket
mindig elteszi. A másik felét, mely igen nevezetes készpénzből állott,
mindazon idő visszapótlására szánt, melyet azon szoros fenyiték alatt
melyben atyja egész haláláig tartotta, elveszettnek gondolt; de
egyszersmind megszeghetlen törvényévé tevé, hogy azon szilaj élet
közben, melyhez fogni szándékozott, legcsekélyebbet se költsön ezen
pénzen felül.
Ezen szándékához képest rövid időn a vele egykoru s egyrendü ifjak közül
egy csoportot gyüjte maga köré s ettől fogva semmiről sem gondoskodott,
csakhogy ezeket jól mulathassa. Melyre nézve nem elégedett meg avval,
hogy őket éjjel-nappal jól tartotta, s számukra a legfényesb
vendégségeket adta, hol özöne volt a drága étkeknek s válogatott
boroknak, hanem még hangászi mulatságokkal is gyönyörködtette, melyekre
a legjobb énekeseket és énekesnéket hitta meg. A vendégségek aztán
rendszerint tánczczal végződtek, melyre Bagdadból a legjobb tánczosok és
tánczosnék voltak hivatalosak. Mindezen mulatságok, melyeket mindennap
uj váltott fel, Abu Hasszánt oly iszonyu költségbe döntötték, hogy azt
egy esztendőnél tovább meg nem birhatta. Azon sok pénz, melyet ezen
tékozló életre szánt, az esztendővel együtt végére járt. Mihelyt nem
tartott teritett asztalt, eltüntek eddig volt barátai is és sehol sem
akadhatott többé reájok, akárhol kereste is. Valóban kerülték őtet a hol
csak látták, ha történetből valamelyikkel találkozott s beszélni akart,
az mindenféle kifogásokkal mentegetődzött.
Abu Hasszán sokkal sokkal inkább fájlalta barátainak különös
viseletüket, kik oly sok barátság-igérés és mutatás után, melyet neki
tettek, most őtet oly illetlen s hálátlan módon elhagyák, mint az egész
pénz elvesztését, melyet velök oly czéltalanul elpazarlott. Szomoruan
gondolkodva, lesütött fejjel és setét bút áruló arczczal lépett anyja
szobájába s tőle jó távol leült a szofa végére.
„Mi bajod édes fiam?“ – kérdé az anyja, midőn ez állapotban látá. –
„Miért változtál ugy meg, miért vagy oly bús, oly magadhoz hasonlatlan?
Ha mindenedet elvesztetted volna is, a mivel a világon birsz, akkor sem
lehetnél szomorubb. Tudom azon iszonyú vesztegetést, melyet tettél s a
mióta ennek adtad magadat, nem igen sok pénzed maradhatott. Különben ura
voltál jószágodnak s ha soha sem szóltam rendetlen életed módja ellen,
az csak azért történt, mert bölcs előlátással tetted el gazdagságod
felét. Mindamellett nem gondolhatom el, mi sülyeszthetett ily mély
bánatba.“
Abu Hasszán e szavakon könyre fakada és sirás és zokogás között monda:
„Kedves anyám, végre e fájdalmas tapasztalás után megtanultam átallátni,
mily szenvedhetlen a szegénység. Igenis nagyon jól érzem, hogy valamint
a napnak lemenetele elvonja tőlünk ezen égi test fényét, szintugy a
szegénység megfoszt bennünket minden örömtől. Az teszi, hogy mindazon
dicséreteket, mindazon jót, a mit megbukásunk előtt mondottak nekünk,
egészen elfeledjük; annyira juttat bennünket, hogy ki sem merünk menni
házunkból, félvén, hogy meglát valaki; s hogy éjszakánkint véres
könyeket hullatunk; egyszóval, a ki szegény, még rokonitól s barátitól
is ugy tekintetik, mint idegen. – Tudod kedves anyám, – folytatá –
milyen voltam egész álló esztendeig barátimhoz. Mindig jól vendégeltem
őket, ugy hogy csaknem mindenemből kifogyasztattam magamat általok; s
most, midőn igy már nem folytathatom, azt kell látnom, hogy mindnyájan
elhagytak. Itt csak azon pénzről szólok, melyet azon haszonvételre, a
mire forditottam, félretevék; mert a mi a többit illeti, a mit jószágba
adtam, hálát adok Istennek, hogy azon gondolatot sugallá, hogy azt
tegyem el oly feltétellel és fogadással, hogy ily esztelen tékozlás
végett ahhoz soha nem nyulok. Megtartom e fogadást s tudom már mi
hasznát fogom venni a mim még ily szerencsésen megmaradt. De előbb még
meg akarom kisérteni, mennyire vihetik barátim, ha különben ezen nevet
megérdemlik hálátlanságukat. Meglátogatom őket egymásután s mindazt, a
mit velök magam megerőltetéséig tettem, eléjükbe terjesztvén, kérni
fogom őket, hogy maguk között tegyenek össze egy kis pénzecskét, mely
által magamat azon boldogtalan állapotból, melybe az ő kedvükért
döntöttem, valamennyire kisegélhessem. Azonban a mint mondottam, ezen
lépést csak azért teszem, hogy meglássam, találhatnám-e bennök valami
nyomát a háladatosságnak.“
„Édes fiam, – felele Abu Hasszán anyja, – nem akarlak leverni szándékod
végrehajtásáról; de előre is megmondhatom, hogy meg fogsz csalódni
reményedben. Hidd el nekem, bármit tégy is, épen nincs szükség ezen
próbára; sehol sem fogsz segedelmet találni, kivévén abban, a mit magad
tettél el. Jól látom, hogy még nem ismered ezen barátokat, kiket a te
rangodbeli emberek között rendszerint ugy neveznek, de majd meg tanulod
őket ismerni. Adja Isten, hogy oly módon történjék, a mint ohajtom, azaz
a te javadra.“ – „Kedves anyám, – felele Abu Hasszán, – meg vagyok
győződve annak valóságáról, a mit mondasz; de annál bizonyosabb leszek
ezen dolog iránt, mely oly közelről érdekel, ha személyesen meggyőződöm
alávalóságukról és érdemetlenségökről.“
Abu Hasszán azonnal elindula s oly jól választá az időt, hogy minden
barátjait otthon találá. Elejökbe terjeszté a nagy szükséget, melyben
van, s kérte őket, hogy hathatós fölsegélésére nyissák meg erszényöket.
Sőt külön-külön mindegyik előtt arra is kötelezé magát, hogy azon pénzt,
melyet neki kölcsönözni fognak, vissza fogja fizetni, mihelyt
körülményei megjavulnak; azt mindazáltal nem emlité, hogy leginkább
őmiattuk van ily szorultságban, hogy annálinkább fölinditsa
nagylelküségöket. Nem felejtette azon vig reménynyel is kecsegtetni
őket, hogy egykor talán megint el fogná velök kezdhetni azon vig
vendégségeket, melyben előbb nála részesültek.
Egyik asztali barátja sem indult meg azon eleven ábrázolásokon,
melyekkel a szerencsétlen Abu Hasszán meg akará inditani. Sőt azon
boszuság is érte, hogy azt kellett hallania, hogy többen közülök kereken
kimondák, hogy nem is ismerik s nem is emlékezhetnek, hogy valaha látták
volna. Boszu s bútelt szivvel tére haza. „Ah, kedves anyám, – kiálta, a
szobába lépvén, – igazad volt; barátok helyett csupán hitetleneket,
hálátlanokat és gazembereket találtam! Már vége van, lemondok róluk s
megfogadom neked, hogy soha sem látom többé őket.“
Abu Hasszán állhatatos maradt szándékában. Czéljára a legillőbb óvakodó
intézeteket tevé, hogy minden alkalmat elkerüljön, melyben ahhoz valaha
hütlen lehetne; s hogy soha többé ezen esetbe ne jőjön, megesküvék, hogy
soha életében többé egy bagdádit sem vendégel meg. Ezután elővevé
pénzszekrényét, melybe jövedelmeit rakta volt, rejtek helyéről, s annak
helyére tette, a mely épen kiüresedett. Föltevé magában, hogy mindennapi
költségére csak bizonyos mennyiségü pénzt veszen ki, a mely elégséges
lesz arra, hogy estve még egy személyt is megvendégelhessen. De
megesküvék, hogy ezen személy nem bagdadi lesz, hanem idegennek kell
lennie, ki csak az nap érkezett oda és hogy másnap mindjárt el fogja
bocsátani, minekutána egyetlen egy vacsorát adott neki.
Ezen czéljához képest minden reggel beszerzé Hasszán az ezen vendégségre
való eleséget. Estvefelé mindig elmene és leüle a bagdádi hid végére, s
ha valami idegent látott, bármi rendü s származásu volt legyen is,
megszólitá egész udvariassággal s vacsorára és hálásra ittmaradásának
első éjjelén magához meghivá; s értesitvén arról, a mit vendéglátásánál
magának föltételül és törvényül tett, lakásához vezeté.
A vacsora, melyet Abu Hasszán vendégének ada, nem vala pompás, de mégis
igen meg lehetett vele elégedni. Kiváltképen a jó bor nála soha sem
hibázott. A vacsora egyébiránt egész késő éjszakáig tartott, s a
helyett, hogy vendégével a mint különben közönségesen szoktak, országos,
nemzetségi, vagy kereskedési ügyekről beszélgetett volna; csupán
közönyös, kellemes és vig dolgokról igyekezett vele szólani. Átalában ő
természettől tréfás, mulatságos és jókedvü volt s bármiről volt is szó,
mindig tudott oly fordulatot adni beszédének, mely a legszomorubbat is
földerithette volna.
Midőn másnap reggel vendégét elbocsátá, ezt szokta volt neki mondani:
„Akár hova mégy is, isten őrizzen meg minden kellemetlenségtől! Midőn
tegnap estve házamhoz vacsorára hittalak, elbeszéltem, micsoda törvényt
szabtam volt magamnak; azért nem fogod balul venni, ha azt mondom, hogy
többé soha sem iszunk együtt, sőt hogy többé soha sem is fogjuk egymást
látni sem nálam, sem másutt. Jó okaim vannak, hogy igy cselekedjem.
Isten vezéreljen szerencsésen!“
Abu Hasszán ezen rendszabása megtartásában igen pontos vala. Az
idegenekre, kiket egyszer megvendégelt, többé nem ügyelt és nem is
szólott velök. Ha utczán, vagy más közhelyen előtalálta őket, úgy tett,
mintha nem látná, sőt félre is fordult, hogy meg ne szólithassák. Egy
szóval minden további közlekedést félbeszakasztott velök.
Ezen szokását sokáig folytatta, midőn egykor kevéssel napnyugat előtt, a
mint megint épen szokott helyén, a hid végénél ült, Harun Arresyd chalyf
jött arra, úgy elöltözve, hogy nem lehete megismerni.
Noha ezen uralkodónak igen hű szolgái és nagyon lélekisméretes
törvényszolgáltatói valának, mégis mindenről személyesen akará magát
értesiteni, s igen gyakran csapongott mindenféle álöltözetekben Bagdád
városában. Sőt a város legközelebbi vidékeit sem hagyá figyelmetlenül, s
ezen czélból minden hónap első napján szokott volt az országutakra
kimenni, melyek különféle részekről Bagdádba vittek. Ezen napon, – épen
első vala, musszuli kalmárnak öltözve jelent meg, s épen akkor szállott
volt ki a partra a hid másik felén egy nagy és erős rabszolgától
kisérve.
A chalyfnak álöltözetében is igen komoly és tiszteletes tekintete lévén,
fölkele Abu Hasszán, ki őt musszuli kalmárnak tartotta, helyéről,
nyájasan üdvözlé, s igy szóla hozzá: „Uram örvendek szerencsés
megérkezéseden, s kérlek tedd velem azt a becsületet, vacsorálj nálam s
töltsd ez éjszakát házamban, hogy megpihenj az utazás terheitől.“ S hogy
még inkább reá birhassa ezen szivesség meg nem tagadására, elmondotta
neki rövid szóval, miképen szokásává tette mindennap a legelső idegent,
ki elébe akad, egy éjszakai hálásra meghini és megvendégelni. A chalyf
Abu Hasszánnak furcsa izletében oly sok különösséget talált, hogy
kiváncsi lett őt közelebbről megismerni. A nélkül azonban, hogy a
fölvett kalmár szerepből kilépne, azt mondá neki, ugy véli, hogy e nagy
szivességet, melyet Bagdádba érkezésekor nem is várt vala, nem
érdemelheti meg jobban, mint ha udvarias ajánlását elfogadja, azért csak
mutasson neki utat s ő tüstént követni fogja.
Abu Hasszán nem tudván, hogy a vendég, kit a történet hozzávezetett, oly
rendkivül magasan áll fölötte, egészen úgy bánt a chalyffal, mint egy
magához hasonlóval. Elvitte házához s egy igen csinos készületü szobába
vezette, hol a szofán a fő helyre ülteté. A vacsora már kész volt, az
asztal megteritve. Abu Hasszán anyja, ki igen jó főző vala, három tál
ételt tett föl, középre egyben egy jó kappant körülvéve négy jó hizott
csirkével; azután jobbra és balra még két tálat, melyek előétekül
szolgáltak; tudniillik egyikben egy kövér libát s a másikban
galambfiakat fűszeres lével. Egyéb most ez egyszer nem volt; de a hus
igen jó és finom izü vala.
Abu Hasszán az asztalnál vendégével szemközt üle és ő s a chalyf el
kezdének jóizüen enni, kiki tetszése szerint nyulván hozzá a nélkül,
hogy egy szót szóltak, vagy ittak volna az országos szokás szerint.
Végezvén az evést, a chalyf rabszolgája vizet nyujta nekik a mosdásra s
azonban Abu Hasszán anyja fölszedé az asztalt, s fölraká a csemegét,
mely különféle gyümölcsből állott, a mint épen az évszak hozta magával,
tudniillik szőlőből, őszi baraczkból, almából, körtvélyből és különféle
mondolás tésztasüteményből. Mikor besetétedett, viaszgyertyákat
gyujtottak, melyre Abu Hasszán néhány palaczk bort tétetett csészékkel
együtt maga mellé, s intett az anyjának, hogy a chalyf rabszolgájának
adjon enni.
Midőn a vélt musszuli kalmár a chalyf t. i. és Abu Hasszán megint
asztalhoz ültek, foga Abu Hasszán, minekelőtte a gyümölcshöz nyult
volna, egy csészét, s először magának töltvén bele, a csészét kezében
tartván, ezt mondá a chalyfnak, ki véleménye szerint egy puszta musszuli
kalmár volt: „Uram szintugy tudod, mint én, hogy a tyúk soha sem iszik
úgy, hogy csirkéit is ne híná, hogy vele együtt igyanak; azért én is
fölszólitlak, hogy kövesd példámat. Nem tudom ugyan, hogy gondolkodol
ezen tárgyról; de a mi engem illet, ugy vélem, hogy az oly ember, ki a
bort utálja s a bölcset akarja játszani, bizonyosan nem az. Hagyjuk az
efféle embereket komor és zordon kedvökkel együtt magokra, s keressük
föl inkább az örömet; ezt csupán a csészében lehet találni, s a csésze
mind azokkal közli, kik azt kiiszszák.“
Mig Abu Hasszán ivott, a chalyf fölvevé a számára ott álló csészét s
mondá: „Ez már tetszik nekem, az ilyen a derék ember. Becsülöm benned
ezen jó kedvet, s remélem vidámságodtól: hogy nekem is csak fogsz
tölteni.“
Abu Hasszán mihelyt ivott, azonnal tele töltötte azon csészét is, melyet
a chalyf oda tartott neki, és monda: „Uram izleld meg csak, majd
meglátod, hogy jó.“
„Abban nem kételkedem, – felele a chalyf mosolyogva, az oly embernek,
mint te vagy, portékái választásában nem lehet rosz izlése.“
Mig a chalyf ivott, ezt mondá Abu Hasszán: „Mihelyt rád néz az ember,
mindjárt első pillantattal látja, hogy olyan ember vagy, ki világot
látott s tud élni benne.
Ha házam, – ezt veté utána arab versekben, – érzelemmel birna s
érezhetné azon szerencsén való örömet, hogy téged birhat, azt nyilván
hirdetné s előtted leborulva kiáltana: „Ah mely kéj, mely szerencse,
hogy ily nemes és szives férfi tisztel meg engem jelenlétével s nem veti
meg azt, hogy nálam legyen egy éjjeli háláson!
Egy szóval, uram örül a lelkem, hogy ily becses férfit találtam ma
benned.“
Abu Hasszán elmés ötletei nagy mulatságára voltak a chalyfnak, ki
természettel igen jó kedvü volt, s mulatságot csinált abból magának,
hogy gazdáját az által, hogy gyakran oda tartotta neki csészéjét tele
tölteni, az ivásra unszolta, hogy a vig beszélgetés közben, melyet a bor
jobban jobban élesztett, még inkább kiismerje. Hogy beszédet kezdhessen,
kérdezé, mi neve, mivel foglalatoskodik, s mi módon tölti életét? „Uram,
– felele amaz, – nevem Abu Hasszán. A halál elragadta atyámat, ki kalmár
volt, ha nem épen egy is a leggazdagabbakból, egyik azok közül, kik
Bagdádban leginkább kényökre élnek. Midőn meghala oly örökséget hagyott
reám, mely több, mint elégséges volt nagyravágyás nélkül rangomhoz
illőleg élhetnem. Mivel velem bánása mindig igen kemény volt s azért
ifjuságom nagyobb részét igen terhes igában töltöttem, vissza akartam
pótolni azon szép időt, melyet elvesztettnek véltem. Azonban, – folytatá
Abu Hasszán, – ezen dologgal valamennyire másképen bántam, mint különben
ifjaink rendszerint szoktak. Ezek ugyanis minden mérték nélkül neki
adják magokat a kicsapongásoknak és pedig annyira, hogy végre a
legnyomorultabb szegénységre jutnak, s egész hátralévő éltökben
töredelemre szorulnak. Hogy tehát ugyanazon nyomoruságba ne essem, egész
értékemet két egyenlő részre osztottam; az egyiket haszonbérre
forditottam, a másikat pedig megtartottam készpénzül. A készpénzt azon
költségekre szántam, melyek föltételemben voltak, s egyszersmind erősen
eltökéltem magamat, hogy a többi jövedelmeimhez soha sem nyulok. Egy
társasági kört vontam körém velem egy idejü ismerős ifjakból, s azon
készpénzen, melyet tele marokkal szórtam, mindennap igen fényesen
vendégeltem őket ugy, hogy mulatságunkra semmi sem hibázott. De ez nem
sokáig tartott igy. Az esztendő végével semmit sem találtam
pénzszekrényemben, s egyszersmind elenyésztek minden asztali barátim is.
Meglátogattam őket egymásután; elejökbe terjesztettem szomoru
állapotomat: de egyik sem ajánlott segedelmet. Letettem tehát
barátságukról, attól fogva költségemet csupán jövedelmemhez szabtam s
föltettem magamban, hogy többé senkivel sem társalkodom, csak a legelső
idegennel, kivel mindennap Bagdádba érkezésekor találkozom; de azon
föltétellel, hogy csupán ezen napon vendéglem meg. A többit tudod s
köszönöm jó szerencsémnek, hogy ma ily becses idegent vezérlett hozzám.“
A chalyfnak igen tetszett ezen fölvilágositás és monda Abu Hasszánnak:
„Nem győzlek eléggé dicsérni elhatározásodért, hogy a midőn a szilaj
élethez fogtál, oly okossággal rendelted dolgodat, s ugy viseléd magad,
mely különben az ifjuságnak nem igen tulajdona; továbbá becsüllek, hogy
azon ponton is, melyen valál, hű maradtál magadhoz. A pálya legalább
igen sikamló volt, s nem győzök eléggé csodálkozni, hogy midőn
készpénzedet fogytára hajolni láttad, annyira tudád magadat mérsékelni,
hogy jövedelmeidet, sőt tőkéidet is el nem tékozoltad. Hogy nyiltan
kimondjam véleményemet, azt tartom, te vagy az egyetlen egy pazarló,
kivel ilyes történt, s általában valaha történhetik. Egy szóval
megvallom, irigylem szerencsédet. Te vagy a legboldogabb halandó a
földön, mivel mindennap oly ember társaságában vagy, kivel kellemesen
beszélhetsz s a kinek alkalmat nyujtasz, mindenütt dicsérni azon jó
fogadást, melyet hozzá mutattál. De egyikünk sem vette észre, hogy már
régóta beszélünk és nem is iszunk. Igyál tehát és tölts nekem is.“
A chalyf és Abu Hasszán még sokáig iddogáltak, vigan mulatván együtt.
Azalatt jól elhaladt az éjszaka, s a chalyf, ki az utazás terheitől igen
bágyadtnak tetteté magát, mondá Abu Hasszánnak, hogy nyugalomra van
szüksége. „Én részemről, – folytatá, – nem kivánom, hogy kedvemért
félbeszakaszd nyugalmadat: Azért minekelőtte most elválnánk, – mert
holnap reggel, mire te fölkelsz, én talán már el is megyek, – igen
örülök, hogy előtted kijelenthetem, mennyire le vagyok kötelezve irántad
udvariságodért, jó vendéglésedért s szives látásodért, melyeket oly
előző módon cselekedtél velem. Csupán azt sajnálom, hogy nem tudom,
miképen mutassam ki tettel irántad való hálámat. Kérlek, tudasd ezt
velem, s meg fogod látni, hogy nem vagyok hálátlan. Lehetetlen, hogy az
ily embernek, mint te vagy, valami ügye, szüksége, vagy legalább valami
ohajtása ne volna, mely neki örömet okozhatna. Nyisd meg előttem
szivedet és szólj nyiltan velem. Ha csak kalmár vagyok is, még sem
vagyok épen tehetetlen vagy személyesen, vagy barátim közbenjárása által
valakinek valami kedveskedést tehetni.“
„Uram, – felele Abu Hasszán, minekutána a chalyf igéreteit meghallgatta,
– teljesen meg vagyok győződve, hogy nem csupa udvariasságból tészsz
nekem ily nagylelkü ajánlásokat. De becsületemre mondom, hogy nekem sem
bánatom, sem ügyes bajos dolgom, sem semmi ohajtásom nincs, s hogy
általában senkitől sem kivánok semmit is. A mint már mondottam,
legkisebb nagyravágyás sincs bennem, és állapotommal teljesen
megelégszem. Azonban meg kell mégis vallanom, – folytatá, – hogy
egyetlen egy dolgot neheztelek anélkül, hogy egyébiránt nyugalmamat
háboritaná. Tudni fogod ugyanis, hogy Bagdád városa több szakaszokra van
felosztva, s hogy mindenik szakaszban egy mecset és egy imám van, ki a
rendelt órákon az összegyült lakosokkal az imádságot elvégezi. A mi
imámunk egy magas termetü és sanyaru ábrázatu öreg, s a mellett oly
tökéletes képmutató, a milyen még soha sem volt a világon. Az én
szomszédaim közül még négy más olyan magafajta mogorva öreget választott
magának tanácsnokul; ezek rendesen mindennap összegyülnek, s nincs oly
rágalom, emberszólás és kisebbités, melyet ezen zuggyüléseikből ellenem,
s az egész környék ellen mozgásba nem tesznek, hogy a békességet
megzavarják és visszavonást hintegessenek. Némelyeket megijesztenek,
másokat fenyegetnek, egy szóval, urat akarnak játszani s véghez vinni,
hogy minden ember kedvök szerint éljen, noha maguk épen nem tudnak élni.
Ha meg kell vallani az igazságot, boszankodom, ha látom, hogy minden
egyébről aggságoskodnak, csak Koránjokról nem, és hogy senkit sem
hagynak békével élni.“
„No jó, – felele a chalyf, – tehát utat s módot szeretnél találni ezen
rendetlenségek megszüntetésére?“ – „Igen, – felele Abu Hasszán, – s csak
azt az egyet szeretném az Istentől kérni, hogy csak egy napig lehetnék a
mi urunk s fejedelmünk az igazhitüek uralkodója, Harun Arresyd
helyében.“ – „S mit tennél, ha valaha ezen esetben volnál?“ kérdé a
chalyf. „Olyan példát állitanék, – felele Abu Hasszán, – hogy minden
becsületes emberek meg lennének vele elégedve. Tudniillik azon négy öreg
közül mindeniknek talpára százat veretnék, az imáméra pedig négyszázat,
hogy tanitsa meg őket, milyen illetlenség szomszédaikat háborgatni és
boszantani.“
A chalyf Abu Hasszán ötletét igen helyesnek találá s természettel
hajlandó lévén a különös kalandokra, kedve jött arra egy példátlan
tréfát alapitani. „Kivánságod annál jobban tetszik nekem, – monda erre a
chalyf, – mivel látom, hogy őszinte szivből s olyan embertől származik,
ki nem szenvedheti, hogy a gonoszok gonoszsága büntetlen maradjon. Nagy
örömemre válnék annak teljesedését látni s talán nem is oly lehetetlen
az, mint képzeled. Meg vagyok győződve, hogy a chalyf huszonnégy órára
szivesen kezedbe adná uralkodói hatalmát, ha tudná jó szándékodat, s
azon használást, a mire forditni akarod. Noha idegen kalmár vagyok is,
van mégis annyi befolyásom, hogy ehhez valamit segélhetek.“
„Látom, – felele Abu Hasszán, – hogy mulatságot üzsz bohó ötletemmel, s
talán a chalyf is nevetne rajta, ha e bohóságot megtudná. Azonban talán
mégis lenne az a következése, hogy megtudakoztatná az imám és
tanácsnokai magukviseletét, megbüntettetné őket.“
„Épen nem üzök tréfát veled, – felele erre a chalyf; – Isten mentsen
meg, hogy ily illetlen gondolattal legyek egy oly ember iránt, mint te
vagy, ki engem ismeretlen létemre oly szivesen látott; egyszersmind
bizonyossá teszlek arról is, hogy a chalyf sem fogna tréfát űzni belőle.
De hagyjuk ezt abba; már nem sok hia éjfélnek, s ideje, hogy
lefeküdjünk.“
„Nohát szakaszszuk félbe beszélgetésünket, – monda Abu Hasszán, – nem
akarlak tovább tartóztatni az alvástól. De mivel még maradt egy kis
borunk a palaczkban, üritsük ki azt előbb, ha neked ugy tetszik és
azután feküdjünk le. Csak az egyre kérlek, hogy holnap reggel, mikor
elmész, ha még akkorra föl nem kelnék, nyitva ne hagyd az ajtót, hanem
betedd.“ A chalyf megigéré, hogy ezt pontosan fogja teljesiteni.
Mig Abu Hasszán még beszélt, fogá a chalyf a palaczkot és a két csészét.
Először magának tölte bort, hogy a mint Abu Hasszánnak mondá, köszönetét
jelentse. Minekutána ivott, észrevételenül egy csipetet vete a nála levő
porból Hasszán csészéjébe, s aztán reáöntötte a megmaradt bort s Abu
Hasszánnak nyujtván, ezt mondá: „Te az egész este fáradtál a nekem
töltögetéssel, legalább most utószor megkiméllek ezen fáradságtól.
Kérlek azért, vedd el e csészét kezemből, s idd ki kedvemért.“
Abu Hasszán elvevé a csészét, s hogy vendégének még inkább kimutassa,
mily örömmel fogadja a neki adott becsületet, ivott s majd egy kortyban
kiürité. De alig tette vissza a csészét az asztalra, mindjárt elkezdett
a bor munkálni. Oly mély álomba merült, hogy a feje majd a térdéig
lecsüggött és pedig oly hirtelen, hogy a chalyf nem állhatá meg a
nevetést. A rabszolga, ki őt kisérte, a vacsora után megint mindjárt
bement a szobába, s már egy idő óta készen volt parancsolatjára. „Vedd
föl ezen embert válladra, – monda neki a chalyf; – de jól megjegyezd a
helyet, hol ezen ház fekszik, hogy mihelyt parancsolom, megint ide tudd
hozni.“
A chalyf a rabszolgával együtt, ki Abu Hasszánt vivé, kimene a házból
anélkül, hogy a mire Abu Hasszán megkéré, az ajtót becsukta volna. Ezt
készakarva tevé. Mihelyt palotájához ért, bemene egy titkos ajtón s a
rabszolgának egész a szobájáig kelle elkisérni, hol az inasai várakoztak
reá. „Vetkeztessétek le ezen embert, – monda nekik, – s fektessétek az
ágyamba; a többit aztán majd megmondom.
Az inasok levetkezték Abu Hasszánt, reá adták a chalyf hálóruháit s
ennek parancsolatja szerint ágyba fektették. A palotában még senki sem
feküdt le. A chalyf most minden egyéb szolgákat és asszonyokat oda
hivatott, s midőn előtte megjelentek, monda nekik: „Azt akarom: hogy
mind azok, kik nekem reggeli fölkeltemkor udvarolni szoktak, holnap
reggel ezen emberhez jőjenek, ki itten ágyamban fekszik, s hogy kiki
azon figyelemmel legyen iránta, ha fölébred, a melyet rendesen irántam
szoktak mutatni. Továbbá akarom, hogy szint olyan tiszteletet mutassatok
iránta, mint saját személyem iránt, és mindenekben engedelmeskedjetek
neki, akár mit parancsol is. Semmit sem kell tőle megtagadni, akár mit
kiván is, és semmiben sem kell neki ellentmondani, akármit mondjon vagy
óhajtson. Minden alkalommal, a midőn hozzá szólni vagy neki felelni
kell, el ne mulaszszátok, mindenekben ugy bánni vele, mint az igazhitüek
uralkodójával. Egy szóval, azt kivánom, hogy az egész idő alatt, mig
körötte lesztek, oly kevéssé gondoljatok az én személyemre, mintha ő
volna az, a mi én vagyok, tudniillik chalyf, és az igazhitüek
uralkodója. Mindenekfelett pedig vigyázzatok, hogy valamiben el ne
feledjétek magatokat.“
A szolgák és asszonyok, kik mindjárt sejtették, hogy a chalyf valami
tréfát akar üzni, csupán mély meghajtással feleltek, s ettől fogva kiki
készült szerepének jól játszásához.
A chalyf a palotába tértekor a legelső szolgával, ki elébe akadt, hivatá
Dzsafár nagyvezért s ez épen akkor ért oda. „Dzsafár, – monda neki a
chalyf, – azért hivattalak, hogy megmondjam, hogy ne csodálkozzál, ha
holnap reggel, midőn szobámba lépsz, ezen embert, ki itt az ágyban
fekszik, fogod a fejedelmi ruhában a thrónuson ülve látni. Oly
tisztelettel s alázattal szólj hozzá, a milyet rendszerint irántam
szoktál mutatni, s mindenekben ugy bánjál vele, mint az igazhitüek
uralkodójával. Mindent, a mit parancsolni fog, ugy meghallgass, s oly
pontosan teljesits, mintha én parancsoltam volna. Ha nagy ajándékokat
tenne is, s reád bizná annak kiosztását, megtégy mindent, a mit e
tárgyban parancsolni fog, habár minden kész pénzem reá megy is. Továbbá
el ne feledj emireimnek, ajtónokaimnak, s mindazon szolgáimnak, kik a
palotai belső szolgálathoz nem tartoznak, intést adni arról, hogy holnap
reggel a nyilvános hozzájáruláskor ugyanazon tiszteletet adják meg neki,
mint nekem, és pedig oly valólag, hogy legkisebbet se vegyen észre, a mi
azon vig tréfát, melyet magamnak csinálni akarok, megzavarhatná. Most
eredj, távozzál, nincs egyéb mondanivalóm; s szerezd meg nekem azt a
mulatságot, melyet óhajtok.“
Minekutána a nagyvezér eltávozott, a chalyf egy másik szobába mene s
lefekte közben Mezrurnak is a heréltek fejének kiadá a szükséges
parancsolatokat, hogy minden ugy menjen a mint ő kivánná, hogy Abu
Hasszán ohajtását teljesitse s meglássa, hogyan fogná azon rövid idő
alatt, melyet magának kivánt a chalyf hatalmát és tekintélyét használni.
Mindenek fölött pedig meghagyá neki, hogy a szokott órában fölkeltse,
még pedig korábban, mint Abu Hasszánt, mivel annak fölkelésénél
egyáltaljában jelen akar lenni.
Mezrur nem mulasztá a chalyfot a rendelt órában fölkelteni. A chalyf
mindjárt azon szobába ment, melyben Abu Hasszán feküdt, s onnan egy kis
fölemelt benyilóba lépett, a honnan egy rostélyozaton által mindent
látott, a mi ott történt, anélkül, hogy magát észre vehették volna.
Ugyanakkor bementek a szolgák is, és nők, kiknek Abu Hasszán fölkeltekor
jelen kelle lenniök, és sorba állottak a legmélyebb hallgatással kiki
rendelt helyére, épen ugy, mintha a chalyf maga fogna fölkelni, s
mindegyik hozzá készült kiszabott foglalatosságához.
Midőn virradni kezdett s ideje volt fölkelni s a napkelet előtti szokott
imádságot elvégezni, az a szolga, ki legközelebb állott az ágy fejéhez,
egy boreczetbe mártott szivacsot tartott Abu Hasszán orra alá. Ez
azonnal elforditá fejét, szemét ki sem nyitván, tüsszentett, s valami
turhafélét vetett ki, a mit azonnal egy arany medenczével fogtak föl,
hogy a lábszőnyegre ne essék s azt el ne mocskolja. Ez szokott foganatja
azon pornak, melyet a chalyf adott be neki, mihelyt az adag
mennyiségéhez képest annak altató ereje elmulik.
Abu Hasszán hátratámasztá fejét a vánkosra, fölveté szemeit s a mennyire
a hasadó hajnalfény engedi, egy nagy, pompás és gazdagon ékesitett
szobában látta magát, melynek boltszine mindenféle emeltmüvű
alakzatokkal volt behintve és arab izléssel festve, s a mely ezen fölül
merő aranyból készült nagy diszedényekkel és aranynyal szövött
selyem-leplegekkel és lábszőnyegekkel volt ékesitve. Egy sereg kecses
ifju szép körében látá magát, kiknek kezökben részint mindenféle
hangszerek valának, és egy sereg fekete heréltek között, kik igen
gazdagon voltak öltözve, és igen alázatos helyzetben állottak ott. Midőn
szemeit a paplanra veté, látta, hogy az veres-falu arany-szövetből volt
igaz gyöngygyel és gyémánttal kirakva; az ágy mellett hasonló szövetü s
ékességü köntöst látott s mellette egy vánkoson chalyf süvegét.
Abu Hasszán mindezen szép portékákon elbámula s leirhatlan zavarba jött.
Mindezeket mint egy mély álomban tekinté, s ezen álma ismét oly
valószinünek látszott, hogy óhajtotta, bár álom ne volna. „Jól van, –
monda magában, – tehát valósággal chalyf vagyok! De nem, – folytatá
ismét egy kis gondolkozás után, – csak ámulok, csupa álom ez, óhajtásom
foganatja, melyet tegnap vendégem előtt kijelentettem.“ S igy ismét
behunyta szemeit, hogy aludjék.
Ezen pillanatban közelite hozzá egy herélt és mély tisztelettel igy
szóla hozzá: „Igazhitüek uralkodója, vajha megint el ne aludnék
felséged; ideje fölkelni s az imádságot elvégezni, már hasad a hajnal.“
E szavakra, melyek Abu Hasszánt szörnyen meglepték, igy szóla magában:
„Ébren vagyok-e, vagy alszom? De nem aluszom, – folytatá szemét mindig
behunyva tartván – abban nem kételkedhetem.“
Egy pillanat mulva ismét elkezdé a herélt, látván, hogy épen nem felel s
nem is készül fölkelni. „Igazhitüek uralkodója, bocsásson meg
kegyelmesen felséged, ha ujra ismétlem, hogy ideje van a fölkelésnek,
nehogy az imádság elvégzésére szánt időpontot elvétse. A nap mindjárt
fölkel, s felséged ezt soha sem szokta elmulasztani.“
„Tehát nem csalatkozom, – szóla azonnal Abu Haszán, – nem alszom, hanem
ébren vagyok. Hiszen a kik alusznak, nem hallanak, én pedig hallom, hogy
beszélnek hozzám.“ Ismét fölveté szemeit s mivel már világos nappal
volt, mindazokat tisztán látá, a miket az előbb csak homályosan vett
észre. Mosolygó arczczal ült föl ágyában, mint egy oly ember, ki örül,
hogy annyira fölmagasztaltatott sorsa fölött. A chalyf, ki láttatlanul
szemlélte őtet, nagy örömmel olvasá, mi történik belsejében.
Ezután a palota ifju szépei arczukra borultak Abu Hasszán előtt s azok,
kiknél a hangszerek voltak, szelid fuvolyák, hobójok és theorbák és más
harmoniás hangszerek zengeményével üdvözlék őtet, a mely által ugy
elbájoltatott s elragadtatott, hogy épen nem tudta, hol van, s átalában
egészen magánkivül vala. Mindazáltal megint előbbi gondolatjára tért s
mindegyre kételkedett, ha mindaz, a mit lát és hall, álom-e vagy
valóság. Szeme elébe tartá kezét, lesüté fejét és monda magában: „Mit
jelent mindez? Hol vagyok? Mi történt velem? Micsoda palota ez? Mit
jelentenek ezen heréltek, ezen csinos alaku s öltözetü szolgák? Ezen
szép nők s e bájoló hangásznék? Lehetséges-e, hogy épen nem tudom
megkülönböztetni, álmodom-e, vagy teljesen eszemen vagyok?“ Végre
leveszi kezeit szeméről, fölpillant, fejét fölemeli s látja, hogy a nap
már első sugárait lövelli az ablakon által a szobába, melyben vala.
Ezen pillanatban belépe Mezrúr, a heréltek feje, leborula Abu Hasszán
előtt, és fölkelvén, igy szóla: „Igazhitüek uralkodója, bocsásson meg
felséged, ha arra figyelmeztetem, hogy máskor soha sem szokott ily későn
fölkelni, és hogy az imádság óráit elmulasztotta. Ha talán rosz éjszakád
nem volt, vagy különben valami bajod nincs, ideje már, hogy a thronusra
ülj és tanácsgyülést tarts, hogy a szokás szerint mutasd magadat.
Seregeid vezérei, tartományid helytartói, s az udvar több főtisztjei
csak azon pillanatra várakoznak, melyben a tanácsterem ajtai meg fognak
nyilni.“
Mezrúrnak e szavaira néminemüleg meggyőződött Abu Hasszán, hogy nem
alszik, és hogy állapotja, melyben vala, nem álom. Igen nagy
zavarodásban és hüledezésben vala, bizonytalan levén, mire tökélje most
magát. Végre Mezrúrnak keményen a szeme közé nézett és kérdezé komoly
hangon: „Kihez szólsz te, s ki az, kit te ismeretlen, igazhitüek
uralkodójának nevezesz? Bizonyosan elismersz engem.“
Abu Hasszánnak ezen kérdése Mezrúron kivül akárkit mást is megzavart
volna; de ez szerepét, melyet a chalyf parancsolt volt neki, igen jól
játszá: „Tiszteletre méltó uram és fejedelmem, – szóla, – felséged ma
nyilván csak azért beszél igy, hogy engem megkisértsen. Hát nem
felséged-e az igazhitüek uralkodója, a világnak, keletnek és nyugatnak
ura, és a próféta helytartója, kit Isten, a menny és föld ura küldött?
Mezrúr a te legkisebb rabszolgád annyi évek óta, melyekben szerencséje
volt felségedhez tiszteletét és szolgálatait mutatni, ezt el nem
felejthette. A legboldogtalanabb halandónak tartaná magát, ha
kegyelmedből kiesett volna, azért is legmélyebb alázattal könyörög,
nyugtasd meg őt kegyelmesen, mert inkább szeretné azt hinni, hogy az
éjjel valami kellemetlen álom háboritotta nyugalmadat.“
Abu Hasszán Mezrúrnak e szavaira oly erősen fölkaczagott, hogy hanyatt
düle a vánkosra nevettében, a chalyf nagy mulatságára, ki maga is
szeretett volna nevetni, ha nem félt volna, hogy ezáltal a vig
jelenetnek, melyet itt meginditott, mindjárt eleinte végét fogja
szakasztani.
Minekutána Abu Hasszán ezen helyzetben sokáig nevetett volna, megint
felüle s egy kis fekete herélthez fordula ezen kérdéssel: „Hallod-e te,
mondd meg nekem, ki vagyok én?“ – „Uram, – felele a kis herélt
tiszteletet jelentő arczczal – felséged az igazhitüek uralkodója s
mindakét világ urának földi helytartója.“ „Te egy kis hazug vagy, te
fekete szurokpofa!“ felele neki Abu Hasszán.
Abu Hasszán az egyik nőt hivá oda, ki épen közelebb álla hozzá a
többinél, odanyujtván neki kezét s mondá: „Jer közelebb édes szépem s
harapd meg az ujjam hegyét, hadd lássam, alszom-e, vagy ébren vagyok?“
A leányka tudván, hogy a chalyf mindent lát, a mi a szobában történik,
örült, hogy alkalma van megmutatni, mit képes tenni, ha neki mulatságára
szolgálhat. Közelite tehát Abu Hasszánhoz, a leglehetőbb komolysággal, s
a neki nyujtott ujja hegyét ugy megszoritá fogával, hogy szinte
fölsikoltott fájdalmában.
Abu Hasszán hirtelen elkapá kezét s azonnal monda „Nem, biz én nem
alszom. De minő csoda által lettem egy éjjel chalyffá? Ez mégis igen
nevezetes és bámulandó!“ Azután megint ugyanazon széphez fordula,
mondván: „Ne titkold el előttem a valóságot, kényszeritlek az Isten
oltalmára, melyben szintugy bizol, mint én. Igaz-e valóban, hogy én az
igazhitüek uralkodója vagyok?“ – „Oly bizonynyal igaz, – felele ez, –
hogy mi mindnyájan csodálkozunk, hogy velünk az ellenkezőt akarod
elhitetni.“ – „Te is hazudsz, – felele neki Abu Hasszán; – jól tudom én
ki vagyok.“
Észrevevén a heréltek feje, hogy Abu Hasszán föl akar kelni, kezét
nyujtá neki, és kisegélé az ágyból. Mihelyt talpon vala, az egész szoba
hangzott a reggeli üdvözlettől, melyet minden szolgák és ifju nők ezen
szavakkal kiáltának neki: „Igazhitüek uralkodója Isten adjon felségednek
boldog napot.“
„Egek, mely csoda! – monda Abu Hasszán; – tegnap este még Abu Hasszán
voltam, s ma reggel igazhitüek uralkodója vagyok? Nem foghatom meg ezen
hirtelen és meglepő elváltozást.“ Az arra rendelt szolgák szaporán
felöltözteték. Midőn készen valának vele, azalatt a többi szolgák,
heréltek és nők két sorba állottak egész azon ajtóig, melyen a tanács
gyüléstermébe kellett lépnie. Mezrúr előlment, és Abu Hasszán utána.
Fölvonták az ajtó kárpitját s az ajtót kinyitá egy ajtónok. Mezrúr a
tanács gyülésteremébe lépett s igy ment előtte egész a thronus lábáig, a
hol megállapodék, hogy fölmenés közben segélje egyikfelül karon fogván,
mig másikfelül hasonlólag segité egy szolga, ki utána ment vala.
Abu Hasszán az ajtónokok kiáltása közben, kik neki minden szerencsét és
áldást kivántak, leüle s szemeit jobbra-balra jártatván, látá a testőrök
tisztjeit a legszebb rendben s legjobb tartással fölállitva.
A chalyf ezalatt a benyilóból, melyben eddig rejtezett, egy másikba
ment, mely a terembe szolgált, s melyből mindent láthatott és
hallhatott, a mi a tanács gyülésében történt, ha némelykor gyengélkedése
miatt nem jelenhetett meg, s nagyvezére viselte helyette az előülést. A
mi neki mindjárt eleinte nagyon tetszett, az vala, hogy Abu Hasszán a
thrónuson majd szinte oly méltósággal viselte magát, mint ő maga.
Mihelyt Abu Hasszán helyére ült, belépe a nagy vezér, leborula a thrónus
lábához s fölkelvén, igy szólitá meg: „Igazhitüek uralkodója, az isten
tetézze felségedet kegyeivel ez életben és a másikban vegyen föl
paradicsomába, ellenségeidet pedig vesse a pokol tüzére!“
Abu Hasszán azok szerint, a mik vele fölébredése óta történtek s a mit
most a nagyvezér szájából hallott, nem kételkedheték többé, hogy ő
valóban chalyf, a mint ezt mindig óhajtotta. Nem tudakozván azért sokáig
hogyan, s minő történet által esett rajta ezen váratlan
szerencseváltozás, azonnal föltevé magában, hogy hatalmának hasznát
fogja venni. Méltóságos tekintetet vetvén tehát a nagyvezérre, kérdezé,
van e neki valami mondanivalója.
„Igazhitüek uralkodója, – felele a nagy vezér, – az emirek, vezérek és a
többi országos tisztek, kiknek ülésök és szavok van felséged
tanácsgyülésében, az ajtó előtt vannak s csupán azon pillantatot várják,
hogy engedje meg felséged belépniök s szokott tisztelkedésöket
megtenniök.“ Abu Hasszán azonnal parancsolá, hogy nyissák ki nekik az
ajtót. A nagyvezér a főajtónokhoz fordula, ki csak parancsolatra várt és
monda neki: „Főajtónok! az igazhitüek uralkodója azt parancsolja nekem,
hogy kötelességedet teljesitsd.“
Az ajtó megnyilt, s azon pillantatban beléptek az emirek, s az udvar
legfőbb tisztjei mindnyájan pompás diszruhákban, s a legszebb renddel
közelitettek a thrónus lábához és sorban mindegyik tiszteletet teve Abu
Hasszának, mint a chalyf személye előtt szoktak, egyik lábukkal
letérdelvén, s homlokukat a lábszőnyegre lehajtván és őtet a nagyvezér
utasitásából igazhitüek uralkodójának czimével köszöntvén. Melyek után
kiki illető helyére mene.
Ezen szertartás végződtével mindnyájan leülvén, mély csend következett.
Most a nagyvezér, ki még mindig a thrónus előtt álla, elkezdé különféle
ügyekről való jelentését, a mint sorban fel voltak nála jegyezve. Igaz
hogy ezen ügyek mind igen mindennapiak s csekély fontosságuak voltak. De
Hasszán mégis igen bámulatos módon viselte magát. Valóban csak egyszer
sem akadt meg, s egyiknél sem jött legkisebb zavarba is. A józan ész
sugalmai szerint mindenekről igen helyesen nyilatkoztatá ki magát; akár
az volt az eset, hogy valamit megadni, akár az, hogy megtagadni kellett.
Minekelőtte a nagyvezér jelentését elvégezte volna, Abu Hasszán
észrevevé a fenyitő birót, kit arczáról jól ismert. „Várj csak egy
pillantatig, – szakasztá félbe a nagyvezér jelentését, – a fenyitő
birónak egy szorgos parancsolatot kell adnom.“
A fenyitő biró, kinek szemei Abu Hasszánon voltak, s látá, hogy Abu
Hasszán különösen reá néz, alig hallá nevét emlittetni s helyéről
azonnal fölkelvén, tisztelettel járula a thrónushoz s annak lábánál
arczczal leborula. „Fenyítő biró, – monda neki Abu Hasszán, minekutána
fölkelt, – eredj tüstént s haladék nélkül a városnak ez s ez szakába, ez
s ez utczába. Ezen utczában van egy mecset, melyben egy imámot és négy
ezüstszin szakállú öreget fogsz találni. Fogasd meg ezen személyeket, s
mindenik öregnek talpára százat, az imáméra pedig négyszázat vágass
bikacsékkel. Aztán mind az ötöt ültesd külön-külön egy tevére és pedig
rongyba öltöztetve, s arczczal a teve farka felé forditva. Igy
hordoztasd meg őket a város minden szakaiban, és egy hirnökkel kiáltasd
előttök fenn szóval: Ez a büntetésök, kik a mások dolgaiba, melyekhez
semmi közök, ártják magokat s kik mesterség gyanánt űzik azt, hogy
szomszédaik családait nyugtalanitsák s köztök minden lehető galibát
szerezzenek!“
„Ezenkivül azt is akarom, hogy keményen meghagyd nekik, hogy a város más
szakába hordozkodjanak s megtiltsd, hogy abba soha többé ne is lépjenek,
a melyből most kiutasittattak. Mig majd az alügyelőd igy meghordoztatja
őket, te azalatt ide visszajöhetsz jelentést tenni parancsaim
végrehajtásáról.
A fenyitő biró kezét fejére tevé annak jeléül, hogy feje vesztése alatt
teljesiteni fogja a vett parancsolatot. Azután ujra leborula a thrónus
előtt, ismét fölkele és eltávozék.
Ezen nagy elhatározottsággal adott parancsolat annál nagyobb mulatságára
vált a chalyfnak, mivel belőle látá, hogy Abu Hasszán késedelem nélkül
használá az alkalmat az imám és a négy öregek megbüntetésére, mivel ez
vala a legelső, a mi chalyfi méltóságában eszébe jutott.
Azonban a nagyvezér folytatá jelentését, midőn a fenyitő biró
visszatérvén megjelenék, hogy bizományáról jelentést tegyen. Közelite a
trónushoz s a bevett szokás szerint leborulván, mondá Abu Hasszánnak:
„Igazhitüek uralkodója az imámot és a négy vénet azon mecsetben
találtam, melyet felséged megjegyzett; s annak bizonyságául, hogy a
felségedtől vett parancsolatot hiven teljesitettem, benyujtom ezennel
róla a jegyzőkönyvet azon városszakbeli több öregektől, mint tanuktól
aláirva.“ Egyszersmind kivonván kebeléből egy papirost, oda adá az
álchalyfnak.
Abu Hasszán elvevé a jegyzőkönyvet, s elolvasá egész a tanúk nevéig,
kiket mind igen ismert. Midőn elvégezé monda mosolygva a fenyitő
birónak: „Igen jól van; meg vagyok elégedve s köszönetet érdemlesz érte;
most megint ülj le. – Az ilyen álszentek, – monda aztán magában
megelégedett arczczal, – a kiknek eszökbe jutott tetteimet gáncsolni, s
a kik roszalák, hogy én becsületes embereket befogadtam s
megvendégeltem, megérdemlik ezen büntetést és gyalázatot.“ A chalyf, ki
őt szemmel tartotta, olvasá gondolatait, s maga is leirhatlan örömet
érze ezen jó kifizetésen.
Abu Hasszán erre a nagyvezérhez fordula. „Adass magadnak, – monda neki,
– a fő kincstárnokkal egy zsacskóba ezer darab aranyat, eredj vele azon
városszakába, melybe az előbb a fenyitő birót küldöttem, s add által
bizonyos Abu Hasszán anyjának, kit melléknéven korhelynek hinak. Ezen
embert e név alatt az egész környék ismeri s akárki is megmutatja házát.
Most eredj s jőj megint vissza.“
Dzsafár nagyvezér kezét fejére tevé annak jeléül, hogy engedelmeskedni
fog s a trónus előtt leborulván eltávozék, s a főkincstárnokhoz mene, ki
odaadá neki a zsacskót. Által véteté egy rabszolgával, ki őt kisérte és
elmene Abu Hasszán anyjához, otthon találá s mondá neki, hogy a chalyf
küldi ez ajándékot nem ereszkedvén további nyilatkozásba. Annál inkább
meglepetett az általa, mivel nem sejtheté, mi indithatta a chalyfot
iránta oly nevezetes ajándékra, és nem tudta, mi történt a palota
belsejében.
A nagyvezér távollétében a fenyitő biró tett jelentést többféle
ügyekről, melyek az ő hivatala körébe vágtak, s ez egész a nagyvezér
visszatértéig tartott. Mihelyt ez megint belépett a gyülési terembe s
Abu Hasszánt bizonyossá tette, hogy bizományában eljárt, bemene Mezrur a
heréltek feje, ki azonközben a palota belsejében vala, és intett a
vezéreknek, emireknek, és minden egyéb udvari tiszteknek, hogy a
tanácsgyülésnek vége van, és kiki eltávozhatik. Ezt meg is tevék,
minekutána a thrónus lábánál mély meghajtással elbucsuztak, és pedig
ugyanazon renddel, mely beléptek volt. Abu Hasszánnál senki sem maradt
csak a chalyf testőreinek tisztjei és a nagyvezér.
Abu Hasszán most nem maradt tovább a chalyf thrónusán, ugyanazon módon
leszállott, a mint fölmene tudniillik Mezrurtól, és egy más főherélttől
segélve, kik őtet hóna alatt megfogván, lesegélék s azon szobáig, a
melyből kijött volt, visszakisérék.
Mezrúr előtte mene, hogy utat mutasson neki, és a belső szobába vezette,
hol, az asztal már meg vala teritve. Az abba nyiló ajtót kitárták és
több heréltek előre siettek, hogy az énekesnéknek jelt adjanak az
álchalyf közelitéséről. Azonnal elkezdének ezek egy bájos hangversenyt,
mely Abu Hasszán előtt oly gyönyörünek tetszett, hogy örömében egészen
elragadtatott, s épen nem tudta, mit gondoljon mind erről. „Ha ez álom,
– szóla magában – meglehetős sokáig tart ezen álom. De nem lehet ez álom
– folytatá, – hiszen érzek, gondolkodom, látok, járok és hallok.
Akármint legyen is bennem, egészen istenre bizom magamat. De még sem
kételkedhetem, hogy valósággal az igazhitüek uralkodója vagyok. Hiszen
csak egy igazhitüek uralkodója van, kit ily fény környezhet, mely
körülem tündököl. Az a hódolás s tiszteletjelek, melyeket nekem tettek
és még most is tesznek, parancsaim, melyeket adtam, s a melyek
teljesittettek, – mindez eléggé bizonyitja azt.“
Végre bizonyosnak tartá Abu Hasszán, hogy ő chalyf s igazhitüek
uralkodója, s teljesen meggyőződött róla, magát egy pompás s tágas
teremben látván. S mindenfelől arany s a legelevenebb szinpompa
ragyogott elébe. Hét karénekesnő, egyik szebb a másiknál, vevék körül
ezen termet, és hét aranykoronagyertyatartó függött le különböző
helyeken a boltszinről, melyre oly mesterséggel volt arany és azúr
rakva, hogy csodálatos hatást teve. Közepett egy asztal álla, megrakva
nagy aranytálakkal, melyek a teremet fűszerek és ambra illatával tölték
el, melyekkel a hús készitve vala. Hét igéző szépségü gazdag és fényes
ruházatu fiatal leányka állott az asztal körül. Mindeniknek egy legyező
volt kezében, melylyel Abu Hasszánra, mig az asztalnál üle, szellőt
lengettek.