(Bámer Ferencz és a lánczhidépités. – A szétszóródott hivek. – A pesti
hivek. – Likhardus. – Hencsey szomorusága. – Öcscse Zürichbe megy.)
Bámer Ferencz az öreg Nipp Annának volt öreg legénye és munkavezetője. Ő
igazgatta a műhelyt, ő szerezte a megrendeléseket, ő hajtotta be a
kintlevőségeket, ő szerezte be az anyagot s ő ült ki a vásárba is a
sátor alá. Szóbelileg bizalmasan abban állapodtak meg, hogy Nipp Anna
örökösen is átadja neki a műhelyt és szerszámokat s azért Bámernak nem
is volt rendes fizetése.
Azonban valami távoli rokonok kerültek elő valahonnan, ezek megsejtették
öreg nénjük szándékát, nyakára mentek s addig sugdostak a fülébe, hogy a
jó Nipp Anna a műhely átadásaért utóbb ötszáz váltó forintot, a mai
pénzben 420 koronát kért Bámertől. Ennek nem volt pénze. Nem
takarithatott, mert hiszen fizetést se kapott. Szülői is szegények
voltak Fehérváron, nem tehetett mást: ott kellett hagynia a műhelyt.
A lánczhidépitésnél kapott alkalmazást és pedig a budai oldalon.
Azon a helyen, a hol most a lánczhid van, egészen más képe volt akkor a
Duna partjának, mint most.
Az alagut még nem volt meg. A budai várba fölvezető Albrecht-út is
egészen más volt, mint most. Akkor is a Vizikapuhoz vezetett föl, de
meredekebben. A lánczhid körüli paloták helyén üres parti telkek
állottak. A hajóvontató lovak járása volt a mostani korzó helyén. A hol
most a kereskedelmi miniszterium palotája áll: majdnem azon a helyen
állt egy alaktalan régi, de nagy raktárépület magánosan. A várhegy
oldala gondozatlan és szabályozatlan gyep, tele apró bokorral; kökény,
bodzafa, vadmeggy cserjével. Gyerekek mászkáltak ott s malaczot,
bárányt, kecskét legeltettek.
A lánczhid lánczai mélyen a föld alatt lévő üregben vannak megkötve.
Mikor a lánczhid épült, a partnak jó nagy részét magas keritéssel
elkeritették. A bekeritett részt nevezték épitő udvarnak. Itt dolgoztak
a kőfaragók. Ide hordták a lánczhid lánczainak Angliából szállitott
aczéldeszkáit. Itt állitották össze a lánczszemeket. Itt volt az épitő
mérnökök s különféle munkavezetők irodája. Itt ásták a lánczok végeinek
földalatti üregeit is. Száz és ezerféle furó, faragó szerszámnak,
kötélnek, emelő csigának, targonczának volt ez az udvar állandó raktára.
Bámer Ferencz itt nyert munkát eleinte mint lakatos, utóbb mint az épitő
udvar felügyelője.
Télen azonban munkaszünet volt s 1842-ik évi november 1-én harminczad
magával elbocsátották. Csak a külföldi idegen munkásokat tartották meg.
A magyar munkás menjen, a hova tud.
A fővárosban költséges volt az élet s kivált műhely és munka nélkül
maradt kézművesnek. Bámer tehát hazament szegény szüleihez Fehérvárra.
De uj év után 1843 elején ujra feljött a fővárosba munka után nézni,
néhány napot testvéröcscsénél töltött, a ki Kropacsek malmában volt
molnárlegény s aztán február végén ujra elfoglalhatta tavalyi helyét a
lánczhid épitő udvarában.
Ez évben meg is nősült.
– A sok kisértetnek ellent nem állhattam, irja; s ezen felül még az én
jó apám s anyám testvérjei is mindig unszoltak a házasságra.
Talált egy magához illő fiatal özvegy asszonyt. Keresztneve Anna volt.
Ezt vette el s épen Szent István napja előtt való napon, augusztus 19-én
esküdött meg vele. Ez időtől fogva Pesten a Józsefvárosban Koszoru-utcza
791. számu házban lakott. Családi élete boldog volt.
Az uj hit mellett buzgón megmaradt.
Levelei sok szomoruságot okoztak Hencseynek. Hencsey azt értette e
levelekből, hogy a hivők lassan szaporodnak, a pesti gyülekezet tagjai
szétszóródtak, közös isteni tiszteletre összejönni alig tudnak s még a
legbuzgóbbak is lankadoznak.
Bizony szétszóródtak a pesti hivők.
Rajki János nem maradt meg Pesten; elment Szegzárdra, Fekete József
lakatos műhelyébe Tolnavármegyébe. Onnan pedig átment Bajára
Bács-Bodroghvármegyébe.
Ihász György Czeczére költözött Fehérvármegyébe s ott vert fészket
hosszu időre.
Kertész András Meggyesen telepedett le Erdélyben s ott meg is
házasodott. Ide jött Filippi is.
Vitkovszky József kőműves Eperjesre költözött Sárosvármegyébe.
Klein János Szebenben állott műhelybe szintén Erdélyországban.
Vájdenhóf még mindig Békés-Csabán buzgólkodott, Kovács József
Nemes-Boldogasszonyfán; amaz Békés, emez Zalavármegyében.
Tehát az ország minden részébe messze kerültek el egymástól azok, a kik
Hencsey édes szavaiból meritették egykor az uj hit igéit.
Likhardusnak más lett a sorsa. Ez semmire való, korhely emberré vált.
Bécsből Pestre jött. Vándorkönyvét valahol elhagyta, beitta, zálogba
tette. A vándorkönyv volt akkor a munkakönyv is, az igazolvány is. E
nélkül se idegen városban, se a szállókon nem volt helye a kézműves
legénynek. A kinek nem volt vándorkönyve, azt hely nélkül való
csavargónak tekintették a hatóságok s küldték tovább.
Likhardusnak azonban mint hivőnek mégis szereztek műhelyt a pesti hivő
atyafiak. Szállást és élelmezést kapott s hetenként öt forintot. De a
rendes munka nem tetszett neki, otthagyta a műhelyt s Magyarék házánál
töltött el három hetet henyélve. Onnan átment a jó Nipp Anna nyakára s
annál erőszakoskodott. Sorba járta az összes hivő atyafiakat s Bámer
Ferencznek is sok háboruságot okozott.
Intették, jóra kérték. Semmi szép szó nem használt.
– Én is hivő vagyok, testvértek vagyok, kötelességtek nekem lakást,
ruhát s enni-inni valót adni.
Ezt az itéletet mondta ki rájuk.
Az atyafiak sokáig türtek, de türelmük utóbb elfogyott. Fogták a
gallérját s »átadták a Sátánnak, mivelhogy annak kezéből ugy sem
lehetett kiszabaditani«.
Ez volt a magyar nazarénusoknál a gyülekezetből kizárás első esete.
Likhardus eltünt Pestről. Eltünt az országból is. Hogy és hogy nem:
egyszer csak Zürichben termett s Hencseynél jelentkezett. Ez 1843-ik évi
szeptemberben történt. Hencsey igaz testvér gyanánt fogadta, valamint
Béla József is. Bemutatták a zürichi hivő testvérek sok tagjának.
Azonban Likhardusnak nem volt se útlevele, se más igazolványa. E nélkül
pedig a zürichi rendszabályok szerint 24 óra alatt el kell hagyni a
várost. Hencsey nem tudta, minő életet élt Likhardus Pesten. Titkon
elhelyezték, műhelybe állitották s adtak neki kenyeret és ellátást.
De megromlott lélek volt már egészen. Zürichben is korhelykedett s
henyélt s Hencseyre való hivatkozással csakhamar tizenhét forint
adósságot csinált álnokul. Hencseynek volt már egy kis megtakaritott
pénze, nem tartozott volna ez összeget kifizetni, de azért mégis csak
kifizette. Pirult arra a gondolatra, hogy magyar hivő ilyen ember lehet.
De azután levette róla kezét. A városi hatóság nyomban ki is utasitotta
Zürich területéről.
Mi lett utóbb belőle? Nem tudom. A magyar nazarénusok jegyzeteiben többé
nyomát nem találom.
Kik maradtak hát meg Pesten?
Ott volt Denkel János, a tanitó. Ez Musek nevü mészárosmester házában
lakott a Dunaparton a vágóhid mellett. A vágóhid akkor nem ott volt, a
hol most, hanem legalább két kilométerrel följebb, közel a mai
vámpalotához. Felesége nagybeteg volt, vizi betegségben szenvedett, pár
év mulva meg is halt. Talán e miatt is a tanitásban nem buzgólkodott
annyira, mint kezdetben s mint akkor, a mikor Hencsey még itthon volt.
Megvolt Denkel Terézia.
Megvolt a jó Nipp Anna. A Terézvárosból, a Nagymező-utczából átment
lakni a Lipótvárosba, a templom-téri piaczra. A hol most az óriási
bazilika áll: ott állott akkor egy kis templom. Körülötte szabad tér s
ezt heti és napi vásártérnek, piacznak használta a közönség. Zöldséggel,
baromfival, hentes és sütő árukkal volt tele egész nap. Ennek északi
oldalára a 294. számu házba költözött Nipp Anna, de már itt nem volt
akkora szobája, a hol istentiszteletet lehetett volna tartani.
Megvolt még az öreg Eichman Margaréta asszony, több mint 90 éves,
gyenge, beteges. Lakásából kimozdulni már nem tudott, a hivek jártak
hozzá látogatni s az imádkozásban segiteni.
Végül Magyar Ferencz és hitvese s Bámer Ferencz: ime ezekből állott az
1843-ik év végén a pesti hivő atyafiak gyülekezete. Alig heten,
nyolczan. Rendes gyülekezetet tartani nem lehetett.
Hencseynek fájt ez az állapot.
Körülötte élet, zsibongás, eleven hitbuzgalomnak csodálatos pezsgése,
minden vasárnapon isten tisztelet, a hova nagy számban seregelnek a hivő
atyafiak s ha üldözik is őket, annál nagyobb elszántsággal engedik át
lelküket az üdvösségkereső áhitatnak.
Pedig üldözik őket.
Fröhlichnek el kellett költözni még az országból is. A többi lelkes
tanitót se türik meg otthonában. A kisdedeket erőszakkal keresztelik.
Erre különös gondja van minden világi és egyházi hatóságnak. Számon
tartják az ujszülötteket. Ha a szülők késlekednek a kereszteléssel, a
végrehajtó hatalom odamegy a házhoz, a gyermekágyas anya kebléről
leszakitja a csecsemőt, viszi a templomba s megkeresztelteti a pappal.
E fölött sokat tanakodtak az uj hivők. Mit csináljanak ily esetben?
Ellenállani nem szabad. Erőszakot erőszak ellen szegezni tiltja hitük.
De azt maguk számára szoros törvény gyanánt meghatározták, hogy az ily
keresztelést még érintéssel se szabad elősegiteni. Ha kérik az anyától a
csecsemőt: neki nem szabad a kezét se mozditani. Vegye el kebeléről az
idegen. Hitük szerint ugy sincs foganatja az ily keresztelésnek. A hit
nélkül való keresztelést ugy se veszi észre az ur isten, a csecsemőnek
pedig még hite nem lehet. A sarjadzó lélek a hitnek magasságaihoz föl
nem emelkedhetik.
Igy gondolkoztak s e törvényük szigoru megtartását követelték minden
hivő atyafitól. A kik ez ellen vétettek, a kik a csecsemőt önkényt
vitték a keresztvizre vagy saját kezükkel adták át a végrehajtóknak:
azokat kizárták a gyülekezetből.
Kizáratás gyakran fordult elő. Ennek természetes oka volt.
Az anya lelkében, midőn maga mellett látta apró szülöttjét, feltámadt az
egyház régi tana. Keresztség nélkül nincs üdvözülés. A boldogok seregébe
el nem juthat a kereszteletlen. De hátha kiskorában veszi el isten az ő
ártatlan magzatját? Az anya megbirkózhatik a gyehenna gondolatával, de
csecsemőjét még a gondolatnak se adhatja át. Hiszen ő felelős annak
üdvösségeért.
Gyakori eset volt a régi egyházhoz való visszatérés is. Sok uj hivő
erőtlennek érezte magát az üldöztetés közben. Gyakran a tanitók ellen
feltámadott a tömeg s véresre verte őket. Maga Debruner két izben alig
tudott véres fejjel menekülni a rá zúdult tömeg elől. Kézzel és öklelő
szerszámokkal bántalmazták s kövekkel dobálták. Ha nem menekülhet:
István vértanu sorsára jut.
Mindezt tudta és látta Hencsey. De azt is látta, hogy ennek daczára
folyton szaporodnak az uj hit követői. S az fájt neki épen, hogy
hazájában nem üldözik az ő követőit s azok mégis lassan szaporodnak, a
pesti gyülekezet is szétoszlott s bánatos lelke ugy látta, ugy képzelte,
hogy még a ki megmarad is a hitben, annak hite is lankadoz. Foglalkozott
a hazatérés gondolatával.
Egyszer azonban csak nála termett öcscse is. Hencsey Imre otthagyta
Bécset s átment Zürichbe. Még nem volt megkeresztelve; Bécsben nem is
volt tanitó, a ki megkeresztelhette volna, sietett hát bátyjához.
Műhelyt rögtön kapott. Ugyanott, a hol Lajos bátyja: Michel Jakab
lakatosnál.
A nyár végén nyerte el a keresztséget. Buzgalmával, példás erkölcseivel
s hitének biztos megvallásával kellett azt kiérdemelnie. Épen a sok
visszatérés miatt Svájczban nem könnyen vették be az uj hivők közé az
embereket s kivált az idegeneket.
A keresztelés megtörténhetett a szobában is, de kint a szabadban is.
Álló viz és folyó viz között nem tettek különbséget. Imrét hajnali négy
órakor keresztelték meg a Siehl-folyó egyik szép ligetes partján. Még
sötéttel kiindult oda a városból negyven-ötven hivő, férfiak és nők
gyülekezetet tartani. Debruner és Hencsey tartott beszédeket. Imre azt
szerette volna, hogy bátyja ereszsze rá a keresztelő vizet. De bátyja
Zürichben nem tanitó volt s épen ő meg nem bontotta volna a rendet.
Debruner volt keresztelő tanitója.
Hárman voltak most már Zürichben magyar hivők. Likhardust nem
számitották, csak a két Hencseyt és Béla Józsefet. Hencsey Imre buzgalma
és kegyessége ezentul csak oly nagy volt, mint Lajos bátyjáé.