(Vitáz a két testvér. – Hencsey buzgósága és betegsége. – A jámbor
Raschy Anna. – Hencsey halála.)
Sőt még vitába is keveredett Lajos bátyjával s vitájuk a hitnek nem egy
tételére terjedett ki. A vita szelid és testvéri volt, a nyilvánosság
elé nem is került, de mégis jellemző.
A svájczi hivők közt fölmerült az a kérdés, vajjon a hitetlenekkel,
idegen istenek imádóival s a tisztátalanokkal ehetik-e, ihatik-e egy
edényből a hivő? Mindenki tudja, hogy e kérdés a zsidók kérdése s nem a
keresztyéneké, de Jézus korának szent irásaiban is gyakran szellőztetik.
Pál a nagy apostol azt irja egy helyütt a korinthusiakhoz:
– Ne társalkodjatok azzal, ha valaki, holott atyafiunak neveztetik,
parázna vagy fösvény vagy bálványimádó vagy szidalmazó vagy részeges
vagy ragadozó. Az ilyenekkel mondom, hogy ingyen se egyetek.
A svájcziak, meglehetősen félreértve az apostol szavait, szigoruan
álltak a mellett, hogy ha már valaki hozzájuk tartozott, de bűnös élete
miatt a gyülekezetből kirekesztették, azzal egy asztal mellé nem ültek s
egy edényből nem ettek-ittak. Más egyházhoz tartozó bűnös ember iránt
ezt a vonakodást nem cselekedték.
Imre ehhez a tanhoz ragaszkodott.
Bátyja ezt nem fogadta el. Az ő hite az volt: minden embert egyenlő
szivvel kell szeretnünk; azt is, a ki hozzánk tartozik s azt is, a ki
más felekezethez tartozik, de még azt is, a ki egykor hozzánk tartozott,
de bűnös élete miatt a gyülekezetből ki kellett rekeszteni. Ennek minden
büntetése e földön abból állhat, hogy többé a gyülekezetben részt nem
vehet s az urvacsorát el nem nyerheti. Egyéb módon haragot, boszut,
neheztelést érezni és tanusitani iránta nem szabad.
Volt más vitájuk is.
Svájczban nyakra-főre büntették az uj hivőket. A büntetés a tanitókra
nézve számüzetés volt, a közönséges hivőkre nézve pénzbeli birság.
Fölmerült a hivők közt az a kérdés: vajjon pénzbirság esetén a hivő
önkényt fizessen-e vagy bevárja a végrehajtást, foglalást, becslést,
árverezést, ingó jószág hatósági elhurczolását?
A nagy apostolnak a zsidókhoz irt levelében találtak egy pontot, a hol
az apostol dicséri azokat a zsidókat, a kik Jézus követői lettek s e
miatt jószáguknak elzsákmányolását örömmel szemlélték. Ugy okoskodtak
tehát, hogy a hatósági végrehajtást, mely nem egyéb, mint zsákmányolás,
örömmel kell venni, tehát azt önkéntes fizetés által kikerülni nem kell.
Hencsey nem fogadta el ezt a nézetet, Imre öcscse pedig ehhez hajlott.
Sok szelid vitában hányták-vetették meg ezt a kérdést. A magyar hivőkhöz
intézett leveleiben Hencsey határozottan megállott a maga nézete mellett
s ezt ajánlotta hiveinek. Imre öcscse nem ajánlotta a maga nézetét, de
bőven ismertette a svájczi felfogást leveleiben.
Főleg vita közben s esti órákban cserélték ki eszméiket. Velük volt
gyakran Béla József is.
Munkanapon, hétköznapon nem jutott idő sétára. Műhely után pihenés s a
szentirásnak német nyelven való közös olvasása következett. Mind a kettő
serényen törekedett elsajátitani Luther szentirási nyelvét, Hencsey
őszre kelve már több izben tartott egyik-másik kisded gyülekezetben
egyházi beszédet. Bele akarta magát gyakorolni egészen.
Ünnepnapon korán keltek s már napfeljötte előtt kimentek sétálni. Utjok
messze-messze vezetett vagy a tó partján Wollishofen felé, vagy a Limmat
partján Wipplingen felé. Valami különös ösztöne vagy vágya volt azonban
Hencseynek a temetőben tölteni a reggeli időt.
Az a gyönyörü sétány és fáskert, mely a Rämi-útra dül s melyet ma
ó-temetőnek neveznek, akkor még temető volt. Korán se oly diszes, annyi
és oly szép siremlékkel korán se behintve, mint az olasz és franczia
temetők, de az áhitatnak s a másvilági életre néző gondolatoknak
fölkeltésére csak oly alkalmas, mint azok. Ide vonzotta Hencseyt bánatos
lelke.
Százszor eszébe jutott: ha ő ide jutna, ha neki itt idegenben kellene
meghalni.
De ezzel a gondolattal nem tudott megbarátkozni.
– Hazamegyek, édes öcsém, ugymond, még sok dolgom van otthon. Csak a
tavaszt várom, vagy talán meg se várom, hazamegyünk.
Nem várta meg a tavaszt.
Novemberben betegeskedni kezdett. Ugy érezte, hogy testi ereje
szemlátomást és rohamosan fogy. Még se ő, se közellévői nem gondoltak
talán arra, hogy nagy beteg, de már nagy beteg volt. Ugy látszik,
tüdejét támadta meg orvul a nyavalya.
Nem lehetett csodálni.
Sok emberre s kivált sok fiatalra, kinél kialszik az élet, mint a
gyertya, azt mondja a magyar közmondás: megölte a buzgóság.
Hencsey egész nap a legnehezebb kovács- és lakatosmunkát végezte tűzzel,
vassal, pörölylyel, nehéz vasreszelővel. Lelkiismerete szerint első
akart lenni a munkában. Példa társai közt. Kora reggeltől késő estig
tizennégy óra volt a munkaidő. Izom megernyedt, tüdő és sziv kifáradt a
nehéz munkában. Dolgoznia kellett, mert hiszen szegény kézműves legény
volt. Ételét, italát, hajlékát, ruházatát, hazamenő utiköltségét csak
mindennapi munkával lehetett megkeresni. Becsületükre kellett válnia
azoknak is, a kik az idegen országban körülötte voltak s azoknak is, a
kik otthon maradtak s a kikhez lelke haza vágyott.
Volt olyan téli nap, a mikor álmatlanul, lázas nyugtalanságban töltötte
az éjszakát s hajnalban alig volt ereje kemény nyoszolyájáról fölkelni.
De azért erőltette a munkát. A buzgóság hajszolta előre. Volt eset, a
mikor a nehéz pöröly kiesett a kezéből. Mestere emberséges ember volt.
Gyakran kivette kezéből a vasat, rászólt, tegye le a bőrkötényt, menjen
ki egy-két órára pihenni a szabadba.
Ha már igen gyöngének érezte magát, gyakran szót fogadott. A
Niederdorf-út, a hol műhelye és lakása volt, közel van a
Limmat-folyóhoz, s azzal egyenközüen halad az Unterstrass nevü városrész
felé s a szőlőhegyek felé. Ilyenkor ki-kiment a folyó partjára, órák
számra elnézte a hullámok csendes vonulását s elhallgatta a malmok
zugását. A malmok hidján gyakran átment arra a térre, a hol most az
árvák háza áll s ha kis gyermekkel találkozott, megállitotta, nevét és
szülőit megkérdezte tőle s Isten áldásával eresztette tovább.
De ha jobb napja volt is, éjjeli pihenője még se volt pihenő. Imádkozott
sokáig. Szülőinek és ismerőseinek, hazájának és az embereknek
üdvösségeért meleg fohászokat bocsátott az éghez. Azután elővette a
szentirást s olvasgatta nagy gonddal és figyelemmel. S irdogálta szép és
hosszu leveleit Magyarországon hagyott hiveihez. Sokszor elmult éjfél, a
mikor szemeit álomra hunyhatta, a mikor mécsét eloltotta. S nyáron négy
órakor, télen hat órakor már talpon kellett lenni s munkába állani.
Ilyen élet nem tarthatott soká. A testnek a föld felé, a léleknek az ég
felé kellett sietnie.
Sietett is.
Az 1843-ik évi szent karácsony ünnepeket s a következő uj évet még
fentöltötte. Még részt vett a gyülekezetben s sürü könyhullatással
rebegte imáit s énekelte a hivőkkel egyetemben a szent zsolozsmákat.
Magához vette az urvacsorát is. Január 24-én ágynak esett.
Mestere és házigazdája Michel Jakab szivesen adott neki tanyát, de a
czéh szabályai s a város törvényei szerint három nap után be kellett
költöznie a közkórházba. Hencsey szivesen nyugodott meg ebben. Hiszen ő
tisztelte a törvényeket, megtartotta a rendet és szerette az embereket.
Volt azonban Zürichben egy jámbor néne, egy buzgó hivő, a ki már jól
ismerte Hencseyt s szerette a hivők szent szerelmével e buzgó ifjut. A
neve volt Raschy Anna. Hivő volt már 1836 óta. Élt férje is, a ki
kádármester volt, de az uj hivők közé soha be nem lépett. Feleségét
azonban szerette és becsülte s az uj hit gyakorlásában nem zavarta. Volt
egy kis lányuk is, Borbála nevü, akkor tizenkét esztendős.
Ez a Raschy Anna elment Michel Jakabhoz s elment a kovácsok és lakatosok
czéhmesteréhez s mindegyiktől elkérte Hencseyt. Ne vigyék őt a kórházba,
adják át neki, ő ugy fogja ápolni, mint édes anyja.
Oda vitték. A jámbor hivő asszony adott neki szép napos, meleg szobát,
tiszta ágyat, betegnek való jó ételeket s kegyes és éber gondviselést.
Otthon, szülőföldén Szent-Péter-Urban se lett volna hivebb és gyöngédebb
ápolása.
Imre öcscse és Béla József is odamentek ápolónak, vigasztalónak.
Mellette voltak felváltva éjjel-nappal.
– Látogassátok a betegeket!
Szentséges szent tanácsa és régi tanácsa ez a szeretet egyházának. Az
igazi szeretet lángelme erejével bir. Csodákat tesz, találékony, mindig
jó arcza van, kifáradhatlan abban, hogy enyhülést, örömöt, vigasztalást
nyujtson, boldogságot teremtsen. De összes tevékenysége közt egyik se
fönségesebb, mint a csecsemő ápolása s mint a betegek látogatása.
A beteg élni akar, de ereje gyönge hozzá. Örülni akar, de fájdalmai
vannak. Remélni szeretne, de gyakran mozdulni sem bir. Áhitja a
napfényt, a mezőt, a virágot, a jókedvü társaságot. Mindent pótolni tud
a beteglátogató, ha szeretettel közelit hozzá s nála tölti az ébrenlét
idejét.
Föltámasztja a haldokló reményt, visszaidézi az eltünő ábrándokat,
megemlékezik a beteg multjának derüs pillanatairól s együtt szövi-fonja
vele a felüdülés jövendő terveit.
A legnagyobb jóltevő az, a ki a haldoklónak arczára mosolyt tud
varázsolni.
A halál se oly bátor, ha, mikor benéz az ablakon, ott találja a beteg
ágya szélén a hű baráti sziveket. Vissza-visszasompolyog s oly
pillanatra vár, a mikor a beteget egyedül találja.
A beteg napról-napra gyöngébb lett. Erős lázak gyötörték. A halál
kikerülhetlennek látszott. Eszmélete mindig tiszta volt. Huszonegy napig
egy órára se hagyták el. Vagy Imre öcscse, vagy Béla József mellette
volt. De a jámbor Raschyné is.
És ott volt mellette a kis Borbála, a vidám, piros képü, édes, jókedvü
lányka.
Az ugráncsi fiatal lánykák nem nagyon szeretnek a betegek körül tölteni
időt. Nem is természetük. Futkározni, játszani, kaczagni, apró kis
dolgaikat elfecsegni: erre valók. De ez a kis lányka kivétel volt. Oda
vitte Hencsey ágya mellé kötését, varrását, könyvecskéit, babaruháit s
ott mulatgatott mellette egész napon át. Kutyának, macskának, tyuknak,
ludnak, galambnak dolgait ott mesélgette órák számra.
Megaranyozta azt a sötét felhőt, mely ott gomolygott a haldokló feje
fölött s melyben a halál üldögélt.
Hencsey Imre ezt irta róla az otthonvalóknak:
– Ha irtok, szerelmes atyámfiai, el ne feledkezzetek a jó nénéről,
Raschy Annáról. De megemlékezzetek kis lányáról is, Barbaráról,
küldjétek el hozzá jó kivánságtokat s imádkozzatok boldogságáért, mert
megérdemli.
Kérdezték Hencseyt: megirják-e haza szüleinek s hiveinek az ő
betegségét?
– Ne irjátok meg, ne okozzatok szomoruságot. Megsegit az Isten s
tavaszra hazamegyek. Ha pedig az én Uram Istenem kegyelméből át kell
mennem a másvilágra: megtudják azt ti általatok akkor is, elég ez az egy
fájdalom az ő szivüknek. De akkor megirjátok azt is, hogy ne
szomorkodjanak, hanem örüljenek az ő szivükben, mert Istennek rendelése
ment teljesedésbe. Ő méltónak tartott engem arra, hogy magához
szólitson.
Máskor azt kérdezte Imre öcscse: mit irjon Kovács Józsefnek?
– Egyebet ne irj, csak azt, hogy vigyázzon. Mert a sátán még az erőseket
is megkisérti, hát még a gyöngéket!
Szobájának ablakjai napnyugot felé néztek.
Márczius 14-ik napjának virradójára egész éjjel nem aludt. Lassu hangon
hol imádkozott, hol szent dolgokat magyarázott. Mellette volt Imre
öcscse is, Béla József is s a jó Raschyné. Németül már nem tudott
beszélni. A haldokló agy csak az anyanyelvet birta.
Szürkületkor azt mondta:
– Szeretném látni a nap keltét. Arra van az én földi hazám. Forditsátok
az ágyat arra, hadd lássam!
Megtették kivánságát.
Nyolcz órakor azt mondta:
– Ha Isten ugy rendelte, hogy haza ne mehessek, engem abba a nagy
temetőbe ne temessenek, hanem az idegenek temetőjébe. Ott nem
háborgatnak, nem tiporják le a füvet.
Kilencz óra után nyugtalan lett.
– Szeretnék felülni!
Béla József és a kis Borbála volt mellette. Béla hozzáment s kezeivel
feltámasztotta.
Akkor azt mondta Hencsey, egyik kezét a kis leány fejére téve, Bélához
intézve szavait:
– Vigyázz! Szeresd azt, a ki meghalt és él!
Letette fejét vánkosára, szemeit behunyta s pontban tiz órakor szép
csendesen elaludt.