(Hencsey sürgeti hazulról a leveleket. – A két Aschmann testvér. –
Hencsey Langnauban. – Debruner élete története. – Hogy vannak otthon?)
A levelek ritkán jöttek Magyarországból. Ez kissé türelmetlenné tette
Hencseyt. Az 1843. évi január 9-iki levelében némi szelid
szemrehányással illeti hiveit. E levelét özvegy Véber Katalin asszonyhoz
czimezte. Kegyes, jólelkü nő volt s szintén hivő. Utolsó itthonlétekor
téritette meg Hencsey. A József-téren lakott Pesten a Hanzély-házban.
Azért intézte hozzá levelét, mert azt hitte, hogy talán egyéb hiveihez
intézett levelei nem jutottak kézhez.
– Elgondolhatjátok, – igy ir, – hogy az igazat nekem meg kell vallanom,
itt az atyafiak tudakolják tőlünk, irtatok-e hozzám levelet s nekem azt
kell felelnem, a mi igaz, hogy nem. Csodálkoznak rajta velem együtt,
hogy miért nem irtok. Kivált Denkel János, a ki pedig tanitó.
Különösen Bámer Ferenczet inti e levélben s kéri meg egyuttal, hogy a
magyarországi gyülekezetek dolgairól nyujtson részletes tudósitást. A
mit Bámer meg is tett, a mint később majd rátérünk.
Az uj évet, az 1843-ikit, Hencsey szorgalmas műhelybeli munkával s
tanulással töltötte el. A mellett arra törekedett, hogy a jelesebb
svájczi atyafiaknak, kiváltképen a tanitóknak és téritőknek
élettörténetét följegyezze s ezt például, intésül, oktatásul magyar
hiveivel közölje.
Mi mindenre ki nem terjedt e buzgó fiatal ember figyelme! Hátha még a
mindennapi kenyérért mindennapi nehéz munkát nem kellett volna végeznie.
Talán emlitettem már, hogy Zürichben és környékén ekkor négy tanitó,
négy téritő működött. Az idegenek némi gúnynyal püspököknek is nevezték
őket. Fröhlich, a két Aschmann testvér és Debruner János volt ez a négy
»püspök«.
Fröhlich életét már ismertettem vázlatosan s működésének és
szenvedéseinek történetét is. Fröhlichnek ebben az évben végkép el
kellett hagynia Zürichet, mint állandó lakost nem türte meg ott a
hatóság, átköltözött Straszburgba, mely akkor Francziaországhoz
tartozott s téritő munkáját ott folytatta. Csak annyit engedtek meg
neki, hogy svájczi gyülekezeteit vagy legalább a zürichit
meglátogathassa. Meg is tette gyakran s ilyenkor néhány napot hivei s
Hencsey társaságában tölthetett el.
A két Aschmann testvérről Hencsey följegyzései után ennyit tudunk:
Gazdag molnármester és malomtulajdonos volt Zürichben az öreg Aschmann.
Sok gyors vizü folyó van Zürich körül: a Limmat, a Sichl s ezek
mellékfolyói. Melyiken volt a malom, Hencsey nem jegyezte föl. Volt a
gazdag molnárnak háza, telke, boltja is a városban. S volt három fia és
egy leánya.
Idősebb fia János s második fia Jakab. Ezek 1837-ben áttértek az uj
hitre s magukhoz vonzották leánytestvérjüket is. Apjuk, anyjuk s a
harmadik fiu tudni se akart az uj hitről. Fájdalmas jelenetek törtek ki
a család kebelében. Az öreg Aschmann törhetetlen volt. Egyházának lelkes
hive s valami előljárója is. Buzgó kálvinista. Mikor szép szava, intése,
könyörgése, parancsolása nem használt: legsulyosabb apai jogához
folyamodott. Fiait testileg fenyitette s mikor ez se használt: megvont
tőlük minden segitséget. Az apai háztól s a malomból elverte őket.
A két fiu, tele az uj hit legyőzhetetlen buzgalmával, istennek ajánlta
lelkét, szó nélkül tűrt mindent s apjának sujtó kezét is megáldva,
elhagyta a közös hajlékot s ment a világba két kezével keresni a
kenyeret s tanulni és tanitani. Vitték magukkal hugukat is, a kinek
nemsokára szerencséje is akadt s 1842-ben férjhez ment.
Az apa elbusult, elkeseredett családjának e szétesésén. Nem volt
maradása se a malomban, se a háznál, se a boltban. Otthona siralomházzá
vált. Utóbb eladta mindenét s józanul, becsületesen, tékozlás nélkül, de
szomoruan töltötte napjait és éveit. Találkozott vele Hencsey is s a
fiatal ember tapasztalatlanságával s a mély hitnek bátorságával
törekedett kiengesztelni ő is. Eredménytelen volt buzgósága.
– A mi urunk Istenünk ugy akarta, hogy szive kemény maradjon.
E sóhajtással hagyta abba kisérleteit.
Annál buzgóbb tanitó lett a két testvér. Tehetséges, eszes és komoly fiu
volt mind a kettő; János is, Jakab is. Nagy elemi tudással s a szentirás
csodálni való ismeretével, szelid és komoly lélekkel téritett és
buzgólkodott mind a kettő. Annyira, hogy már Hencsey oda menetele előtt
tanitóknak ismerték el őket mind a zürichi, mind a környékbeli
gyülekezetek Neumünszterben, Wytikonban, Zollikonban, Wollishofenben és
Dietlikonban s másutt is. Mind e helyeken megfordult hol az egyik, hol a
másik Aschmann kiséretében vasárnaponként Hencsey is.
Elment Hencsey távolabbra is.
Bernhez nem messze van Langnau az Emmenthalon. Népes és iparos városka.
– Akkora gyülekezet van ott, irja Hencsey, csak nénéink többen vannak
két száznál, az atyafiak pedig még többen.
Kegyes és buzgó tanitó volt itt is. Nevét nem jegyezte fel Hencsey.
Azelőtt Bernben volt városi elemi iskolaigazgató. Áttért, uj hivő lett s
megkeresztelkedett. De nyomban bejelentette a följebb való hatóságnak s
egyuttal ajánlkozott továbbra is s még nagyobb buzgósággal a tanitásra.
A tanács ezt nem engedte meg, sőt állásától nyomban felfüggesztette. De
minthogy kitünő tanitó volt, derék buzgó embernek ismerték s a városban
általában szerették: nem akarták elkergetni s kenyerétől megfosztani:
egy évi időt engedtek neki, hogy megtévelyedett gondolkozásától
megszabaduljon s az egyházhoz ismét visszatérjen. Hiában volt. Nem tért
vissza, sőt annál lelkesebben tanitotta az uj hitet. A vége az lett:
számüzték a városból. Mikor Hencsey ott járt: akkor Langnauban volt
tanitó »püspök«.
Nagy lelki örömmel fogadta Hencseyt. Az idegent, a messze földről ide
bujdosó testvért, a pogány magyarok ivadékát. Ime az erős hit
megmozditja a hegyeket s isten akarata kiterjed mind az egész föld
kerekségén!
Ily szavakkal mutatta be a tanitó Hencseyt a gyülekezetnek. Hencseyt
könyekre fakasztotta a gyülekezet áhitatos szent éneke.
Ő maga is tartott egy kis beszédet.
– De nem szólhattam sokáig, – irja. – A mint szeretett atyánkfiainak és
nénéinknek a mi Urunk Jézus Krisztushoz szálló lelkét láttam, erőt vett
rajtam is az érzés és eszembe jutott, hogy én vagyok itt a legkisebb és
a legerőtlenebb!
A negyedik tanitó az Aschmann testvéreknél, talán még Fröhlichnél is
nagyobb tanitó volt Zürichben ekkor Debruner, a kit már néhányszor név
szerint emlitettem. Ezzel volt együtt legtöbbet Hencsey. Ennek életéről
a következő adatokat jegyezte föl:
Debruner János Thurgauban született iparos szülőktől 1808-ban. Mint ifju
iparos legény Aargauba költözött s ott telepedett meg 1830 körül. Ott
vette föl az uj hitet, »ott született ujjá« 1833-ban s mindjárt a
következő évben elkezdett tanitani, szent gyülekezeteket tartani s
keresztelni. S nemcsak a kanton székhelyén Aargauban, hanem a
környékbeli falvakban is. Megnősült 1830-ban, felesége 1810-ben
született, aargaui lány volt s már mint menyecske tért az uj hitre
1835-ben. Sok gyerekük lett. Hatalmas, szép, erős alak volt mind a férj,
mind a feleség. Mikor Hencsey megismerkedett vele, tiz évi házasságuk
alatt már hét szép egészséges gyerekük született, három fiu és négy
leány, – de két leánytestvér ikrekként jött a világra 1836-ban. Ez
áldásos szaporaságot mint Debruner, mind Hencsey s utóbb Béla József és
Hencsey Imre is ismételten megirta Magyarországba az itteni atyafiaknak.
S mindig azzal az intéssel, hogy Istennek különös áldása a sok gyerek. A
házas felek hűséggel és szeretettel legyenek egymás iránt, egymást
igazán megbecsüljék, erejükre s egészségükre vigyázzanak; – akkor
várhatják istennek különös kegyelmét, ugymint az egészséges és sok
gyermeket s a földi boldogságot. Kövessék Debruner Jánosnak és
hitvesének ragyogó példáját.
Tanitásaira az első napokban nem ügyelt a hatóság. De a mikor már öt
gyülekezetet, öt istentiszteletet tartott: beidézték a városházához a
tanács elé. Városi hajdu élőszóval hozta az idézést. Ott kihallgatták,
maga igazolására fölhivták s azután megpirongatták. Egyuttal kimondták
határozatban s kiadták irásban is, hogy a tanitást, keresztelést,
gyülekezettartást egyenesen megtiltják s ha a tilalmat megszegi: mind
őt, mind azt, a ki házában az istentiszteletet megengedi, száz forinttól
négyszáz forintig terjedő birsággal, mint büntetéssel sujtják. Egyuttal
lelkére kötötték, hogy tévelygéseit hagyja abba, az egyháznak jámbor
bárányait tilos legelőre ne terelgesse, térjen vissza apáinak igaz
hitére s legyen az egyháznak hű fia.
Ő azonban ragaszkodott a maga mélységes hitéhez s tovább tanitgatott és
téritgetett. Csakhogy most már nagyobb óvatossággal.
– Ez után a város pandurjai, – igy ir Hencsey, – mindig keresték, mindig
leskelődtek utána, hogy őt elárulhatnák, de az Isten megerősitette őt s
ily módon két egész esztendeig tudta az évangyéliomot hirdetni. Mig
végre Isten rábocsájtotta a város pandurjait.
Panduroknak nevezi Hencsey a város közbiztonsági szolgáit. Más nevüket
magyarul nem tudta.
Debrunert s másik négy hivét 1836-ik évi márcziusban épen
istentiszteleten lepték meg a hajduk s vitték a tanács elé. Azt az
itéletet kapta, hogy a város területéről kiutasittatik, sőt örökre
számüzetik, de az elköltözésre, műhelye és vagyona kimozditására négy
heti időt kap.
Felesége épen várandós volt, a négy hét elteltével nem mozdulhatott.
Nosza fogták fülön Debrunert s vitték a börtönbe. Mikor felesége szült:
akkor kieresztették s a költözésre hét heti haladékot adtak neki. De
akkor aztán feleségével s öt gyerekével kénytelen volt útra kelni. A két
legkisebb gyereke a két iker lányka volt, hét hetes csecsemő.
Hová menjen? Hol hajthatja fejét nyugalomra?
Szülőföldét Thurgaut jelölték ki számára. Odament.
Ott se szivesen látták, mint uj hivőt. A mint odaért: azonnal behivták
fegyvergyakorlatra. Nem ment be, feleségét és kis gyerekeit nem
hagyhatta. Karhatalommal bevitték s börtönbe zárták. Innen hamar
kiszabadult ugyan, de maradása még se volt otthon, ez év deczember
havában Zürichbe költözött. Ez nagy város volt, a téritők ellen még se
fenekedett ugy, mint a kis városok.
Lelke és buzgósága nem hagyta nyugodni. 1838-ban ellátogatott Aargauba
régi hiveihez. Két hajdu nyomban lefülelte s vitte a tanács elé. Öt heti
börtönt kellett e miatt szenvednie. Két év mulva 1840-ben ujra
visszatért, ujra elfogták s a börtönbe kisérték. A miért megszegte a
tilalmat s ujra hirdette az igét.
Nem nyugodott meg az itéletben. Fölvitte az ügyét a legfelső biróságig.
Nyilvános tárgyaláson maga fejtette ki igazságát. Nem sértette a
közerkölcsöt s a köztársaság törvényeit. Isten igéjét hirdette csupán, a
hogy azt a szentirásban találta. Mi hát a bűne? Miért kell neki
üldöztetést szenvednie?
Mind nem használt semmit. A legfelső biróság elitélte kilencz heti
fogságra s 70 frank pénzbüntetésre. A hatóság iránt engedetlennek lenni
nem szabad. Hogy pedig a hatóság mit tilt vagy mit parancsol: azt a
legfelsőbb biróság nem birálgatja. Igy származott büntetése.
Azóta nyugalma van.
Zürichben nem bántják. Ott megelégedtek Fröhlich számüzetésével. Azóta
kétszer megfordult Aargauban is, de az Isten egyszer sem szolgáltatta át
a fogdmegek kezébe.
Ime ez Debruner élettörténete Hencsey szerint. Utódai ma is élnek
Svájczban.
Hencsey folyton aggódott, hogy otthon Magyarországon elszélednek hivei,
mint a nyáj, a melynek nincs őrizője s meggyöngülnek hitökben. Debrunert
is rábeszélte tehát, hogy ő is irjon leveleket a magyarokhoz. Irt is.
Természetesen németül. A pestiek aztán leforditották a leveleket
magyarra s ugy küldözték szét a németül nem tudó hiveknek.
Hencsey arra is szakadatlanul intette hiveit, hogy őt a magyarországi
gyülekezetek és egyes atyafiak állapotáról gondosan értesitsék. Hogy
addig is, mig hazamehetne: intést, oktatást, jó tanácsot, buzditást
nyujthasson levél utján, a mennyire szükségesnek látja.
A jelentések minden oldalról beérkeztek hozzá.
Legbuzgóbb, legszorgalmasabb tudósitó volt Bámer Ferencz, a
székesfehérvári születésü nazarénus. Kovács József is rendesen irt ugyan
Nemesfaluból, de ő az összes hivek és téritők sorsát onnan a Balaton
partjáról nem tudhatta, de Bámer Pesten és Budán lakott, az ország
központján, ő mindent tudhatott.
Ihász Gyuri és Rajki János még az 1842-ik év végén elhagyták Bécset s
lementek Pestre. Hencsey Imre azonban ott maradt s ő onnan kimozdulni
nem is akart. Lelke csak azzal a vágygyal volt tele, hogy Lajos bátyja
után mehessen Zürichbe. Annak kezétől akarta a szent keresztséget
elvenni. Visszatérni Magyarországba egyelőre nem akart. Ha visszatér:
szülőit ki nem kerülheti. Attól pedig méltán tarthatott, hogy ha egyszer
hazamegy: szülői őt többé hazulról el nem eresztik. Idegen országba,
messze földre semmi esetre. Neki pedig bátyját látnia kell.
Szegény jó fiu, alig sejtette azt a magasabb végzetet, mely őt Lajos
bátyjának fölkeresésére unszolá.
Bámer levelei tiszta képet nyujtottak a magyar nazarénusok állapotáról.