(Zürichi szokások. – Hencsey munkát kap. – Fröhlich oktatja Hencseyt. –
Az év végén.)
Később több levélben részletesen is megirta a magyar hivőknek a svájczi
gyülekezetek hittételeit, szervezetét s szertartásait. Sőt több
kérdésben saját eltérő nézeteit is, de e levelek, fájdalom, valószinüleg
mind elvesztek. Hozzám a következő 1843-ik évről két levelénél több nem
jutott.
Az éjjeli értekezésnél Fröhlich különös érdeklődéssel kérdezősködött
Denkel Jánosról, valamint az uj hitvallásnak Magyarországon miként lett
elterjedéséről. Hencsey megadta a kellő felvilágositásokat, valamint
Fröhlich is megismerte vele az uj felekezetnek Svájczban és
Németországban való állapotát.
Hencsey nem akart sokáig terhére lenni házigazdájának, azért másnap már
korán reggel műhely után látott. Végig járta munkáért a szállón kivül a
város minden lakatos czégét, valamint ama gyárakat is, hol lakatos
munkára szükség lehetett. Mindamellett aznapon munkát még se talált, bár
Debruner és más hitrokon is segélyére volt.
További élményeiről hadd beszéljenek saját sorai:
– Jóskának vagyon munkája, de nékem nincs, de azért mai napon, ugymint
október 12-én irom Fröhlich szobájában nektek e levelet. Ez utolsó
időben az isten ő általa kezdte el az ő gyülekezetét épiteni és ő is kér
titeket általam, csak maradjatok meg abban, a mit a szentirás tanit és a
mit elkezdettünk.
– Bár én most munka nélkül vagyok, azért vasárnapig mégis itt maradok,
mivel még a vasárnapi gyülekezetben szeretnék részt venni, ha az isten
megengedi.
– Eddig irtam október 12-én, de mai napon az az október 13-án nekem a jó
isten ismét megmutatta az ő segitségét. Történt, hogy én, a midőn reggel
fölkeltem, el akartam menni a rendőrségre tartózkodási czéduláért. És a
midőn oda mentem, onnan elküldöttek a doktorhoz, hogy megvizsgáljon, ha
egészséges vagyok-e vagy sem, mivel itt ugy a szokás, hogy ha valaki
munkát akar venni vagy a városban akar maradni, magát a doktornál meg
kell vizsgáltatni és ha valami baja van, kórházba viszik és csak akkor
állhat munkába, ha kigyógyul.
– Igy tehát, a midőn én mentem a doktorhoz, ime jön eleibém egy lakatos
mester, a kinek műhelyében voltam is 12-én, de hiába. Igen barátságosan
beszélt velem, mivel ő is sok ideig dolgozott Bécsben és mondtam már
neki, hogy én is onnan jövök. Igy a midőn kérdezi, hogy hová megyek,
mondottam, hogy a doktorhoz, mivel itt akarok maradni vasárnapig. E
közben mondja nékem, hogy ő nála volna munka s hétfőn elkezdhetek
dolgozni. – A nevét is nékem mindjárt átadta irásban, hogy a
rendőrségnél csak jelentsem mint hozzája tartozója magamat, mivelhogy,
mint mondá, itt a vándorkönyvet mindjárt el szokják venni s egy jegyet
kap az ember reá.
– Igy tehát, édes atyámfiai, a jó isten nékem munkát rendelt, pedig már
azt akartam irni, hogy visszamegyek rövid időn hozzátok. És vissza is
mentem volna, ha az isten munkát nem rendelt volna, de most már hétfőn,
azaz október 17-én elkezdek dolgozni.
– Meddig maradhatunk, azt csak a jó isten tudja; de ha a tavaszig
megmaradhatunk is, mi azért mégis utazásunkat tovább nem folytatjuk,
hanem egyenesen hozzátok térünk. Ti pedig, kérlek az istenre benneteket,
ha csak lehet, megmaradjatok műhelytekben, mert erre szörnyen nehéz
munkát kapni és a mint halljuk, nagyon kevés a fizetés. A kinek két
forintja van, annak igen jó legénynek kell lenni; ez pedig a mi
pénzünkben csak négy forint, mert az itt való ezüst forint a mi
pénzünkben két forint és olyan pénzek vannak itt, hogy ki nem ismerjük
velük magunkat.
A lakatos mester, kit Hencsey e levélben emlit s kinek műhelyében munkát
kapott, Michel Jakab zürichi lakos volt s lakása és műhelye a
Kisvárosban Niederdorf-utczán 515. szám alatt volt. Sok iparos czégnek
és műhelynek volt akkor s van talán ma is Zürichben czime és czimere is,
mint nálunk szokás a vendéglőknél s boltoknál, de csak elvétve szokás a
műhelyeknél. Michel Jakab műhelye a Nagy Hajóhoz (»beim grossen Schiff«)
volt czimezve s egy kopott, fakó árboczos hajót ábrázoló mázolás az ajtó
fölé ki is volt függesztve. Ezt is megirta Hencsey az ő Imre öcscsének.
Később Michel Jakab is áttért az uj hitre. Hencsey téritette át s ő e jó
emberben nemcsak munkaadót, nemcsak házigazdát, hanem egyszersmind jó
barátot is nyert.
A zürichi dolgokról más észrevételei is voltak Hencseynek, mint a
melyeket föntebb közöltünk. Azt irja egyik későbbi levelében Kovács
Józsefnek:
– Tudd meg azt, szerelmes atyámfia, hogy itt nincs császár, nincsenek
mindenféle fejedelmek és herczegek, mint Bécsben, sem pedig palatinus és
egyéb mágnások és fényüzésben dobzódó papi fejedelmek, mint
Magyarországon, de még nemesek sincsenek. Itt minden ember egyenlő
polgár s mindenki a munkája után él. A vármegyének a neve kanton, annak
van egy tanácsa s a városi tanács is megvan s ezek végezik el a közönség
dolgát. Nincsenek itt katonák se, csak bizonyos napokon katonáskodnak az
emberek. Hanem van rendőrség, a mit policzájnak neveznek; ez mindenre
ügyel s a jövők, menők, utazók az ő szemeit el nem kerülhetik. Otthon mi
nálunk ilyen nincs, ott úti passzust se kérnek senkitől; azt se keresik,
kinek mennyi pénze van a zsebjében, egészséges-e, beteges-e? Az én elmém
sokat hánykolódik e fölött. Azért van-e e nagy vigyázás az emberekre,
mert szeretik őket, vagy pedig azért, mert félnek tőlük?
E fölött bizony már tapasztaltabb elmék is tünődtek, mint e szegény
fiatal magyar kézműves elméje.
Hencsey és társa Béla József, mielőtt Bécsből elindultak volna,
Likhardussal és Hencsey Imrével ugy beszéltek össze, hogy a mint majd a
körülmények változása hozza magával, s a mint majd a svájczi munkás
viszonyokat megismerik s Likhardussal és Imrével is megismertetik: ezek
is utánuk fognak menni Zürichbe. Ezt azonban Hencsey itt tartózkodásának
első idejében egyáltalán czélszerütlennek látta s azért sietve intette
Likhardust is, Imre öcscsét is, hogy Bécsből ki ne mozduljanak.
– Édes atyámfia Likhardus – irja egyik hosszabb levelében – Béla József
is köszönt és kér általam, hogy a midőn mi visszamegyünk, ha nekünk nem
is, tehát a pesti szegény atyafiaknak iparkodjál segitségére lenni és
azért ne próbálkozzál megindulni, hanem megmaradj a te műhelyedben, mert
mi is csak alig, hogy el tudtunk idáig jönni.
– Továbbá édes testvérem Imre, téged is kérlek, ha csak lehet, megmaradj
műhelyedben, hogy segitségemre lehess, ha szükség lesz rá, mert nem
tudom, mikor vetődöm vissza. Ne keveseld a fizetésedet, mert én se kapok
itt talán többet, pedig itt minden drágább, mint Bécsben.
– Arra pedig különösen serkentelek, hogy a könyvirásban szorgalmasan
foglalatoskodjál, mert most már látom, hogy könyvem jól van megirva.
Majd irok én te néked bővebben is levelet, mivel már megtudakoztam, ha
vajjon lehet-e itt magyarul nyomtattatni? Azt mondották, lehet és nem is
kerül sokba. Tehát a nyomatás árát megtudhatom és ha az atyafiak is
segitenek, akkor majd értesitlek, hogy te nékem az én könyvemet apró
betükkel egyes levelekben megküld és én azt ismét itt könyvnek összeirom
és kinyomattatom.
– Kérlek pedig édes öcsém Imre arra is, hogy mentül előbb felelj
levelemre, mert szomoru az én szivem, mivel egyszer azt álmodtam
utazásomban, hogy szegény édes atyámat eltemették s minden jószága
prédára ment s mikor én hazamentem, semmit nem találtam. Kérlek tehát,
ird meg, mit irt édes atyánk és azt is, ha él-e vagy meghalt? Ha
meghalt, menj el haza és maradj otthon.
– Ajánllak pedig mindnyájatokat az ur Jézus Krisztus oltalmába. Legyetek
békességben és jó egészségben!
Szinte feltünő e levélben, hogy csak most jutott eszébe a vagyon
kérdése. Igaz, hogy most is csak ugy álmodta, hogy apjának minden
jószága elpusztult. Eddig az üdvözülés biztositásán s a hitbeli
igazságok ábrándjain kivül sohase jutott eszébe semmi más czélja az
életnek. A vagyon épen nem.
De megmagyarázza ezt is az a komolyság, melylyel az uj hitről irt
könyvét a magyar hivők számára mindenképen ki akarta nyomatni. Ehhez
bizony pénz kellett. Gondolt ugyan az »atyafiak« segitségére is, de a
teher nagyobbik sulya mégis csak az ő vállaira nehezedett volna. Ki nem
kerülhette tehát, hogy a vagyon kérdésére is egyszer-másszor ki ne
röppenjen gondolata.
Ezt a levelét különben Imre öcscse és Likhardus sietett közölni a
magyarországi hitrokonokkal. Ezeknek nagy megnyugvásukra szolgált, hogy
Hencsey azt a tudományt, melyet ő tanitott, Fröhlichnek és a svájczi
atyafiaknak tudományával megegyezőnek találta.
Hencsey, mielőtt állását Michel Jakab műhelyében elfoglalhatta, csaknem
egész hetet töltött Fröhlich házánál és társaságában. Ez idő alatt
mondta el Fröhlich neki életének egész történetét. Megismertette
családjával, de a zürichi, wiedikoni s több zürich-környéki
gyülekezetekkel s tanitókkal is. Ezek közt főleg Debrunerrel. Közölte
vele iratait és könyveit, melyek már nyomtatásban megjelentek.
Fröhlich ekkor irányozta Hencsey figyelmét János apostolnak Jelenésekről
irt csodálatos könyvére. Fröhlichben nagy csodálkozást gerjesztett
Hencsey tudatlansága.
Jánost ama szent káprázat, melyet könyvében leir, Páthmósz szigetén
lepte meg. Beszélgetés közben Fröhlich többször emlitette e sziget
nevét. Hencsey azt kérdezte:
– Hol lehet az a sziget?
– Hogy kérdezheted azt édes testvérem? Hiszen ott van az égei tengerben
Görögország és Kis-Ázsia között.
Csakhogy Hencsey az égei tengernek se hallotta hirét soha. Se nem járt
ott, se nem tanult vagy hallott róla semmit.
Fröhlich faggatásaira aztán lassanként kitünt, hogy Hencsey a kis falusi
iskola elemi tudományánál többet, irásnál, olvasásnál s némi
imádkozásnál egyebet soha nem tanult. A földrajzról azt se tudta, mi fán
terem. De ez neki nyugtalanságot nem okozott. Azt felelte Fröhlichnek:
– A mi urunk Istenünk engem arra választott ki, hogy én csak az ő szent
igéjét ismerjem s ahhoz ragaszkodjam.
Fröhlich nagyon elmerült János álomszerü látományaiba s nem egy korabeli
eseménynek s nem egy vallásos eszmének magyarázatát egyenesen a
Jelenések könyvéből származtatta. Ezt csak rejtélyes, titkos, kegyeskedő
fejtegetésekkel tehette. Órák számra beszélt ezekről Hencseynek. Benne
azonban ehhez semmi fogékonyságot nem talált. Hencsey csak a szentirás
egyszerü igéihez s itthon megirt könyvének tanaihoz ragaszkodott.
A legközelebbi vasárnapon, október 16-án részt vett Hencsey az
istentiszteleten, vagy mint mondani szokták, a szent gyülekezetben.
Ezt egy bérelt háznak tágas szobájában tartották s közel százan voltak
jelen. Zürich kanton ekkor már elnézte az uj hivőknek, hogy bent a
városban magánosoknál, vagy bérelt helyiségben rendes istentiszteletre
összegyülekezzenek. Aargauban például még ekkor sem engedték meg ezt, a
mint már erről megemlékeztem.
Másnap munkába állott Hencsey s a következő hónapokat egész az év végéig
s azontul is szorgalmas munkában, szentirás olvasásban s a német nyelv
tanulásában töltötte el. Egyelőre nem tanitott. Itt nem is volt arra
szükség, hogy tanitson. De erre alig is lett volna képes.
A vallásos nyelvnek megszabott és megszokott szólásai, igéi és mondatai
vannak, melyeket magyar nyelven Károli Gáspár, német nyelven Luther
bibliaforditása alkotott. A magyart ismerte Hencsey, de a németet nem.
Mig a német nyelven századok óta megszokott igéket és mondatokat meg nem
tanulta: addig a bibliaolvasásban jártas svájcziak előtt félreértések
nélkül tanitó beszédet nem mondhatott.
Szorgalmasan részt vett a vasárnapi gyülekezetekben s türelmetlenül
várta naponként Denkelnek s a többi pesti atyafiaknak leveleit, kikhez
nemcsak ő, hanem Fröhlich és Debruner is irtak még október első felében.