(Az utazás. – Münchenben. – A hauptwyli társalgások. – Találkozás
Fröhlichhel.)
Hencsey tehát elindult utolsó útjára hű kisérőjével, Béla Józseffel,
hogy fölkeresse és szinről-szinre lássa Fröhlichet és a svájczi
atyafiakat.
Összes pénzecskéjüket Hencsey vette magához s minden osztozkodás nélkül
ő teljesitette az utazással járó közös kiadásokat. E közös gazdálkodás
azonban csak Salzburgig tartott. Hencsey gyöngéd figyelő lelke
észrevette, hogy az étel és ital szüksége nem egy időben s nem egyenlő
mértékben jelentkezett mindkettőjüknél. Ő szülőfölde szokása szerint
némi bort ivott, társa pedig a tótos felvidék szokása szerint pálinkát
vagy sört az úti fáradalmak ellen. Ámde azon a vidéken a bor sokkal
drágább, mint a másik két ital. A közös gazdálkodásból ily módon hű
társában kedvetlenség támadhatna. Nehogy tehát a sátán incselkedése
viszályt támaszszon köztük, Salzburgban kétfelé osztotta az egész pénzt.
Mindegyikük azt tegye pénzével, a mit akar.
– Mert tudja a jó isten, irja Hencsey, hogy én senkit nem kivánok lábam
alá vetni, hogy én rajta tapodjak és senki fölött uralkodni nem akarok s
azért békességben utaztunk, mert az osztozás nem haragból, hanem szép
egyetértéssel esett meg köztünk.
Hencsey meglehetős részletességgel irja le az utazás folyamát. Elégnek
vélem, ha ebből csak a főbb részleteket emelem ki.
A bajor határszélen, miként irja, mindegyiküknek külön-külön tiz
forintot kellett felmutatni, »mely a mi pénzünk szerint husz forintot
teszen«, – annak igazolására, hogy saját erejükkel keresztül tudnak
menni az országon s könyöradományokhoz folyamodni nem lesznek
kénytelenek.
Münchenben, Bajorország fővárosában ekkor már volt egy kis nazarénus
gyülekezet. Meg kell jegyeznem, hogy tagjai se itt, se Svájczban, se
Németországban nem nazarénusoknak nevezik magukat, valamint a világ se
ugy nevezi őket. Ők magukat ujra keresztelőknek vagy uj hivőknek
nevezik, németül Neutäufer vagy Neugläubiger. Mint nálunk is ez idő
szerint csak hivőknek nevezik egymást maguk között. Münchenben is főleg
iparosok s legények voltak a gyülekezet tagjai. Ugyanitt a különböző
irányba induló téritőknek is volt már akkor rendes találkozási helyük.
A kis gyülekezet tanitója itt bizonyos Kohk nevü, eredetileg svájczi
származásu értelmes iparos volt. Ez vezette a gyülekezet ügyeit, adott
utmutatást a téritőknek s tartotta fenn az összeköttetést Fröhlichhel.
Hencsey fölkereste őt. Név szerint már ismerték egymást. Kohk a
legnagyobb barátsággal és előzékenységgel fogadta Hencseyt, ki itt
társával együtt egy napot töltött. Irt is egy levelet innen Imre
öcscsének Bécsbe egy épen oda induló téritő által, a kinek azt kézhez
kellett volna szolgáltatni. A levél sohase jutott el öcscséhez. Hencsey
nem jegyezte föl e téritő nevét.
Münchenből vasuton mentek Augsburgba. Hencsey ekkor utazott először
vasuton, otthon levő társai pedig ilyet még csak nem is láttak soha. Meg
is jegyzi, hogy azt az utat, mely gyalogszerrel 18 óra járás, a gőzkocsi
fél óra alatt tette meg, pedig utközben nyolcz állomáson állapodott meg.
Augsburgból Lindau felé a Westach völgyén mentek, körülbelül azon az
úton, melyen ma vasutvonal halad. Schwabmünchenben megállapodtak egy
napra, mert e gazdag iparu kis városban volt néhány hitrokonuk, kit meg
akartak látogatni. Hencsey kegyes kötelességnek tartotta a külföldi
testvéreket mindenütt meglátogatni, a hitben őket erősiteni vagy
buzgóságuk láttán uj erőt gyüjteni.
Kemptenből nem az Iller völgyén, hanem Isnyn keresztül mentek Lindauba,
a hol Hencseyt, a mikor megpillantotta a bodeni tavat, élénk honvágy
lepte meg, szomoru ábránddal gondolván vissza a Balatonra s az ennek
szomszédságában fekvő kedves szülőföldjére.
– Erőt vett rajtam, irja, az emberi gyöngeség, ugy, hogy alig tudtam
mozdulni, meg kellett állapodnom és szememet a vizre szegeztem. Mintha
csak azt sugta volna valaki, forduljak vissza és térjek vissza, a hol
test szerint való rokonaim laknak. De azért meg ne itéljetek, mégis csak
előre mentem, hogy lélek szerint való atyánkfiait láthassam, a melyre el
is segitett a mi Urunk Istenünk.
Itt gőzhajóra ültek. Hencsey kiszállt Rohrschachnál, mert ő Hauptwyl
felé akart menni. Béla is szeretett volna vele maradni, de ő már
kijelentette a hajóskapitánynak, hogy ő Konstanzig megy, tehát itt nem
mert kiszállni. A két ifju itt néhány napra elvált egymástól és csak
Zürichben találkozott ismét október 11-én.
A hauptwyli telepről már szóltam. E kis falu alig számlál két ezer
lelket. Thurgau kanton déli határszélén fekszik a bischofszelli
kerületben, gyönyörü völgyben s egy kisded patak partján, mely a
niederwieli erdőségekben, Szent-Gallen kantonban ered. E patak a
hauptwyli határban kis hegyi tavakat alkot. A falu lakosai mind gyárosok
és iparosok, szövőiparral és kelmeföstéssel foglalkoznak, de némi
szőlőmiveléssel is.
Emlitettem már, hogy itt több év óta állott fenn egy kis ujhivő
gyülekezet, melynek tagjai azonban főleg csak egyetlen festőgyár
személyzetéből kerültek ki. Innen terjedt a felekezet a szomszéd
községekre s különösen Waldkirchre is, mely ide fél óra járásnyira
fekszik, de a mely már a szent-galleni kantonhoz tartozik s jelentékeny
község.
Hencsey látogatására a hauptwyli gyártulajdonosokat Fröhlich már
figyelmeztette s azonkivül Hencseyt Kohk is ellátta ajánló levelekkel.
Mégis meglepte őt az a kitünő figyelem s áradozó, noha zajtalan
vendégszeretet, melylyel itt fogadták. Az igénytelen magyar fiu, a
szegény bujdosó iparos legény minden fáradalmát megjutalmazva érezte e
fogadtatásban. A gondviselés áldó kezét ismerte föl abban, hogy
ismeretlen létére oly messze földön is oly nagy kitüntetésben részesült.
Hitében és törekvéseiben csak még jobban megerősödött.
Sokáig késni nem akart itt, de egy napot s éjszakát mégis el kellett
töltenie. Vasárnapon, október 9-én este ért ide. Az isteni tiszteletről
már elkésett, de a gyülekezet tagjai mégis összejöttek kedvéért s
egymással késő éjszakáig nagy bizalommal és lelki gyönyörrel
beszélgettek. A két gyárur s családjuk tagjai a munkások közt annyira
elvegyültek, hogy Hencsey köztük a társadalmi és vagyoni különbséget föl
nem fedezhette.
Értesitették az uj felekezetnek állásáról. Ismertették előtte
hitvallásuknak alaptanait s szertartásaik módját, a mint azokat Fröhlich
tanitotta és tanitja. Különös tisztelet látható jelenségei közt
emlékeztek Fröhlichről s a többi zürichi és aargaui tanitóról.
Önérzettel emlitették, hogy a hivők száma már tetemes s hogy
napról-napra szaporodik. Fájdalommal panaszolták el ama soknemü és
rettenetes üldözést, melyet a hiveknek régebben Thurgau, Zürich és Bern
kantonokban kellett, most pedig folytonosan Aargau s több más kantonban
kell szenvedniök.
Száz kérdést intéztek ő hozzá is.
Hencsey hasonló bizalommal és őszinteséggel beszélte el a magyarországi
hivők számát, személyes viszonyait és messze ható nagy és szent
törekvéseit. Mindezek uj dolgok voltak a hauptwyliek előtt.
Eleintén nem könnyen értették meg egymás beszédét. A magyar ifju
különben is gyenge és akadozó volt a német nyelvben s a mit tudott is, a
svábnak nevezett pesti szójárás szerint tudta. A svájczi ember megint
másként beszéli a népies német nyelvet. De lassanként mégis csak
összetörődtek. A legtöbb iparos soha hirét se hallotta Magyarországnak s
magyar nemzetnek. Volt azonban egy-kettő, a ki olvasott valamit a Bakony
erdejéről és Sobriról. Pár éve csak, hogy elmult a Sobri-világ s a német
népsajtó tele volt ennek hirével. Azt képzelték, a hány erdei fa: annyi
zsivány és utonálló s az egész ország csak erdőből és zsiványból áll.
A min legjobban csodálkoztak, az volt, hogy Hencsey a maga országában
történt üldözésekről nem beszélhetett s mindaz, a mi ott vele és
hiveivel történt, csak annyiból állt, hogy a páhoki esperes neki erős
szemrehányásokat tett s iratait elszedte.
A jó svájcziak azt hitték, hogy ha náluk a művelt helvét földön
házassági viszonyukat el nem ismerik, gyermekeiket erőszakkal elszedik,
isteni tisztelet tartását meg nem engedik, összejöveteleiket a rendőrök
szétverik, tanitóiknak az állandó lakást és nyilvános tanitást minden
kantonban megtiltják s nőiket az állam és az egyház ugy tekinti, mint
tilos ágyasság bűnrészeseit: akkor Magyarországban, abban a – mint
közülök sokan hitték – vad, félig barbár, műveltség nélkül való
országban a nazarénusokat legalább is kerékbe törik, ha megfoghatják.
Hiába, ők is csak németek voltak, a kik Magyarországról semmit se tudtak
igazán, de annál több rémséges dolgot képzeltek el. Annál kellemesebb
volt a csalódás, melyet Hencsey előadása után éreztek.
Hencsey másnap korán reggel akart útnak indulni, azonban házigazdái nem
eresztették el. Ott tartóztatták ebédre. A szives barátságot lehetetlen
volt visszautasitani s azért csak délután indulhatott útnak. Estére
Wylig ért s az éjszakát itt töltötte el. Következő napon, október 11-én
huzamos gyaloglás után alkonyatkor Zürichbe jutott s Fröhlichet rögtön
felkereste s megláthatta. Nevezetes pillanat volt ez az ő életében.
A mi után oly rég óta vágyakodott; a minek eléréseért még az ő gyöngéd
szive is kész volt a szeretett szülők akaratával ellenkezni; a mi után
álmadozott és a miről gondolkodni évek óta soha meg nem szünt:
meglátogatni a külső országi hitrokonokat, a valódi atyafiakat, a lélek
szerint való testvéreket s meglátogatni Fröhlichet, ki tudományával,
rendithetlen hitével, üldözött sorsával s nagy szenvedéseivel már régóta
világitó oszlop s követendő példa volt ő előtte: ime mindezt sikerült
elérnie.
Nagy alázatossággal borult térdre s mély áhitattal adott hálát az ő
urának, istenének, a ki érdemesnek találta őt mind e nagy kegyelemben
részesiteni.
Fröhlichhel való találkozását igy irja le:
– Örökké való dicséret és dicsőség legyen a mi Urunk Jézus Krisztusnak,
ki által fölserkentettünk a mindenható szent Isten nagy nevének
dicséretére. Ime az ő véghetetlen kegyelménél fogva megengedtetett
nékem, hogy ezen messze földön levő atyafiakat megláthassam és az ő
példájukra felbuzduljon az én lelkem, hogy titeket is felbuzdulásra
inditsalak és serkentselek az Ur Jézus Krisztusnak szent nevében. Ámen!
– Tudósitlak pedig, édes atyámfia, a mint már tudósitottalak is, hogy a
mint én napnyugtakor Zürichbe értem, egy utczán, a mely Niederhofnak
neveztetik, kérdezősködtem Fröhlich atyánkfiának lakása felől és a midőn
engem erről föl nem tudtak világositani, jött egy kis gyermek, ki nekem
megmutatta a lakást és oda elvezetett. Ezt is én a kegyelem jelének
vettem, hogy ime a világi férfiak és asszonyok nem tudják az ő lakását
és egy kis gyermek mutatja meg nékem azt.
– Midőn én a házba betértem, a mi atyánkfia nem volt otthon, de
nemsokára hazajött és azt kérdezte tőlem, honnan való vagyok. Én
feleltem, messze földről jöttem, én Magyarországból való vagyok. És ő
kérdezte: te vagy-e az a Hencsey Lajos, a kinek társa a tegnapi napon
Zürichbe jött? Én feleltem, én vagyok az; azért jöttem egyenesen ő
hozzá. Erre ő megölelt engem és ama szent csókkal illetett. Én sem
szólni, sem beszélni nem tudtam; ugy éreztem, mintha szivem egészen
elszorult volna és szemeimet elboritotta a könyhullatás. Alig tudtam
Kohk atyánkfiának levelét és az ő apjának levelét, melyet Hauptwylból
hoztam, neki átadni. Nagy szivességgel magánál tartott és nekem lakást
adott.
Béla Józsefre hivatkozott Fröhlich, mint a ki tegnapi napon jött
Zürichbe. Béla Konstánzból szintén gyalog tette meg ide az utat s ő már
hétfőn, október 10-én ide ért. Ugyanazon a napon, melyen Hencsey ide
ért, Béla már állandó műhelyt és rendes munkát is kapott.
Fröhlich és Hencsey csaknem az egész éjszakát értekezésben töltötték el.
Hencsey különösen tudni akarta, vajjon a tudomány, melyet ő irt és
hirdetett, megegyez-e azzal, melyet Fröhlich hirdet?
Az értekezés részleteiről nincs tudomásunk.
Hencsey csak annyit jegyez meg október 12-én kelt levelében, melyet Imre
öcscséhez Bécsbe intézett, hogy tudományuk megegyez.
– Hogy pedig, irja, röviden tudósitsalak benneteket az igazságnak
velejéről, én értekeztem Fröhlichhel. Azon mód beszél, a mint én irtam a
nálatok hagyott könyvemben; ezzel minden rendtartások megegyeznek.