(Hencsey levélben bucsuzik Kovácséktól. – Bécsbe ér és műhelybe áll. –
Bámer levele. – A lánczhid alapkövének letétele.)
Levele jun. 21-én kelt Szent-Péter-Urban és igy szól:
– Kedves atyámfia, tudtodra kivánom adni, hogy az én kivánságom annyira
beteljesedik, hogy szivem hálaadásra gerjed isten előtt. Hozzád ma át
nem mehettem és nem is mehetek; ezt eléggé fájlalom, de tudja az isten,
hogy én titeket szeretlek. Nem kell nektek elszomorodni, sőt inkább az
istennek kötelesek vagytok ti is hálát adni.
– Örüljetek a ti szivetekben, hogy az isten utat nyitott nekem ama
messze földön lakó atyafiaknak meglátogatására s kérlek inkább, hogy
valamint én érettetek imádságomban naponként isten előtt megjelenek, ugy
ti se felejtkezzetek el érettem imádkozni, hogy legyen az én utam
szerencsés, mely ha isten segitségével végbe mehet és egészségesen
hozzátok visszatérhetek, hiszem, hogy az Ur Jézus Krisztus által ez
nektek örömötökre válik.
– Csak arra intlek benneteket, hogy jól vigyázzatok s a hitben, melyet
Isten szivetekben feltámasztott, megmaradjatok s azon hit is bennetek
megmaradjon. Az Ur Jézus évangyéliumának követésétől semmiféle
nyomoruságban és szenvedésekben el ne álljatok. Ez legyen élteteknek
utolsó órájáig a ti zászlótok, mely zászló, mondom néktek, bevezet az
Isten országába.
– Kis gyermekeidet pedig, a mint mondottam, el ne hanyagold, hanem
tanitsd őket szorgalmasan, hogy ne nőjjenek föl bután, hanem
Isten-félelemmel, mely a bölcseségnek kutfeje. Ezek után maradok az Ur
Jézus Krisztusban atyátokfia.
Ki az idegentől e szavakkal vált el, minő megható lehetett annak bucsuja
az öreg jó szülőktől. Az a bucsu, mely köztük az utolsó találkozás volt.
Utazásuk gyalogszerrel történt, a hogy illett s a hogy szokásos volt.
Batyujokat is maguk hurczolták.
Pénze meglehetősen volt, már tudniillik az ő szerény igényeihez s
szokott pénzviszonyaihoz képest. Kovácstól öt forintot, Ferencz
bátyjától három forintot s anyjától is néhány forintot kapott az akkor
divatozó ezüst huszasokban. Imre öcscse is el volt látva eléggé.
Utazásuk öt napig tartott s junius 27-én szerencsésen Bécsbe érkeztek,
hol a szállón azonnal bejegyeztették magukat. Julius elsejére már mind a
kettőnek volt műhelye, a hol munkába állhatott.
Béla József csak julius 4-én ért Bécsbe. Ő Liptóvármegyéből jött, utjába
esett Pozsony, ott Likhardust és Rajkit fölkereste s velük eltöltött egy
napot. Valószinü, hogy Ihász Gyurihoz is átrándult, ki akkor Sopronban
tartózkodott. Erre is kellett két-három nap.
Első levele Bécsből igy szól Kovácsékhoz.
– Örvendek szivemben és hálát adok az istennek, hogy megengedte érnem
azt az órát, melyben tudósithatlak titeket, hol és mikéntlétünkről. –
Midőn ide ért József atyánkfia, – Béla Józsefet érti, – elébe
terjesztettem a ti hozzánk való szerelmeteket és a ti bőséges
alamizsnálkodástokat. Hálákat adott az Istennek, hogy a ti sziveteket
azon jóságos cselekedetekre gerjesztette, melyekhez hasonlókat olvasunk
a szentirásban a régi atyafiakról. Erre tovább is ébresztelek
benneteket, hogy nem épen a mi számunkra, hanem az isten mindenféle
szegényeinek számára, kik oltár gyanánt állanak mi előttünk, a ti
istentől nyert vagyontokból alamizsnálkodjatok, hogy az isten áldása
viszont ti rajtatok is bőségesen uralkodjék. – Mi, ha isten engedi, a
mint mondottam és a mint hí az én lelkem, ki fogunk menni a
Helvécziabeli atyafiakhoz, a mint csak költséget tudunk munkánk által
szerezni.
– Utra való kis pénzünkből se költöttünk sokat, a melyet magunkkal
hoztunk. Isten megsegitett.
Igaz, hogy alig került egy forintjukba az öt napig tartó bécsi út.
Ennivalót legalább is öt-hat napra valót vittek magukkal. A szülői ház s
a jó anya el nem engedte volna a kenyeret, kalácsot, sódart, füstölt
szalonnát és sós pogácsát. Hajdan rövid útra se indult ki Magyarországon
senki, hogy tetemesen ennivalót ne vitt volna magával.
Azon a papiron, melyen Hencsey irta levelét, Béla Józsefnek is van
utóiratként egy levele, mely azonban csak kegyes elmélkedéseket
tartalmaz s benne egyébként semmi adat nincs. Általában, mikor Hencsey
és Béla együtt voltak, ez utóbbinak minden egyénisége, minden
kezdeményező képessége elveszett. Nem ismert nagyobb kötelességet,
nemesebb feladatot, mint Hencseyt árnyékként követni, annak visszhangja
lenni s szelidségét, tudományát, lelkesülését, rajongását elsajátitani
és mindenben annak nyomdokain járni.
Sajátságos ez. Vele érzett és vele gondolkodott. Se kicsiny, se nagy
dolgokban vele soha nem ellenkezett. Ellenében, irányában egész
önállóságáról teljesen lemondott. Boldog volt, ha elismerését
megnyerhette s szerencsétlennek tartotta magát, ha netaláni
szemrehányásra okot szolgáltatott.
E tünemény is Hencsey roppant hatalmát mutatja, melylyel a gondviselés
társai fölött őt felruházta. E hatalom nem állhatott másból, mint lelki
fenségből, mely belőle mindenkire sugárzott.
Béla József elvégre önállón gondolkodó és cselekvékeny lelkü férfiu
volt. Mérhetlenül nagyobb külső eredményeket ért el, mint Hencsey. Mikor
Hencseyt a halál elszólitotta mellőle, fáradhatlannak bizonyult s erős
kézzel tartotta fenn a kapcsot a hazai és a külföldi rokon felekezetek
közt.
Sőt képes volt nem mindennapi hősiességre is. Mikor jóval később már az
osztrák kényuralom alatt a pesti rendőrség faggatni s lassanként üldözni
kezdte a nazarénusokat, mikor gyermekeiket erőszakkal elszedeté, magukat
kihallgatásokra idézgeté s börtönnel és kiutasitással fenyegette: Béla
azok egyike volt, kik rendületlenül állták ki a hatalom merev
tekintetét. Ez már 1850-ben volt. Se megijedni nem tudott, se
meghátrálni soha nem jutott eszébe. Erős volt, mint rég elhunyt mestere
és barátja.
De térjünk vissza az elejtett fonálhoz.
Mihelyt Hencsey Bécsben állandó műhelybe állhatott s a szállót
elhagyhatta, maga és öcscse számára akként fogadott lakást, hogy velük
együtt ott Béla József is megférhessen. E lakás az uj Wiedenen, egy
akkor ugynevezett szabad házban, németül: im freien Hause, volt. Házi
gazdájuk Mikoda Tádé nevü rajztanitó, ki azonban nem volt hitrokonuk.
Hencsey ide kérte leveleit czimeztetni.
Ő különben, mint fönt idézett levelében emliti, csak addig akart Bécsben
maradni, mig itt magának svájczi utjára egy kis költséget szerezhetett.
Erre azonban egészen három hónapot kellett forditania. Ugy, hogy ő
szeptember vége vagy október eleje előtt innen ki nem mozdulhatott.
Bécsben a munkabér viszonyok jobbak voltak, mint Pesten. Ott az
élelmezésen, lakáson, mosáson, apró költségen kivül a lakatos legény
szépen megtakarithatott másfél váltó forintot naponként, a mi a mai
pénzérték szerint egy korona és 26 fillér, áruérték szerint pedig
kétszer annyinál is több. Három hónapi munka és takarékosság után
Hencsey mintegy hatvan ezüst forinttal indulhatott Svájcz felé.
Ennyi pénz kellett is.
A Bécsen túl nyugatra fekvő országokban már hatóságilag volt a
vendégszeretet szabályozva. Ott úton, útfélen, boglyák tövében, kerti
fák árnyékában ismeretlen utazó nem huzhatta át az éjszakákat. Ingyen
hálóhelyet se adott senki. Rendőri felügyelet volt mindenütt s fizetni
kellett mindenért. Igaz, hogy a segitő intézetek ott is megvoltak a
vándorló iparos legények számára.
Időközben Pozsonyból Bécsbe jött át Likhardus József is, ki itt szintén
munkába állott. Likharduson már itt mutatkoztak a korhelykedési hajlam
előjelei, de Hencsey erkölcsi hatása alatt még Likhardus is jó fiu
maradt. Ennek megjövetele után gyakran tartottak isteni tiszteletet s
gyakran vettek urvacsorát. Mindig Hencsey volt a tanitó.
Téritésre nem igen volt idejök, mert egész erejükkel munkájuknak éltek,
hogy minél előbb szabadulhassanak s czéljukat minél előbb elérhessék.
Hencsey ezen kívül sok irányu levelezéssel is el volt foglalva s
szorgalmasan gyakorolta magát a német nyelv tanulásában, melyre Bécsben
is szüksége volt. Sikerült neki mégis egy Czápári nevü magyar ifjut, ki
ideiglenesen Bécsben volt, megtériteni.
Augusztus végén kapott Bámer Ferencztől Pestről levelet. Bámer az öreg
Nipp Annának volt az üzletvezetője, de időnként a budapesti lánczhidi
munkálatoknál is dolgozott. Önsorsáról s némely pesti dolgokról küldött
jelentést Hencseynek.
– Fölserkentett – irja Bámer – a te leveled, minekutána téged a
mindenható isten az ő szent igéjének hirdetésére rendelt és minden nagy
lelki tehetségekkel felruházott, hogy a mi szomorodott sziveinket
megvigasztalnád. Most is a te leveled nélkül édes atyámfia, mely e hónap
elején volt irva, az én erőm sokkal lankandtabb volna, mintsem hogy az
ur szerelmében munkálkodhatnám.
– A mi pedig azon könyvet illeti, melyet te édes atyámfia nálam hagytál,
hogy azt én leirnám és Kovács atyánkfiának Nemesbe elküldeném, erre
nézve tudósitlak, hogy irásban naponként szorgalmatoskodom, a mennyire
gyönge erőm engedi. Leirtam már a hatodik részt, a mely szól »A külső
templomról és Czeremóniákról« és a hetedik részt, a mely szól a »Szent
miséről«. A többi részt pedig mind egész a tizenkettedik részig rövid
időn bevégzem és a mint meghagytad, József atyámfiának elküldöm.
– Sorsom felől, szerelmes atyámfia, csak annyit irhatok, hogy én öreg
nénénkkel az istennek szent kegyelmében most is csak ugy vagyok, mint
eddig voltam. Se a műhelyt még át nem vettem, se pedig meg nem
feleségesedtem, a mint az én lelkemben régen szándékoztam, de feleséget
nem mutatott még az Ur. Hanem egészséggel megáldott és ezért legyen hála
ő szent felségének.
– Ama Véber Katalin néne, ki az urnak kegyelméhez és Krisztusnak
évangyéliumához már akkor hajlandónak mutatkozott, mikor te, édes
atyámfia, itt voltál és vele beszéltél, mind inkább szorgalmatoskodik az
üdvösség tudományában és él bennünk a hit, hogy a szent gyülekezetnek
igaz lélekkel való tagja lesz az Ur Jézus Krisztusnak segitségével.
– Tudtodra adom, hogy a lánczhidnak talpköve rémitő világi pompával ezen
hónapnak 24-ik napján letétetett. Ő felségének bátyja, a Palatinusnak
testvérje, főherczeg Károly már előtte való nap Pestre lejött és midőn a
talpkő délután letétetett, az ország mágnásainak jelenlétében ő is ott
volt. Az egyedül való istennek bölcs rendeléséből én is ott voltam és az
urhoz fohászkodtam és az ur azon gondolatot támasztá az én szivemben,
hogy ime, valamint e sokaság itt a folyó viznek és a haboknak fenekén a
hidnak fundamentumát megveti, hogy ezen egyik partról a másikra
veszedelem nélkül lehessen járulni: azonképen az isten is te általad és
mindnyájunk által az Ur Jézus Krisztus evangéliomának fundamentumát ujra
fölveti, hogy biztos utat készitsen, melyen ama mennyei üdvösségre
lehessen eljutni. – És hogy valamint a habok nem ártottak a talpkőnek,
ugy a sátánnak gonoszsága és az embereknek vaksága is a mi szent
gyülekezetünknek ártalmára nem lészen soha.
– Volt pedig ott egy mágnás, a kiről azt mondták az emberek, hogy gróf
Széchenyi István volna és ez kérdezi egy munkás embertől, hogy tudja-e,
hogy ez a talpkő, mely a fenékre letétetett, mit fog tartani. És az
ember azt felelte, tudja, hogy a hidat fogja tartani. És arra az a
mágnás igy szólott: ez az első kő, mely azt fogja tartani, hogy az
országban a törvény előtt mindenki egyenlő legyen. Ez szép egy mondás
vala.
– Az egyedül való bölcs istennek és a mi üdvözitő urunknak legyen
dicsőség, hatalom és tisztesség mindörökké. Maradok a te szerelmes hív
atyádfia az urban.
Ki hinné, hogy az egyszerü, tanulatlan mesterlegényekben egykor ily mély
érzelmek s ily magas gondolatok fakadtak.
A _budapesti_ lánczhid a világ legszebb és legnagyobb függő hidjainak
egyike. Nagyságát tekintve bizonyára a legszebb. Művelt ember meg nem
nézheti a nélkül, hogy remekművi szépségei bámulatba ne ejtsék őt. Két
kőoszlopa a folyam közepén a világ legragyogóbb diadalkapui közé
tartozik.
A Duna itt igen mély. Akkor még a viz alatt nem vasboritékkal dolgoztak.
Három soros czölöpkeritést sulykoltak le a hidoszlop helyén óriási
fenyőszálakból, a sorok közeit agyaggal kitömték s aztán a kerités
belsejéből a vizet kiszivattyuzták. Igy nyertek a nagy folyam tolongó
árjai közt a fenéken száraz területet. Ezen vetették meg a hidoszlopok
alapjait.
Itt volt az alapkő ünnepe. Itt jelentek meg a magas és legmagasabb
uraságok csillogó diszes öltönyökben. Van erről egy kép is a magyar
nemzeti gyüjtemények közt. Az a hid nemcsak műszakilag nagy mű, még
sokkal nagyobb mű közjogilag. A magyar nemesség az előtt semmi közterhet
nem viselt. Még a hidakon, vámokon, réveken se fizetett dijat. Hatalmas
törvényhozási viták után a lánczhidnál állitották fel először az
egyenlőséget, mert itt mondták ki, hogy e hidon a nemes ember is csak
ugy köteles a hidpénzt fizetni, mint a paraszt.
Ama nagy képen csak a főherczegek, mágnások és épitő főmesterek arczát
és alakját lehet fölismerni. De a közmunkásét nem. Azét a szegény
nazarénus lakatos legényét sem, a ki ott dolgozott épen akkor s a ki
erről pár nap mulva jelentést tett Hencseynek.
Bámer ugyan e tájban irt Kovács Józsefnek is.
– Öreg nénénk – igy irja – öregség miatt gyenge és beteges, de a mellett
kész teljes szivéből a világot elhagyni s az örökkévaló nyugalomba
átköltözni, melyet a kik élünk, mindnyájan remélünk a mi üdvözitőnk
szent pecsétje alatt hitben, reménységben és szeretetben.
Nipp Anna halála azonban még nem volt közel.