(Mit felel a tüzes barát Hencsey hitvalló könyvére? – Hencsey megy a
maga utján. – Készülődés az utolsó utra.)
A következő napon, junius 1-én Hencsey utnak indult s utoljára tette meg
az utat, mely Pestről Szent-Péter-Urba vezetett.
Szinte csodálatos, talán hihetetlen is, hogy Hencsey pénz nélkül oly
hosszu utazásra oly gyakran vállalkozott. Pesttől az ő szülőföldje több
mint kétszáz kilométer távolság. A vasut korában most pénzes embernek az
út könnyüség, három-négy órai időtöltés, de hajdan és pénztelen embernek
három-négy napi erős gyaloglás.
De az ifjuban mély meggyőződések s szilárd elhatározások lángoltak.
Unalmassá se válhatott semmi utja, minthogy lelke nagy gondolatokkal s
erős érzésekkel volt tele. Segitséget is kapott az útban rendszerint.
Pest és Fehérvár közt élénk volt a kocsiközlekedés. A magyar paraszt
ember, ha kocsija könnyü teherrel volt, szivesen felvette kocsijára a
fáradt utast s nem kért s nem fogadott el érte fizetést, legföljebb
valamely útszéli csárdában egy iczcze bort, melynek ára akkor 10, vagy
legföljebb 12 fillér volt.
Ez útjában Hencsey fölkereste még egyszer a tüzes barátot s kérte tőle
vissza a kéziratos könyvet, melyet birálat vagy legalább áttekintés
végett nála hagyott. De Gasparich most még nem akarta örömest visszaadni
a kéziratot. Azt mondta, még nem ért rá kedve szerint áttanulmányozni s
különben is több megjegyzése lesz, melyeket levélben közöl majd
Hencseyvel. Hencsey könnyü szerrel nyugodott meg a feleletben. A kézirat
megvolt már külön két példányban is. Az egyik Kovács Józsefnél
Nemesfaluban, a másik Bámer Ferencznél Pesten.
Alig volt otthon Hencsey egy hétig, a tüzes barát levele már eljutott
hozzá.
E levél junius 10-én kelt és sok tekintetben rendkivül érdekes eszméket
tartalmazott. E levél különös világot vet arra a felfogásra, melyet a
tüzes barát önmagában az uj felekezet iránt táplált és talán ama
messzeható tervekre is, melyeket az alakuló uj felekezethez kötött.
Lényegtelen részeinek elhagyásával a levél következőleg hangzik:
– Édes fiam, – irja Gasparich, – a te tudományodban és azok
tudományában, a kik veled egy véleményben vannak, két nagy fogyatkozást
veszek észre, melyet ha meg nem igazitasz, te ugyan önnön lelki
boldogságodat megszerezheted, de arra nem számithatsz, hogy az emberiség
nagy része a te hiteddel higyje s a te vallásoddal vallja az istent és
annak mindenható erejét. És ha e fogyatkozások fentartatnak: hited csak
addig él, mig te és ismerőseid élnek, de tovább nem.
– Te édes fiam, a vallás titkait csak annyiban akarod megismerni, a
mennyire azokat a gyarló emberi elme felfoghatja. Pedig elgondolhatnád,
hogy az emberi lélekben is vannak oly tulajdonságok és tünemények, a
melyeknek nyitjára és földeritésére talán soha el nem juthatunk. Hát még
az isteni létezésben, hogy ne volnának?
– És a szentirás szavainak és tételeinek megértésére és megmagyarázására
is erőtlen a mi elménk, mert azok az isteni kijelentésnek kifolyásai; –
tehát azokat csak az értheti igaz jelentőségükben, kinek lelkére az
isteni kijelentés épen ugy kitöltetett, mint az apostolok és
évangyélisták lelkére, a kik ezeket nékünk megirták és hátrahagyták.
– Ha pedig te azt gondolod, hogy te istennek e czélra való
kiválasztottja vagy – de hátha más is azt gondolja és utoljára mindenki
ugy vélekedik és mindenki másként magyarázza a szentirásnak szavait: ki
tesz akkor a nyavalyás emberek között igazságot? Olyan keresztyén
felekezet pedig, melynek minden hivő lelke másként hisz és vélekedik,
sokáig fenn nem állhat.
– Azon kivül gondold meg édes fiam, hogy a közönséges anyaszentegyház
nemcsak hitből és kegyes életből áll, hanem a hivőknek egymáshoz való
keresztyéni viszonyából is. A hol pedig sok hivőnek mind a földi
életben, mind a más világra való készülődésben egymás mellett
békességesen és egyetértésben kell lenni, ott kell lenni előljáróknak.
És az előljárók kezében kell lenni törvénynek és hatalomnak, melylyel a
gyöngeséget istápolhassák és az egyenetlenséget eltávoztassák. Ki
parancsol ti nektek? Ki uralkodik ti köztetek? És ki hirdeti ti
előttetek istennek igéjét? Hol van az a kapocs, mely nálatok az ország
egyik részét a másikkal s egyik világi birodalmat a másikkal összekösse?
– Azt mondtad nekem, a gyülekezetekben mindig találkozik valaki, ki
istentől az ő lelkében világosságot nyer. De hátha nem találkozik? Hátha
az isten egyet se tart méltónak arra, hogy felvilágositsa: mire való
akkor a gyülekezet?
– Az igaz édes fiam, hogy a világnak rendje már megbomlott és hogy az
anyaszentegyház se képes már se önmagán, se a világon, se a lelkeken
uralkodni. De ne felejtsd el, hogy mind e világnak, mind az egyháznak
kezében nagy hatalom van és mig ez le nem győzetik, addig a
veszedelmeket elháritani nem lehetséges.
– A hatalmat pedig csak hatalommal lehet legyőzni. Te pedig rosszul
vélekedel, ha azt hiszed, hogy a hatalmat a sokasággal megnyerheted;
mert nem a sokaságban van az erő, hanem a sokaság egyetértésében, és az
egyetértéshez nem elég csak a hitnek mélysége, hanem ahhoz szükséges az
is, hogy legyen a sokaságnak törvénye, mely uralkodjék és előljárója, a
ki parancsoljon.
– Én, édes fiam, ekként vélekedem és bármennyit gyötrődtem is, semmi
hasznát sem látom se te rád, se az én lelki czéljaimra nézve annak, hogy
én is köztetek legyek, ha még egy lépéssel előbbre menni nem akartok.
Ekként hangzanak a tüzes barát sorai.
E sorok világosan mutatják, hogy a barát meglehetős gyakorlati felfogást
tanusitott az uj felekezet életének megbirálásában. Részint a történelmi
egyház hitelvi alapjából, részint a czélszerüség emberi bölcseségéből
indult ki birálata. Ily felfogással se Jézus az emberiséget, se Mohamed
a sémi és turáni fajokat nem vitte volna át uj hit világába. A hitnek
erősebbnek kell lenni az emberi bölcseségnél. Más az egyik, mint a
másik.
Soraiból nem tünik ki világosan, mit értett e szavak alatt: »az én lelki
czéljaim« s mit értett az alatt, hogy Hencsey még egy lépéssel menjen
előbbre.
Valószinüleg azt, hogy Hencsey ne maradjon meg a hitnek és vallásnak
érzelmi körében, hanem törekedjék egyházat is szervezni s annak minden
szükséges és czélszerü intézményét megalkotni. Sok elégedetlenség volt
már a tüzes barátban. Álmadozhatott ő arról is, minő megbecsülhetetlen
hatalmi eszköz lenne egy vallásos alapon támadó s az alsó néposztályok
tömegeit felölelő titkos vagy nyilt egyházi szövetség a romladozó
társadalom összedöntésére s a romok tetején uj világnak megteremtésére.
Ki lehetne e szövetségnek igazi lelke, ha nem ő? Ki más lehetne ennek
vezére, főpapja, dicsősége, ha nem épen ő? A tüzes barát későbbi élete s
halála bizonyitja, hogy lelke terhes volt a nagyra törekvéssel. Nem
önzésből, hanem vele született nemes szenvedélyből.
Bármiként gondolkodott azonban a tüzes barát, annyi bizonyos, hogy ekkor
még eszméi rendezetlen tünődést, törekvései alaktalan vágyakat képeztek
és soraiból ép ugy kitünik a történelmi, egyházuralmi és merev hitelvi
álláspont védelme, mint a mélyreható egyházi és társadalmi forradalom
általános elmélete.
Hencsey felelete Gasparich levelére nem jutott birtokomba.
Hencsey a maga álláspontján e levélre könnyen felelhetett s az a tény,
hogy ő útjából csak egy kissé is félre nem tért, mutatja, hogy a tüzes
barát érvei rá semmi hatást nem gyakoroltak. Nem is gyakorolhattak.
Az ő eszménye nem a hatalom volt, hanem a hit és kegyes élet ösvényén
való üdvözülés s ő az egyházat és társadalmat nem romba dönteni, hanem
javitani akarta – talán öntudatlanul és igénytelen tehetséggel, de
minden esetre szent igyekezettel.
Talán nem is felelt Gasparich levelére. E levélnek hátán Hencsey
kezeirásával egy kis jegyzet áll e négy szóból: 89-ik zsoltár 35-ik
vers. Ki a szentirásban ez idézetnek utána néz, e szavakat találja meg:
– Nem rontom meg az én szövetségemet és a mi kijött az én számból, el
nem változtatom.
Nagy elszántságot, de nagy lelki nyugalmat is jelentenek Dávid királynak
e szavai. Hencseynek méltán juthattak ezek eszébe. Ha felelt a tüzes
barátnak, feleletében ott lehetett ez a kijelentés.
Hencsey gyöngéd figyelemmel s lehető kimélettel adta apjának tudtára azt
az elhatározását, hogy külföldre akar menni s a külföldön levő
hitrokonokat meg akarja látogatni. Megmutatta s megmagyarázta az öregnek
Fröhlich egyik levelét, melyet Denkelhez intézett s melyben nagy
szivességgel hivja ki őt magához. Imre fia miatt se legyen apjának
aggodalma. Igaz, hogy belépett az uj felekezetbe, de keresztségre még
nem bocsátották s ha megkeresztelik is, külföldre nem fog menni s közel
marad az apai házhoz. Legföljebb még vándorolni fog rövid ideig. S aztán
végkép elbujdosni ő se akar. Hazáját és hitfeleit ő se akarja örökre
elhagyni. Az ő lelke őt is visszavonja. Más iparos legény is elmegy
külföldre. Sokkal messzebbre is elmennek, mint Svájcz. Elmennek Párisba,
Londonba, néha még a tengeren túl levő világba is s mégis visszajönnek.
Ő is visszajön minél előbb, de a jövő tavaszra minden esetre. A jó isten
oltotta ezt a vágyat szivébe. Ő parancsol, senki más. A mit a jó isten
elvégez: abban apjának is kész szivvel meg kell nyugodni.
Közbejött Kovács József is, a ki gyakran átlátogatott Hencseyhez. Ezen
kivül Lajos egyik vasárnapra áthivatta Nemes-Káptalan-Tóthiban lakó
bátyját is s ez is le törekedett az öreget ellenzéséről beszélni. Végre
sikerült is. Az öreg kovács megjuhászodott s utóbb jó szivvel
beleegyezett Lajos fia távozásába, sőt még azt sem ellenezte, hogy Imre
fia is elkisérje bátyját Bécsig.
Volt az öreg Hencseynének Szent-Péter-Urban egy távoli rokona s annak
egy csinos férjhez menő lánya. Hencsey csak Julinak nevezi levelében.
Saját szive sugallotta-e neki, vagy az apa biztatta föl: ez a lányka is
marasztotta Hencseyt. Édes szóval, könyező szemmel s talán nem is csupán
rokoni szeretettel marasztotta.
Hencsey igy emlékezik e jelenetről:
– Azt is mondotta pedig az én szeretett hugom, hogy hátha az isten ugy
rendelte, hogy együtt éljünk, együtt haljunk, elmegyek-e mégis messze
földre? Megnyugtattam, a mint erőmtől tellett. Megmondottam neki, hogy
az ő szerelme hervadó, az én lelkem pedig hervadhatatlan szerelemmel van
tele az én Ur Jézus Krisztusom iránt, nyugodjék meg ő is abban, a mi
elvégeztetett. Haza vezérel engem még az Isten.
A női lélek gyöngéd vonzalma se inditotta meg.
A mint apja beleegyezését megnyerte: rögtön irt Béla Józsefnek, ki
akkor, mint már emlitettem, Liptó vármegyében Király-Lehotán volt
rokonainál. Tudósitotta arról, hogy a külföldi útnak most már semmi
akadálya nincs s hogy ő junius végén már Bécsben lesz a szállón vagy
valamely műhelyben.
Az útrakészülés néhány napot vett igénybe. Meglátogatta Kovácsékat,
meglátogatta a keszthelyi ismerősöket és hiveket és mindazokat, kik
Keszthely körül a hegyek közt elszórtan tanyáztak és hozzá ragaszkodtak.
Bármily örömmel gondolt arra, a mikor ő Fröhlichhel, Debrunerrel,
Kochhal, a levelekből már jól ismert svájczi testvérekkel fog
személyesen találkozni, mégis minél inkább közeledett az elválás napja,
annál nagyobb szomoruság lepte meg lelkét. Mintha előre érezte volna az
örökre való elválásnak sejtelmeit.
Borus kedélylyel bucsuzott el kisded szülőházának tájától,
gyermekkorának édes emlékeitől, sőt az emlékek oly élénken tolultak
lelke elé, hogy egy szép somfabokrot, mely a falu mellett egy domb
oldalában virult, kétszer is meglátogatott.
– Mikor kis gyerek voltam, sokat heverésztem ennek árnyékában. Alig
tudtam tőle elválni.
Igy ir.
Könnyezve bucsuzott el a helybeli plébánostól. Jegyzetemből ugy látom:
Baranyay volt a neve. Még Páhokra is átment s még az ottani uj papnak is
elmondta, hogy az Isten áldja meg.
Junius 22-re szerdai napra lett az indulás elhatározva s ő e napon Imre
öcscsével meg is indult. Korán hajnalban indultak el Zala-Egerszeg-felé
s a fölkelő nap már a rádi határban érte őket.
Az előző napon nem ment át Kovácsékhoz. Valami akadály jött közbe, vagy
talán édes anyja nem engedte, hogy az utolsó napon is távol legyen. De
azt még se mulasztotta el, hogy levélben ne vegyen tőlük bucsut
utoljára.