(Hencsey elindul utjára. – Az utazási vágy. – Pál apostol kézművessége.
– A magyar sátor és a zsidó sátor. – Pál apostol példáját követi
Hencsey.)
Szeptember hava folytonos és erős munka közben telt el. Hencsey és
társai a rendes munkaidőn kivül is dolgoztak, hogy a szükséges uti
költséget annál inkább s lehető gyorsan beszerezhessék. Hencsey Imre és
Likhardus is szives áldozatkészséggel takaritották meg keresményük
fölöslegét, hogy Hencsey és Béla József az úton ne szükölködjenek.
E hó közepén kapta Hencsey Kovács József levelét, melyben a többi közt
igy buzditja őt a levéliró:
– Kedves, édes atyámfia, Lajos!
– Köszönöm a te hozzám való szeretetedet, a melyet az urtól vettél
irányunkban és köszönöm a te jó, ösztönző szavaidat. Áldjon meg téged az
atya, áldjon meg téged a fiu, áldjon meg a szentlélek, ki tégedet az ő
szent igazságának hirdetőjévé választott. Vezéreljen téged a te
utaidban, a melyben most is ama mennyei Kanaán felé zarándokoskodol,
hogy győzedelmeskedhessél az urnak karjai által a te szent
igyekezetedben. Kérlek, emlékezzetek meg mi rólunk is a ti naponként
való imádságaitokban, mert mi is nagy fogyatkozásban vagyunk, ugy hogy
estélenként az álom miatt az imádságra is alkalmatlanok vagyunk.
Végre elérkezett az indulás ideje, melyet szeptember végére tüztek ki.
Az isteni tisztelet bevégeztével lefeküdtek s rövid ideig tartó nyugalom
után a négy ifju magyar kézműves érzékenyen elbucsuzott egymástól s
Hencsey Lajos és Béla József még napfölkelte előtt kora hajnalban
elhagyta a nagy császári várost, mely ugy is csak utjuk közben való
ideiglenes tanyájuk volt, hogy átköltözzenek Svájczba, ama bérczes
országba, hova lelki rokonaik ölelésére már oly régóta vágyakoztak.
De hát miért vágyakoztak?
Mi az a titkos vágy, mi az a szentséges ösztön, mi a léleknek az a
kitanulhatatlan rebegése, mely Hencseyt hajtotta, mely nem engedte meg,
hogy egy helyben maradjon, mely elzaklatta őt a szülői hajlék édes
árnyékából s honának ismert és szeretett tájékiból?
Jézus is attól kezdve, a mikor a Jordán vizében Keresztelő Jánostól
fölvette a keresztséget, egészen a Golgotáig mindig költözött. Bujdosás
volt élete, mig szent igéit hirdeté.
De ne hasonlitsuk ő hozzá Hencseyt. Jézus a napnak örök ragyogása,
Hencsey csak felvillanó s eltünő fénynek egyetlen sugára.
Ott van Pál, a nagy téritő apostol. Vajjon megirták-e már az ő életét?
Megirták-e szárazon, tárgyiasan, vallásos ábrándoktól menten? Lehetne-e
költőnek szebb alkotása, mint az ő élete?
Csak bujdosásaira akarok emlékezni.
Mikor Damaskusban megtér: soha nem szünő, még csak soha nem is
csillapuló vágy hajtja őt attól kezdve országokon keresztül. Végig járja
a Földközi-tengernek ázsiai partjait. Elkezdi utját Judeában és
Sziriában. Folytatja Kis-Ázsia belső tartományain keresztül
Czilicziában, Frigiában, Miziában Trójáig és még azon túl is. Átmegy a
görög tenger szigeteire. Nincs maradása ott se. Átmegy Maczedóniába és
Görögországba. Átmegy utóbb Rómába is. Sok helyütt bántják, sokszor
üldözik, kínozzák, halállal fenyegetik, börtönre hányják. És ő még se a
nyugalmat keresi, hanem a munkát és fáradságot. Hirdeti az igét,
tanubizonyságot tesz Jézus életéről és haláláról s tanitja az uj
tudományt. S ha valahol kipihente magát: megy tovább, hogy Jézusban való
testvéreit mindenütt láthassa és ölelhesse.
Ez a csodálatos szent ösztön volt meg Hencseyben!
Kisértsük meg a mai ember mai nyelvén és mostani felfogása szerint az ő
ösztönének megmagyarázását.
Azt mondaná a mai ember, hogy az, a ki örökké bujdosik: keresi
szerencséjét s kerüli a nehéz és rendszeres munkát. Igaz, hogy vannak
buzgó kutatók és nagy tudósok, a kik ma is éveken át mindennap életükkel
játszanak, de tudományra szomjuhozó lelkük még se enged nekik pihenést.
S nem ismernek veszélyt, mely utjokban őket visszariaszthatná.
Pál, a nagy apostol, nem szerencséjét kereste s nem is a kenyérkereső
munkát kerülte.
Ő is kézműiparos volt. Mestersége: sátorkészités. Az ő idejében virágzó
iparág volt ez. A vidékbeli emberek nagy része sátorban lakott. A
szántóvető s nyájőrző emberek sátor nélkül nem lehettek.
A Jézus-korabeli zsidó, görög, római és khaldéi mezei lakosság sátorait
egész aprólékossággal nem ismerjük. Csak azt tartom bizonyosnak, hogy
sátora más szerkezetü volt, mint az ősi magyar cserge-sátor vagy a
mostani tatár-sátor.
A magyar cserge-sátorhoz elég volt három vagy öt sátorfa, egyik végén
karó módra kihegyesitve, másik végén kis vaskarikával s kis vaskampóval
ellátva. A sátorfákat karikás és kampós végükön összeakasztották, karós
végükön a földbe szurták, az ily kúpalakú, hegyes sisak alakú
szerkezetet vászonnal beboritották, a kúp tetejére a bőrcsuklyát
rátették és készen volt a sátor. Szél, eső, forróság s részben a hideg
ellen teljes menedék.
Az ősi magyar sátort kellő gyakorlatu két ember öt percz alatt el tudta
késziteni s egyetlen percz alatt szét tudta szedni. Ilyen sátor
készitéséhez külön iparág, külön sátorgyártó mesterség nem kellett.
Értett hozzá minden ép kéz-láb ember. A vásznat különben is az asszonyok
készitették.
A zsidók, görögök és rómaiak sátora nem ily egyszerü volt. Az ő sátoruk
hasonlitott a mai kalmuksátorokhoz. Efféle sátort eleget láttak őseink
is a törököknél a mult századokban. Kalitka-sátornak nevezték. Meglehet,
a zsidók leveles sátora is a régi sátorok maradványa. Az előkelőbb
zsidók sátora nem is szövettel, hanem bőrrel lehetett bevonva.
Bőrsátorban tartották a frigyládát, a mikor vitték magukkal.
A Jézus korabeli társadalomban tehát jelentékeny iparág volt a
sátorgyártás.
Több jelenség igazolja ezt.
Pál apostolt például mint sátorgyártót bizták meg a főpapok István
vértanu halála után Jézus követőinek üldözésével. Adtak neki hatalmat és
megbizó levelet s hivatalos tekintélyt. Ha a sátorgyártás valami alsó
rendü foglalkozás lett volna, mint például a mi időnkben a foltozó
vargáé vagy az ószeresé: ily különös bizodalommal járó fontos teendőket
valószinüleg nem biznak rá.
Ott van például az Akvila nevü sátorgyártó Korinthusban. Ez a város
akkor nagy, művelt, előkelő városa volt Görögországnak. Rómához sokkal
közelebb, mint Judea és Sziria; mind Róma, mind Athén nagy műveltségének
teljes birtokában. Akvila Pontusz tartománybeli volt; mint iparos onnan
költözött Rómába. Ott állitott fel sátorgyártó műhelyt s mikor Klaudiusz
császár a zsidókat kikergette Rómából, akkor költözött át Korinthusba.
Vajjon, ha a sátorkészités valami kezdetleges és jelentéktelen iparág
lett volna: az ügyes sátorgyártónak lett volna-e kedve, támadt volna-e
ösztöne Ázsiából, a Fekete-tenger mellékéről, a mai Trebizond vidékéről
messze nyugat felé Európába, Rómába telepedni?
Pál apostol azt mondta Milétumban hires bucsubeszéde folyamán az efézusi
véneknek:
– Senkinek ezüstét vagy aranyát vagy ruháját nem kivántam. Sőt inkább ti
tudjátok, hogy én magamnak és velem valóknak táplálására az én kezeimmel
munkálkodtam.
Pál tiz országot, sok tartományt, száz várost, sok szigetet bejárt:
mindenütt kézművesként keze munkájával kereste meg kenyerét és ruháját;
tanitó és téritő munkájáért dijat, jutalmat, még ruhát se kivánt;
mindenütt talált sátorkészitő műhelyt, Korinthusban is Akvila mester
műhelyében dolgozhatott: mégis ment tovább-tovább!
Pál élete állott példaként Hencsey előtt. Mindenben az ő nyomdokain
akart haladni. A téritésnek, a bujdosásnak, az örökkön élő vágynak égi
ösztöneit a nagy apostol emléke szülte meg. Könyv nélkül tudta a nagy
apostol leveleit s az apostolok cselekedeteiről irott szent könyveket.
Hencsey leveleiből látom ezt. A hogy Pál apostol jártában-keltében
mindenütt talált sátorgyártó műhelyt: ép ugy talált Hencsey is lakatos
műhelyt. Másnak ezüstét, aranyát, ruháját ő se kivánta. Sőt még abban is
van némi hasonlat, hogy a mint Pálnak megvolt hű kisérője Barnabásban,
ép ugy megvolt Hencseynek is Bélában. Csakhogy Pál apostol utóbb mégis
viszályba keveredett Barnabással s el is hagyták egymást; – Hencsey és
Béla együtt maradtak a halálig.
Hencsey mostani utjának igazi és közvetlen czélja az volt, hogy
»szerelmes atyafiával« Fröhlichhel találkozzék. Fröhlichhel kell tehát
most nekünk is megismerkednünk.