(Az öreg Hencsey zsémbeskedik fiaival. – Haza parancsolja őket. –
Hencsey tusakodik lelkében. – Utolsó istentisztelete a hazában. – Még
egyszer hazamegy.)
Az öreg Hencsey, a mint Imre fia márczius végén hazament, rögtön
megtudta, hogy ez a fia is átlépett az uj felekezetbe. Azt is megtudta
Imrétől, hogy Lajos egész életét a térités munkájának fogja szentelni s
hogy követőit Fröchlichhel s a külföldi nazarénusokkal még szorosabb
összeköttetésbe hozza, szándéka a külföldre s különösen Svájczba
kimenni.
Mind e hir nehezen esett az öregnek.
Szomorodott szivvel nézett végig műhelyén, szerszámain és kisded
gazdaságán és sehogy se barátkozott meg azzal a gondolattal, hogy az ő
háza az ő fiaitól elhagyatva maradjon s az ő nevét és nevének emlékét az
ő messze bujdosó fiai a szülőföldön fönn ne tartsák. Lajos fiához már
kevéssé bizott s nem ok nélkül félt attól is, hogy Imre fia is bátyjának
nyomdokait fogja követni. Igaz, hogy volt még egy fia, de vajjon ki
állhat arról jót, hogy ha ő szemeit be fogja hunyni, ez is nem veszi-e
nyakába a világot, mint testvérjei?
Az öreg kovács sehogy se tudta megérteni fiainak rajongását.
Mit bajlódnak azok vallással, szentirással, hittéritéssel? Ki bizta ő
rájuk, hogy az emberek mennybéli üdvösségén törjék a fejüket? Nem az ő
dolguk az, hanem a papoké, barátoké. A kit a pap se üdvözit: hogyan
üdvözithetné azt kovácslegény? Nem a patkót és kalapácsot rendelte isten
üdvösség eszközének.
Nehéz feje volt az öreg kovácsnak.
Azt se akarta felfogni: mit keres magyar ember külső országokban? Nem
kucséber, nem drótos tót, nem mágnás, nem kengyelfutó a magyar ember.
Hogy lehet ennek elhagyni a szülőföldet, az apai hajlékot s az erőtlen
szülőket? Nem illik ez szegény ember fiához. Szegény embernek kenyér
után kell látni, nem pedig csavarogni. Tegyék ezt azok, a kik a
tisztességes kenyeret nem találják meg otthon.
S aztán arra gondolt, miért nem házasodnak fiai. Körülnézett a falubeli
lányok közt. S jól összehordta s leczáfolta az egész falu férjhez menő
leányait, mivelhogy nem találkozik köztük egy is, ki az ő fiait itthon
tartaná. Micsoda leányok ezek? Mire várnak, kire várnak? Az ő fiai csak
elég szemre való legények. Hát nincs már a szent-péter-uri leányoknak
édes szavuk, csillagos szemük, vonzó mosolygásuk?
Folyton zsémbelt, örökké zsörtölődött ama fiatalság fölött, mely csak
imádkozik, zsoltárokat énekel s a parasztoknak az isten igéjét
magyarázza a helyett, hogy a dolga után látna s lányok után áhitoznék.
Micsoda világ ez! Tisztes öregséget ért, de soha ilyen ostobaságot ő nem
látott. Hogy fiai, kivált Lajos, már csak testtel jártak a földön, de
vágyaik és ábrándjaik messze túl a csillagok fölött keresték az üdvöt:
ezt az öreg kovács agya semmiképen fel nem foghatta.
El is határozta, hogy most már erősen nyul a dologhoz s rendet csinál
gyermekei között.
Először is azon kezdte, hogy Imre fiát nem eresztette vissza Pestre.
– Itthon maradsz kölyök, nálunk is találsz itthon elég munkát.
Hiába mondta ez, hogy neki áprilban Pesten kell lenni, ruhája is ott van
és szentül meg is igérte a jó öreg nénének, Nipp Annának. Azt nyerte
vele, hogy apja összeteremtette vele együtt a jó lelkü özvegyet is. Mit
keveredik ez a vén asszony az ő dolgába s az ő fiainak ügyeibe? Az
kellene még, hogy ne ő parancsoljon gyermekeinek, hanem az a Nipp Anna
vagy kicsoda. Ő is csak tiszteli az öreg asszonyokat, nem is kiván nekik
semmi rosszat, hiszen minden asszonynak meg kell előbb-utóbb öregedni,
de már azt ő még se nézi el, hogy vén asszonyok kormányozzák a világot.
Imádkozzanak, szőjjenek, fonjanak, aludjanak, áldja meg őket az isten,
de az ő fiait ő tőle el ne csábitgassák.
Imrének hallgatni és engedelmeskedni kellett.
Ez azonban az öreg kovácsnak nem volt elég. Rögtön irt Lajos fiának is,
hogy menjen haza, álljon a műhelybe s hasztalan dolgokon fejét ne törje.
S mivel hogy Lajos nem ment haza hamarjában, egyik levelet a másik után
küldözgette hozzá s egyik levele parancsolóbb volt, mint a másik.
Bármily erős volt is Lajosnak elhatározása: lelkének szelidsége s
gyermeki szeretete mégis erős harczot vivtak kebelében a hite iránt való
kötelesség parancsaival.
Azt irja május 23-án kelt levelében:
– Tudtodra adtam, édes atyámfia, hogy az én atyám irt nékem most is
levelet, és oly tüzeset, mely az én lelkemet keserüségre inditotta. Azt
kivánja, hogy hazamenjek. De ti jól tudjátok, édes atyámfiai, mily nehéz
volt nékem az otthon való létel, hogy egészen mintegy bezárva voltam az
igazságnak követésében és hogy néktek is hányszor mondottam, hogy már
csak az isten egyszer kiszabaditana helyzetemből. – Ime most
kiszabadultam s hogy menjek ismét oly hirtelen vissza azon sinlődésre?
Itt legalább, ha másokat nem serkenthetek is, de magamat serkenthetem és
emlékezzetek csak vissza édes atyámfiai, hogy miként el voltam én már
odahaza gyengülve.
Az elgyengülés alatt nem testi, egészségbeli elgyengülést ért. Hanem
azt, hogy Szent-Péter-Urban a napi munka bevégzése után nem volt
senkije, nem volt hitbeli atyafia, a kivel együtt az alkonynak vagy
estnek idején együtt imádkozhatott volna, együtt elmélkedhetett volna a
szentirás igazságai fölött. E miatt lelkileg volt elbágyadva.
Panaszkodik ezen kívül e levélben, hogy Pesten nem kap munkát s e miatt
is, de még azért is, mert apjának levelei Pesten mindig keseritik,
elhatározta, hogy Bécsbe fog menni s Béla József is vele menend. De
mivel pénze nincs s a mi lett volna is, szegzárdi, lippai s egyéb
utjában elfogyott, Kovács Józseftől kér kölcsön.
– Azt tudod édes atyámfia – irja, – hogy most mindenemtől meg vagyok
fosztódva és nincsen semmim, mint a Jézus Krisztusban való reménységem,
azért ha cselekedheted, cselekedd meg s ha segithetsz, segits meg Isten
után néhány forinttal, hogy legalább utravalónk legyen. Nem kivánom
tőled örökösen; ha Isten engedi, vissza fogom adni, de több hasznodra
válik, ha vissza nem adhatom.
Az összeg, melyet kért, öt pengő forint volt, a mai pénz szerint tiz
korona és ötven fillér. Mind az összeg nagysága, mind a kérelem módja
élénk világot derit a kis felekezet tagjainak egymásközt való
hitelviszonyaira.
Hencsey azonban még sem ment ekkor egyenesen Bécsbe.
Még egy levelet kapott apjától s erre elhatározta, hogy apját ki fogja
engesztelni s ha lehet, nagy terve iránt megnyugtatja. Oly messze útra
még sem akart akként megindulni, hogy őt útjában az apai átok vagy csak
a szülőknek megtört szive is kisérje. Még egyszer látnia kellett
szülőföldjét, még egyszer meg kellett ölelni a jó apát és anyát, mielőtt
tőlük, mielőtt honától örökre elbucsuzott volna.
– Mást nem tehettem volna, – irja május végén. – A nagy lelki tusakodás
már majdnem elvette erőmet. Atyám minden áron azt akarta, hogy
hazamenjek s én az én dicsőséges teremtőm intését láttam, hogy még
előbb, mint messze útra elindulnék, atyámat meglátogassam. Azt is pedig
elgondoltam, hogy mig kisded csecsemők voltunk, addig a mi testünk
ápolásánál és életünk fentartásánál a mi vér szerint való szülőink
pótolták az isteni gondviselést. És az én lelkem arra hajtott engem,
hogy erről háladatos szivvel megemlékezzem és eleget tegyek atyám
kivánságának.
Közölte hazanéző szándékát Béla Józseffel is. A két jóbarát könnyen
megértette egymást. Megállapodtak abban, hogy mihelyt a viszonyok
engedik: rögtön Bécsbe indulnak és erről levélben értesitik egymást.
Addig Hencsey hazamegy, Béla pedig Liptóvármegyében rokonai közt néz
körül s ott erősiti meg azokat, kik már az uj hitnek ismerősei voltak és
szerez ezen kivül, a mennyire lehetséges, uj hiveket.
Május utolsó napján tartottak Nipp Anna lakásán egy szent gyülekezetet,
a hol mindazok, kik ismerték és szerették már egymást, együtt voltak.
Éneklés és ima után Hencsey tartott egy szép tanitást, alapul vevén ama
szomoru szavakat, melyeket Pál apostol Timotheushoz intézett s melyek
második levelének negyedik részében vannak megirva.
– Prédikáljad az igét, rajta légy mind alkalmatos, mind alkalmatlan
időben; feddődjél, dorgálódjál, intsed a hallgatókat minden szelidséggel
és tanitással.
– Mert lészen oly idő, melyben az igaz tudományt el nem szenvedik; hanem
az ő tulajdon kivánságuk szerint maguknak gyüjtenek tanitókat, mivelhogy
az ő füleik viszketnek.
– És az igazságtól az ő füleiket elforditják, fordulnak pedig hiába való
beszédeknek hallgatására.
– De te vigyázz mindekben; szenvedj; az evangelistának munkáját
cselekedjed; a te szolgálatodat bizonyosképen megbizonyitsad.
Ezek Timotheushoz, az efézusi fiatal püspökhöz intézett tanitások és
oktatások. S ezeket közeli halálának sejtelmével szenteli meg a nagy
apostol e szavakban:
– Mert én immár megáldoztatom és az én halálomnak ideje közel vagyon.
Akkor vitték a nagy apostolt a kegyetlen Nero császár elé másodszor,
mikor e levelét megirta. E szavak sok egyházi szent beszéd alapigéjét
képezik hazánkban. Az öreg lelkészek, ha halálukat érzik vagy nyugalomba
vonulnak s hiveiktől elbucsuznak: gyakran használják e szavakat.
Ez volt alapigéje Hencsey szent beszédének is. Olyan szomoru szó ez: Az
én halálomnak ideje közel vagyon. Öregtől is szomoru, hát még fiataltól.
Midőn hazájának földén utolsó szent gyülekezetét tartotta Hencsey: végig
borongott lelkén a sejtelem, hogy ő sem e földet, sem azokat, kik e
földön az ő lelkének társai, többé nem fogja látni soha. Talán azért
választotta a nagy apostolnak eme bölcs és bánatos szavait. Talán
érezte, hogy ő most örökre bucsuzik. Talán azt is érezte, hogy
távozásával megbomlik a szent gyülekezetnek eddig oly szépen virágzott
lelki egyetértése.
Fehér kendővel leteritett kis asztal mellett állott. Előtte a szent
könyv, arra tette imára kulcsolt kezét s mikor az utolsó igét
felolvasta: szavait elfojtotta zokogása. Ott voltak a gyülekezetben az
asztal körül Béla József, Nipp Anna, Magyar Ferencz és Magyar
Francziska, Halna János, a két Bámer testvér, Kropacsek János nejével,
Denkel János és Terézia nővére, Klein és mások is többen. Hencsey szavai
mindenki szeméből kisajtolák a könyeket. A zokogás hangjai betölték a
kis homályos szobának üregét. A gyülekezet tagjai sirva borultak
egymásra s némán rebegték el az imát, mely az urvacsorát előzte meg.
Minő különös jelleme a keresztyén vallásnak a szomoruság! Érzékeny lelkü
emberek hányszor fakadnak könyre az isteni tiszteletek alatt. Valami
bánatos komorság vonul végig az uj-szövetségi szentirás összes könyvein.
Mintha csakugyan siralom völgye volna a földi élet s boldogság nem volna
másutt csak a túlvilágon. A keresztyénségnek még szentegyházai is
homálylyal és árnyékkal teljesek. Pedig a hellen és római
istentiszteletek csapongó örvendezéssel teljes szertartásokat is
ismertek. A magyar ősvallásnak is voltak áldomásai. A keresztyén egyház
nagy szervezői az első századokban nagy tévedéseket követtek el. Jézus
tanaiból más is következik, nemcsak a szent bánat és kegyes szomoruság.
Az első keresztyének is kis emberek és szegény emberek voltak. Illett
hozzájuk a komolyság és a könyező szeretet. Kis emberek és szegény
emberek a nazarénusok is. Igazi példák erre Hencsey és társai is.
A vallásnak mennyei szelid vidámsága csak akkor tért vissza sziveikbe,
midőn az Urnak szent vacsoráját kenyérben és borban magukhoz vették. A
megváltó önfeláldozásának emlékezete, az üdvözülés boldog reménysége
szelid mosolylyal vonta be az előbb még siró arczok vonásait. Ama »szent
csók«, mely egyetlen családdá olvasztá össze a kis felekezetet, volt az
utolsó cselekmény, melylyel az isteni tiszteletet bezárták s melylyel
társaitól Hencsey örökre elbucsuzott.
Az isteni tisztelet befejezése után a férfiak közül többen ott maradtak
s késő éjszakáig együtt beszélgettek.