(Hencseyt aggodalom bántja. – Nem akarja, hogy öcscse az uj hitre
térjen. – Hencsey Imre áttér. – Utazás Szegzárdra és Lippára.)
Uj alak lép elénk történetünk folyamán. Az uj alak Hencsey Lajos
testvéröcscse, Hencsey Imre. Csak Imrének fogjuk nevezni. Föntebb
emlitettem már, hogy a mikor Hencsey az 1841-ik év végén s az 1842-ik év
elején otthon volt szülőinél, Imre öcscse akkor vándoruton volt s
legutóbb Szegeden volt műhelyben. Innen irta leveleit. Nem Lajos
bátyjához, a kit alig avatott be terveibe, hanem Béla Józsefhez, Kertész
Andráshoz s a Bámer testvérekhez. Béla érintette is Hencseyhez intézett
egyik levelében, hogy Imre öcscsétől nagyon gyakran kap szép leveleket.
Hencsey nem akarta, hogy öcscse az uj hitre térjen. Vagy legalább nem
akarta, hogy általa térjen arra. Szülőire gondolt.
Ő már annyira elmerült a vallás titkaiba s világjavitó ábrándjaiba, hogy
neki visszalépnie vagy csak megállapodnia is már lehetetlen volt.
Tapasztalta már maga is, hogy a fennálló hatalmas egyház, mihelyt
nyiltan megtudja működését, nem nézi el azt szeliden, sőt talán kemény
akadályokat gördit utjába. Fröhlich nem egy levelét olvasta azok közül,
melyeket Denkelhez intézett, s melyekben a legrettenetesebb üldözések s
bántalmazások voltak leirva, melyeket a téritőnek a szabad helvét földön
is az egyháztól és az államtól el kellett szenvednie. Magyarországon az
állami hatalom ugyan még meg nem mozdult s ha megmozdulna is, a
vármegyéktől nem igen lehetett félni, de az egyház férfiai itt is
csaknem olyanok, mint másutt.
Ő borus sejtelemmel, bár nyugodt lélekkel nézett a jövő elé. Elszántsága
ép oly mély volt, mint hite. Képzeletében végig élte a legnagyobb
szenvedések nyomorait s megbarátkozott a halálnak gyötrelmeivel.
Jézusnak szenvedése s az apostolok üldöztetése mindig szeme előtt
állott. Ugy érezte, minden hivő nagy léleknek ez az igazi sorsa.
Uj és váratlan nem lehetett volna előtte más, mint a derüs jövő s az
akadálytalan életpálya. Tervétől, hogy a külföldre is ki fog menni, soha
el nem állott egy perczre sem. Sőt ezt napról-napra sürgősebbnek vélte.
E terv végrehajtását mindössze azért késlelteté, mert hitte, hogy erre
utóbb szülőinek megegyezését is meg fogja nyerni.
Szülőinek sorsa, az ő elaggott atyjának s az ő hű, jó édes anyjának
életük alkonya mélyen meginditotta szivét, valahányszor rájuk gondolt.
Jó gyermek volt. S szomorusága annyival nagyobb lőn, mert tudta, hogy
szülői ő rá nem támaszkodhatnak, ő a műhelyt otthon fenn nem tudja
tartani, ő családi életet nem fog élni s az elerőtlenedett öregeket, a
mikor kellene, gyámolitani soha se lesz képes. Rá magasabb hivatás vár.
Elébe szentebb kötelességek vannak irva. S neki hivatásához hűtlennek
lenni nem szabad, kötelességét rendithetlenül teljesiteni életnek és
halálnak kérdése.
De mégis lehetetlennek tartotta, hogy szülői, ha majd egykor a világ és
önerejük elhagyja őket, gyermekeiknek ápolását végképen nélkülözzék.
Ezért nem avatta ő be Imre öcscsét az uj hit titkaiba. Ezért nem
óhajtotta, hogy ez is az uj hithez kösse életét s lelkének minden
tevékenységét. Neki egyszerü emberként kell élni, az apai házat,
gazdaságot és műhelyt fenn kell tartani s a szülőket aggságukban ápolni
kell.
Ha azonban a gondviselés másként határozott: Hencsey a gondviselés
utjait ketté nem vághatta.
Mikor a tüzes baráttól elvált s a következő napon Pestre ért, rögtön
Nipp Annát, a jó öreg nénit kereste föl s az ő szives egyszerü
vendégszeretetét vette igénybe, mig valahol munkába állhat. Nem volt
állandó műhelye már hetek óta.
A mint a jó öreg asszony meglátta: csodálkozva nézett rá s kérdezé:
vajjon Imre öcscse is visszatért-e vele? Hencsey bámulva felelte: mit
jelent ez a kérdés, hova ment vagy hol van az ő öcscse? Hiszen ő ugy
tudja, hogy most is Szegeden vagy ha Pesten is, de műhelyben van. Ekkor
magyarázta meg Nipp Anna, hogy öcscse az uj hitre tért s hogy kedden,
márczius 22-én Pestről eltávozott. Mint mondotta: szüleihez.
– Ugy éreztem magam, – irja Hencsey e jelenetről – mint a ki el akar
ájulni. Ha én ezt tudtam volna, el nem jöttem volna onnan hazulról. Sőt
annyira elszántam magam, hogy a nélkül, hogy nénénken kivül csak egy
atyafit is láttam volna, sőt a nélkül, hogy csak le is ültem volna, azon
fázva és fáradt testtel vissza akartam fordulni és csak akkor kezdtem
egy kissé megenyhülni, a mikor néném azt mondá, hogy öcsém némi ruhákat
hagyott ott s azt fogadá, hogy egy pár hét mulva visszajön.
– Azonban jött a Jóska – Béla Józsefet érti – és összeültünk nagy
szeretettel beszélgetni. De csak tökéletes kedvem nem lehetett egész
hétfőn délután öt óráig, a mikor a szent gyülekezetben mindenek
kiengeszteltettek s a mikor azonnal urvacsorát is vettünk s a felséges
Ur Isten kimondhatatlan örömöt öntött mindnyájunk szivébe.
– Ti rólatok is magzatjaitokkal együtt és az én vér szerint való
testvéremről is Isten előtt buzgón megemlékeztünk mind a német, mind a
magyar imádságainkban, – ti is azért megemlékezzetek mirólunk.
– Hidd el szerelmes atyámfia, hogy könnyebb lett volna szomoru
lelkemnek, ha csak egy szóra is összejöhettem volna vele s szegény
szülőink sorsát lelkére köthettem volna, de részben talán jobb is, hogy
igy történt, legalább nem mondhatja édes atyám, hogy én csábitottam el,
hanem maga az Ur világositá fel lelkét.
– Azt is hallottam, hogy egy bibliát is küldtek néked az atyafiak. Ird
meg, ha megkaptad-e? – És kérlek, ha öcsémmel összejöhetsz, csak tanitsd
minden jó dolgokra, majd utóbb bővebben fogok irni, mert most nem vagyok
munkában.
– Addig ne jőjj el, mig ujra nem irok.
– Ezzel köszöntenek az atyafiak és ama szent csókolással kivánnak
illetni. Ama Budán lakó atyánkfiáról, kiről tudósitást kivántál, azt
irhatom, hogy tökéletesen munkálkodik a Krisztus evangyéliumának
követésében az ő hites társával együtt. Ezen levelet is nála irom,
vagyon már neki három magzatja.
– Irj te is minél előbb. Ird meg, mint van édes atyám és öcsém. Tudod,
hogy ez az én lelkemnek örömére lesz. Maradok az Urban szerető atyádfia!
Csaknem fölösleges megjegyeznem, hogy e levelet Kovács Józsefhez irta
Hencsey. Ama Budán lakó atyafi alatt Kropacsek Jánost érti, ki Denkellel
együtt hozta be az uj hitet Svájczból. Ez is szives vendégszeretettel
látta Kovácsékat, mikor Pesten jártak. Talán azért is kérdezősködött
utána Kovács.
Hencsey nem kapott rögtön műhelyt s nem állhatott hamarjában állandó
munkába. Nem is maradt sokáig Pesten. Mire ide ért, leghivebb barátja,
Béla József már fel volt készülve arra, hogy Fekete József és neje
Bartha Borbálának meglátogatására Szegzárdra ki fog rándulni. Hencsey
megragadta az alkalmat, ő is követte Bélát s együtt mentek az uj
hivekhez.
Utközben majdnem kettős szerencsétlenség is érte őket.
Egy este valamely csárdában szálltak meg, hogy az éjszakát ott töltsék
el. Az idő is esős, hideg és zivataros volt s a napi fáradság és esti
imájuk elvégzése után alig várták, hogy nyugalomra hajthassák fejüket.
A csárdának nincs külön szobája, nincs kényelmes vendég ágya. Ha volna
is, vándorló iparos legénynek nincs arra való pénze. Vagy egyik
szobasarokban teszi le a földre batyuját, fejét arra hajtja,
köpönyegével betakaródzik s ugy alszik a földön. Vagy ül a padon, két
kezét az ivó asztalra teszi s fejét arra hajtja s ugy alszik az urnak
nevében. Nyáron, meleg és tiszta éjszakán át könnyü. Minden csárdának
van valamelyes szine, csüre, félszere, akla s valami szalmája. Oda ki
lehet feküdni s ott jól lehet aludni. Csillag néz rá a magasból, halk
éjjeli szellőcske susog az alvó fülébe, melléje fekszik a házi eb is.
Most erős, szeles, hüvös, áprilisi napok jártak, az ivóban kellett
maradni.
Azonban éjjeli tizenegy óra tájban futó betyárok vetődtek a csárdába s
halállal és kirablással fenyegették a szegény utasokat.
Mije van a vándorló mesterlegénynek? Pénze nincs. Afféle ruhája sincs, a
melynek a mezei betyár hasznát vehetné. Bicskája van, ha van. Csakhogy a
betyárnak ennél is különb van. Az egész rémitgetésnek legföljebb az a
vége, hogy a két legény hozat, ha fizetni tud, a betyárok számára egy
vagy két iczcze bort.
Alig szabadult meg Hencsey és Béla nagy lelki gyötrelem közt a
betyároktól s alig hajthatták ujból fejüket álomra: hajnal felé rájuk
rontott legényeivel Fejér vármegye egyik csendbiztosa s azon kezdte az
ismerkedést, hogy kegyetlen káromkodás közben vasba verette őket. De sőt
még utnak is inditotta Fejérvár felé.
Csak akkor kérdezte tőlük, hogy kicsodák, micsodák, mi a nevük, hová
valók, mi járatban vannak. Alig tudták a jámborok a mérges komiszáriust
meggyőzni arról, hogy ők vándorló mesterlegények és fejöket semmi
rosszban nem törik.
– Azt is pedig hidd el édes atyámfia – jegyzi meg levelében Hencsey
keserü humorral, – hogy a szegény embernek könnyebb megmenekülni a
gonosztévők kezéből, mint a törvénynek kezéből.
Elvégre szerencsésen megszabadulva, április 11-én Szegzárdra értek s
Fekete József házánál bőséges kárpótlást s a kiállott fáradság és
gyötrődések után nagy lelki enyhülést találtak. Napjaik és estéik
folytonos tanitás, értekezés és bibliaolvasásban teltek el.
Mig Hencsey ott volt, kétszer tartottak isteni tiszteletet.
Igy ir házigazdájáról:
– Urunk Jézus evangyéliumának követésében, mely a bűnben levőknek titok,
nekünk pedig világos, ez itt lakozó Fekete József atyánkfia az ő hitvesi
társával együtt lelkesen foglalatoskodnak, mely dicsőséges indulatokért
te is Isten előtt a te mindennapi imádságodban megemlékezzél.
Irja ezen kívül, hogy ő május 3-ikáig ott akar maradni, de akkor Pestre
visszamegy, Béla József azonban Feketével és ennek nejével május 14-én
vagy 15-én jön Pestre, a mikorra Kovácsnak és nejének is ott kellene
lenni.
Ez összejövetel összeesik ama nagy gyülekezet évfordulójával, mely a
mult 1841-ik év május 16-án tartatott s melyen oly sok hivőt vettek föl
a szent keresztség utján az uj felekezetbe. Ugy látszik, a mostani
gyülekezést ennek emlékére tervezték.
Hencsey azonban még se maradt addig Szegzárdon, a meddig először
gondolta. Már előbb nyert tudósitást Kertész Andrástól, hogy Lippán már
többen vannak, kik az uj tudomány befogadására hajlandók volnának s hogy
ott olyan ember, ki az istentől nagyobb tehetséggel van megáldva, mint ő
s kiváltképen Hencsey, nagy sikerrel munkálkodhatnék az urnak kertjében.
Fölkerekedett tehát Hencsey s ápril 17-én elbucsuzott szives
házigazdájától s egyenesen Lippára ment, hol Kertésznél néhány napot
töltött s még május közepére jókor visszajöhetett Pestre.
Minő eredménye volt itt Hencsey működésének, hányat és kiket sikerült
neki megtériteni, erről biztos tudomásom nincs. Hencsey jegyzetei erről
nincsenek birtokomban, Kertész levelei pedig kellő felvilágositást nem
nyujtanak.
Kertész András egyébként, mint leveleiből következtetem, mind az irásban
gyakorlatlan, mind a fogalmazásban nagyon gyönge s általában egyszerü és
lassu észjárásu volt. De Lippán mégis voltak már az uj hitnek követői.
Kertész két levelében is bizonyitja ezt.
A májusi nagy gyülekezet után nagy lelki harczban állott Hencsey
önmagával. Fiui szeretete összeütközött hittéritő szerepével.
Választania kellett a fiui szeretet s magas hivatásának érzete között.
Vagy apját kellett elhagynia vagy a hittanitó buzgalomról le kellett
mondania. Eddig is meg volt már az összeütközés, de most már a válságnak
kellett bekövetkezni.