(Bentham és Rotteck. – A szószék varázsa. – Az árviz. – A templom falai
megrepedeznek. – Az angol szüzek kolostora.)
Bentham könyve egy bölcseleti rendszer, melynek tárgya a legnehezebb
tárgy. Az állam és a társadalom erőviszonyai önmagukban s egymás ellen.
Miként lehetne s kellene e viszonyokat a joggal szabályozni? Bölcseleti
rendszer, melyet egészében se a tudomány, sem az államélet terén soha el
nem fogadtak. Be sincs talán fejezve. Befejezését az alkotó halála
meggátolta. Részeiből műegységet alkotni s ezt a világ rendjével
összhangzásba hozni, mind máig senki se vállalkozott.
Mit csináljon ily művel a barát, kinek elméje sohase fárad el, de a
titkok mélyéig se tud jutni?
Rotteck eszményi világtörténet. Korának bölcseleti felfogását keresi s
találja meg háromezer évnek történelmi eseményeiben. S a jelen kor
eszméit nem a multnak történetéből vonja le, hanem a multnak történetét
is a jelen kor eszméi szerint alakitja át. Amaz eszmék szerint, melyeket
a hegeli rendszer áramlatai vetettek fölszinre. Ellenkezik a mű egész
iránya a római katholikus egyház sok százados szilárd felfogásával is.
Vagy az egyik, vagy a másik iránt támad kétségünk, vagy mind a kettő
iránt, ha igazán belemerülünk.
E műveket olvasgatta Gasparich s olvasgatta a nélkül, hogy a kellő
ismeretekkel s előtanulmányokkal rendelkezett volna. S a nélkül, hogy a
művekben tárgyalt eszméket a gyakorlati élet napfényes mezején a helyes
birálat legjobb látó-távolából szemlélhette volna. Benthamot olvasá,
holott egész életét a zárda falai közt töltötte s a társadalmat csak
messze távolból ismerheté. S Rottecket buvárolta, holott neki egy
szegény szerzetes gondolatköréből kitekinteni alig volt szabad és alig
volt lehetséges.
S mindezen felül még a szószék titkos varázsló erejének is hatalmába
került.
Sajátságos hatalom a szónoklat. Oly alkotmány ez, melyhez a tudomány, a
szinpad, a költészet, az egyéniség és a véletlen adja az anyagot s a
melyben mindez csodálatos vegyülékben van együtt s versenyez az egymás
fölött való uraságért. E verseny, e soha el nem dönthető verseny az,
mely a szószéknek titkát képezi s hatalmát alkotja.
A tudomány tulsulya értekezéssé, a szinpad tulsulya szinijátékká, a
költészet tulsulya képzelődéssé, az egyéniség tulsulya társalgássá s a
véletlen tulsulya adomázássá teszi a szónoklatot. Pedig a szónoklat
egyik se és valamennyi. Kevesebb, mint akármelyik s több, mint mindegyik
összevéve.
Gondolat, mely lángol; szenvedély, mely gondolkodik; egyéniség, mely
eszmévé magasul; költészet az önérdek szolgálatában s önérdek, mely a
világot öleli magához. Visszanéz a multra, előre tekint a jövőbe s szeme
mégis mindig a jelenen függ. Ismeri a történetet, a tudomány érveit, az
erények és bűnök vonzó erejét, a természet szépségeit s a vallásnak
titkait és nagyon ismeri az emberek gyöngeségét. Ismeri és felhasználja
mindezeket s ha szükség: el is használja. Eszközeiben nem válogat,
vagyis mindig azokat választja, melyek a czélra biztosan vezetnek. Si
nequit superos, Acheronta movebit. Ha a magasság nem elég, a poklot
hivja segitségül. Az égben, a földön és a föld alatt levő hatalmak közt
a legnagyobb hatalom, – ugy mondta Stephenson György. De csak akkor, ha
sikert arat. Ha sikert nem arat: elveszett, eltünt, mintha soha nem is
történt volna. Gúny vagy közöny és feledés moha nyomban eltemeti.
A szószék gyakran azt a hatást gyakorolja a szólóra, a melyet a mámoritó
italok gyakorolnak. A szónok agyában a gondolat gondolatot kerget;
eszmék gyulnak ki s tünnek el nagy hirtelen; képeket rajzol, miként az
álom; költészetet teremt, mint az ifjuság s szenvedélyeket kelt, mint a
gyülölet, szerelem, boszu, csatariadás, őrültség s vallási düh.
Szerencsés ember, ki a szószéken komoly, nyugodt, a fontolgató
értelemnek s teljes öntudatának ura. Még szerencsésebb, ki ezen felül
ura önmagának, birtokosa az emberek és a világ titkainak s ki az
önbizalom és önérzet rendithetlen alapjáról mosolyogva beszél a
mindenséggel. Ez a vidám komolyság, melyet humornak nevez az irodalom.
A tüzes barát ama szónokok közé tartozott, kik elől, mihelyt a szószékre
felállanak, elvesz a világ s kik akkor önnön létezésüket is elfelejtik.
Azok közé, kiken az öntudatlanság mámorában vad gondolatok s lobogó
szenvedélyek uralkodnak. Kik a szónoklat végével testben, lélekben
kimerülve ugy érzik magukat, mintha mély, lázas álomból most ébredtek
volna fel.
Férfias alakja, erőteljes hangja, eszméinek élénk csapongása, szokatlan
bátorsága s merész gondolatai csakhamar ismeretessé tették Pesten.
Beszédeinek meghallgatására, mint emlitettem már, özönlött a sokaság a
Ferencziek templomába. E beszédeknek akkor nemcsak a fővárosban, hanem
messze vidéken is nagy hirük volt.
Pesten találta őt az 1838-dik évi nagy árviz.
Az árviz leirása történetünk folyamával semmiképen össze nem függ. De én
Gasparich életét a rendelkezésemre álló adatokból lehetőleg
megismertetni akarom, tehát röviden az árvizet is érintenem kell, a
mennyiben ez Gasparich életére s szerzetesi cselekményeire vonatkozik.
A tüzes barátot a nagy árviz, az elemeknek e romboló szeszélye
rendkivüli izgalomba hozta. Azon a négy napon és négy éjszakán át, mig
az ár folyton hullámzott s mig egyes városrészek viz alatt voltak, alig
aludt valamit s igénytelen szükségleteiről alig volt képes gondoskodni.
Szerzetének temploma és zárdája szárazon maradt. A templom küszöbe majd
két ölnyivel fekszik magasabban, mint a hogy a régi központi városház
kapuküszöbe. A városház terén jégtáblákat himbált a szél által zaklatott
mély áradat. A régi Kigyó-utcza végén, az ugynevezett Kigyó-patikánál
szünt meg a viz. A Ferencziek kolostora körül egy kis keskeny szabad tér
volt.
Tele a menekülők ezreivel.
A templom és a zárda a vész kezdetétől fogva menedéke volt azoknak,
kiket tanyájukból a jeges áradat kiszoritott. Annyian menekültek oda, a
mennyien a falak közt megférhettek.
Azt irja Gasparich:
– Telve volt a vész ideje alatt az egész templom. Földön és padok között
helyezte el magát kiki. Itt volt ágyuk, itt a vizes ágynemü között
sirtak a gyermekek, itt nyögtek a betegek.
Bár a kolostor szárazon volt, azért a föld meglágyulása s a viznek a
csatornákon áthatolása mégis éreztette romboló hatását a szerzettel is.
A templomnak sanctuariuma megrepedt s az egyik keresztoltár lesülyedt s
derékben kettészakadt.
Rettenetes jelenet volt ez. Márczius 16-án történt nap közben, a mikor
ébren volt mindenki. Zsufolva volt menekülő tömeggel a templom. Agg
férfiak és asszonyok üldögéltek a falak tövében. Kisdedekkel tele voltak
rakva a padok könyöklő deszkái. Álló ember alig kapott már helyet a
padokban, a padok közti folyosókon, az oltárok mellett s a nagy oltár
közelében. A tömeg lassu beszédének zugása betölté a boltozatok üregeit.
Mindenki a maga inségét s menekülését emlegette s azokról beszélt, kik
szerettei közül távol voltak, ide nem juthattak. Borzadva gondoltak az
elmult napokra és éjszakákra s reszkettek a jövő napok rémségeitől.
Egyszer csak tömegekben hullott alá a vakolat a szentély boltozatáról s
meredt szemekkel láthatták, a mint a falak hosszában és keresztben
repedeznek.
A rémület orditásával ugrott föl mindenki a másik pillanatban s egymást
tiporva és taszigálva menekült az ajtók felé. A nők és kisdedek
sikoltása s a halálra rémültek jajgatása töltötte be a szentegyházat. Ha
össze nem omlik is az épület, száz halált okoz a gyöngéket elgázoló
rémület.
A tüzes barát nem vesztette el lelkét. A szószék mellett állt, nyomban
felfutott a szószékre s dörgő hangon szólt a holtra ijedt sokasághoz.
– Emberek! Boldogtalan hiveim! Ide nézzetek! Az erős isten van itt
fölöttem és körülöttem. Ha sujtani akar: engem sujt s nem titeket. Én
pedig itt maradok s a hajam szála se görbül meg. A ti végzetetek az
enyém. Az én végzetem pedig nem ma s nem most következik el. Boruljatok
térdre!
Hangja, mint a harangszó betöltötte a boltozatok üregeit. Egy pillanatra
mindenki megállt, elhallgatott és feléje nézett. Sötét szőrcsuhájára s
fényes arczára oda villant egy napsugár. A rémült szivekbe visszatért a
nyugalom s térdre borulva mormogták a tüzes barát imádságát.
A szerviták templomában semmi kár nem esett, valamint a Teréz- és
Lipót-városi templomokban is kevés. A Bel-városi plébánia temploma,
valamint a Józsefvárosé is sokat szenvedett. A Ferencz-városiban három
oltár dőlt le, köztük a főoltár is összeroskadt. Legtöbbet szenvedett az
Angol-kisasszonyok zárdája és temploma. Itt akkora volt az áradat, hogy
az első emeletből egyenesen be lehetett az ablakon át a mentő csónakba
lépni.
Gasparich valamennyi közt ezt fájlalta legjobban. Itt kis lánykák
tanultak. Végtelenül szerette a kis gyermekeket s alig volt nagyobb
gyönyörüsége, mint az, melyet akkor érzett, a mikor kis gyermekek közt
lehetett. A kisdedek ártatlan csevegései közben érezte magát igazán
embernek s a világ gyermekének. Ezek között elfelejtkezett komor
eszméiről, valósithatlan ábrándjairól s a zárdáról, melyet gyakran ugy
tekintett, mint sorsának igazságtalan vaskényszerét. Mint börtönt,
melyből csak fölfelé meg lefelé van szabadulás. Az égbe és a sirba. S
kisdedek közt lenni sehol se volt alkalma, csak az angol szüzek
zárdájában. Ide járt misézni és szónokolni.
Az Angol-kisasszonyok zárdája hónapokon át lakhatatlan lett. Hónapokig
kellett nélkülöznie a kisdedek társaságát. Szomoru hiányt érzett e miatt
a napok folyásában.
– Mennyire emelkedett lelkem – igy szól egyházi beszédében – midőn
gyakran hallám itt az Angol-kisasszonyok szorgalmas gondja alatt
növekedő kisded ártatlanságot utánunk dadogva az urhoz imádkozni! És
most mély csendet tapasztalok a szent romok közt uralkodni!
Általában a templomok pusztulása mélyen hatott lelkére. Egyházi
szónoklataiban, melyekhez a tárgyat a pusztitó vész alkalmából vette,
legszebb részek azok, a melyekben a templomok pusztulása miatt
panaszkodik.
– Uram! – igy sóhajt fel egy helyütt. – Uram! hatalmas és igaz vagy,
imádom szentségedet. De miért zárod ki buzgalmunkat azon helyeidről is,
melyekben hozzád fel szoktuk sirni kérelmeinket, kizokogni panaszainkat
s megnyugtatni zajgó sziveinket?
A vész márczius 14-től 17-ikéig tartott.
Ez egész idő alatt naponként kijárt a zárdából menteni, segiteni,
vigasztalni a szerencsétleneket. Gyakran találkozott az emberszeretet és
áldozatkészség nemes hőseivel, a kiknek nevét az utókor emlékezetére e
napok története megörökitette. Nem emlitem e neveket, ismeri ezeket a
hazában mindenki.
Gasparich a maga jegyzeteiben különösen fölemlit három nevet. Ők
mindenütt s mind végig ott voltak, a hol a vész legnagyobb s a segély
szüksége legégetőbb volt. Kiemeli Földváry Ferencz királyi tanácsost s a
királyi tábla biráját s nejét báró Baldacci Francziskát, továbbá Messkó
Johanna urnőt s Andrássy József helytartótanácsost. Amaz idők évkönyve
ezeket kevésbbé emlegeté. A hol ezek osztották a segély és könyörület
áldásait, ugy látszik, a tüzes barát ott részesitette a
szerencsétleneket leggyakrabban a lelki vigasztalás jótéteményeiben.
Valóban mélyen meghatók a beszédek, melyeket a hivek lelkeihez és az
imák, melyeket az egek urához bocsátott e napokban a tüzes barát.