(Minden mesének van valami alapja. – Lajos herczeg és a szép asszony. –
A szép asszony rejtélyes halála. – Gasparich szenvedései. – Lemondása.)
De a mesének mégis van valami alapja. Eredetének mégis volt valami oka.
Térnek messzesége, időnek mulása, emberi képzeletnek játszó szeszélye,
könnyelmüség és rosszakarat száz alakba öltözteti, eltorzitja,
módositja, nagyitja, homálylyal vagy fénynyel környezi, a mi történt s
ránk a történet már csak tündéri alakjában száll, a hogy elhinni
semmiképen nem lehet, de azért mégis valósággal megtörtént valami eset,
melyből a népmese a maga költészetét fölépiti.
Még a boszorkánynak, a tündérnek, a tátos lónak, a leányevő sárkánynak,
a vasorru bábának is van történeti alapja.
Ha regényt irnék, ha a költészet paripáján száguldozhatnám be a képzelet
világát s a száz éves multnak homályboritotta tájékait: akkor se apró,
se nagy nehézség nem állaná utamat. Soha nem született lények helyett
teremtenék költött alakokat, uj élettel ruháznám fel a rég elholtakat,
szavakat adnék a némák szájába, felnyitnám a beomlott sirok üregeit s a
regevilág dalnokainak példájára életet lehelnék az élettelen
kődarabokba.
De én megtörtént s régmult dolgokat akarok elbeszélni. Kötelességem, de
jogom is azok titkait kinyomozni. Tévedhetek egyes részletekben. Ha
vannak még, a kik emlékeznek, feladatuk a felvilágositás és kiigazitás.
Én csak annyit mondok bizonyosnak, a mennyit gondos nyomozás alapján
jóhiszemüleg bizonyosnak tartok.
A tüzes barát alakja körül képződött regének valóságos történet volt
alapja.
Batthyányi Lajos herczeg 1790 körül nem a legbensőbb viszonyban élt
nejével, Pergen Erzsébet grófnővel. Volt egy nagyon szeretett barátnője,
Lázár kormányszéki tanácsos és referendárius felesége. Csodálatos szép
asszony. A bécsi körök ifjai rajongtak érte.
Lázár öreg ember volt, hunyt szemmel türte a barátságot. A nagyon szép
méltóságos asszony szerette az élvezetet, a fényüzést s a hatalmat.
Utóbb ellenállhatatlan befolyást gyakorolt a herczegre s a nagy
uradalmak tisztjeire. A herczeg kegyeibe csak általa lehetett bejutni.
Sok uradalmi tisztet elbocsátott, sok uj tiszt tőle nyerte kényelmes és
jövedelmes állását. Sok örömnek, de sok keserüségnek is volt forrása a
szép asszony hatalma.
Fülöp herczeg 1781-ben született. Serdülő korában Fuchshofer jezsuita
atyát, a Monasterologia hires iróját adták melléje nevelőnek és
tanitónak. Ez is a szép asszony befolyására történt. A jezsuita atya is
nagy tisztelője volt a szép asszonynak.
Volt Vasvármegyének a 18-ik század végén egy hirneves udvari embere,
Mikos László kerületi táblabiró, később magas udvari méltóság,
államtanácsos. Báróságot is kapott I. Ferencz magyar királytól. A magyar
jogban való jártasságáról mesés hirek szárnyaltak. Minden előkelő család
törekedett arra, hogy fia mellette legyen patvarista és juratus. Fülöp
herczeget is ő mellé adták 1800-ban s ő ott együtt juratuskodott egy-két
évig Ürményi Ferenczczel, a későbbi fiumei kormányzóval s koronaőrrel és
Chernel Ferenczczel, Sopronvármegye későbbi nagytekintélyü
főszolgabirájával. A három ifjut meleg barátság kötötte egymáshoz.
Egykor egy elbocsátott s talán ok nélkül elbocsátott herczegi tiszt oda
ment panaszra Fülöp herczeghez apja barátnője, a szép udvari tanácsosné
ellen. Szivreható módon adta elő: milyen szerencsétlenség történt vele,
éhező családjával. Átkozta a szép asszonyt. Orvoslást kért a fiatal
uraságtól.
Ürményi és Chernel föllázadtak a szép asszony ellen. Mindent hallottak s
tudtak is már s erélyes közbelépésre izgatták a herczeget. De a herczeg
nem avatkozott a dologba.
– Édes apámat szomoritanám meg, ha Lázárné ellen tennék vagy szólnék
valamit; – őt szomoritani vagy boszantani pedig nem akarom.
Az ifjak félig komolyan, félig dévajul azzal gyanusitották, hogy ő is
benne van a szép asszony varázsló hatalmában. Ez a gyanusitás később még
erősebb lett.
Lajos herczeg aránylag fiatalon meghalt 1806-ban. Lázárné befolyása a
herczegi udvarban megszünt. De férjének se volt megfelelő vagyona. A
szép asszonynak minden hatalomról, minden fényüzésről és sok élvezetről
le kellett mondani. Boldogtalannak érezte magát, sokat sirt.
Sorsa meghatotta Fülöp herczeg szivét. Utóbb is szerény, de tisztességes
évdijat utalt ki számára központi pénztárából. Kétezer pengő forintot, a
mi akkor annyi pénz volt, mint most egy államtitkári fizetés. De azt
óhajtotta, hogy Bécset hagyja el. A szép asszony szót fogadott s
Zalavármegyébe Reznekre költözött.
Reznek akkor Bernáth udvari ágens birtoka volt, a ki szép távolból
szintén legyeskedett a szép asszony körül. Hajdan vár volt, de a mohácsi
csata után a törökök ellen gyöngének találták s azért nem is erősitették
meg. A régi vár köveiből uj kastélyt épitettek, a falu házsorain kivül
nagy kertben, árnyas fák közé. E kastélyba vonult a szép asszony,
multján busulni s ha lehet, azt elfeledni. Haszonbérben birta a birtokot
s azt beszélték, Fülöp herczeg fizette a haszonbért.
Több éven át lakott már ott, a mikor 1817 körül egy szép reggel cselédei
halva találták hálószobájában az élete delén levő, noha még mindig szép
asszonyt.
Az asztal mellett feküdt pongyola-ruhában. Vére szétömlött a padlón.
Mellén, csodaszép mellén volt keresztül lőve. Ágya felbontva érintetlen.
Asztalán kártya Napoleon-pasziánszra szétrakva. Pénzében, ékszereiben
semmi hiány.
Nem rablók voltak a gyilkosok.
A vármegye kemény vizsgálatot teljesitett. Azon az éjszakán viharos,
esős idő volt. A kert fái zugtak, a kastély ajtajai, ablakai dörömböltek
a vihar csapkodásai alatt. A cselédek már lefekvőben vagy nyugodtak is
már ágyaikban. A szép asszony egyedül kártyázott. Valaki megzörgette
kertre néző ablakát. A szép asszony azt gondolta: valaki a faluból
levelet hoz. Kinyitotta az ablakot s oda állt az ablak elé. Kivül egy
puskadörrenés s a szép asszony visszaesett az ablak mellől szobája
közepére. Kint a kertben felnőtt férfi csizmájának nyomai az ablak
alatt. A nyomok a nagyvölgyi patak felől jöttek s arra is távoztak.
A vármegye sohase tudott egyebet kideriteni. Ki volt a gyilkos: sohase
tudta meg senki.
A szép asszony halálának esetéből alakultak a rémes mesék. E mesékbe
szövődött bele a két herczeg neve. De bele szövődött később a tüzes
barát neve is. Ez előtt harmincz évvel némileg magam is hittem a
mesékben.
A szép asszony közt és Gasparich eltünt Máriája közt, mint most már
tudom, semmi összefüggés nincs. Gasparich még a világon se volt a szép
asszony lánykorában s mikor ez meghalt is: Gasparich alig lehetett
idősebb 10–12 évesnél.
Keszthely körül egykor egész részletességgel beszélték nekem, hogy a
szép asszonyt egyik leánykori megcsalt imádója őrjöngő szerelmi boszuból
lőtte agyon. A függetlenségi harcz idején, 1848-ban, az a hir terjedt el
Zalavármegyében, hogy Varasdon haldoklása közben utolsó gyónás alatt
vallotta magára valaki a gyilkosságot. A haldokló az öreg Lajos
herczegnek volt egykor uradalmi tisztje, kit állásából a szép asszony
hatalma mozditott ki. A haldokló utasitotta gyóntatóját, bontsák fel
szobájának padlódeszkáit: ott megtalálják bűnének jeleit és
bizonyitékait.
Senki se kereste. Régen porrá vált akkor már a szép asszony. Nem is
emlékezett rá senki már. Csak Rezneken emlegetik még a rémes esetet.
A római fogadalmi kápolna se engesztelésül épült. Nem is Fülöp herczeg
épittette, hanem másodizbeli unokatestvérje, gróf Batthyányi Antal
József, függetlenségi harczunk egyik hősének, Magyarország egykori
külügy miniszterének, gróf Batthyányi Kázmérnak édes apja. Neje,
Roggendorf grófnő, beszélte rá.
Bizonyos, hogy a lányt Gasparich elvesztette. S ő bizonyosnak tartotta,
talán később meg is tudta, hogy a lányt valaki a herczeg kiséretéből
vitte magával szülőivel együtt.
Vajjon a leány önként és szivesen egyezett-e a viszonyok változatába; –
vajjon kicserélhette-e érzelmeit s visszafojthatta-e, elnyomhatta-e az
ifju kebel fel-feltoluló ábrándjait s a szüzi lélekismeret önérzetes
szavát? Vajjon a suhogó selyemben, kárpitos termek illatos légében
elfelejtette-e végkép a szenvedélyes ifjut, kinek szive megtörött utána?
Vagy talán néha-néha visszaemlékezett ennek szerelmes szavaira, melyek
egykor neki is oly édesek valának? Mindez érdekes dolog lehet a
lélekbuvár előtt s hálás tárgy a regényiró számára; – mindez azonban az
én elbeszélésem tárgyai közé igen kevéssé tartozik.
Fiatal diákgyerek életében mindennapi eset ez.
Semmi jelet se találtam arra nézve, hogy Mária valaha értesitette volna
sorsáról Gasparichot. És semmi nyomot arra nézve, hogy valaha őt még
életben látta volna.
Vajjon meddig élt s mikor és hol mult el Mária? Egyetlen megjegyzést
találtam a tüzes barát irásai között, melyből azt sejtem, hogy sirját
egyszer meglátogatta. Szelidültek-e e siron kínjai vagy ujabb átkokban
tört ki az üldöző sors és a haragos ég ellen: ki tudná azt most már?
Megjegyzése egy töredékes szövegü imádság után olvasható sárgult
papiroson. Az imádság elhunyt szerelmesünk üdvösségét kéri istentől. A
megjegyzés igy szól:
– Sürü fák közt korhadó kereszt; – elfeledték, mikor eltemették. Mit
kerestem ott? Bolond voltam.
Hosszu bujdosás után egy napon Gasparich összetört lélekkel s lázban égő
testtel tántorogva ment haza Czirkovlyánba a szülői házhoz.
Szenvedéseiről nem beszélt még anyjának sem. Beteg lett, ágynak esett,
lelkét őrült látások háborgatták s ha néha eszméletre jött, óhajtotta a
halált, a mely neki nyugodalmat ad.
A halál nem következett be. Gyermek volt még s ifju ereje megküzdött a
testnek és léleknek szenvedéseivel. Gondos ápolás után visszanyerte
egészségét.
De lelkének üdeségét nem nyerhette vissza. A nagy rázkódás eltompitotta
őt a világ iránt s mintha a vágyak és ábrándok csiráit kiölte volna
lelkéből, egyéb gondolata se volt, mint szerzetessé lenni, zárdába
vonulni és életét istennek szolgálatára s meghiusult reményeinek
eltemetésére használni.
Igy ir egy későbbi levelében:
– A világnak szerencsétlen szülöttei azon boldogtalan hitben lélekzenek,
hogy az ő életük nyom valamit az örökkévalóságnak folyamában. De én azt
kérdem magamtól és az emberektől, a madár repülésének marad-e nyoma a
levegőben és a madárnak utját megjegyzi-e magának a levegő? És az
örökkévalóságban az embernek nyomorult élete több-e, mint a madár
röpülésének elmulandó nyoma? Én már boldogtalan gyermekkoromban tudtam
ezt és a mióta élek, csak mindig jobban megtanultam!
Ily gondolatok közt határozta el megmásithatlanul a zárdába lépést.
Miért lesz ma baráttá valaki? El se lehet szinte képzelni, honnan kerül
a barátok ama nagy száma, mely egyik-másik országban feltünő már? A
tanitó és betegápoló barátokat értjük. Mivelik a tudományt, van dolguk
minden napra s egész életre, az élet csöndes örömeihez is eljuthatnak,
pályájuk a korszerü ember felfogásával s életczéljával nem ellenkezik.
De miért léphet valaki fiatalon oly szerzetbe, melynek tagjai szegények,
vagyontalanok, koldulásból élnek, semmit nem dolgoznak, hanem csupán
elmélkednek és áhitatoskodnak? Egykor, régen, századok előtt, a vallásos
rajongás korszakában fenséges tünet lehetett az az élet, mely egyéb
czélt nem tüzött maga elé, mint hogy istennek gondolatában örökre
elmerüljön. Öreg embernél, törődött léleknél ma is érthető. De a fiatal
lélek előtt ott van, ott tombol, ott tolong az egész élet minden vágya,
minden szenvedélye, minden munkakedve, minden alkotó ösztöne. Mit csinál
ezekkel? Miként szabadul ezektől?
Azt mondják: lemond, letér az élet országutjáról, félre áll.
Csakhogy a lemondás ifju embernél a léleknek megcsonkitása. Mintha
kivágnák belőle az erélyt. De lehető-e ez? Nem nől-e ki ujra a kivágott
rész?
Gasparichot a lemondás vezette. A méltatlanul kiállott rettentő
szenvedésnek vagy harczban és boszuban kell kimulni, vagy a csöndes
lemondás sivatagán elenyészni.