(A tüzes barát kartársai. – Szerelme. – Mária eltünik örökre. –
Gasparich kétségbeesése. – Regék és hagyományok.)
Társainak is keveset beszélt ifju-koráról s ha beszélt is, régen
elfeledték azt már utolsó szóig. Valószinüleg senki se él ma már társai
közül. Ferenczrendi szerzetes, de semmiféle szerzetes se szokott naplót
vezetni. Sok század óta alig volt szerzetes, a ki másról, mint
legföljebb zárdája dolgairól jegyzeteket készitett volna. Ha ugynevezett
világi dolgokat, egyéni viszontagságokat jegyez föl emlékül: halála után
jegyzeteit bizonyára megsemmisítik szerzetes-társai.
Mikor az esztergomi és pozsonyi konventben a hittant végezte, egyik
tanulótársa s legbizalmasabb barátja Dank Agapusz volt. E nevet ösmeri a
nagy közönség. Ő volt egyik szerzetes, ki 1849-ben az osztrákok által
kivégzett magyar miniszterelnöknek, Batthyányi Lajos grófnak holttestét
a szent-ferenczrendiek budapesti sirboltjába elrejteni segitett. Ő a
tüzes barát ifjukori életének sok rejtekébe be tudott volna világitani.
Mikor én megismerhettem, ezelőtt negyven évvel, már a szerzet
provincziálisa volt. Nem hittem, hogy közölje velem Gasparichra
vonatkozó emlékeit, kisérletet se tettem nála.
Harmincz év előtt határoztam magam el arra, hogy a tüzes barát multját
földeritem.
Akkor még élt két elaggott szerzetes, ki Gasparichcsal egy napon lépett
be, ezelőtt mintegy nyolczvan évvel, a szemináriumba. Az egyik Ambrus
Ferdinánd Anaklétusz volt, a pozsonyi konvent tagja s gróf Batthyányi
József házi káplánja, a másik pedig Magyar Ignácz András, a szombathelyi
zárdának egyik nyugalomba vonult egyházi szónoka. Ezek bizonyosan
ismerték Gasparichot fiatal korában s ugy hittem, oly adatok birtokában
vannak, melyek a tüzes barát megismerésére érdekesek és fontosak.
Levélben fordultam hozzájuk. Öreg emberek voltak már, nem emlékeztek
biztosan semmire.
A tüzes barát eredetileg déli szláv vérből eredt. Nagy mértékben
megvoltak benne fajának és származásának erényei és hibái. Élénk, gyors
elme; erős képzelet konok ábrándokkal s hirtelen fellobbanó s nagy
szenvedélyekkel párositva: ime a déli szlávok jelleme. Rokonszenvei és
ellenszenvei végletekig menők. Büszke és önérzetes. Vágyai és érzelmei
nem állanak arányban nyomasztó és szegényes társadalmi helyzetével s
azért keresi a magányt, félrevonul s kisded odujában vagy erdők
sürüjében önkeblét emészti s komor gondolatoknak s vakmerő ábrándoknak
él.
A tanulás vágya, az eszmék szeretete és hatalma nem vonzzák őt eléggé.
Mégis tanul s mégis elmerül pillanatonként a nagy eszmékben. Mert
lelkének munka, foglalkozás és fáradság kell. E lélek csak önmagával
foglalkozik s ha ebben elgyötrődött, kifáradt, akkor tér át a világra;
akkor kezdi észrevenni a világot s felölelni a tudomány és bölcselet
vivmányait.
Azt irja Hencseynek 1842-ben:
– Mily boldognak kell neked lenni, édes fiam; te nem gondolsz egyébre,
mint Istenre és előtted égen és földön nincs egyéb tudomány, mint a
szentirás tudománya. Mikor én olyan fiatal voltam, mint te, az én lelkem
örökké birkózott és mindig legnagyobb ellenségével, önnönmagával. Én
csak magamat ismertem, semmi mást.
Ilyen lélek számára csak a szerelem volt még hátra, hogy vagy nyugodt
legyen vagy őrjöngővé váljék.
Megjött a szerelem is.
A tüzes barát szerelme a suhancz kor szerelme. Minden részletén a
homálynak köde lebeg. Ha elbeszélem: inkább fölingerli, mintsem
kielégitené a kiváncsiságot és a képzeletet. Mégis elbeszélem ugy, a
hogy az alaktalan hagyományból, Gasparich néhány töredékes jegyzetéből s
Hencseyhez intézett néhány leveléből összeállithatom történetét.
Mint 17–18 éves ifju találkozott egykor egy szép, fiatal leánynyal. A
leánynak keresztneve Mária volt. Vezetéknevét nem tudom.
A leány apja herczeg Batthyányi Fülöp valamelyik vasvármegyei falujában
szegény iskolamester vagy községi jegyző volt, vagy talán mind a két
hivatalt s vitte. A község nevét se találtam meg bizonyosra.
Az ifju már az első találkozásnál olthatatlan szerelmet érzett a lány
iránt. Nem is szerelem, nem is a mindennapi szenvedélynek egyszerü
fellobbanása volt az. Láz volt az, mely keresztül hatolt a csontokon.
Őrjöngés, mely izzóvá tette az agyvelőt. Nem is lehetett az más. Hiszen
az első találkozás akkora örvényt ásott az ifju szivében, hogy abban
végre egész élete is elmerült. Élet, boldogság, nyugalom és minden. Van
ilyen eset, noha szerencsére ritkán.
Ő maga igy ir e szerelemről:
– A föld is mély és az ég is magas, de még sem oly mély, hogy az én
szenvedésem elrejthetné és az ég sem oly magas, hogy az én kinos
érzéseim oda föl ne hatolnának.
– Oh te leány, a te életed és halálod szült engem az örök kárhozatra.
Miért jöttél te az én utamba? Miért nem tudtam én veled együtt
elenyészni?
– Mikor én téged először megláttalak, miért nem vette el az Isten az
eszemet, hogy őrülten futkostam volna be utánad a világot és az én
lelkem, mint a feneketlen örvény, örökké te körülötted forgott volna?
– Akkor nyerném én csak meg a boldogságot, ha elmém tőled soha el nem
szakadhatna s ha még sem tudnék sem magamról, sem terólad semmit.
– Mit ér nekem a te halálod és mit ér nekem az én életem?
Mikor e sorokat irta, már régen szerzetes és meglett férfiu volt a tüzes
barát, mikor pedig a lányt utoljára látta, akkor még csak gyermek volt.
Minő mély szenvedélynek kellett annak lenni, melynek fénye vagy talán
árnyéka ily messze eláradhatott.
Az irói nyelven ne akadjon fenn a nyájas olvasó. A tüzes barát
szellemében erős költői ér lüktetett. Iróképessége pedig oly erős és
szép, hogy az ő korában az ő irói nyelvét kevés magyar iró érte el s
talán csak Kölcsey multa felül.
Az 1838-ik évi pesti árviz alkalmával a szerencsétlenek mentésében és
ápolásában tevékeny részt vett. Midőn látta a nyomorult, kiéhezett,
elgémberedett, siró alakokat: lelkének régi sebje megint erősen kiujult.
Még ott is a lány emléke rajzott lelkében.
– Ha most – irja ez időből – a sárból és a vizből, a jéghalmoknak
fenekéről vagy összedőlt házak omladékaiból Máriának megtört testét
kimenthetném! Ha százak és ezerek közt fölismerném őt vagy láthatnék
hozzá hasonlatost! Lenne bár megaggva, vagy lenne hervasztó betegségnek
rettenetes hatalmában: lelkemmel melengetném föl és ápolnám őt. Ide
hoznám e boltozatok alá s az oltárra tenném reszkető testét!
Száz meg száz változatban egész életén át ekként emlékezett Máriáról.
Az első találkozást csakhamar követte több is. Gasparich gyakran eljárt
a leány szülőihez és mint jegyzeteiből következtetem, alapos reménye
volt ahhoz, hogy a leány, a szülők beleegyezésével, oda ajándékozza neki
kezét s szive hajlamait.
Hónapokig, vagy talán egész éven át tarthatott ez a viszony s az ifju
ernyedetlen szorgalommal látott tanulmányai után s el volt szánva
megérdemelni a leányt s méltóvá lenni ahhoz, kit az ég és a föld minden
teremtménye között a legmagasabbra becsült.
Hanem hát valami véletlen, rá nézve valami borzasztó szerencsétlenség
csakhamar véget vetett a viszonynak s a boldog jövendő ábrándképeinek.
A legközelebbi őszi szünidőt otthon töltötte Gasparich a szülői háznál.
Mikor ennek leteltével Szombathelyre visszament s a leány szülőit meg
akarta látogatni: nem találta otthon se a lányt, se a szülőket.
Kérdezősködéseire azt a feleletet kapta, hogy pár hét előtt a faluból
valahová elköltöztek. Hova, merre: erre felelni senki nem tudott.
Az ifju nem esett kétségbe, noha lelkén kínos aggodalmak nyilaltak át.
Később ismét kereste Máriát s ismét nem találta. Várt hetekig. Azt
hitte, hogy Mária szülői csak ideiglenesen távoztak el, s hogy késő
őszre vagy télre vissza fognak térni. Gyakran megfordult a háznál s
gyakran kérdezte a háznál levőket, de oly feleletet, mely
megnyugtathatta volna őt, nem kapott.
A várakozás mindig kinosabb lett. A leányról, a kihez lelkét és életét
kötötte, még csak hirt sem hallott. Az epedés hatalma lassanként erőt
vett rajta, buskomorság kötözé le lelkének ruganyosságát s szivszaggató
fájdalmak czikáztak át forrongó érzelmein.
Bejött a tél – hidegével, förgeteges zivatarával. De őt se tél, se
zivatar nem gátolta. Napokon és éjszakákon át bujdosott s szökött
önmagától s járt a faluban, honnan szerelmese örökre eltávozott.
Minden hiába volt.
Faggatódzásaira, őrült esedezéseire mindössze annyit tudott meg, hogy a
herczeg az ősz elején uradalmait meglátogatva, megfordult a faluban is s
a tanitót és leányát kegyelmesen arra méltatta, hogy velük beszédbe
ereszkedett. Azután a herczeg elment s utána egy hét mulva a tanitó is
eltávozott családjával együtt.
Most már mindent tisztán látott. Beteg képzelgésében legalább azt hitte,
hogy tisztán lát. Izgatott agya s őrült szerelmének rajongása a
borzasztó lehetőségek egész seregét rajzolá le előtte. Lelke kinosan
tévedezett az önkényes föltevések között. A leányt se hütlennek, se
könnyelmünek nem tudta tartani. Ragyogó és szent az a leány. A szülők
becsületességében se kételkedhetett. Minden gondolata abban állapodott
meg, hogy a szülők bizonyosan el vannak téve láb alól, a leányt pedig
valamely rideg, elhagyatott várban a herczeg játékszere gyanánt szigoru
őrizet alatt elzárva tartják.
Mesékben, könyvekben ilyeneket hallott, olvasott. Beteg agya ily esetté
alakitá át a leány eltünését.
E rettentő gondolat sulya alatt Gasparich elfeledte kötelességeit, el a
jó szülőknek hozzá kötött reménységét, elfeledte önmagát s ott hagyva a
tanintézetet, szomoru bujdosásban töltötte a napokat és éjszakákat. Föl
akarta a leányt keresni – szerelméért s föl akarta a herczeget keresni –
boszujáért.
Mi történt tehát a leánynyal voltaképen?
Itt a hagyományok mesések s részben hamisak és valótlanok. A tüzes barát
jegyzetei nem nyujtanak eligazodást.
Az egyik hagyomány azt beszéli, hogy herczeg Batthyányi Lajos az apa
vitte volna el a leányt, a kibe azután beleszeretett fia s el akarta
venni feleségül, de apja ezt ellenezte s a konok és indulatos fiu a
leányt apja karjai között agyonlőtte.
A másik hagyomány ugy emlékezik, hogy az ifju Fülöp herczeg vitte el a
leányt s annak lett barátnője, de néhány év mulva valaki orvul
meggyilkolta s a gyilkos neve sohase tudódott ki.
Arról is beszéltek abban az időben, hogy az ifju herczegnek egyik
barátja, egyik osztrák gróf vagy egyik angol lord vitte el a szép leányt
örökre, el is vette feleségül s boldogul élt vele késő korig.
Kisértetes mesék támadtak Vasban, Zalában, még Veszprém vármegyében is;
a merre csak elterjedtek a herczeg birtokai: mindenütt.
Még mikor én a nazarénusokról csak annyit tudtam, hogy ilyen nevü
felekezet is van a világon s mikor Gasparichnak még neve se jutott el
hozzám: már akkor is hallottam valamit e csodálatos és rejtélyes
esetről.
Az én falum szomszédságában fekszik Enying városa. Ez is a herczeg
birtoka volt. Van ott egy görög épitészetü gyönyörü katholikus templom,
melyet a herczeg épittetett. Sokszor elnéztem a templom remek
homlokzatát. Arany betükkel van rajta a herczeg neve. Erről azt
beszélték, hogy vezeklésül, nagy bünének engeszteléseül épittette ezt a
herczeg fiatal korában. Ezt is és Rómában egy fogadalmi kápolnát is. Egy
szép leány erőszakos halálával hozták azt összeköttetésbe. Ezt hozták
föl indokul arra is, hogy Fülöp herczeg soha nem nősült, rideg
agglegénységben töltötte el hosszu életét s hogy hosszu élete egész
folyamán át soha se telt öröme semmiben.
Se nőben, se a közügyekben, se rengeteg vagyonában. Ugy élt s ugy halt
meg, mint boldogtalan szegény ember.
Bizonyos, hogy a köznép együgyü meséinek, a mikor messze lakó nagy
urakról van szó, századrésze se igaz.