(Miért hivják a barátot barátnak? – A tüzes barát sorsának jellemzése. –
Hol és mikor született? – Szülői és testvérei.)
Miért nevezi s mióta nevezi a magyar ember a szerzetest barátnak: nem
tudom. Sok száz esztendő óta nevezi annak közbeszédben is, irodalomban
is. Ha két férfi testvér gyanánt szereti egymást s teljes bizodalommal
osztozik egymás örömében és bujában, segitője és szövetségese egymásnak
életre-halálra: az a két férfi barátja egymásnak. Nem testvérek, nem
rokonok, más-más szülők gyermekei, mégis szeretik igazán, mélyen,
örökre. Ha jó barátok.
A magyar a szerzetest is barátnak nevezi. Pedig a magyar nép sohasem
volt vakbuzgó; sorsát, jövőjét, érzelmeit sohase bizta szerzetesre;
történelmi nagyjai közt, igazi nagyjai közt sohase volt szerzetes. A
nőszerzetest már nem nevezi asszonybarátnak, pedig a nőszerzeteseket
egykor talán jobban kegyelte, mint a férfinemen lévőket.
S minden szerzetest barátnak nevez, csak valami jelző szóval
különbözteti meg őket. Fehér barát, tarka barát, vörös barát, szürke
barát, néma barát, fekete barát, fatalpu barát, cseri-barát, kopasz
barát, kolduló barát: mind valamennyi más meg más szerzetnek a neve.
Ismer tüzes barátot is. De ez a szó: tüzes, nem külön szerzet neve. A
hogy ismer tüzes asszonyt, tüzes lovat, tüzes nyelvet, tüzes angyalt,
tüzes istennyilát, tüzes pallóst: ép ugy ismer tüzes barátot is. A
lángszavu, nagy indulatu, gyors igéjü, fáradhatatlan barátot nevezi
tüzes barátnak.
Ilyet ismert egyet a magyar függetlenségi harcz 1848-ban és 1849-ben.
Tul a Dunán nem is ismerték igaz nevén. De a tüzes barát néven mindenki
ismerte.
Különös férfiú volt ez, ki nagy szenvedélyei elől a sorsnak végzetes
csapásai alatt félrevonult a világtól és csendes zárdának homályos
rejtekében tölté viharos életének legszebb idejét.
Férfiú volt, kinek szivét megrohanta a szerelem s a mikor ez
szerencsétlenné vált, kiolthatatlan gyülölet származott belőle a világ
ellen s minden ellen, a mi a földön szép, nagy és dicső. Ki eltemette
magát, mikor még fiatal volt, de ifju lánggal támadott föl s rohant a
nagy koreszmék küzdelmei közé s a csaták véres mezejére, a mikor már nem
volt fiatal s fürtei már őszülni kezdettek.
Ki fásult lélekkel, kiégett szívvel istennek ajánlotta föl életét és az
életnek minden örömét s a ki mégis pártot ütött az ég ellen s vakmerően
idézte önfejére a haragos végzet kegyetlen büntetését.
Ki vad szenvedélylyel ragaszkodott egyházához s mégis nazarénussá lett
egy pillanatra. Ki gyülölte a nagy eszméket s mégis szolgálta azokat. Ki
kész volt megtagadni a hazát és mégis fegyvert fogott érte, mikor a haza
veszedelmének ideje elérkezett; – ki pillanatonként talán gyűlölte a
magyar fajt s mégis büszkén ment a bitó alá s fenséges önérzettel
vallotta magát magyarnak, mikor ez a nemzet elbukott s fölötte két nagy
hatalomnak kérlelhetlen dühe tombolt.
Különös férfiu volt ez, kinek élete ellenkezett korával; kinek
szenvedélyei ellenkeztek eszméivel; kinek szereplő vágya messze-messze
röpködött tul a zárda ama szűk körén, hova széttörhetlen lánczokkal volt
lekötözve. Kinek lelkében nagy bűnök csirái fogamzottak meg, s a ki
mégis dicsőséges nagy tetteknek végrehajtására volt hivatva. Kinek
sorsát tragikussá tették életének kibékithetlen ellentétei s a ki iránt
csak akkor engesztelődtek ki a haragvó istenek, a mikor viharokkal
teljes életét áldozatul megnyerhették.
És meg is nyerték.
Ki volt már használva ez az élet és tulajdonosa nem becsülte már
semmire. Könnyen vetette el magától s talán gyermekkora óta az volt
legbensőbb öröme, a mikor a vesztőhelyre kellett mennie. A bitónak
megpillantása végtelen kéjjel töltötte el idegeit. Vidáman érezte magát,
mint a vőlegény, ki szerelmesének karján lakodalomba megy. Ő volt a
vőlegény és a halál volt rá a mosolygó menyasszony. Az összekelés
gyorsan megtörtént. De a közönség könyező szemekkel nézte a szomoru
menyegzőt. A közönség a leigázott magyar nemzet volt.
E férfiú volt a tüzes barát. Név szerint Gasparich Márk Kilit,
szent-ferenczrendi szerzetes.
Kevéssé ismerte őt a világ, mig élt és gyorsan elfelejtette, a mikor meg
kellett halnia. A mult század harminczas és negyvenes éveinek
kortörténetében neve se fordul elő. Még a nemzet vértanui közt is alig
emlékeznek rá. Sirját ma már senki föl nem födözheti. Szerzetes társai
nem járulhattak oda s nem akadt hű barát, a ki e sirt egy árva emlékező
jellel megmentette volna a feledékenységtől. Rokonai szegény földművesek
messze távol Zalavármegye déli határán a Dráva mellett talán csak
hónapok mulva hallották meg halála hirét; hű barátai, honvéd bajtársai
pedig akkor már föld alatt voltak – a sirban vagy a börtön fenekén. Vagy
messze bujdostak már, hová csak a kósza hír juthatott el az elhagyott
hazából.
Homályos zárdákban jámbor, istenfélő szerzetesek emlékeznek meg néha a
nevéről. Elbeszélik maguk között viselt dolgait, örök bánatát s őrjöngő
eszméinek ki-kitörő rohamait. És olvassák eszmékben dús könyveit és
megsugják egymásnak a részleteket, melyek haláláról hagyományként
szállanak egyik zárdából a másikba s az öreg szerzetesekről a
fiatalokra. És keresztet vetnek magukra, valahányszor eszükbe jut, hogy
a mikor halálra kellett készülnie, nem ő neki tartott szent szónoklatot
a lelkész, hanem inkább ő intézett szép és igaz szózatot a lelkészhez,
kit pedig az ő vigasztalására rendeltek melléje.
Én elbeszélem a zárdák némely titkát s megismertetem e férfi életét.
Életét is, halálát is. A magyar nazarénusok története csonka lenne e
nélkül s Hencsey működésének erejét, a lakatos legény varázsló hatalmát
alig érthetnők meg, ha azt a befolyást, melyet a tüzes barát
gondolkozására gyakorolt, legalább nagy vonásokban nem ismernők.
Adataim gyüjtésében egykor szerencsés is voltam s kevés ideig
fáradhatatlan is. De adataim még se teljesek. Mégis közlöm a tüzes barát
élete történetét, a mennyire közölhetem. Meglesz talán az az eredmény
is, hogy közléseim nyomán mások figyelme is fölgerjed s talán e
zaklatott élet lefolyását sikerül egykor egészben összeállitani s az
utókor emlékezetének hiven átadni.
Czirkovlyánban született, Zalavármegyének muraközi járásában. E falu
neve most Drávaegyház. Perlaktól alig három kilométernyire fekszik kelet
felé a Dráva árterének partján, buja termékenységü vidéken. Lakói horvát
ajkuak s buzgó római katholikusok.
Szülői egykori jobbágyok, derék, munkás és józan mezei gazdák voltak. Öt
gyermekükről tudok. Egyik a tüzes barát, eredetileg Márk néven. A másik:
György, a ki 1871-ben halt meg. Nyolcz gyermeke maradt, kik mind
kegyelettel emlegették vértanu bátyjukat. Volt még két férfi testvér:
Boldizsár és Jakab, – a mult század hetvenes éveiben még éltek, de azóta
nem hallottam róluk. Volt egy nőtestvér is, Borbála, férje után
Kutnyákné, szintén drávaegyházi lakos. Él-e még, nem tudom. Ha él: a
nyolczvanadik életév körül járhat. Szakasztott mása volt a vértanunak.
Arcza, szemeinek tüze, lelkének rajongása, szellemének nyugtalan
természete mind-mind a tüzes baráté. Könyv nélkül tudta azt a levelet,
melyet a vértanú a siralomházból testvéreihez intézett. Mikor kis leány
volt is: végtelenül szerette őt a tüzes barát.
Születésének idejére nézve egymástól eltérő két adat van birtokomban.
A Máriáról nevezett szent-ferenczrendi szerzet 1830-ik évi névkönyvében
s ettől kezdve 1847-ig a szerzeti évkönyvekben akként van bevezetve,
hogy 1810-ik évi április 7-én született. Ugyanez adatot nyertem egy öreg
hitszónoktól is, ki szerzetes-társa s ismerőse volt, de ő tudását
kétségtelenül az évkönyvekből meritette.
Halálos itéletében s a hadi törvényszék előtt tett vallomásaiban, melyek
1853. évi augusztus hóban keltek, az van állitva, hogy 49 éves. Ezt ő
maga állitotta s az irásokba az ő előadása után vették igy föl. E
szerint ő nem 1810-ben, hanem 1804-ben született volna.
A két évszám közül melyik felel meg a valóságnak: nem tudom elhatározni.
Mindakettő hitelesnek látszó forrás s mindakettő az ő tudtával s
befolyásával készült. Többnemü okból azt hiszem, inkább az az adat
helyes, melyet halálos itélete nyujt s igy születési évének inkább
1804-et fogadom el. Volt egy gyermekkori jó ismerőse, Chernel Ignácz,
nagy miveltségü, előkelő uri ember. Ez utoljára 1848 őszén Nagy-Kanizsán
látta a tüzes barátot. De meg se ismerte hamarosan, annyira tele volt
redővel az arcza. Az pedig nem valószinü, noha bizony nem lehetetlen,
hogy 38 éves egészséges és jól élő ember arcza tele legyen redővel. Van
más körülmény is, mely nyom valamit. A tüzes barát 1831–32 körül rövid
ideig kolduló barát volt. Ha 1810-ben született volna: 21–22 éves
korában küldték volna ki kolduló barátnak. Ezt alig lehet hinni.
Ellenkezik az általános szokással.
Szülői és testvérei, mint emlitettem, horvát ajkuak voltak s a magyar
nyelvet alig tudták beszélni. Falujuk határos a Dráván tul fekvő
Varasdmegyével, a mely már a társországhoz, Horvátországhoz tartozik.
Itt a bécsi osztrák udvar már évek óta szakadatlanul izgatta 1848 előtt
a horvátokat Magyarország ellen, de ez az izgatás a muraközi horvát ajku
magyarokra nem igen hatott. A tüzes barát különben sem engedte volna
meg, hogy rokonai Magyarország ellen fegyvert fogjanak. Ő már 1847-ben
lelke szerint igaz magyar volt s ez időtől kezdve gyakran megfordult
szülőföldén.
Hogy azonban a magyarság iránt még se a legmelegebb érzés lakott
szivükben: kitünik az a tüzes barát egyik elbeszéléséből. Elmondja, hogy
mikor ő már a gimnáziumban jól megtanult magyarul beszélni, testvérei
szintén kedvet kaptak e nyelv megtanulásához s azért megkérték apjukat,
fogadjon a házhoz magyar cselédet, kitől majd a nyelvet együtt-lakás és
közös munka közben elsajátitják.
– Jó apám – mondja a tüzes barát – ezt nem engedte meg, mert mint buzgó
vallásos férfiu azt állitotta, hogy a mig ő él, a tisztességesen és
becsületesen beszélni nem tudó magyarok nyelvével nem fogja bemocskolni
házát és földjét, melyet ő annyi buzgó sóhajjal és fáradsággal szerzett.
Talán van valami tulzás a tüzes barát szavaiban. Az is igaz, hogy az
öreg Gasparich a magyar nemes ember nyelvét s különösen káromkodó
nyelvét gondolta olyannak, a mely bemocskol, de bizony a puszta
vallásosság még se elég ok e némileg gyülölködő felfogásra.
Ilyen gondolkodásu apa házában bizony a gyerekek is hasonló
gondolkozásuak lehettek eredetileg. És a kis Márknak sokáig távol
kellett lenni az apai háztól s nagyon elszokni annak légkörétől, mig
benne tiszta öntudattá s lángoló önérzetté válhatott az a gondolat, hogy
ő magyar s hű fia a hazának a halálig.
A kis Márk – ez volt keresztneve, a Kilit nevet a zárdában vette föl –
Drávaegyházán végezte az elemi iskolákat. És végezte ugy, hogy tanitója
s plébánosa nem mindennapi tehetséget födöztek föl benne s azért apját
arra beszélték rá, hogy a fiut tanittassa, küldje tudós iskolába s
neveljen belőle papot, orvost, barátot vagy jegyzőt, talán ügyvédet.
Köztisztviselővé nem nevelhette, minthogy nem nemes ember volt.
A gondos apa szivesen hallgatott e rábeszélő szavakra s örömmel
nyugodott meg, mikor a plébános ismeretsége s befolyása következtében a
gyereket a szombathelyi gimnáziumba fölvették. Itt valamelyik
székeskáptalanbeli kanonok, ki a plébánossal barátságban állott, vette
magához a gyereket s gondoskodott szükségleteiről s további
kiképeztetéséről.
Hogy hivták a plébánost s ki volt a kanonok: nem tudom. Általában a
tüzes barát életében az a leghomályosabb rész, a melyet iskolában
töltött. Kevés följegyzést hagyott erről ő maga is hátra.