(Denkel beavatja Hencseyt. – A szent csók. – A kézműves legények
szombatja és vasárnapja hajdan. – A szálló. – A nazarénusok óvatossága.)
Az 1839-ik év november havának 20-án havas, fergeteges idő volt, kimenni
s az utczákon járkálni alig lehetett kedve valakinek. A napi és esti
munka bevégezte után Denkel és Hencsey egyedül maradtak a műhelyben. A
szerszámot helyre rakták; az üllőkön, ráspolyozó padokon s a padlón levő
szemetet, vasszilánkot, ráspolyport egy sarokba összesöpörgették;
kezüket, arczukat megmosták; a kohó tüzét eligazitották, befödték s
nehéz bőrkötényüket letették. S homályos faggyugyertyájuk fényénél
elkezdtek beszélgetni. Lelkük ábrándjait cserélték ki.
Denkel előadta az uj tudományt. Elbeszélte, miként vándorolt
Kropacsekkel Bécsbe és onnan Svájczba; miként ismerkedett meg az uj
felekezet tagjaival, az uj hit tételeivel s ennek svájczi apostolával,
Fröhlichhel. Közölte Hencseyvel a feladatot, melyet magára vállalt,
melynek teljesitését Hencseyvel kisérli meg s melynek sikere kétséges.
Attól függ ez a siker: lesz-e igaz és lesz-e szent ember elegendő, ki
számot vetvén önmagával és a világgal és a világnak minden bünével és
nyomoruságával, magát a szent és kegyes életre elhatározza s készen áll
a megváltót követni életben és halálban és földi szenvedésekben és a
tulvilág elmulhatatlan örömeiben.
Mert az igazságnak szenvedés az ára.
És a ki magát istennek és önnön keble sugalmainak szolgálatára
felajánlja: legyen készen arra, hogy ő a világot és a világ őtet el
fogja taszitani magától s az a küzdelem, mely köztük bekövetkezik, a
siron innen a világnak győzedelmével, de túl a siron a jobb lelkek
diadalával fog bevégződni. Oh, de a diadal sok könybe, sok fájdalomba s
az örömre szánt hosszu életről való végleges lemondásba fog kerülni. Az
élet megmaradhat hosszúnak, de gyönyörüségei nem lesznek vagy csak
ritkán és rövidek lesznek.
Igy beszélt Denkel. Mintha pap lett volna, mintha szentegyház
szószékéről beszélt volna.
Minden e korbeli nazarénus kifogyhatatlan a kegyes elmélkedésben s a
szentirás idézeteiben. Mintha valami jámbor hivalkodás ösztönözné őket
minden szavukat szentirásbeli szóhoz kötni s ezzel a szent könyvekben
való jártasságukat bizonyitani. Még egymáshoz intézett leveleik is
telvék kegyes oktatásokkal, idézetekkel, szent példák magyarázatával s
buzditásokkal és vigasztalásokkal.
A magasabb tudományos miveltségü s bölcselkedő elme gyermekesnek találja
e gondolkodást, mely tele van homálylyal és bánattal. A ledér, léha és
anyagias lelkek kinevetik a hitbeli ábrándokat vagy eszelősöknek tartják
az ábrándozókat. S ilyen a nagy tömeg s kivált a nagyvárosi tömeg.
Hencsey lelke azonban készen volt már ez ábrándokra. Most kezdett
tisztán látni, mint ő hitte s később hirdette is.
Az eszméket, melyek eddig nyomtalanúl suhantak át lelkén, mint a
szellőfuvalom, most kezdi megérteni igazán. Jézus iránti végtelen
szerelme s mélyen érző szivének magas vágyai most kezdtek határozott
alakot ölteni. Észrevette most már a világot, a mint szeretetlenségével,
és a társadalmat, a mint könyörtelen anyagiságával már-már agyonnyomja a
szellemet. Kezdte látni az igazságot kényszerforgalomban s rendszabályok
közé besajtolva, a bünöket pedig szabadon játszadozva. És kezdte látni,
hogy Jézusnak tudományát, a vallásnak gyógyitó erejét mértékkel mérik,
mint a hogy a vásári czikket s minden mértéknek megvan a maga ára. Kis
pénz és nagy pénz, test szerint való gyönyörüség és világi javak
sokasága.
Mindez szemébe tünt és föltámadt kebelében a fájdalom, mely többé el sem
hagyja soha. Áthatotta lelkét a nagy gondolat: lerázni a világ nyomasztó
sulyát és elmenekülni oda, a hol megkönnyül a lélek és elvezetni
mindenkit oda, a hol az ő nézete szerint a Megváltó tudományának tiszta
forrása csörgedez.
Hencsey alig mult ekkor még husz éves és ifju lelkének egész erejét
elhatározta e gondolatnak áldozni fel. Szük és füstboritotta műhelyében
ugy érezte magát, mintha szentegyházban, istennek oltára előtt állana.
Künn a vihar zugott, szélvész csapkodá a műhely ablaktábláit, bent
homályosan pislogott a faggyugyertya serczegő lángja s a kohónak
haldokló szikrái villantak egyet néha-néha. A két ifju némán nézte
egymást s némán küzködött tolongó érzelmeivel.
Azt irja e jelenetről Hencsey:
»Az én szerelmes Atyám erőtlennek alkotott engemet. A mint az én
atyámfia Denkel János felvilágositá az én háborgó lelkemet, elakadt az
én nyelvem és erőt vett rajtam a némaság. Szomoru lett az én lelkem és
szemeimre könycseppek borultak. Oda mentem az én atyámfiához és nyakába
borultam és őtet megcsókoltam és ő is megcsókolt engemet. Azután erősnek
éreztem magamat.«
E csókkal jutott be Hencsey 1839 november 20-án a megtérők
gyülekezetébe. E csók történeti jelenség e kis felekezet életében. A
mint Hencsey később megkeresztelkedett és a téritő, az apostol szerepét
magára öltötte, minden uj hivőt e csókkal avatott fel. Elmaradhatatlan
szertartássá tette az üdvözlő-csókot az uj felavatásoknál és midőn
hiveihez később buzditó és bátoritó leveleket irt, leveleit is mindig
ezzel végezé: »üdvözöllek ama szent csókkal.«
Egyébként is ős keresztyén szokás ez. A vétkező nő sürü könyhullatással
csókolgatta Jézus lábait. Judás csókkal árulta el Jézust. Mindakét
jelenet azt bizonyitja, hogy a csók szokásban volt már Jézus
környezetében is. Pál apostol egyenesen utasitja a hivőket: köszöntsétek
egymást szent csókkal. Péter apostol szintén erre int: köszöntsétek
egymást szeretetből való csókolással. A katholikus egyház is alkalmazza
a szent csókot bizonyos ünnepségek közt. Régebben a halálra itéltet is
utolsó csókkal adták át a kivégzés helyén a bakónak. A rokoni és baráti
csók Magyarországon is általános szokás utrakeléskor, hosszu távollét
után vagy ritka találkozás alkalmával. Férfiak, nők egyaránt
gyakorolják. A nők inkább, mint a férfiak. Ma azonban mégis csökkenőben
van már ez a szokás. Utóbb Fröhlich is Hencsey példáját követte
Magyarországba küldött leveleiben. Kovács Józsefhez latinul irt leveleit
mindig ezzel végzé 1844-től kezdve: Accipe osculum sanctum a fratre tuo.
Magyarul: fogadd a szent csókot atyádfiától.
Hencsey ezentul nem habozott. A czél tisztán állott előtte, az irányt
magának határozottan kijelölé s lelkének erejét napról-napra fokozá nem
a tudomány, nem a lángelme, nem a társak baráti részvéte és buzgósága, –
hiszen társa Denkel Jánoson kivül még nem is volt, – hanem fokozá
egyedül a nagy és szent hivatásnak eleven és mélységes érzete.
De fokozta a szentirás is.
A mily gyorsan a napok és éjszakák következtek egymásra: oly gyorsan és
olyan hévvel fogott a szentirás tanulmányozásához.
Az iparoslegények szombaton szokták megkapni heti bérüket. A heti
munkabér vagy szakmányos hetibér volt, vagy darab szerint való hetibér.
Szűcsök, csizmadiák, magyar szabók, esztergályosok, késesek, bádogosok s
egyéb kézművesek és sokan: az egy mértékben s egyféle módon készült
iparmű után darabszámra fizették a legényeket. A ki többet tudott vagy
többet akart dolgozni: az többet keresett s nagyobb hetibért kapott. A
lakatos mesterségben nem volt szokás s nem is igen volt lehetséges a
darabszám szerint való hetibér. Hiszen megrendeléseknél csaknem minden
műdarab, minden kulcs, minden závár más meg más volt. Pecznik János, ha
vidáman ment a mesterség, a szálláson, élelmezésen és mosáson felül
hetenként tizenkét forintot fizetett Hencseynek váltó pénzben. A mai
pénzérték szerint ez tiz korona és nyolcz fillér.
Szombaton este a legények el szoktak menni borozni vagy sörözni a
kocsmába. Minden számosabb tagu, nagyobb iparágnak volt a
vándorló-legények s a műhely nélküliek, az ugynevezett faczér legények
számára szállója, melyet a nyugati népek nyelvén nálunk is herbergnek
neveztek. A czéhbeli mesterek és a legények tartották ezt fenn hetibérük
kis részéből. A messze utról jött, pénzéből kifogyott s műhelybe még el
nem jutott vándorló legény itt nappali és éjjeli tanyát s egy kis
ellátást s némi hitelt is kapott, ha vándorló-könyve rendben volt. A
czéhek atyamesterei szokták itt a rendet föntartani, nagy ritkán
ellátogatott ide a czéhmester is a maga nagy tekintélyével. Az ilyen
szállók közelében szokott lenni egy-egy kocsma, a hol rendszerint a
szálló kézművesei, mesterek és legények rendes, sőt törzsvendégek
szoktak lenni. A mesterek hétköznapokon is, a legények azonban csak
szombaton este és ünnepnapon.
Nagyobb városba az ország minden részéből, sőt idegen országokból is
szoktak jönni vándorló legények. Pest már elég nagy város volt hatvan év
előtt is arra, hogy lakatos-szállója népes legyen. A sok messze földről
jövő legény hozta a sok ujságot szakmabeli tudományából is, de a népek
és fejedelmek életéből is. Németek, lengyelek, csehek, olaszok rendesen
voltak a pesti nagyobb szállókon. Sok tudást lehetett a szállókon a
nyelvekből is gyüjteni. Hencsey is legénytársain és mesterein kivül itt
sajátitotta el annyira-mennyire a német nyelvet. Szülőföldjén senki se
tudott németül beszélni, csak néhány zsidó. A német nyelvet ott ma is
zsidó-nyelvnek mondják s annak hiszik is.
Vasárnapon és ünnepnapon délelőtt, sok helyütt még délután is templomba
kellett menni a kézműiparos legénynek s ott az isteni tiszteleten végig
jelen lenni. Erre föl kellett öltenie ünneplő ruháját, melyet rendesen
uj ruhának neveztek, akár uj volt, akár avult. A ruha szine fekete vagy
sötétkék vagy sötétbarna volt s ékszer rajta nem lehetett. Csak a
molnárlegények viselhettek galambszürke posztó-ruhát vagy világoskéket.
Mindezekre nézve a czéh szabályai s az atyamesterek szigoru törvényt
tartottak.
Hencsey szorgalmasan eljárt az isteni tiszteletekre, de kocsmába és
lányos házakhoz sohase ment. Vidám pajtásai sohase tudták erre rábirni.
Templom után haza ment műhelyébe s bele merült a szentirásba.
Az üdvözitőnek rövid, de dicső földi pályája, beszédeinek
hasonlithatatlan bája és szenvedéseinek folyton megujuló emlékezete
mélyen hatották át lelkületét. Ébren és álmai közt a szentirással
foglalkozott s az egyszerü iparos legényben, kinek lelkét világi
tudomány be nem tölté, csaknem rajongássá vált a hittéritői vágy.
Lassanként elveszté szemei elől a földet, a zsibongó várost, az örök
harczban élő társadalmat; vagyoni vágy, ifjui vér pezsgése, női szivvel
való ismerkedés óhajtása lassanként elhervadtak lelkében: – csak egy
világot ismert, a hitnek világát és csak egy tudományt, mely Jézusról és
az ő tanitványainak bujdosásairól szólott.
Mindenek előtt legfőbb vágya volt a keresztségben részesülni. A
hitvallásról szóló könyvében a keresztséget a választottak szentségének
nevezi. Mig ezt meg nem nyerheté, mig a szentek gyülekezetébe végleg be
nem léphetett, addig se jogot, se hatalmat nem érzett magában a
téritésre.
Mindenki tudja, hogy a nazarénusok a gyermekek keresztségét
érvénytelennek, semmisnek tekintik. Ők csak a felnőtteket keresztelik
meg és csak akkor, a mikor hitüket megvallani készek is, képesek is.
De a keresztelkedésre való ajánlkozás nekik nem elegendő arra, hogy
valakit megkereszteljenek. Mindenek előtt válogatást tesznek az
emberekben s olyanokat, kiknek gondolkozásuk, életmódjuk, családi és
társadalmi viszonyaik előttük ismeretlenek, egyáltalán nem tartanak arra
méltóknak, hogy őket a megtérők gyülekezetébe befogadják.
Ez nem azt teszi, hogy ők azokat, kik valamely gonosz cselekedetet
követtek el, ne vennék föl vagy ha már tagjai a gyülekezetnek, kizárnák
a gyülekezetből. Hanem hát ők maguk között följebbvalót e világ szerint
nem ismernek s papi és világi hatóságot meg nem türnek. Ők a
társadalomnak rang, miveltség, vagyon és foglalkozás szerint való
osztályozását se fogadják el. Alaphitük az egyenlőség. Minden
óvatossággal élnek tehát arra nézve, hogy közöttük az egyenlőséget és
testvéri viszonyt semmi meg ne zavarja s azt hiszik, e czéljukat
leginkább ugy érik el, hogy a mint maguk között életmódban és
gondolkozásban figyelmesen alkalmazkodnak egymáshoz, mindazokat, a kik
közéjük akarnak lépni, ez alkalmazkodásra teljesen be kell előbb
gyakorolniok.
Első foka a belépésnek megtérni. Hencsey ugy irja hitvalló könyvében: »a
megtéréshez jönni«. Ez nem egyéb, mint ajánlkozás a keresztségre s a
szent gyülekezetbeli tagságra.