(A számtartó ismerte Hencseyt. – A zalamegyei pártok. – A kis Hencsey
sir. – Felszabadul és vándorutra megy. – A zalai nép hitbuzgósága. –
Hencsey Pestre ér. – Denkellel megismerkedik.)
Az öreg számtartó sok lovagias kalandnak volt tervezője, végrehajtója s
központja. Ifju korában Veszprém vármegyében, ha szavaira jól emlékszem,
Ajkán is lakott. Legnagyobb és legszomorubb kalandja itt történt. Ő és
egyik legjobb barátja egy nőbe voltak szerelmesek. A nő egyiket se
tünteté ki határozottan. Mind a két ifju lelkén Kisfaludy
regeköltészetének hatalma uralkodott. Mind a két ifju azt hitte, hogy e
nő nélkül élni nem képes. A sors döntött köztük. Hosszu viták után egy
éjjel együtt kimentek a rengeteg Bakonynak egyik szakadékos
völgyodujába. Ő visszajött reggelre, de barátját azóta sohase látta
senki. Megkérte a lány kezét s a lány meg is igérte, de az esküvő napját
akkorra halasztotta, a mikor az eltünt jó barát elő fog jönni. Ez
történt 1820 körül. Vőlegény és menyasszony régóta porlanak már, de az
esküvő napja máig se következett be. A jó öreg számtartó azzal végezte a
történet elbeszélését, hogy arról a vidékről ő is elszármazott s Ajkát
azóta nem is látta többé soha.
Sok érdekes dolgot tudnék az öreg számtartóról beszélni, de ő nem volt
nazarénus, kalandjai korrajzom keretébe nem valók. Fia is élhet még,
noha már agg korban s a kalandok hősei közül is lehetnek még életben.
A számtartó jól ismerte az öreg Hencseyt. Igricze alig négy
kilométernyire van Szent-Péter-Urtól, de Pacsa sincs messze.
Szent-Péter-Urban kis nemesség lakik. Ez a nemesség a nagy alkotmányi
harczokban a két nagy párt örökös ostroma alatt állott. Igriczén akkor
Rumy Károly lakott, az udvari párt egyik megyei főembere, ő a
szent-péter-uriakat sehogy se akarta befolyása alól kiereszteni. De
Csány is közel fekszik, a hol a későbbi nagy vértanu Csányi László
lakott s ő is kezét tartotta a közeli szomszédságban lakó nemességen. Az
öreg számtartó Csányi bizalmasa volt s gyakran megfordult
Szent-Péter-Urban a nemzeti szabadelvü párt érdekében. A két párt
engesztelhetlen haraggal nézett egymással farkasszemet. Zalában a pártok
neve nem is az volt, a mi szerte másutt az országban. Másutt udvari,
konzervativ, csökönyös vagy pecsovics volt az egyik párt neve s haladó,
nemzeti, szabadelvü a másik párté. Zalában az egyik Legénypárt volt, a
másik Atyafipárt. Csak 1843 óta nevezték az egyiket Forintos-pártnak, a
másikat Deák-pártnak.
Az öreg számtartó kedvelte a falu kovácsát Hencseyt. Gyakran találkozott
vele vadászatok alkalmával is. Néhányszor ott találta a szénégetőn s
órákig elbeszélgetett vele. Tőle tudom azt, a mit Hencsey Lajos
gyerekkoráról tudok.
A kis Lajost a plébános ur is tanitotta irásra, olvasásra s egyéb elemi
ismeretekre. Szelid kedélye, eleven tanulékonysága kedvessé tették még a
plébános ur előtt is. Nagy kitüntetés volt ez akkor a falusi gyerekek
közt.
Később a gyermek valahogy hozzájutott a szentiráshoz. Valaki oda adta
neki az uj szövetségi szent könyveket. Szinte gyanakszom, az öreg
számtartótól került oda ez a könyv. Ő volt egyedül kálvinista a vidéken.
Katholikus falusi népnél nem igen szokott lenni biblia.
A gyermek örömét le nem irhatja senki. Minden szabad idejét az
olvasásnak szentelte. Lelkének egész erejével csüngött a szentirás
szavain és csodálatos történetein. Ama kisdedek közé élte magát, kikről
azt mondotta az üdvözitő: övék a mennyeknek országa.
Megható eset történt egy éjszakán.
Anyja, az öreg Hencseyné, egykor nagy beteg volt. Egy szobában háltak
apa, anya s a gyermekek. A kis Lajos gyerek felébredt, hallotta anyja
nyögését és jajgatását s hangosan el kezdett zokogni.
Fölébredt erre az öreg kovács is s haragra lobbant, hogy ily kamasz fiu
még sirni is tud, mikor senki se bántja. Rárivallt:
– Mi bajod, miért sirsz?
A gyermek züpögve felelte:
– Azért sirok, hogy Krisztust a zsidók keresztre feszitették.
Az apa még mérgesebb lett. Megbolondult ez a kölyök. Még haragosabban
szólt hozzá:
– Mi közöd neked ehhez?
A gyermek szeliden felelt:
– Ha Krisztus urunk most is élne, elmennék hozzá és megkérném, hogy édes
anyámat gyógyitsa meg, hiszen a Kananeabeli asszonynak leányát is
meggyógyitotta.
Az öreg kovács elhallgatott. De másnap mégis azt mondotta a fiunak:
– Fiam, téged az isten nem teremtett kovácsnak, légy te lakatos, a
napokban beviszlek Keszthelyre.
Ekkor lehetett Lajos 15–16 éves.
Az öreg kovács megtartotta szavát. Valószinüleg azt hitte, hogy fia
nagyon gyenge szivü, mint tul a Dunán a pulyákat és gyámoltalanokat
szokják tisztességesen nevezni; gyenge szivü ember pedig fakó szekeret
vasalni, rossz lovat patkolni és a mesterséggel járó egyéb goromba
munkát teljesiteni nem való. Meglehet, a czéh tekintélyét is féltette a
jámbor lelkü gyerektől.
Hencsey tehát ezentul a lakatos mesterséget tanulta. Megtanulta ezt is s
meglehetős ügyességet szerzett tüz, kalapács és ráspoly körül. Ezután
csakhamar felszabadult s szabadulóját az öreg kovács nagy
ünnepélyességgel tartotta meg.
Következett a vándorlás ideje.
Kevés kis ruháját batyuba kötötték; apjától, anyjától sirva elbucsuzott,
testvéröcscsét Imrét szorgalomra, kegyes életre intette s azzal neki
indult az országnak s elkezdé a nagyvilágot megismerni.
Vasut nem volt akkor. Pénze kevés; kocsira, lóra ugy se tellett volna,
de meg a vándorló legénynek gyalogszerrel illik az utakat járni. Ment
hát gyalog.
Szándéka volt Pestre menni. De mielőtt ide ért volna, Veszprémben és
Fehérváron megállapodott kevés ideig. Veszprémben alig volt pár hétig,
alig keresett pár forintot, de Fehérváron néhány hónapot töltött
munkában. Kinek műhelyében dolgozott: nem tudom.
Itt is, mint mindenütt, hol hosszabb ideig tartózkodott, szorgalmasan
eljárt a templomba. A szertartások titkai, a zenének és ékes beszédeknek
gyönyörei eltölték lelkét. Valószinüleg ekkor még alig gondolt arra,
hogy ő egykor, szük körben ugyan, de erős elszántsággal, meg fogja a
fennálló egyházak erős hitalapjait rengetni.
Vallásos lélek volt már ekkor is. De a hitben még talán nem buzgóbb,
mint vidékének és környezetének buzgóbb hivői.
Nem ismerek vidéket és népet az országban, mely hitében buzgóbb volna,
mint az ugynevezett belső Zala. A római egyház hive a nép, kevés
zsidóval keverve. Protestánsok nem laknak e vidéken. Csak a magasabb
miveltségü emberek ismerik ezt az egyházat. A nép csak a római
katholikust tartja keresztyénnek. Minden más vallás pogány vallás ő
előtte. Nem gyülölségből hiszi és mondja ezt, hiszen a gyülölködésre
nincs is alkalma s jámbor papjai közt is alig akad, a ki izgatná. Hanem
hát igy nevelődött kis gyerek korától fogva mindenki.
Kegyes, áhitatos, templomba és búcsukra járó nép ez. Szent-Péter-Ur
közelében ott van Zala-Apáti, Magyarországon a legrégibb keresztyén
egyház, melyet már a honfoglaló Árpád hadai is e vidéken találtak. – Ott
van a közeli szomszédságban Búcsu-Szent-László, ferenczi barátok
zárdájával. Jeles búcsujáró hely. Van egy kutja, melyet szent kutnak
nevez a nép s melynek vizéről azt hiszi, hogy az minden betegséget
gyógyit. Magam is voltam ott 1855-ben egy búcsujáró napon. Oly vidéken
születtem s növekedtem, a hol csak Kálvin magyar hivei laknak. S hozzá
pápai diák voltam; búcsut, búcsujárást soha nem láttam, tehát látni
akartam itt. Elnéztem az oda sereglő áhitatos népet reggeltől estig. A
templomban, a templom körül, a kut mellékén, a mint térdelt, imádkozott,
könyezett, fogadta a barátok áldását s imádkozott buzgón a szüz anyához
s keresztre feszitett szent fiához. Férfiak és asszonyok, öregek és
fiatalok egyiránt. Szegények és jobb móduak vegyesen.
Meghatott ez a tünemény.
Van valami az egyszerü ember mélységes hitében, a mi fenségesebb a
költészetnél, hatalmasabb a zenénél s ragyogóbb, mint az épitészet
remekei. Még a hazának szentséges szerelme se tud oly mélyen hatni a
szivek rejtekeibe, mint a hit. Valami megnyugtató, kiengesztelő,
megenyhitő erő ez, a melyet igazán nevezhetünk áldásnak és üdvösségnek.
Ily nép közt nevelődött Hencsey Lajos.
Különösen szeretett Fehérváron a szent-ferenczrendi szerzet templomába
járni. Midőn később már állandóan Pesten tartózkodott, de utjártában
Fehérváron keresztül ment, soha el nem mulasztotta e templomot
meglátogatni.
Erre egyébiránt más oka is volt. Pesten egy könyv jutott kezébe, melynek
czime volt: »Az ut, igazság és élet, vagyis a Megváltó szelid lelke
szeretetben és igazságban«. E munka 1839-ben jelent meg Pesten, Beimel
nyomdájában. Szerzője egy ferenczrendi szerzetes: Gasparich Kilit atya
volt.
E munkát Hencsey csaknem annyira kedvelte, mint a szentirást. A
szentirás mellett ez volt neki mindennapi olvasmánya. S lelkében a
szerző iránt a tisztelet és vonzalom élénk érzete sarjadzott föl.
Csodálatosak a végzet titkos utai.
Egy szegény barát vallásos könyvet ir, – egy igénytelen lakatoslegény
ezt véletlenül elolvassa, a két ember érintkezik egymással s a
lakatosból vallásalapitó s a barátból szabadságharczunk egyik névtelen
hőse s egyik dicső vértanuja lesz. És Gasparichot saját vérének
lángolása mellett a lakatoslegény példája tette hőssé és vértanuvá.
De ne előzzük meg a történetet.
Gasparich 1841-ben lett Fehérváron hitszónokká s ez időtől kezdve
egygyel több oka volt Hencseynek a ferenczrendiek templomát el nem
mulasztani, valahányszor Fehérváron keresztül ment.
Pestre 1839-ik évi augusztus vagy szeptember hóban jött véglegesen. A
lakatoslegények szállóján alig volt pár napig, alig jelentkezett a
czéhmesternél, csakhamar munkát kapott. Pecznik János lakatosmesternél
állott műhelybe, kinek lakása és műhelye akkor a Kerepesi-úton 5-ik szám
alatt volt. A ház ma már nem áll fönn.
Történetünk szinhelye ettől kezdve leginkább Pest és Buda. Az uj
felekezet itt szerzé az első hiveket, itt alapitá az első gyülekezetet.
A hiveket név szerint fogom megnevezni; néhánynak utcza és házszám
szerint is tudom akkori lakását, – de őket és utódaikat fölkeresni nem
voltam képes, mert én a régi Pestet egyáltalán nem ismerem s az ujat is
csak kevéssé. Utczák a nevet, házak a számot azóta sokszor változtatták
és a lakók még többször változának. S ha valakit, ki a város multjában s
jelenében jártasabb, érdekel a felekezet s a benne és általa szereplők
élete: ám vegyen fáradságot magának s a szereplők közül keresse föl
azokat, a kik még, vagy a kiknek utódjaik még föltalálhatók. Sok
homályra világ derülhet és az eseményeknek sok fontos részlete jöhet
köztudomásra.
Kevés sikerrel biztat a fáradság. Hatvan év elmult azóta s a kis
városból világváros lett azóta.
Pecznik János műhelyében dolgozott Denkel János is. Hencsey és Denkel
itt találkoztak s itt ismerkedtek meg egymással. Ismeretségük csakhamar
bizalmassá, viszonyuk lelkes barátsággá vált. Több is lett, mint
barátság. Közös czél és a lelkületükben mélyen gyökeredzett közös
hivatás érzete feloldhatatlanul kötötte őket egymáshoz.
Denkel kezdetben csak külföldi élményeinek elbeszélésével mulattatta
Hencseyt, de az uj hit ügyét nem merészelte rögtön előhozni.
Környezetében, az egész nagy városban, sőt az egész országban is egyedül
önmaga volt az uj hitnek vallója; – bátorság kellett annak kimondásához
s még nagyobb bátorság a hitnek terjesztéséhez.
Nem az élet s nem a halál bátorsága; – hiszen erre minden hős lélek
egyszerüen el van szánva. Hanem az a bátorság, mely szembeszáll
gunynyal, üldözéssel, kaczajjal, megvetéssel és utczasárral. Mely készen
van arra, hogy ébren és álmai közt, családja és ismerősei társaságában
is örökké zaklassák s lelkének csak akkor legyen nyugalma, mikor sötét
zugban félrevonulva, istenéhez fohászkodik.
E bátorságnak nem nagy foka volt meg Denkelben, az uj tanitóban.
E bátorságra azonban Hencseyvel szemközt nem volt nagy szükség. Mihelyt
ismeretségük bizalmassá vált, Hencsey maga átvitte a beszédet vallásos
dolgokra. Örömmel emlékezett szentirási olvasmányairól, éles
észrevételeket tett a vallásos romlottságról s gondolatainak
feltárásában mindennap közlékenyebb lőn.
Denkel végre elhatározta a szent dolgok közlését s Hencseynek a nagy
titokba beavatását.