(Az első nazarénus keresztelés Magyarországon. – Ennek helye és ideje. –
Hencsey fölveszi a keresztséget.)
A megtérőt heteken, hónapokon, sőt néha éveken át tanitják ugy
magányosan, mint isteni tisztelet alkalmával a gyülekezetben. A
keresztségen és urvacsorán kívül, miként a kálvinisták, minden
szentséget tagadnak; minden szertartást, intézményt, egyházi rendet s
kötelező szokásokat mellőznek; minden ékes templomot s istentiszteletre
szánt különös épületet kárhoztatnak. Külső jelek, fogadások és
cselekmények nem voltak elégségesek arra, hogy a megtérő igazi
hitvallásáról bizonyosak legyenek. Ugy vélték tehát, hogy naponkénti
érintkezés, oktatás és vallásos társalgás után kell meggyőződést
szerezniök arról: vajjon a megtérő elfelejtette-e már az idegen vallási
szokásokat, emlékeket, szólásokat s gondolkodást, melyet egykor a
gyermeki lélekbe szülők és tanitók, mindennapi látások és hallások
bevéstek s melyek a gyermeki kortól kezdve folyton erősödtek? Vajjon
teljesen meggyökereztek-e már lelkében az uj hitvallás tételei s
üdvözitő igazságai?
E meggyőződésre el kellett jutniok. Az együttlakásnak és mindennapi
érintkezésnek kétségtelen bizonyitékot kellett arra nyujtani, hogy az uj
hit a megtérőnek vérévé vált. Hogy a megtérő az uj hittől várja lelkének
nyugalmát a siron innen s az örök üdvöt a siron túl.
Csak akkor részesitették a keresztség szentségében.
Hencsey 1840. évi május 8-án vette magára a keresztvizet. E nap
nevezetes nap volt. E napon kezdődik Magyarországon a nazarénus
felekezet.
E felekezet e napon tartott rendes isteni tiszteletet Magyarországon.
Eddig csak ketten voltak hivők: Denkel és Kropacsek. Két ember pedig még
nem gyülekezet, nem szentegyház. De e napon már hárman, sőt négyen
voltak együtt s alkották meg kisded gyülekezetüket, mely az ő
álmadozásuk szerint arra volt hivatva, hogy az uj vallást az ország
széles határai közt elterjeszsze. Ők legalább azt hivék, arról
ábrándoztak, hogy bennük és általuk vettetett meg az uj anyaszentegyház
szegletköve.
A Kerepesi-út 5-ik számu háza s Pecznik János pesti lakatos műhelye volt
az ünnep szintere.
Négyen voltak együtt e műhelyben. Denkel a tanitó; Kropacsek a hivő s
amannak svájczi utitársa; Hencsey Lajos, a ki most volt a keresztvizet
magára veendő és végre Béla József, kit már Hencsey vezetett be az uj
tudományba. Róla még sokszor lesz szó történetünk folyamában. Rá még
nagy szerep vár itthon is, de a tengeren túl is. Most már megengedték
neki, hogy a keresztelésnél jelen legyen, noha még arra nem találták
méltónak, hogy a keresztségre bocsássák.
Valami ünnep volt e napon.
Megvárták, mig a legények és inasok eltávoztak hazulról vagy elfeküdtek
erre-arra. Megvárták, mig a Kerepesi-út elcsöndesedett s ajtót és
ablakot bezárva, késő éjjel tartották az isteni tiszteletet.
Fehér asztalkendőt tettek a kohó mellett való kis asztalra s erre egy
kancsó vizet. A csöbör az ülő mellett tele volt hütő vizzel. A
faggyúgyertyák égtek függő tartóikban a falakon.
Az ünnep énekkel kezdődött. A kálvinisták templomi zsoltárkönyvéből
énekeltek el egy éneket. Most már a nazarénusoknak maguknak is vannak
énekeik s énekes könyveik; – akkor még Svájczban is és Denkel
utmutatásai szerint itthon is a kálvinisták könyvét használták.
Ezután egyszerü és buzgó imát mondtak együtt mind a négyen, melyre őket
Denkel tanitotta.
Az ima bevégzése után Denkel az uj-szövetségi szentirásból olvasott föl
egy részt s erről tartott a hiveknek vallásos előadást.
Mikor ezt elvégezte, Hencseyt a keresztviz elfogadására hivta fel.
Hencsey leölté dolmányát, mellényét és nyakravalóját. Inge nyakát
megoldozta s kétfelé lehajtá. Feje, nyaka, vállai meztelenek voltak.
A felhivásban e szózatot intézik a hivekhez:
– Térjetek meg és forduljatok el minden álnokságaitoktól és tinektek az
álnokság nem lészen romlástokra, mert meg vagyon irva: nem gyönyörködöm
a halálra valónak halálában, hanem hogy megtérjen és éljen.
Ekkor lényegileg az apostoli hitvallás tételeit kérdezte egyenkint
Hencseytől.
– Hiszed-e, hogy egy isten vagyon, ki teremtette a mennyet és földet, ki
mindenhol jelen vagyon és tud mindeneket?
Hencsey meghajtott fővel, de erős hangon felelte:
– Hiszem.
– Hiszed-e, hogy Jézus Krisztus Istennek fia és hogy öröktől fogva való?
Hencsey felelte:
– Hiszem.
– Hiszed-e a Szentlélek Istent, ki megszentelt minket, ki oktat minket,
ki vezérel minket és a ki minden jó erkölcsöt nevel bennünk?
– Hiszed-e a közönséges keresztyén anyaszentegyházat, mely irtózik a
bűntől és hajlandó az isteni parancsolatoknak megtartására?
– Hiszed-e az örök életnek megnyerését?
Hencsey felelte:
– Hiszem.
Ekkor Denkel megfogta Hencsey kezét s oda vezette őt a hütő vizhez.
Hencsey a hütő viz fölé hajolt. Denkel kezébe vette a kancsót, Hencsey
fejére önté a vizet s egy lassu imával beavatta őt a választottak
szentségébe.
Ennek megtörténte után a három megkeresztelt között kenyérrel és borral
kiosztatott az urnak szent vacsorája. Béla József sóhajtva és könyező
szemekkel nézte e szertartásokat. Ő még nem volt méltó ezekre.
Az urvacsorának vétele után kezébe vette Hencsey a szentirást s
felolvasván a tékozló fiuról szóló elbeszélést, gyönyörü beszédet
tartott arról, miként pazarolja az emberi nemzetség istennek áldásait s
a megváltás üdvét és miként pazarolja önnön lelkét, melyet elmerit a
világi örömök undokságaiba a helyett, hogy azt az örökké való örömök
megnyerésére tisztává és alkalmassá tenné.
Éjfél rég elmult már, mikor a hivők kisded gyülekezete szétoszlott,
mikor Kropacsek és Béla haza távoztak.
De valamennyien, még Denkel is, azt gondolták s azt mondották
Hencseynek:
– Most már te légy a mi tanitónk!