(Denkel János nazarénus. – Hencsey Lajos kora és származása. –
Növekedése. – A kézmüiparosok osztálykülönbsége. – Az öreg Hencsey, a
falu kovácsa. – Az öreg számtartó.)
Fröhlich. Egész nevén Fröhlich Henrik Sámuel. A nagy hitjavitók példáját
követve, latin neve is volt. Kezeim közt levő egyik eredeti levelében a
Samuelis Henricus Hilarius nevet használja. Hol élt Svájczban, mit
tanitott, mit művelt és mit szenvedett: erről később elmondok egyet s
mást. Akkor, a mikor vele a magyar nazarénusok felekezetének mind maig
legnemesebb apostola, Hencsey, legelőször találkozott.
Denkel és Kropacsek szintén találkoztak Fröhlichhel, de mielőtt
találkoztak volna, tanait és vallásos ábrándjait már másoktól
megismerték s megkedvelték.
Kik és hol vezették be e két iparos legényt a titkok szentélyébe, nem
tudom. Fröhlichhel való találkozásuk részleteit se ismerem. Denkel
hanyag volt a leirásban s elmulasztá napjainak történetét hüségesen
följegyezni. Igaz, hogy közönséges iparos segédtől, vándorló
mesterlegénytől rendes napló vezetését, emlékirat szerkesztését
megkivánni nem lehet, nem is szokás. De Denkel még se volt épen
közönséges iparos legény. Kropacsek névtelen ember maradt, hatása nem
volt, emlékezete is elenyészett s történetünk folyamában alig
találkozunk vele valaha.
Azonban Denkel Jánossal együtt ő is bevette az uj hitet s elfogadta az
uj tudományt, de ő csak közönséges hivő maradt, mig Denkel jogot nyert
arra, hogy »elfogadja azokat, a kik a megtéréshez jönnek s
megkeresztelje azokat, a kik hitvallásuknál fogva arra méltók és
érdemesek.«
Mind a kettő nazarénus lett, de Denkel János egyuttal tanitó is.
A mint Svájczból haza jöttek s Pesten munkába álltak: Denkel rögtön
megkezdette kortársai előtt s különösen műhelybeli pajtásai előtt az uj
tudomány hirdetését.
Denkelnek nem volt nagyobb általános miveltsége, mint a minővel az ő
korában az iparos segédek birni szoktak. Irás, olvasás, elemi számvetés
– ennyiből állott elméleti tudománya. Társai fölött minden deréksége
abból állt, hogy a német nyelvet jól beszélte, külföldön járt, aránylag
szélesebb világbeli ismeretet szerzett, affélét tudniillik, a minő az ő
gondolatkörébe beleillett és belefért; – de leginkább abból állt, hogy a
szentirásban gyakori, sőt mindennapi olvasás által meglehetős
jártassággal birt.
Az ábrándos kedély, a mély költői lélek, az ihletettség ama bizonyos
neme, mely a hittéritőknek oly bámulatos hatalmat és befolyást szokott
biztositani, nála majdnem teljesen hiányzott. S azért valószinü, sőt én
bizonyosnak tartom, hogy ő a nazarénus felekezetet se megalapitani, se
elterjeszteni nem lett volna képes.
Van erre más okom is.
Fröhlich, ki a helvét, német és franczia földön uj tanaival mozgásba
hozta a vallásos kedélyeket, tudományosan mivelt elme volt. Ő tehát a
szentirást és annak tételeit nem a gyermekhit ábrándos melegével, nem a
tulvilág képeiben elmerült érzések kegyeletével, hanem a rideg ész sivár
okosságával fogta föl és bonczolgatta. Neki sikerült a társadalom alsó
rétegeiben sok léleknek megrenditeni hitét, de nem sikerült a hitnek uj
világát megalkotni.
Ehhez egyéb is kell, mint ész, tudomány, okosság.
Denkel Fröhlich tanitványa volt, habár nem is közvetlenül. De ő se
Fröhlich elméjével, se a tudományosan mivelt elme érveivel nem
rendelkezett. Kezdetleges és töredékes eszméket hozott magával, melyek
uj hit alapjait, uj felekezet vallását, uj egyház keretét alig
képezhették volna.
De a gondviselés egy ifjut vezetett eléje. Egy ifjut, kinek gazdag
költői lelkületét megtermékenyitették a töredékes eszmék. Kinek magas
képzelete csakhamar elmerült a szentirás rejtelmes és csodálatos
világában. Kinek nemes ábrándjai csakhamar a siron tuli élet üdveihez
tapadtak s kinek egész lényét ama nagy gondolat karolta át: az uj hitért
élni és meghalni.
Ez ifju volt Hencsey Lajos, – a magyar nazarénus felekezet valódi
megalapitója.
Ez ifju élete meghatott engem. Valahányszor nevére gondolok,
mindannyiszor mély kegyeletnek szomoru és mégis vigasztaló érzete fog
el. Oly igénytelen társadalmi helyzetben, oly fiatal életkorral s minden
vagyon, család, miveltség és jutalom nélkül – oly egyszerü, tiszta és
nemes lelki nagyság, mint az övé, mindenkor méltó arra, hogy fölötte
eltünődjünk, belőle bátorságot meritsünk s emlékét az utónemzedék
számára elevenen megtartsuk.
El fog veszni munkája nyomtalanul. Tanait a feledékenység felemészti.
Felekezetét el fogja nyelni az időknek folyása vagy a lelkek ridegsége,
vagy rokonirányu uj hitalakulás rengetege. De nevét és nevének emlékét
őrizzük meg mi. És ha sirját, melyre talán egy testvér s néhány hű barát
emlékezik még, idegen ország messze földjén meg lehetne találni, ha
sirja fölött a letelt ötvennyolcz év hagyott volna még nyomokat:
megérdemlenék porai, hogy a helyet, a hol nyugosznak, innen a hazából
egy darab emlékkő jelölje meg.
Hencsey Lajos 1820 táján született, valószinüleg Szent-Péter-Urban,
Zalavármegyében, Keszthelyhez mintegy 20 kilométernyire fekvő kis
faluban.
Születésének se helyét, se évét bizonyosan nem tudom. Bizonyos, hogy
atyja, az öreg Hencsey történetünk idején Szent-Péter-Urban lakott és
ott a községnek kovácsa volt. A részletesebb adatokat, ugy hiszem, ma is
meglehet még szerezni. Én tizennégy éves korom óta nem jártam ezen a
vidéken, akkor nem jutott eszembe a közelebbi adatokat és értesüléseket
megszerezni.
Az öreg Hencseynek két fiával fogunk megismerkedni. Az idősebb fiu:
Lajos, a fiatalabb: Imre. Elbeszélésünk folyamán Hencsey Imre is nagyban
fog szerepelni. Ő még ma is élhet, noha közel lehet a 80-ik életévhez.
Hogy meghalt volna s ha él, hol lakik: nem tudom.
Szent-Péter-Ur a Balatonba szakadó Zala folyó s a Murába ömlő
Nagycsatorna közt középen a vizválasztón fekszik Zala-Apáti közelében. A
vidék hullámos, hegyes, gyönyörü erdőkkel koszoruzott s forrásokban,
kutfejekben, apróbb patakokban felette gazdag. Szőlők, gyümölcsösök,
szántók, kaszálók, gesztenye-erdők s kisded falvak váltakoznak az utazó
előtt. Az éghajlat enyhe, a tenyészet buja. A nyár melege nem oly
rekkenő, a tél hidege nem oly csikorgó e vidéken, mint a rónán vagy a
Balaton partjain. Nagy angol kertnek minden szépsége, minden
változatossága megvan itt gazdagon, csupán a természetnek ingyen
adományából.
Hencsey Lajos e vidéken növekedett s jellemében szülőföldjének szelid és
regényes bája visszatükröződött. Ugy növekedett, mint a parasztgyerek.
Nyáron mezitláb; inge, gatyája, kalapja s kis vászontarisznya: ez volt
minden ruhája. Télen bocskort vagy csizmát s melegebb gunyát kapott.
A gyerek nagy szorgalommal végezte az elemi iskolákat s mind ama csekély
ismeretet mohón szivta magába, a melyet a községi mestertől
szerezhetett. A mester ur kiszolgált vén huszár káplár volt. Részeges,
nyers hangu, de mindig jókedvü. Irásból, olvasásból, a kétszerkettőből s
a templombeli katholikus imák és szertartások csekély ismeretéből állt
minden tudománya. Csak télen tartott a vén huszár káplár iskolákat;
nyáron nyulászott, verebészett vagy napszámba járt dolgozni magának is,
másnak is a földjére. Az öreg Hencseyvel gyakran kiment az erdőre, neki
a szénégetésnél segiteni s a napokat és az éjszakákat a tűz mellett
elpipázni és elbeszélgetni. Puha kenyér, szalonna, valami hideg sült,
tele csutora természetesen nem hiányozhatott.
A kis fiu már tizenegy éves korában apja mühelyében a kovácsmesterséget
tanulta. Később ugyan lakatos lett, de itt szerzett ügyessége nem volt
kárba veszett fáradság, mert hiszen a kovácsmesterség is vassal és
kohóval bánik, mint a lakatosság. Jó kovácsból mindig lehet jó lakatos.
De megforditva már nehezebb. A lovat jól patkolni: ezt a tudományt kevés
lakatos tudja elsajátitani.
Vannak kézművességek, melyek lassu eszüvé, egyoldaluvá, félszeggé teszik
az embereket. Irhás, tobak, kapczás, gelencsér, kőmives iparban alig
találhatók eleven és vidám elmék, mig a szabók és fodrászok általában,
szűcsök, molnárok és mészárosok gyakran virgoncz észjárásuak s mindig
van valami sajátságos miveltségük.
A magyar csizmadiák és kovácsok általában a higgadt, komoly, tekintélyes
elemet képviselték a kézművesek társadalmában. Nemes ember is volt
köztük tisztes számmal. De megszokták már a tekintélyt legénykorukban,
mert a csizmadia és kovácslegények karjuk és derekuk erős munkája után
általában izmosak és jól fejlődöttek s azért legjobban szeretnek a
szűcs, mészáros, molnár és ácslegényekkel társalogni; a szabó, sütő és
vargalegényeket félvállról nézik; – takácscsal, saruvargával, német
szabóval nem sietnek barátkozni. Ezek rendesen gyöngébb izmuak.
Alig szükséges megjegyeznem, hogy én a mult időkről, a mult század első
feléről, az 1848 óta majdnem egészen kihalt társadalmi szellemről
beszélek.
Akkor a jobbágyfalvakban az uraság után a tisztelendő ur és azután a
telkes gazda következett a tekintélynek lefelé vezető lépcsőin. A falu
kovácsa épen oly tekintélyben részesült, mint akármelyik telkes gazda;
gyakran a kántorral és jegyzővel állott egy rangban, de néha még ezeket
is megelőzte. A takácsok és saruvargák rendszerint zsöllérek voltak s a
zsöllérekkel állottak egy sorban. Utánuk már nem következett más, mint a
nyájőrzők, kanászok, juhászok. Ezek után jöttek a czigányok. A cselédség
nem volt külön osztály; a cselédet együtt számitották gazdájával.
Kovács minden faluban volt legalább egy. Ezer lélekszámnál nagyobb
faluban kettő-három is. Ezek közül egyik mindig a község hivatalos,
szegődvényes kovácsa volt. A neve volt »a falu kovácsa.« Nem volt szabad
egy faluban se a kovácsnak hiányozni. Lovat patkolni, kocsit és szekeret
vasalni, ekét és talyigát rendben tartani mindenütt s mindig szükséges
volt. Lakatosok csak nagyobb, népesebb községekben és városokban laktak.
De azért lakatosmunka kis faluban is volt. Ezt is a kovács végezte.
Minden kovácsnak remekes mesternek és czéhbelinek kellett lenni.
Különben kontár volt a neve s becsülete semmi. Az érczczel dolgozó rokon
iparosság emberei gyakran egyesültek egy czéhbe. Kovácsok, lakatosok,
szegkovácsok, szerszámkovácsok s néha még a kolompárosok, rézöntők,
bádogosok is. A drótozó tótot és kolompáros czigányt nem vették czéhbe.
Ezek különben is faluzó, kóborló iparosok voltak. A kovács sohase járt
vásárra eladni. Neki nem volt vásári portékája, a mit eladhasson. Ő csak
a maga műhelyében dolgozott, mint a borbély vagy az ügyvéd. Tekintélye
se engedte volna a házalást és vásározást. Faszénnel dolgozott s nem
kőszénnel. A faszenet is maga égette az erdőn.
Az öreg Hencsey, mint a falu kovácsa, meglehetős tekintélynek
örvendhetett. Ötleteit, jó tanácsát szivesen hallgatta a falu népe.
Műhelyének kisded pitvarában szivesen gyültek össze a rokonok, komák,
szomszédok, jó barátok s előljáró uraimék. Kaszinók, olvasó egyletek,
ujságok még nem voltak akkor. A társaságot jó kedvvel és vidám adomákkal
tartotta az öreg kovács. Itt beszélték meg különösen azt, kinek mit ér a
lova. Cserében, alkuban, vásárban mit lehet érte várni. A kovács tudja
azt legjobban, a ki a patkolásnál minden lónak erejével, erkölcsével
közelről megismerkedik.
A kis Hencsey Lajos szorgalmas volt a hallgatók közt és az apai
tekintély nagy arányokban s mélyen vésődött lelkületébe. Később, mikor
már ifjuvá vált s éjjel-nappal arról álmodozott, miként alakitsa át a
világot, miként nemesitse az erkölcsöket s hozza közelebb hozzánk az
eget és annak üdvösségeit, még akkor se mert apjához közeliteni.
Az öregnek a szomszéd falukból is voltak tekintélyes, jó ismerősei.
Gétye, Nemesszer, Vörrü, Igricze apróbb falvak egy-egy puskalövésnyire
feküsznek Szent-Péter-Ur mellett. Innen is voltak gyakran látogatói még
nemes emberek is.
Volt különösen egy jó barátja, nekem messze távoli rokonom, Magyari
Kossa Sándor. Ugy emlékszem legalább, Sándor volt a keresztneve. Az ő
fia volt az a rég elfeledett költőnk, a ki a mult század ötvenes éveiben
Magyari névvel látta el divatlapjainkat költeményeivel. Irt néhány
kedves népdalt is.
Mint pápai diákgyerek látogattam meg egyetlen egyszer az öreget. Már
akkor nyugalmazott számtartó volt a pacsai uradalomban. A belga király
nyugalmazta, mikor megvette az uradalmat. Megvette utóbb a Rumy-család
igriczei szép birtokát is. Most már ugy tudom, a Rumy-család
magyarországi ága is kihalt. Az ősi kuria akkor is uratlan volt Igriczén
s az én nyugdijazott öreg rokonom ebbe vonult be, hogy itt töltse el
utolsó éveit. Itt látogattam meg én is 1855-ben.
Az öreg számtartó a régi szabásu magyar emberek egyike, még pedig kedves
példánya volt.
Szive és udvara a vendégeknek mindig nyitva állott. Tudott a szépért,
dicsőért, hazafieszmékért lelkesülni. A nagy alkotmányos harczokban Deák
Ferencz és Csányi László táborában küzdött. A nagy államférfi és a dicső
vértanu egyaránt szerették. Szerette és ismerte a hazai irodalmat,
Lisznyay Kálmán költőnkre azonban nagyon haragudott. Szentül hitte, hogy
fiát Lisznyay birta rá a versirásra. Fiát pedig rossz poétának tartotta
s abban a vélekedésben volt, hogy a rossz poétát, részeges asszonyt és
vörös lovat nem szabad megtürni a békességes társadalomban.