(Denkel János és Kropacsek János haza jönnek Helvécziából. – A
mesterlegény. – Fröhlich Henrik Sámuel.)
Az 1839-ik év nyarán két lakatos legény jött haza a szabad gondolkozásu
Helvécziából. Az egyiknek neve Denkel János volt, a másiké Kropacsek
János.
Idegen hangzásu nevük daczára mindkettő magyar fiu volt, bár jól tudtak
németül. Hol születtek és hol nevelkedtek: nem tudom. Némi jelekből azt
hiszem, mindakettő Tolna-vármegyei volt, bebizonyitani nem tudnám.
Az 1838-ik év tavaszán, a nagy árviz után már Pesten voltak s itt
mesterségüket tanulták és gyakorolták. Ez évnek végén Bécsbe mentek. A
czéhrendszer akkor még teljes virágzásban volt s ez megkövetelte a
kézmüves legényektől, hogy bizonyos számu évet vándorlásban s más meg
más remekes mester oldalán mesterségük tanulásában töltsenek el.
Ennek a szónak: legény, a magyar nyelvben több jelentése van. Egyik
jelentése nőtlen állapotu férfit jelez. Ha fiatal: ifju legény; – ha
öreg: agglegény. – Másik jelentése szabad, szilaj, bátor ifju férfit
jelent tizennyolcz éves kortól a huszonötéves korig. A katonaságnál a
közembert értik alatta. – A kézműiparban azt a segédet értették alatta,
a ki már jól értette mesterségét és csupán a szakmabeli iparmüveket
készitette s egyebet a háznál és műhelyben nem dolgozott.
A czéhrendszer fejlesztette ki ez elnevezés igaz értelmét. A tanuló
gyereket, a kezdő fiut inasnak nevezték. Az inas mindenféle
cselédszolgálatot teljesitett a háznál és a műhely körül. Parancsolt
neki mindenki s ő engedelmeskedni tartozott mindenkinek. Lassanként
dolgozni kezdett az iparosmunkában is, a mint esze, ügyessége s testi
ereje nőtt. Mikor már egész darabot tudott késziteni s tizenöt-tizenhat
éves korát elérte: akkor a czéh rendszabályai szerint bizonyos
ünnepélyességgel felszabaditották. S akkor legénynyé lett. Ha pedig a
legény már több éven át legénykedett s esze, szakbeli tudása, józansága
s megbizhatósága nyilvánvaló volt s a műhely felügyeletét, a munka
kiosztását, a kész darab átvételét a mester vagy özvegye rábizta: a neve
öreg-legénynyé változott.
Denkel és Kropacsek efféle legények voltak.
Akkor a kézmüiparos-legény erős bilincsekkel volt kötve mesterségéhez.
Nehezen ismerték el tudományát és ügyességét, de ha vándor éveit kitölté
s nagy nehezen valahol megtelepedhetett s remekes mesterré válhatott:
örömöt, büszkeséget s biztos kenyeret látott abban, ha magát egész
életén át iparának, czéhének, városának szentelhette. Ma a szabadság
korát éljük. Ma, hogy valaki mesterré és munkaadóvá lehessen, nem
szükség neki szakmájában tudni semmit. S azért ma gyakran nem annyira az
iparoslegények, mint inkább a munkaadók vándorolnak.
Denkel és Kropacsek büszkék voltak arra, hogy vándoridejük egy részét ne
csak saját honukban, hanem külföldön töltsék el. De Bécsnél s
Ausztriában se állapodtak meg, ott sem maradtak sokáig. Pár hónapi
tartózkodás után Németországba Münchenbe s onnan Svájczba, Zürich
kantonba mentek át.
Vajjon hol álltak munkába, kiknél dolgoztak, meddig maradtak itt: nem
tudtam kipuhatolni. Sok jelből azt látom, idejük legnagyobb részét
Zürichben és környékén töltötték el.
Itt már akkor Fröhlichnek ábrándos vallási tanai nagyban elterjedtek. A
hatóságok ismerték és üldözték e tanokat, a mi azonban egyáltalán nem
szolgált akadályul abban, hogy ezek mind szélesebben ne terjedjenek.