(A lelkek nem szabadok eléggé a hithez. – Magányban érlelődik a hit. –
Az én hitalapitó ismerőseim. – Táncsics. – Mikor kezdtem a Nazarénusok
eredetét kutatni?)
Van-e még hit? Van-e még néma rajongás? Tud-e még az emberi lélek mást
is érezni, mint örömet és bánatot, boszuságot és unalmat? Van-e még
valamink az istenek adományából, a mely fel tudná üditeni az aszú
sziveket és a számitó elméket?
A léleknek szabadság kell, hogy legyen ideje és módja fölkeresni az
életnek, a boldogságnak s az üdvösségnek titkait. Nagy titkok ezek,
melyekhez csak a hit segitségével juthatunk el. Pál, a nagy apostol azt
mondja, hogy csak az a hit, a mely megvalósitja reményeinket s
megmutatja a láthatatlan dolgokat. Én azt hiszem, neki van igaza s nem
annak a sok papnak, tudósnak és bölcselőnek, a kik Jézus óta mind
másként magyarázzák a hitet s a kik nehéz, hosszu, elmefárasztó és
lélekölő tudományt csináltak a hitből. S nevezik azt hittannak, egyházi
törvények s hitelvek rendszerének.
De hát hol van a léleknek ma akkora szabadsága?
Ma mindenkit szorosan megszabott munkára kényszerit az élet. A szegényt
kenyere, ruhája, hajléka, egészsége, asszonya és gyereke után izzadni s
a gazdagot arra ösztönözni, hogy vagyonát védje és szaporitsa, –
élvezeteit gyakorolja, – országának, községének, vállalatainak ügyeit
elintézze s a napoknak el nem foglalt óráit tárgytalan fecsegésben
töltse.
Ma már nincs szabadság.
A birót nem köti ugy a törvény, mint a hogy a szíveket és lelkeket
megköti ma a divat, a közhangulat, a társaság szokásai s a tudományok
tantételei. A hogy megszokott módon kell öltözködni: ép ugy megszabott
módon kell gondolkozni. Sőt még érezni is. Minden érzésre van műszó,
minden műszónak van tudós meghatározása s minden cselekvésnek szigoru
törvénye. A gyermeket attól kezdve, a mikor már futni tud, mind ezek
szigoru megtartására oktatják. Mintába gyurják az agyagot, hogy
szabályos tégla legyen belőle. Ily téglából áll az épület. S mintába
gyurják az emberi lelket, hogy rendes közpolgár legyen belőle. Ezekből
áll a korszerü társadalom. Kórságos elme, gonosztévő vagy nagy ur legyen
az, a ki ennek törvényeit megszegheti.
Hogy hit támadjon bennünk: a léleknek önmagába kell szállania, önmagával
kell foglalkoznia. Távol a világtól, a várostól, a zsibongó sokaságtól,
a zakatoló gyáraktól, a kufárok viaskodásától, a papok szemforgatásától
s a tudósok feleselésétől. Erdők magányában, vizek partján, sivatagnak
rónavidékén: ott készül az ábránd, a sejtés, a szeretet vágya, a
gondolatok szárnyalása, az érzések igazsága, a költészet, a végtelennek
imádása s ha mindezek együtt vannak a lélekben: ott készül a hit. Az
erős hit, a mely méltó erre a névre.
Keresztelő János, a mikor növekedett s lelkében erősödött: kiment a
pusztába. Ott élt évekig a sivatagon. S mikor érezte magában istennek
hitjavitó sugallatát: akkor tért meg a pusztából s ment az emberek közé.
Igy mondja az irás.
Hát Jézus hol töltötte azt a husz esztendőt, a melyről életének
történetéből a mi szentirásaink semmit se tudnak? Nem ott-e, a hol
Keresztelő János?
Hiába kutatjuk.
Sok időt kellett magányban töltenie, mély tünődésekbe s erős érzésekbe
elmerülnie, hogy megváltója lehessen az emberi nemzetségnek. Ha mindig
emberek közt van, ha folyton a papokkal és irástudókkal vitáz: az
emberszeretet nem fejlődött volna ki annyira szivében. S akkor se, ha
Athénbe megy bölcsészeti tanfolyamra s Rómába jogi egyetemre.
A pusztában megszabadul a lélek a korhadt társadalom eszejárásának
nyügeitől.
Három embert ismertem, a ki uj hit alapitásán törte fejét. Két fiatalt
és egy öreget.
Nem akarok sokat beszélni róluk. Nem volt sikerük.
Az egyik pécsi tanuló volt az ötvenes években. Katholikus papnak
törvénytelen gyereke. Hatalmas agy, erős elme, nagy szorgalom és
buzgóság a tudomány megszerzésében, de keserüséggel teljes lélek. Csak
gyülölni tudta az egyházat, s a hitnek egyéb külső intézményeit. Csak
azért a Jézusért rajongott, a ki a templom csarnokából kiverte a
kufárokat. Szellemét megülte a sötétség, hiányzott belőle a szeretet
napvilága. Nálam idősebb volt s többet is tudott. Egész éjszakákon át
magyarázta nekem világjavitó eszméit. Se gondolkozni, se érezni nem
tudtam vele. Eltünt nyomtalanul.
A másik kecskeméti fiu volt. Szegény özvegy asszonynak gyereke. Apja
takács volt valamikor s ő is megtanulta apja mesterségét. De erős vágy
rohanta meg lelkét, a magasra törés vágya. A kálvinisták kecskeméti
gimnáziumát és jogi főiskoláját végig járta. Engem nagyon kedvelt,
nagyon ragaszkodott hozzám. De valami titkot mégis őrzött keblében,
melyet nem akart velem közölni.
Szerény fiu volt; lehajtott fejjel, lassu járással ballagott az utczákon
és sétáló utainkon. Beszéde is lassu és vontatott. A mindenség
legmélyebb kérdéseiről szeretett álmadozni.
De voltak napok, a mikor nem keresett föl. A mikor az egész délutánt
magánosan töltötte el otthon vagy a szőlők közt való bolyongásban.
Bevallotta, a mikor kérdeztem.
Nem nő után ábrándozott. Nem készült költőnek se, tudósnak se. Mit
jelentett tehát e gyakori magános bolyongás?
Egyik sétánkon félig komolyan azt mondtam neki:
– Te pajtás, te valami nagy bolondságon töröd a fejedet.
Fejét fölvetette s kérdő merevséggel nézett rám.
– Ugy van az; te bizonyosan valami uj hitet akarsz alapitani.
Megrezzent. Mosolyogva figyeltem lelkének zavargását. Utóbb azt
kérdezte: honnan tudom én ezt?
– Sehonnan, de azért mégis tudom. Nehéz, nyomasztó ábrándok vesznek
rajtad erőt igen gyakran, titokként rejtegeted előttem tünődésed
tárgyait. Más nem ragadhatott el magával, csak a hitbeli kétség.
Bevallotta.
Valami különös nagyravágyás fesziti keblét. De ő szegény s nem is daliás
alak, hóditó jövő a nők közt nem mosolyog rá. Gazdag nem lehet, hadvezér
nem lehet, költő nem lehet, de ő mégis nagygyá akar lenni. A szegény nép
millióinak hite oly gyönge, oly hézagos, annyira tele van babonával s
tévedésekkel, hogy a ki e hitet megtisztitja s megedzi: az szent munkát
végez s megörökiti nevét. Erre akar vállalkozni.
Szerettem ezt a fiut s megsajnáltam. Napokon át beszéltem lelkére. Az
ifju lélek ábrándok nélkül nem élhet. De ha szertelen az ábránd: akkor
az már betegség. Nem hiszem, hogy a gondviselés őt a hitalapitó
tehetségével felruházta volna. Hanem kis ember, jó ember és boldog ember
lehet belőle, csak várja be nyugodtan, mig ábrándjai lassanként
elszállanak s helyüket lassanként elfoglalja a munkavágy és a
kötelességérzet.
Huszonöt éve, hogy utoljára meglátogatott itt Budapesten. Valami nagyon
kis hivatalnok volt akkor itt. Itt van-e és él-e még: nem tudom.
– – A harmadik volt az öreg jó Táncsics Mihály. Őt már nagyon sokan
ismerték; országos neve, országos szerepe volt; függetlenségi harczunk
azzal kezdődött 1848-ban, hogy őt erővel kiszabaditottuk
sajtófogságából; tagja volt a törvényhozásnak is. Az első magyar
szoczialista, de olyan szoczialista, a ki mindenkit szeretett és senkire
se haragudott. El is hagyta e miatt utóbb minden követője.
Irt egy három kötetes hosszabb munkát, melynek czime: Józan ész. Ennek
egyik kötete a Vallásról szól. A vallást akarja ebben a mindennapi józan
ész törvényeire áthuzni s ekként – mint szokta mondani – megtisztitani.
Az ő uj vallása is keresztyén vallás volna, de inkább csak erkölcstan,
mint hit. Az egyházaknak csaknem minden történelmi intézményét eltörölné
s hit nélkül való, de józan, egyszerü, jó erkölcsü, szelid emberekké
alakitaná át a megromlott emberi nemzetséget.
Fiatal koromban gondosan átolvastam ezt a munkát. S igaz, hogy sok
egyszerü, világos elméjü s jóra való földmives embert találtam, a ki
körülbelül ugy gondolkodott, mint az öreg Táncsics munkája.
Agg korában gyakran beszélgettem vele e kérdésről. Kérdeztem tőle,
mennyi idős volt, mikor a hitjavitásra adta fejét? Vágy és rajongás
birta-e erre őt vagy az elmének komoly fontolgatása? Tett-e kisérletet
arra, hogy egyenként nyerje meg az embereket az ő uj hitvallásának vagy
megelégedett könyve megirásával? Akadtak-e követői, apostolai, a kik
tűzbe, vizbe, halálba is készek voltak menni uj hitükért?
Az öreg Táncsics bizony nem tudott hivőket gyüjteni. Tisztelték,
becsülték, meg is hallgatták, vitatkoztak is vele, pajkos emberek
gyakran ki is nevették, de állandó követői nem akadtak.
Nem is lehet másként.
Rég elmult már negyven éves, a mikor hitjavitó könyvét megirta.
Keresztül ment már akkor az életnek keserves iskoláin, meg is nősült,
gyermekei is lettek, vérré vált benne az a meggyőződés, hogy csak
munkával és okossággal lehet megélni, nem pedig rajongással s a hit
szent ábrándjaiba való elmerüléssel. Szeretettel mindig tele volt a
szive, de az a szent láng, mely a hitterjesztéshez szükséges, nem
lobogott ereiben.
Elmondtam neki mindezt. Ezt felelte:
– Igazad lehet, de az emberek se olyanok ma már, mint Jézus idejében.
De hát nem olyanok-e?
Ez én előttem a nagy kérdés!
Mindig hallottam, hogy Oroszországban és Amerikában egyre-másra
keletkeznek uj vallásfelekezetek. Oroszországban a legszegényebb és a
tanulatlan nép közt, de Amerikában a tanult, eszes, vagyonos és iparos
nép közt is. Talán nem állandók se itt, se ott e felekezetek. Talán csak
futó tünetek társadalmunk felszinén, mint az elsuhanó felhőnek árnyéka a
földön. De mégis tünetek, melyek nem ok nélkül vannak. S minden uj
hitnek kell apostolának lenni. De hát miként tud sikerre jutni, habár
csak egy időre is, az apostol?
Hogy a közvélemény valamely nagy kérdésben miként támad s miként terjed
el s mily mélyen nyomakodik az elmékbe és érzésekbe: ezt gondos
figyeléssel kikémlelhetjük. A nagy nemzeti költők hatását is
nyomrul-nyomra kisérhetjük.
De miként támad az uj hit?
Ime: itt vannak nálunk a Nazarénusok. Uj felekezet, még pedig
keresztyén. Jézust vallja ő is hite alapitójának. Háromszáz év óta nem
támadt Magyarországon uj felekezet más, csupán ez. S főleg a magyar
fajta népben támadt.
Mi ennek az oka?
Jobb vagy rosszabb lett a népnek sorsa? Szegényebbé vagy gazdagabbá vált
a nép szelleme, mint az előtt volt?
Minő szép dolog volna mind ezt tisztán látni, mind e kérdésre tökéletes
feleletet nyerni!
Harmincz év óta foglalkoznak már az állami hatóságok a Nazarénusokkal. S
már harmincz év előtt keletkezett bennem a vágy: lenézni a nép lelkének
mélységeibe, hogy ama kérdéseket megvizsgáljam. Föl kellett keresnem az
első apostolokat, a kik az uj hitet megalapitották s lassanként
elterjesztették. Meg kellett ismernem egyéniségüket, lelküket,
buzgóságuk erejét s hatásuknak eszközeit és sikereiknek mértékét.
Nem találtam meg mindent, a mit kerestem. De sokat találtam s a mit
találtam, azt el nem hallgathatom. Az a magyar ifju, az a szegény
iparoslegény, a ki a magyar Nazarénusok felekezetét megalapitotta,
megérdemli, hogy szavait és cselekedeteit följegyezzem. Régen meghalt
már; idegen földön, bujdosásban hunyta be örök álomra szemeit,
felekezetének tagjai közt talán egy sincs már, a ki nevére is
emlékeznék. De én följegyzem nevét s őrzöm emlékezetét. Nem keresem:
tévelygés vezette-e utjain vagy igazság, mert látom, hogy mély és igaz
érzés vezette.
A mit e könyvem tartalmaz: annak egy részét, körülbelül majdnem felét ez
előtt közel harmincz évvel már megirtam. De töredékesen és sok helyütt
nem összefüggőleg. De a mit megirtam is: ujra átdolgozom s talán itt-ott
igazitok is rajta.
A mai Nazarénusok nem a hitalapitó Hencsey Lajos nazarénusai. Erkölcsük
az, de hitük sokat változott. De ez az én vizsgálódásomon kivül esik.
Hitük tartalmának birálatába nem bocsátkozom.