(A nazarénusok kis száma és nagy buzgósága. – Meddig terjed az én
elbeszélésem? – Mit jelent a nazarénus szó? – Pál apostol bünpöre.)
De birálták hitük tartalmát mások. Egyházi és világi hatóságok,
katonaság, lelkészek, sajtó emberei. Sokat irtak, sokat beszéltek róluk,
de engem se irás, se beszéd ki nem elégitett és az én érdeklődésem kellő
kielégülést, kellő megnyugovást nem talált.
Ismertették és tárgyalták tanaikat; dicsérték és kárhoztatták
erkölcseiket; kicsinyelték vagy magasztalták az erőt, mely a felekezet
lelki buzgalmában rejlik s a jövendőt, melynek a felekezet eléje néz. De
sem a dicsérők, sem a kárhoztatók nem ismerték a felekezet belső életét.
Nem ismerték kisded egyházaik s tanaik keletkezésének s kifejlődésének
történetét.
Intézkedtek is már dolgaikban a világi és egyházi hatóságok. S
intézkedéseiket hol az elfogultság és hatalom rideg parancsoló szavával,
hol a keresztyéni szeretet atyai intéseivel hajtották végre. A nazarénus
a hatalom parancsoló szavaitól meg nem ijedt, a szeretet szavaira a
szeretet szavaival válaszolt, de hitét és vallási meggyőződését el nem
hagyta. Ugy szerette hitét, mint életét s jobban szerette, mint az
életnek kényelmeit.
Honnan meriti a vallásnak e bátorságát s a meggyőződésnek e nagy erejét?
Talán a hivők sokaságából? Nagyjainak hatalmából? Multjának történetéből
s nagy és fényes emlékeiből? Erős intézményeiből vagy vérré vált
szokásaiból?
Egyikből se.
A nazarénusok kevesen vannak. Nagyjaik sincsenek, mert ők mind szegények
s közülök még se a tudomány, se a művészet, se a kormányzás és
törvényhozás, se a nagy vagyon magaslatára nem emelkedett senki. A
felekezet története csak tegnap kezdődött. Vallási intézményei alig
vannak s a már meglevők is egyszerüek és kezdetlegesek. Még szokásaik se
lehetnek erősek, – hiszen az a nemzedék, mely az uj hitet megalkotta, ma
se halt ki még egészen. Még ma is lehetnek élők a legelső hivők
seregéből.
És az ő hitük mégis erős, önérzetük mégis teljes s számuk lassan ugyan,
de napról-napra szaporodik.
Én e titoknak mélyére akarok hatolni. Keletkezésük történetét s
fejlődésük első folyamatát meg akarom ismertetni. Kisérem őket a
felekezet bölcsőjétől fogva s igyekszem egyéni és családi életük
rejtelmeibe behatolni. De menten attól az elfogultságtól, melyet más
vallásom, másféle miveltségem s másféle társadalmi állásom szülhetne.
Különös gonddal fogok irni Hencsey Lajosról. Arról az ifjuról, ki a
legszentebb hitnek rendithetlen erejével csüngött az uj felekezet
tanain; ki hitelvekké dolgozta föl a homályos sejtelmeket; ki egyházat
alkotott a hivők kicsiny, de lelkes seregéből s kinek buzgósága soha meg
nem apadt. Ki éjjeleit s nappalait, ifjuságának minden örömét s végre
életét áldozá föl nagy gondolatainak s a jövendő élet és a más világ
ábrándos képeinek. Kegyelettel emlékezem meg az ápoló kezekről, melyek a
szegény fiu szenvedéseit megkönnyitették s a sirról, mely nem honának
földjén, hanem távol idegen országban fedi porladó hamvait. És
megemlékezem a jó öreg szülőkről is, kik bizalommal, jó remény fejében
bocsájtották el gyermeküket, kinek arczát többé nem láthatták soha.
A történet, a melyet e könyvben elbeszélek, az utolsó szóig hű a
valósághoz. Az emberek, a kiket megnevezek, élő emberek voltak mind.
Harmincz év előtt, mikor történetem egyik-másik részét irni kezdtem, még
éltek közülök néhányan. Talán ma is élnek még. Akkor is bizalommal
hivtam fel őket, hogy ha soraim kezükbe jutnak, tegyenek tanuságot
soraim igazságáról. S ha tévedtem volna valamiben: igazitsák ki a
tévedést.
Történetem a magyar függetlenségi harcz végével véget ér. A kor, a
melyről irok, a mult század negyvenes éveinek kora. Az események fonalát
tovább kisérni szemeimmel nem állott módomban. Tovább kisérni most már
nem is vállalkozom. A kisded társaságot, melyből állott kezdetben a
nazarénus felekezet s mely az atyafiak szent gyülekezetének méltán
nevezheté magát, szétszórták az élet viszontagságai s én a tagokat az
ország különböző részeiben és más országban s a tengeren tul is nem
követhettem többé figyelő szemekkel.
De felhivok mindenkit, a ki olvassa e sorokat s lelkesül a történeti
igazság teljességeért s a kit e titkos felekezet támadásának részletei
érdekelnek: vegye föl az általam elejtett fonalat, kövesse az általam
megjelölt nyomokat s legyen munkás abban, hogy a nazarénusok történetét
levezethessük napjainkig. Egy kis darab ez a mivelődés egyetemes
történetéből; egy kis mutatvány a magyar népszellem erőkisérleteiből.
Megérdemli a nemesen gondolkozók fáradozását.
*
Mielőtt történetem elbeszélését megkezdeném: a nazarénus szóval kell
tisztába jönnünk.
A magyar felekezet tagjai kezdetben a nazarénus szót és elnevezést nem
ismerték, önmagukat ekként soha nem nevezték. E nevet a világ adta
rájuk.
A hozzáértők, a tudósok azt állitják, hogy a nazarénus név a nazir
szótól származik. E szó a héber nyelvben fordul elő s közhasználatú és
valóságos jelentése magyarban annak felel meg, melyet nyelvünk a
jött-ment, jövevény, kóbor szavakkal jelez.
Senki ezen meg ne ütközzék. A szót gúnyként szokták alkalmazni, tehát
jelentése édes és gyöngéd nem lehet.
A régi héber világban nazir szóval jelezték mindazokat, kik családjuk,
községük, felekezetük vagy nemzetségük kötelékéből kiváltak s más
családba, más felekezetbe vagy más nemzetségbe léptek át. Nazir szóval
jelezték a hontalanokat, a bujdosókat, a szakadárokat, a foglalkozás
nélkül csavargókat, a tüzhely nélkül valókat és a jövevényeket. E szó:
nazir, jelentett igazságot is, jelentett csufságot és megvetést is.
Nazireusnak vagy nazarénusnak nevezte a zsidó, a ki Samariában
telepedett meg, vagy samariabeliekkel szoros viszonyra lépett.
Nazarénusnak nevezték Zakariás papnak fiát: Keresztelő Jánost, mikor
Judea pusztáin tanitott s a Jordán vizében keresztelt. Nazarénusnak
nevezték Józsefet, mikor kis fiával Jézussal Egyiptomból visszatérve
Galileában megtelepedett. Nazarénusnak nevezték magát az Üdvözitőt is,
mikor a pusztában bolyongott, mikor rokonai megvetették s mikor a
Golgotán keresztre feszitették. Nazarénusnak neveztek a középkor
homályos századaiban száz meg száz apró felekezetet s még napjainkban is
nem egy németországi s más országi titkos felekezetet neveznek e névvel.
Nazarénusoknak nevezték az ős keresztyéneket is az első két század
folyamán mind a szent földön, mind Rómában. Semmise bizonyitja ezt
jobban, mint Pál apostolnak nagy pöre, a mint leirják ezt a szent
könyvek.
Nevezetes pör ez. A mai igazságszolgáltatás is sokat tanulhat belőle.
Igaz, hogy a mikor lefolyt, a jog Rómában akkor már magas fokra
fejlődött.
Ananiás főpap vádolta Pált eretnekséggel és közcsendháboritással. Pál
azonban római polgár volt, a zsidók birósága ellen kifogást emelt, s
azért áttették ügyét a római birósághoz. Rómának czezáreai helytartója
akkor Felix volt, neki kellett első fokon biráskodni.
Ananiás nem bizott magához. Nem hitte, hogy Pál apostol nagy elméjével,
lánglelkével s nagy igazságaival meg tud birkózni. Ügyvéd után nézett.
Volt Jeruzsálemben egy hires ügyvéd. Római jogász, a neve volt
Tertullus. Ezt fogadta meg a főpap vádló ügyvédnek s vitte magával
Czezareába Felix helytartó elé.
Gyönyörü volt a bünügyi tárgyalás, de nem irom le. Nem tartozik ide.
Hanem az igenis ide tartozik, hogy a vádló ügyvédnek első szava is az
volt a helytartó előtt Pál apostol ellen:
– Ime, ez az ember a nazarénusok felekezetének főembere!
Vád is volt, gunyolódás is volt e szóban. De e jelenet azt is
bizonyitja, hogy akkor az első keresztyéneket a törvényszékek és
hatóságok előtt is nazarénusoknak nevezték.
A magyarországi nazarénusok maguk közt ezt az elnevezést nem használják.
Kezdetben legalább nem használták. »Atyafiak« és »szent gyülekezet« ezek
maguk közt a legszokottabb elnevezések.
Ma a közéletben atyafi alatt a testvérnél távolabbi vérrokont értenek,
de hajdan csupán csak az édes testvért értették. Még pedig az apul-anyul
való testvért, a melyet latinul carnalis és uterinus frater néven
neveztek.
Legjobban szeretik magukat a magyar nazarénusok »igaz keresztyének«-nek
nevezni. Hitvallásuk könyvében, melyet Hencsey Lajos 1841-ben irt s
melynek eredeti kézirati példánya kezeim közt van, e nevet vették föl:
»A bűnökből megtért, szentélet-követő, Krisztusnak szent keresztségét a
hitnek megvallása után felvett keresztyének«.
Hosszú név. Én ezt nem használom. Maradok a nazarénus szónál. A világ
igy ismeri őket. Nálam e szó nem gúnyt jelent.