fogja visszaadni?
Hódolok a logikának; de kérem, világosítsanak fel arról, hogy e tétel
előzményéből miként foly okvetlenül a belőle levont következtetés?
Magam is megdöbbentem, midőn hallám, hogy a szultán a csecsemő királyt
és a tanácsosokat magához hívja, mert a szokatlanban többnyire van
valami elidegenítő és talányos, s mert a királyné gyászruhája, a
szenvedés, melyet a küzdelem óráiban kiállott, izgató hatást gyakorolt
kedélyemre. Azonban az első percz behatásai után kérdezem magamtól,
kérdezem a rideg megfontolástól, mely a politika egyedüli irányadója, s
kérdezem a történettől, mely az élet mestere, hogy hát tulajdonkép van-e
abban valami félelmes és gyanút gerjesztő, ha a védelmező védettjét
személyesen akarja ismerni? Épen tizenegy évvel ezelőtt Szolimán császár
János királyt a mohácsi mezőre hivatta, hol tábort ütött. S minő
izenettel hivatá? Azzal, hogy védenczét ismerni és megölelni óhajtja.
Felséged férje csak tizennégy ember kíséretében jelent meg, és Szolimán
megismerkedvén vele, s átölelvén őt, nagy tisztességgel bocsátotta haza.
Ebből azt következtessük-e tehát, hogy most Szolimán ki akarja
végeztetni Zsigmond királyt, mert szintén magához hivatja, szintén azt
izeni, hogy megismerni és megölelni óhajtja?
Vagy tán azon ütközünk meg, abból merítünk gyanút, mivel minket is
táborába szólít? De jusson eszünkbe, hogy Ferdinánd és V-ik Károly még
nem kötött békét, még a háború folyamatban van, még a magyar seregnek
támogatni kell a nagyurat, még a szultánnak sok elintézni valója lehet
felséged hű tanácsosaival, mielőtt Bécs, mely e hadjárat czélpontja,
bevétetnék. S ha a török császár a magyar tanácsosokat eddig egyedül
csak a közös hadjáratokra vonatkozó kérdések iránt hallgatta ki: a
multból azon meggyőződést merítsük-e, hogy midőn most velünk szintén
értekezni akar, ennek nem lehet más tárgya, mint hazánknak török
tartománynyá átalakítása?
De a pogányok igéretének, sőt esküjének sem lehet hitelt adni. Jégre
épít, a ki egy pogány adott szavára épít, – ezt vethetik ellenem
nagyságtok.
Tudom én, hogy valamint az idvesség, úgy az igazság egyedüli tiszta
kútforrása a keresztyén hit, kivált ha szakadások és eretnekség fertője
által meg nem zavartatik. Azonban az Isten különös irgalma úgy alkotta
az emberi szívet, hogy még a bálványimádás sem vetkeztetheti ki minden
nemes tulajdonaiból. Sokrates pogány volt, s mégis bízhattunk volna az ő
szavában; Aristides pogány volt, s mégis átallottuk volna
igazságszeretetét kétségbe vonni.
És vajon mikor csalt meg minket Szolimán? mikor szegte meg szentül
fogadott igéreteit, s ha eddig szavának embere volt, bizton
következtethetjük-e, hogy már most szükségkép hazudni, ámítani és minket
rá fog szedni?
Kétszer valék nála követségben, s mindkét alkalomkor azt tapasztaltam,
hogy a Zápolya-család iránt ragaszkodással viseltetik, s politikája
érdekében sem fekszik a magyar nemzet törvényes és százados
önállóságának megsemmisítésével a török birodalom közvetlen határait
Németországig terjeszteni, hogy kelet és nyugat közt minden korlát
elvétetvén, az összetalálkozás az élethalálra küzdést mellőzhetlenné
tegye.
Felséges királyné! Ezen nézetekre támaszkodva, az aggodalom legkisebb
árnya nélkül javasolhatom a hatalmas szultán kívánságának betöltését.
Reggel mi tanácsosok és az ország többi nagyjai, kik királyunkkal együtt
akarunk élni, halni, körülveszszük a díszhintót, s gyalog kisérjük el
Szolimán császár ó-budai táborába.
Werbőczi szavai szembetünő hatást gyakoroltak tiszttársaira, sőt még
Izabella aggodalmait is csökkenteni látszottak.
– Azt csak meg kell vallani, hogy Werbőczi nem hasonlít a vén
muzsikusokhoz, kik a közmondás szerint minden nap egy nótát felednek.
E szavakat Petrovics halkan intézé György fraterhez, ki szintén halkan
válaszolá: – Valóban, a mi tudós kanczellárunk akkora logikával
bizonyította be holnapi tisztelgésünk veszélytelenségét, hogy már most
magam is valami szerencsétlenségtől kezdek tartani.
Podmaniczky közel állott Martinuzzi karszékéhez. Az ő fülét is megütötte
a csipős észrevétel. – Szent igaz! szólt Markoshoz fordulva. – Az élet
kineveti a logikát, és a történetírók vastag könyvei a
következetlenségek adataitól puffadoznak.
Markos helybenhagyólag bólintott, noha nem hallván az előzményeket,
semmit sem érthetett a czélzatból.
A királyné, midőn Werbőczi bevégezte szónoklatát, egy perczig várt, de
látván, hogy a vita megszakadt, előbb Markosra, s aztán Frangepán
Orbánra veté tekintetét.
Markos, bár értelmes férfi volt, inkább szeretett szavazni, mint
tárgyalni. Az eszmék oczeánján a parthajóshoz hasonlított, kik
töredékeny naszádaikkal nem vágynak a sík tengerre menni. Biztatólag int
tehát Frangepánnak, ki a királyné ráfordított figyelme által zavarba
látszott jönni.
Frangepánt, Zápolya halála előtt néhány héttel, Petrovics
Lengyelországba küldé a királyi család magán ügyeiben, s onnan Bora
királyné, Izabella anyja, rokonaihoz, a Sforza herczegekhez
Olaszországba. Ezektől ajánló levelekkel ellátva tért vissza, midőn már
Buda ostrom alá vétetett. Saját pénzén toborzott csapattal rontott a
várba, Roggendorf táborán át, s e merész tette bámulatra ragadta még az
ellenséget is.
Ennyit tudott róla Izabella: személyesen alig ismeré.
– Ha választanunk kellene a menés és maradás közt, – szólt Frangepán –
akkor nem fognék nagy előnyökért is olyast javasolni, mi felséged anyai
szívében aggodalmakat gerjeszthetne. De vannak helyzetek, melyeket, ha
elfogadtunk, következményeit sem elhárítani, sem kijátszani többé nem
sikerülhet. Én, midőn a szultán akaratának teljesítését szomorú
kénytelenségnek tartom, nem féltem felséged gyermekét veszélytől, ámbár
Magyarország királya; azonban hazám sorsa iránt mély és legyőzhetetlen
aggodalmaim vannak. Miután saját erőnkből nem tudtuk jogainkat és
határainkat megvédeni, a török császár tizenkét év óta már háromszor
jött Konstantinápolyból segítségünkre, s mindig akkora sereggel, minőt
Európa hatalmasságai soha még háborúba nem vezettek. S vajon nem
mondhatja-e most már, hogy nehéz neki oly messziről, oly gyakran és
annyi áldozattal megmenteni minket a bukástól? Nem mondhatja-e, hogy
épen azért, mert sikeresen akar védelmezni, kénytelen saját érdekünkben
várainkat őrizettel rakni meg, sőt tán az ország egy részét, bár
ideiglenesen, elfoglalva tartani? Nem mondhatja-e, hogy a fölött is
őrködnie kell, nehogy mi a szükségtől kényszerítve, az ő tudta nélkül és
ellenére kössünk békét, mint már egyszer Nagy-Váradon tettük is? Engem
még a keresztyén uralkodók esküje sem nyugtat meg, ha az érdekök ellen
történt; mert oly országból jöttem, hol a templomban az erényt
magasztalják, a közéletben pedig a sikert. De visszaélés volna a hely
méltóságával, visszaélés ez ünnepélyes perczczel, ha hosszasan
fejtegetném azt, hogy a kanczellár ő nagysága indokai meg nem nyugtattak
ugyan, azonban javaslatát, bár mennyire fájjon, lehetetlen
visszautasítanom.
– Ha rémeket akarunk a falra festeni, – jegyzé meg Werbőczi, –
képzelődésünk az ecsetre elég fekete színt tud szerezni. Miért ne
gyilkolhatná meg Szolimán Budaváros minden lakosát? Hisz ereje van rá, s
jellemével, ha egy keveset elveszünk belőle, s ha egy keveset
hozzáteszünk, igen könnyen összeegyeztethető is. Látszatra nincs nagy
ellentét a közt, a mit rossznak és jónak nevezünk, s mégis oly erős
sorompó választja el egymástól, a minőt semmi dialektika nem bonthat
szét, valameddig az Isten mindenhatósága külön határokat szab a mennynek
és pokolnak. Szolimán még eddig irányunkban soha kétszínű nem volt, s ha
valaki ezentúlra ellenkezőt hisz felőle, vallja azt be következtetés
helyett jóslatnak, s akkor mi meg fogjuk vizsgálni: hogy csakugyan
próféta-e, kinek szavát emberfeletti erő sugallja, s ki után a nép
kérdezősködés nélkül indulhat? Az én fiatal barátom fenyeget minket az
általunk sokáig titkolt váradi békével, melyet egyébiránt Ferdinánd
követei siettek a szultánnal szintén titkon közleni. Megvallom, magam is
féltem ennek a fulánkjától, de a mérget levettem róla az által, hogy
őszintén bevallottam, mindazon körülményekkel együtt, melyek néhai
urunkat és tanácsosait arra kényszerítették. A nagylelkű szultán
mosolylyal fogadta fölleplezéseinket és még csak arczszíne sem
változott.
– De hát miért nem mondta nekem e fölleplezést és e mosolyt? – tudakolá
György frater karszékéről indulatosan emelkedve föl. – Ha én ezt tudom…
akkor… esdeklem felségednek, szólt visszatartóztatva gondolatját és
haragját, alázatosan esdeklem, hogy vitánknak véget szakítva,
legmagasabb akaratját velünk tudatni kegyeskedjék.
Izabella összpontosítá lelke minden erejét, s bár lélekzete akadozott,
feje szédült s érzé, hogy arczának csak halálsápadt színe lehet, mégis
hangjának észrevehető reszketegsége nélkül mondá: – Hű tanácsosaim
véleménye szerint Szolimán császárnak a csauz-basa által előmbe
terjesztett kivánatait teljesítenem kell. Megnyugszom benne, s térdre
borulva fogok könyörögni az Istennek, kinek szent akaratja a koronás fők
és népek sorsát intézi, hogy kegyelmeteknek sem eddigi eljárása, sem az
abból folyó mostani elhatározás, ne forduljon a király trónja, a haza
épsége és függetlensége ellen.
A végszavaknál térde reszketni kezdett, s karját az asztalra támasztá,
fedni akarván gyöngeségét. Majd körültekinte, vajon nem vették-e észre
azt tanácsosai, kik előtt szégyelte volna. De nem is kelle rá az ő éles
és beható nézése, hogy meggyőződhessék, miként mindenik közülök most
sokkal inkább volt saját magával elfoglalva, hogysem elég figyelemmel
birhasson, uralkodónőjében a királyi tulajdonok e hiányát fölfedezni.
Csak midőn szeme Frangepán arczán suhant el, a férfias, de gyönyörű
vonalakon, látni vélt – egy könycseppet.
– A király reggel kilencz órakor fog a szultánhoz indulni, tanácsosai, s
kik a többi főurak közül csatlakozni akarnának, kísérjék ő felségét!
Ezzel a gyülés eloszlott, s Izabella belső termeibe vonúlt.
– Érdemes jó uram! – szólt a hátrább maradt Markoshoz Podmaniczky, –
kegyelmed elmegy-e a szultánhoz?
– Természetesen.
– Én nem, – mond Podmaniczky, pálczáját indulatosan ütögetve a palota
márvány lépcsőjéhez.
– De midőn a szultán kívánja, s mi elhatároztuk.
– A rókának is ilyen feleletet adtak a többi állatok, midőn az oroszlán
barlangjába voltak híva, s közértelemmel elfogadták a kegyelmes
meghivást. Jó éjtszakát, tisztelt barátom! Tehát a váradi béke
körülményeinek fölleplezésén mosolygott a szultán; e szerint ő
alkalmasint még együgyűbb, mint a mi nagy tudósunk Werbőczi István… Jó
éjt, drága barátom! Köszvényes lábaim vannak… itt a kocsim. Kérem,
holnap beszélje el nekem a császári kitüntetés minden részleteit… ha
találkoznánk.
– No! de ne vonja ki magát kegyelmed közülünk.
– Majd meggondolom, vele fogok aludni, mint tanácsolja a fontos
szándékokra nézve a közmondás. Szívesen közleném Turgovicscsal, a városi
főbiróval, az én régi barátommal is, az igen és nemre tartozó okokat; de
ő megszerette a szultán fényes sátorát, s még nem jött vissza onnan… jó
éjt!
IV.
A palotában hamar elterjedt a miniszteri értekezlet híre és oka. Elébb a
kamarások sugták meg a palotahölgyeknek s az apródok fecsegték el a
belső nőcselédeknek; utóbb a királyné rendeletei semmi kétséget nem
hagytak fenn a bekövetkezendő nagy esemény fontossága és részletei
iránt. Az udvarmesternő kapkodott, futott, nyitá és csapta be az
ajtókat. Sem Madridban, sem Nápolyban, sem Bécsben ilyes czeremonia még
nem fordult elő. Honnan vegyen rá előzményeket? Ha a király serdült korú
volna, akkor az udvarmestert és az első kamarást illetné meg a
gondolkodás kötelessége; de minthogy csecsemő, neki, az udvarmesternőnek
kell eszmét keresni e sajátszerű szertartásra. S kit rendeljen a király
mellé? A dajka nem mellőztethetik, pedig nincs kiképzett modora, s az
illem szorosabb szabályait nem tanulmányozta. Aztán micsoda illem
uralkodik a török udvarban, ez is nagy kérdés. Ha a szép palotahölgyeket
küldi a király kiséretéül, vajjon hány jön közülök vissza? ha a rútakat
küldi, nem fogják-e ezt a basák ellenökben bizalmatlansági szavazatnak
tekinteni? Ha férjhezmenteket küld, nem gerjeszt-e féltékenységet? ha
hajadonokat küld, nem rontja-e ezek társasági helyzetét? S aztán, hogy
viseljék magokat? miként öltözködjenek? keresztbe tegyék-e a kezöket, ha
köszönnek, vagy csak térdöket hajtsák meg? S ha valamelyik galant török
basa csalogató szavakat intézne hozzájok, hogyan fejezzék ki
tagmozdulattal ezt a szót: nem. A magyar nógatja fejét, s azon nem-et
ért; de a török, midőn fejét nógatja, azzal a beleegyezést, az igent
adja tudtul. Tehát az udvarlókkal szemközt magyar vagy török értelemben
nógassák-e a palotahölgyek fejöket, hogy épen semmi félreértés ne
támadjon? ez nagy kérdés vala, melyért a szegény udvarmesternő
vonakodott bármi felelősséget magára vállalni.
Hasonló aggodalmakban voltak a palotahölgyek is. Az egyik állítá, hogy
ő, ha szerecsent lát, sikoltani fog, a másik azért tiltakozott a
meneteltől, mert az ő renegát férje okvetetlenül letartóztatja; a
harmadik követelte, hogy, ha csakugyan őt küldik, adjon neki egy tőrt az
udvarmesternő, melylyel a basát, ha szükség lesz rá, szíven döfhesse; a
negyedik erősíté, hogy ő, az illem megsértésével is, vonakodni fog
sorbettet enni, mert abba szerelemital lehet vegyítve; az ötödik
negédesen mondá, hogy ha őt küldik el, a szultánnál csupa kiváncsiságból
fel fogja emelni arczáról a fátylat, s az ebből következhető minden
szerencsétlenségért az udvarmesternőt teszi felelőssé.
A komornák, kik úrnőiknél a kisegítő eszközök fellelésében lelékenyebbek
szoktak lenni, összedugták többnyire csinos fejecskéiket, s a
legérdekesebb csevegés után abban állapodtak meg, hogy igen czélszerű
volna, ha a nagyságos asszonyok és kisasszonyok, miután úgy félnek a
töröktől, őket öltöztetnék át palotahölgyekké. A törökök bizonyosan
észre nem vennék e cselt, s különben is tudatik, hogy a rangra nézve
nincs finnyás ízlésök, mert még a császár háremébe is rabnőket visznek.
Ez elmés javaslatot megbuktatá György barát, ki szertelen
tevékenységénél fogva, még az udvari háztartás ügyeibe is be szokott
avatkozni.
Rendeletet készített tudniillik az ünnepélyes menet minden részleteiről,
s annak tizennyolczadik pontja, mely az udvarmesternőnek épen éjfélkor
kézbesíttetett, így hangzék: «Kudrahiczky asszonyom pedig hármat az
idősebb és nem tetszetős arczú nők közül válaszszon ki, s azokat
rendelje kiséretül Zsigmond király ő felsége mellé.»
Az udvarmesternő, hogy hamarább végezhessen, hangosan olvasá fel a
rendeletet, mely a fiatal osztály által nagy nevetéssel, de a többiektől
még nagyobb visszatetszéssel fogadtatott.
– Látszik, hogy a kegyelmes úr még azt sem tudja, hogy már a harmincz
éves asszonynak sincs esztendeje, – szólt dévajon az a kisasszony, ki a
szultán sátorában okvetetlenül fel akarta emelni a fátylát.
– S ugyan melyiknek nincs közülünk tetszetős arcza? kérdé kevély
önérzettel az, ki semmi esetre nem akart sorbettet enni.
– Meg kell gondolnunk azt is, hogy kedvelt udvarmesternőnk távozása
által, mint a tévedező juhok pásztor és őr nélkül maradnának, – jegyzé
meg hamis czélzással az a fiatal nő, ki renegát férje általi
letartóztatástól remegett.
Az udvarmesternő haragos tekintetet vetvén az egész társaságra s
különösen a renegát feleségére, ki, fájdalom, még a fiatal kor
virágjában volt, s nem-tetszetős arczot sem lehetett rátukmálni,
ismételjük, az udvarmesternő méltóságának teljes érzetére emelkedvén,
ekként szólott: – Nemes hölgyek! hivatalos kötelességem a királyi palota
nőszemélyzete közt a rendet és fegyelmet a hatalmamban álló minden
eszköz szigorú alkalmazása által is fentartani. Itt, mint látom,
zendülés akar kiütni, s a királyné tekintélye az én személyemben vakmerő
kifejezések által sértetik meg. Ez a honárulás és az uralkodás elleni
pártütés egyik legborzasztóbb neme.
– Nem! – tiltakoztak a palotahölgyek.
– Sőt épen a legborzasztóbb neme, melyet Werbőczi István ő nagysága csak
azért nem említett meg a felségsértés esetei között, mert létezését
lehetetlennek tartá, mint a bölcs Solon az apagyilkosságot.
– Kérdjük meg Werbőczitől, küldjünk hozzá egy deputatiót, – zajgottak a
fiatalabb hölgyek.
– Mit? hát kegyetek éjjelnek idején akarnak a várból kirontani, mely
azonkívül, hogy vár, a palotahölgyekre nézve a kolostor természetével is
bir.
– Nem tudunk arról semmit!
– Igen, a kolostor természetével is bir, – folytatá hangnyomattal az
udvarmesternő – s én holnap reggel jelentést fogok tenni ő felségénél,
hogy kegyetek desertálni akarnak, mint a katona, és elszökni, mint az
apácza.
– Mi csak azt mondtuk – válaszolá meglehetős vakmerőséggel az a
kisasszony, ki a szerecsen miatt a szultán szeme előtt sikoltani akart –
mi csak azt mondtuk, hogy nagyságod nincs veszélynek kitéve, ha Zsigmond
ő felségét a törökökhöz kiséri; mihelyt azonban nagyságod az
ellenkezőjét nyilatkoztatja ki, mi töredezett szívvel fogunk
tévedésünkért bocsánatot kérni.
– Hallatlan romlottság! – sóhajtá az udvarmesternő. Ki kell tisztítani
az egész palotát. Én nem tudom többé köztetek a rendet fentartani. A
hosszas ostrom kivetkőztetett előbbi természetetekből. Ha püspök uram
nem elegyedik bele, fölbomlik az egész udvar. Még holnap jelentést fogok
tenni.
E fenyegetés egy kevéssé meghökkentette a hölgyeket.
– Igen, holnap jelentést fogok neki tenni. Most pedig ezennel rendelem
és parancsolom, hogy a fiatalság tüstént távozzék innen, s csak azok
maradjanak benn, a kik közül ő felsége kiséretét kell kiválasztanom.
Az udvarmesternő rendeletét hallván, az ajtó felé tolongtak az
éltesebbek, s csak utánok vonulhatott ki a fiatalság.
Percz alatt üres lett a terem.
Csak a renegát neje, kit Martinuzzi már egy versen ki akart az udvarból
tiltani, s ki az udvarmesternő hiúságát legélesebben sértette meg,
választá a távozás helyett a karszéket, melyre kényelmesen letelepedett.
– Menjen kegyed is, menjen a többiek után, – nógatta az elkeseredett
udvarmesternő. – Csak nem hiszi, hogy vén asszony?
– Minket szegény némbereket a szenvedések és csalódások inkább
vénítenek, mint az évek, – válaszolá a renegát neje áhitatos arczczal. –
Egyébiránt azért maradtam itt, hogy ha nagysád rám bízná, félóra alatt
tiszteletre méltóbb kiséretet állítsak össze, mint a minő a jelen
körülmények közt a palotahölgyekből kitelik. Ezek, mint nagysád nálamnál
is jobban tudja, többnyire oly kisasszonyok, kik fényes házasságra
számítanak, vagy oly nők, kik az udvarban lakás által férjök befolyását
akarják megszilárdítani. Miként juthatna nekik eszökbe, hogy a szultánok
a nagy fogadtatások alkalmával zsákkal szórják az aranyakat, s hogy az
Ó-Budára kirándulás ötven jobbágytelket is megérhet? Ne volna csak a
férjem a szultánnál, örömest elmennék én.
– S csakugyan oly jövedelmező volna? – tudakolá az udvarmesternő, kinek
mind a renegát neje iránti haragját, mind pedig saját arcza és évei
körüli jogtalan hiúságát ellensúlyozni látszott a vagyonszomj.
– Főleg a mostani szultán bőkezűsége mesével határos.
– Meg kell vallani, – szólt nem csekély nagyítással az udvarmesternő, –
hogy én a madridi és nápolyi udvar körében nyervén kiképzésemet, a
barbár népség szokásairól kevéssé értesülhettem. A «romanzerok» és a
«trovatorok» a holdvilágos éjeken folyvást pengették ugyan a lantot
ablakaim alatt, s ha kifogytak a legújabb szerelmi versekből,
változtatás kedveért daloltak a pogányok borzasztó vérengzéseiről is,
kiket a romanzerok állandólag moreskoknak, a trovatorok pedig araboknak
neveztek; de sohasem hozták fel azoknak bőkezűségét.
– Roppant hiba volt tőlök, nagyságos asszonyom! – válaszolá a renegátné
hamis komolysággal.
– Kit gondol kegyed Zsigmond király kiséretéhez megszerezni?
– Boldoggá teszem vele a várnagynét.
– Azt a rossznyelvű asszonyt?
– Ott nem használhatja nyelvét, minthogy egy szót sem tud törökül. Aztán
másodiknak jó lesz a családi levéltárnok felesége, kinek nyolcz élő
gyermeke van.
– S férje negyven aranynyal tartozik nekem, – egészíté ki a küldetésre
szükséges indokokat az udvarmesternő.
– Harmadik nőnek, ki a kocsi elején ülne, czélszerű volna a mi
fodrásznőnk, úgyis cserbe hagyta a szeretője, s vigasztalásra van
szüksége.
– És számomra ritka becsű színes hajpomádét készít, gondolá az
udvarmesternő, de nem említé, hanem a helyett leereszkedő nyájassággal
mondá: – Köszönöm kegyelmed szíves figyelmeztetését, s a királyné ő
felségével is fogom közleni.
– De remélem, nagyságod nem fogja felhozni azt a csekély versengést,
mely a palotahölgyek közt kiütött.
– Mindig nagylelkű és elnéző voltam, de kötelességem hozza magával, hogy
a történtekről legalább általános tudósítást tegyek.
– De minek elegyíteni be az asszonyok dolgába a papokat; értesítse
nagysád egyenesen ő felségét.
– Azt igérem… Azonban a várnagynét, e csípős nyelvű asszonyt nem fogom ő
felségének a kiküldetésre ajánlani.
Ezzel távozott.
A renegát neje pedig, ujjaival pattogva, kezdve a szobában tánczolni. –
Szép mulatságunk lesz holnap egész napra van mit nevessünk.
Fösvénységével megcsalja a vén asszony hiúságát. Fogadni mernék, hogy az
utasítás tizennyolczadik pontja értelmében maga áll a satnya és
kellemetlen pofájú nők élére. Csitt! hallgatok, nehogy barátnőim
csevegése miatt felhagyjon nevetséges szándékával.
*
A palotai viszályoknak, a miniszteri értekezleteknek, a királyné mély
aggodalmainak s a szultán nagy és titkos politikai terveinek tárgya, a
kis Zsigmond, míg sorsa fölött ezrek virrasztottak, csendesen alvék
bölcsőjében és még azt sem sejté, hogy a dajka helyét az anya foglalta
el.
Pedig most oly kedves, oly átengedő, oly mindenre figyelő dajka vala
Izabella, mintha a trón és uralkodás egy hamar elröppenő álom, de az
anyai gond a valóság, az egyedüli hivatás lett volna, melyhez ő ért, s
mely a végzet által osztályrészűl jutott.
Szemeitől végkép eltávozott a szender, és megjelentek a könnyek, majd az
ivor feszületre, melyet ima közt nyomott ajkaihoz, majd az elringatott
csecsemő pólyáira, fürteire peregve. Ha fohászai, ha zokogása, ha
szeretetének hőbb kitörése néha nyugtalanítanák kisdedét, tüstént
zöngött, énekelt dajkadalokat, és sonatákat, a mint épen eszébe
jutottak.
E közben az éj csillagszemeivel, fellegtelen láthatárával, meleg
lehével, s a távolból hozott rejtelmes, bár egyenlő morajával mindinkább
izgatá a királyné idegeit és lágyítá érzéseit.
Visszagondolt multjára, a rövid, de ragyogó hajadonkorra, midőn
Krakkóban és Rómában ünnepelték. A pártát a korona váltotta föl egy
éltes s megtört férfiú oldalánál. Hamar jött rá az özvegygyász, a
vérontások, szenvedések, megaláztatások, uralkodás s alárendeltség
változó jeleneteivel. S most az alig huszonhárom éves királyné sem
fiatalságában, sem szépségében, sem a rangban, sem a tevékenységében nem
találja fel azt, a mit boldogságnak neveznek, s melyek létezését sokan
tán csak azért hiszik oly makacsul, a miért hiszi némely czímerkészítő a
griffmadarat vagy egyszarvút, mert már sokszor lerajzolta.