holnap nem kell-e megtudnom, hogy az özvegy bánatát mennyivel mulja
felül a gyermekét vesztett anya kétségbeesése!… Aludjál kedvesem!
Őrködjenek fölötted családom, nemzetem védszentjei, s Magyarország
nagyasszonya!… Két éve már, hogy e földet, mely a testvérvért issza,
kötelességem és hajlamom szerint második hazámnak tekintem, s ma láttam
először egy könnycseppet, mely érettem omlott. Annyi nap alatt egy
könny! Zord férfiak laknak itt, kiknek szívét a köz- és magánveszteségek
megfagylalták, még mielőtt Izabella szenvedni tanulhatott volna. Miért
kivánjak részvétet tőlök?… Aludjál, kedves gyermekem! Fejlődjenek lassan
érzéseid, nyíljék föl későn kebeled és értelmed, hogy midőn ragaszkodni
akarsz, e kipusztított földön már találhass egy lényt, kire támaszkodni
lehet. Oh! hogy az anyának azt kell áldásként kérni, a mit máskor
átoknak vélne!… Aludjál kedvesem! Sokáig tartsák a pólyakötelékek
lefoglalva azt, a mi benned szellemi, hogy a midőn a hosszú gyermekkor
az első belátásnak helyet enged, tisztultabb legyen az erkölcsi élet
láthatára, s midőn első érzésed felébred, ne találkozzék okvetetlenül az
első undorító csalatkozással… Miért vetett föl a véletlen a trónra, mint
a sziklára azon növényt, mely ott csak féltáplálékot szívhat, míg a
völgyben dúsan tenyészhetett volna! Sokan irigylik hazug szerencsémet, s
valódi szerencsétlenségemért csak egy könnycseppet ismerek. Frangepánt
is talán csak a közveszély hatotta meg. Talán a trónt sajnálta, melyen
ülök, képviselve egy elvet, egy törekvést, egy véráztatott zsámolyát a
nagyravágyásnak, mely úgy ingadozik, mint térdeim reszkettek, midőn,
hogy gyengeségemet el ne áruljam és tanácsosaim gúnyos észrevételeire ki
ne tegyem, kénytelen valék az asztalhoz támaszkodni… Aludjál, aludjál
gyermekem! ne vegyűljenek álmaid közé azon torzalakok, melyektől reggel
rettegni és sírni fogsz! Mily zaj a síri csendben! Mintha hallanám a
török minden mozdulatát, mintha álmos kezek szítanák a hamvadó
tábortüzet, mely körül guggadozva aggok beszélik azon régibb bűnök
történetét, melyeket ők dicsőségnek neveznek, hogy új dúlásokra
ingereljék a fiatalokat, kik még kevés keresztyén falvat égettek föl, s
kevés nőt fűztek rabszíjra. És ezek a mi szövetségeseink! Ezekhez küldöm
fiamat, s midőn a vádteljes segély miatt Frangepán nézete szerint az
ország egy része áldozatul eshetik, fiam életéért legfelebb az a
tapasztalás kezeskedik, hogy a földön heverő erőtlen csecsemőt az
elefánt sem szokta eltaposni.
Az udvarmesternő lépett halkan a szobába, s az általa félrevont kárpit
lassú suhogása az üvegdarabok éles pengéseként hatott a királyné
izgatott idegeire.
Említé általunk már ismert tervét. Kérte a királynét, menjen pihenni,
kímélje drága egészségét, bízza a gyermeket minden uralkodónő, sőt
általában az anyák bevett szokása szerint, a száraz dajkára,
figyelmezteté a közelgő hajnalszürkületre, kért, csevegett, tanácsolt,
míg ki nem utasíttatott.
*
Reggel az egész város talpon volt, s fő fejet érve, a tömeg elfoglalva
tartott a Szent-György-tértől kezdve, melyre a királyi palota nyugoti
oldala nézett, egész a Vizi-kapuig minden zúgot.
Az ablakok tömve voltak kitekintő arczokkal, sőt a padlások és
Boldogasszony temploma tornyának nyilásai is.
A kik pedig a Vizi-kapun belül helyre nem tehettek szert, s a munkájokat
elhagyott napszámosok nagy része, a Vizi-város főutczáját szállották meg
és egészen a mostani Bomba-térig terjeszkedtek ki; mert tovább hatolni,
kivált a közönség legkiváncsiabb része, a nővilág, a török tábor szélső
örseinek közelsége miatt már nem tartá tanácsosnak.
Pontban kilencz órakor hirdeté egy ágyúlövés Zsigmond király indulását.
A Szent-György-térre vezető híd leeresztetett, s elől a hirnök
phantastikus öltözékben, nyomban utána néhány díszruhás levente jelent
meg, az előfedezetet alkotva. Midőn ezek a híd túlsó széléhez értek, már
a kaput áthaladá a nyolcz fehér ló által vont arany pántos, arany
czímeres ezüst lépcsőjű díszkocsi.
Harsogott az «éljen!»
A kocsi hátülésében látható volt az udvarmesternő, a királyt tartva
ölében; vele szemben hárman foglalva helyet: a még fiatal dajka, az ódon
kinézésű levéltárnokné és még nem egészen koros, de kellemetlen arcz
teljes minősítésével biró udvari fodrásznő.
A kocsi jobb oldalánál gyalog ment elől György frater, a belső
tanácsosok és a csatlakozó mágnások egy részétől követve; a kocsi bal
oldalánál a többi gyalogló tanácsosok és főurakat Petrovics vezette, a
királyi rokon, s az ő oldala körül találjuk Werbőczit és Török Bálintot
is; míg a deli termetével a közfigyelmet magára vont Frangepán, György
barát mellett van, csak fél lépéssel hátrább.
[Illustration: Pontban kilencz órakor hirdeté egy ágyulövés Zsigmond
király indulását.]
A díszkocsit kivont karddal követte tizenkét testőr.
Az éljen újra harsogott, midőn a díszkocsi a hidon áthaladt. – A lelkem
király beh szépen sír, s aranyos picziny száját mint kitátja, soha ilyen
kedves hangot még nem hallottam! Könnyei omlanak, soha ilyen nagy
könnyeket nem láttam!… Csak kitetszik, hogy más fajú emberek a királyok
– sopánkodék áhitatos szívvel Istókné asszonyom, a kefekötőné.
– Bizony nénémasszony, még az én porontyom is tud úgy ríni, kivált ha a
kása megégeti a száját. Királyunk könnyei igaz, hogy nagyok, de az azért
van, mert szempillái hosszak, mint a királyné ő felségeéi, s a mint a mi
városbirónénkéi – szólt egy tűzről pattant menyecske, kinek férje városi
hajdu.
Istókné illő megvetéssel mondá:
– Hugomasszonynak kár úgy büszkélkedni gyermekével, mert a
fölfuvalkodást bukás szokta követni. Aztán míg a kend beczéje a meleg
kása miatt sír, a kis király ő felsége alkalmasint a haza veszedelmén
kesereg; mert az tudni való, hogy az uralkodók magzatjai hamarább érnek
meg, mint a közönséges emberekéi; azok az Istentől előbb kapják ki
eszöket.
– De hát miért kapnák előbb nénémasszony? holott nekik kevesebb
szükségök van rá, lévén bölcs tanácsadóik: míg nekünk saját eszünkkel
kell gondolkozni. Aztán a kis király nem is a haza veszedelme miatt sír,
hanem azért, mert megijedt az ágyútól és a harsány éljenezésektől.
E komolylyá válható vitának a sekrestyésné adott más irányt, sopánkodva
mondván:
– Hogy is tudja az a királyné egyetlen gyermekét a török cerberus
torkába vetni!… Csak igaz, hogy a magas állásúak szívét megkeményíti az
Isten s a szeretet rongyba takarózik!
– Mi az a cerberus? – kérdé agyarkodón Istókné.
– Többnyire fenevad; néha azonban vén asszony is.
– Ez a fehérszemély bizonyosan beste német, ki férjestül a várkaput
lanszkeneteknek elárulta; ne beszüljünk vele – sugá Istókné a városhajdu
feleségének.
De a hajduné, ha sora volt rá, nem könnyen hallgatott.
– S kend a királyné helyébe mit cselekednék? tudakolá csattanósan a
sekrestyésnétől. Talán valamelyik szegény asszony gyerekét öltöztette
volna királyfivá, hogy azt nyelje el a fenevad?
– Egy kukkal se’ mondom, hogy nem.
– Hát, azért hallja meg kend előbb a harangszót mint mi, azért szívja be
a templomban előbb a tömjénfüstöt mint mi, azért sepri naponként meg az
oltár lépcsőjét, hogy ne tudja, miként az Isten szine előtt mindnyájan
egyenlők vagyunk, s ennélfogva a királynénak sem lehet a maga magzatja
megmentéseért a másét vetni a fenevad torkába.
A tolongó nép különszakította a vitatkozó nőket, kik különben könnyen
egymás hajába kaptak volna az élénk eszmecsere miatt.
– Itt megy a nagy Werbőczi! legyintsd fiam a süvegedet! – nógatta
serdülő fiát egy sujtásos dolmányú s hajlott korú megyei nemes, maga is
követve az ajánlott példát. Ez a roppant hazafi csapatta ki a
nádorságból a vén Báthorit, kinek, midőn lovára emelkedett, a kengyelét
oly úrfiak tarták, kik közül a legszegényebb is több uradalommal birt,
mint mi jobbágytelekkel. Ez a bátor férfiú szökött fel a Rákos mezején
egy hordóra, melyet épen az ő egészségére üríténk ki, és szónokolni
kezdett a főrendűek ellen, kik szemtelen gőggel tőlünk különválva
tanácskoztak, mintha nem is volnánk az igazi magyar nemzet, míg ők csak
fattyú hajtásai azon élőfának, melynek törzsét alkotjuk. Így mondá a
nagy Werbőczi, mert még jól emlékszem kifejezésére, s midőn beszédét
bevégezte, felszólítván az aranyruhás urakat, hogy jőjjenek közénk, a
nép közé, tüstént rettenve szálltak le a várból ő kegyelmek a zászlós és
szoknyás urak, mind a világi, mind pedig a papi rendek; holott nekik
volt ám elég katonájok, míg Werbőczi István fegyver nélkül és magára
hagyatva vala, csak mi vettük közbe, tizennyolczezer párthívei. Éljen,
fiam, Werbőczi István!
– Talán azért, hogy a törököt János királylyal nyakunkra hozatá? – kérdé
gúnyosan egy másik táblabiró, ki ugyanakkor a váradi püspököt éltette.
– De hát nem szövetségesünk-e a török?
– Mint az egérnek a macska. Most is Werbőczi vette rá a királynét, hogy
a kis királyt a szultánhoz küldje, talán azért, hogy láb alól eltegyék –
vádaskodék a Martinuzzit pártoló nemes.
– Tagadom a kegyelmed állítását, rivalgott a Werbőczi híve. A
csecsemő-királyt a váradi püspök küldi a török császárhoz azon titkos
utasítással, hogy ott körülmetéltessék. Ezt én orrontom azért is, mert
saját füleimmel hallottam Buda ostromakor a püspök uram e szavait:
inkább törökké leszek, mintsem a várat Roggendorfnak feladjam. Nem elég
indicium-e ez arra, hogy a püspök küldi a királyt a törökhöz?
– Bizonyosan a püspök küldi. Hisz ő tartóztatta le a mi kedvelt
városbiránkat is, Turgovics Miklós uramat, – jegyzé meg egy tisztes
helyzetű polgár.
– Ellenkezőleg, barátom! – fogta fel a szót, háta megett, a
Boldogasszony templomának káplánja. – A püspök ő nagysága örömmel
hirdetne keresztes háborút is a pogányok ellen; de Werbőczi István uram
azt tanácsolja a királynénak, hogy csak fogózzék egész erővel a szultán
palástjába.
A perpatvar mind szélesebb körbe terjedt s akkora zajjal vádolta a
kisebbség Werbőczit, a többség Martinuzzit, hogy a díszkocsi mellett
haladó tanácsosok is meghallották egyes töredékeit a rájok nézve nem
kedvező nyilatkozatoknak.
– Rossz jel, hogy Podmaniczky ő nagyságát nem látom Zsigmond király
kiséretében – szólt a Vizi-városba lejtő díszkocsi környezetén szemlét
tartva János diák, a városrész legmélyebb elméjű politikusa.
– Pedig én szolgáltattam neki a szükséges vendéghajat, – említé a
borbély, ki szerencsés vala a híres diák mellé tolakodhatni.
– S miért volt szüksége ő nagyságának vendéghajra?
– Mint mondá, kérem alásan, azért, hogy ha a tisztelgéskor üstökön
ragadná a jancsáraga, hát ott hagyhassa üstökét.
– Mily előrelátás! – kiáltott fel János diák.
– S miután kegyelmetek az előrelátásról beszélnek, világosítsanak fel
engem Török Bálint uram iránt, kit én az operenczián túl képzeltem és
ime! a király kocsija mellett találok; – e kérdést intézé nem annyira a
borbélyhoz, mint János diákhoz egy jól öltözött úr, kit általában senki
sem ismert, s ki, idegen kiejtéséről itélve, rácz eredetű magyar
lehetett.
– És miért ne járhatna a királyi kocsi mellett a mezei hadak fővezére,
ki a trón legerősebb támasza s Roggendorfon oly fényes győzelmeket
nyert, – mondá a diák.
– Való igaz, – válaszolta az idegen – de, ha nem csalódom, ő nagysága
szintoly fényes, azonban még vérengzőbb ütközeteket vívott a törökök
ellen is.
– De akkor Ferdinánd generálisa volt, most pedig Zsigmondé, – czáfolá
meg az ellenvetést a diák.
– Ez szintén való igaz, azonban régen meg szokta öletni a foglyokat. S
vajon kemény természetét elhozta-e új urához?
– Szigorú, derék katona most is. De nálunk nem a pogányok ellen
harczolt, ennél fogva szerette volna ejtett foglyait magánál tartani,
hogy kiválthassák, de az istentelen Mahomed basa, kivel együtt nyerte
meg a főcsatát, a foglyokat mind a szultánhoz viteté.
– Hallatlan szemtelenség! Tudom, haragudott is érette Török Bálint.
– Mérgében a bajuszát rágta, – jegyzé meg a diák. Aztán nevetve
folytatá: – emberül is visszafizette a kölcsönt a kutyaszivű Mahomed
basának.
– S hogyan? – tudakolta az idegen.
– Hát csak úgy, hogy Perényit, a Ferdinánd magyar seregének vezérét, kéz
alatt figyelmezteté: vonuljon ki íziben Pestről, mert máskép háta mögé
kerül Mahomed basa s elmetszi a visszavonulást.
A mély elméjü diák e felvilágosítására az idegen mosolyogva jegyzé meg:
– E tett igen hazafias volt ugyan, de a török császár oly elfogult
ember, hogy aligha tudná eléggé méltányolni.
– Csak képzelje kegyelmed, mit nem tud kigondolni a török? – szólítá meg
János diákot Bornemisza, a Martinuzzi által megsarczolt városi tanácsos
rokona, ki biztos kútfőből szokta híreit meríteni. – Épen most hallom
kapitányunktól, hogy a szultán magyar ruhába öltözött renegátokkal
árasztotta el a várost, kik a hangulatot kémlik s minden rossz hírt
fölszednek. Van közöttük basa is. Mit tegyünk? Ki merészelné őket
elfogni? És ha el nem fogják, melyikünk lehet biztos árulkodásaiktól?
Majláthot, az erdélyi vajdát, lánczra verték s ha a főurakkal így
bánnak, mi történik velünk csekély helyzetüekkel? Legalább is karóba
vonnak.
A diák elsápadt, körültekinte, homályos aggodalom szállotta meg, keresé
szemeivel a jól öltözött idegent, kivel Török Bálint felől eszméket
cserélt, de az nem vala már sehol látható.
A díszhintó e közben a Bombatérhez ért s ott a tömeg kiabálni kezdett az
ország tanácsosai felé: Isten éltesse ő felségét! Isten éltesse
nagyságtokat! kérjük, hozza vissza nekünk a mi városbiránkat. Turgovics
Miklóst, kit a szultán magánál tartóztat. Mi jót állunk érette
fejünkkel, egész vagyonunkkal. Ha hibázott, hadd itéljék el a haza
törvényei! Kezeskedünk arról, hogy meg nem szökik.
Werbőczi csendesíté a tömeget, szólván: – Tudtunkkal Turgovics nincs sem
elfogva, sem letartóztatva. Hogy miért késik, magunk sem foghatjuk meg.
Majd megmondjuk, jőjön hamar haza. Kendtek pedig csendesedjenek le s
oszoljanak szét.
A tömeg engedelmeskedik, de néhány izgató még mindig tamáskodott. – Nem
jön Turgovics többé vissza! jóslá az egyik. Bemártották ellenségei,
erősítette a másik s a királyi kiséret csak akkor kezdette
kényelmesebben érezni magát, midőn Hévizhez közeledett s a tartózkodás a
török előőrsöktől elapasztotta a kiváncsi népet.
Szolimán táborának végső őrhelye majdnem addig terjedt, hol most a
császárfürdő.
Mihelyt az őr meglátta a díszhintót, jelt adott s egyszerre nagy mozgás
támadt; porfelhő emelkedett a Dunaparton és az ó-budai hegyek lejtőin s
a mének dobogása, a növekedő táborzaj eléggé elárulták a hatást, melyet
Zápolya ivadékának jövetele előidézett.
Csakhamar fényes s többnyire basák- és főméltóságú urakból alakult
csapat vált ki, és drágakövekkel behintett szerszámú s nyeregtakarójú
lovakon, igazi ázsiai pompával, mind megannyi király közelített a magyar
királyhoz. Midőn a fogattól tíz ölnyire lehettek, leszállottak
lovaikról, mellökre font kezekkel, mélyen meghajolva, gyalog mentek a
tanácsosokig, kik szintén nagy tisztelettel állottak sorba s mély bókok
közt hajlongának, mind a két fél legyőzni akarván a másikat az
udvariasság szabályainak teljesítésében.
A basák az udvarmesternő nem csekély ijedtségére a kocsiajtóhoz
vezettetve, egyenként bemutattaták magokat a királynak, ki épen akkor
ébredt föl szenderéből s ennélfogva savanyú arczczal tekintett a hosszú
szakálú, kontyos, tarka és óriás bábokra, kikhez hasonlókat látott ugyan
otthon is, de csak arasznyi nagyságban.
A bemutatást rövid, azonban szives szónoklat követte, melyben egy
őszbeborult három lófarkas basa a hatalmas szultán nevében kéri a magyar
királyt, a fényes kapu hű szövetségesét, hogy látogassa meg őt a
császári sátorban.
E szónoklatot kiczifrázva tolmácsolá Zsigmond ő felségének a csauz-basa,
mire a váradi püspök szintén megható és ékes szónoklattal köszönte meg
uralkodója nevében a ritka s majdnem példátlan kitüntetést.
A csauz-basa a püspök beszédét is tolmácsolá a török főméltóságoknak,
megpótolván az ázsiai hiuságnak hizelgő éktelen bókokkal.
Ezzel a menet tovább folytatta útját, a basák és török főméltóságok
vezetése mellett.
– Úgy látszik, a törökök sem minket felkonczolni, sem a kis királyt
fogolylyá tenni, sem az országot megszállani s annál kevésbbé mohamedán
tartománynyá átalakítani nem szándékoznak, mondá Werbőczi Frangepánnak
nem minden elégtétel, sőt gúny nélkül.
– Igen fogok örvendeni, ha nem csak fogadtatásunk, de elbocsáttatásunk
is egészen nagyságod óhajtása szerint történik, – válaszolta Frangepán
udvarias, de nem egészen fullánktalan mosolylyal.
A csauz-basa pár lépéssel hátrább maradván, súgá Martinuzzinak: – A
belgrádi és anatoli basák nagy párttal birnak a divánban s igen
haragszanak a magyar nemzetre. Óvakodni kell tőlük!
György fráter alig észrevehetőleg bólint fejével, jeléül, hogy a halk
szavakat értette s ezzel a csauz-basa, hogy hátramaradása észre ne
vétessék, gyorsabb lépteket tőn előre.
A dob pörgött, harsogott a trombita, csattogtak a réztányérok s e török
muzsika minden harczias erejét kifejtette, midőn a díszkocsi a tábor
első sánczaihoz ért.
*
Izabella királyné gyermekétől elszakítva, a szorongás és bánat
martalékául volt kitéve hat egész óranegyedig.
Ekkor hallá meg az ágyúdörgést, mely fiának a szultán sátorába lépését
adta jelül.
A várt és rettegett jelre karszékébe hanyatlék, sápadt arcza a
halottéhoz hasonlított, de ajkai mozogtak. Hihetőleg imádkozott
féleszmélettel, mintha álmodná, hogy oltár előtt áll s az Istennel
beszél gyermekéről.
V.
Elemértől és Barnabás diáktól ott váltunk el, a hol több heti barangolás
után szemökbe tűnt Budavár távoli körrajza s Elemér éles, gyakorlott
szeme az ó-budai magaslatokon a török tábort fölfedezte.
A nap még mindig hőn sütött s lovaik lába magasan verte fel a port.
Rákos rónáját a nagy események sem ébresztették fel álmatag és néma
csendjéből. Csak egy nyúl ugrott ki a buczka közül, csak egy héja
keringése verte fel az árva csárda baromfiait, csak egy kuvasz ugatott
ki a lécz-kapun, képviselve az őrködést a gazdátlan majorban, csak
néhány, a csapattól elszakított katona tévelygett még a síkságon,
méregetve elméjében a házi tűzhelyhez vagy a táborba visszatérést. A
mezei munka javában szakadt félbe; mert ha a várbeliek nem, akkor az
ellenség vett igénybe minden fuvart és a török császár közelgésének híre
elég volt arra, hogy azt a nép a portyázat és dúlás vérjeleneteivel
kösse össze. A kinek barma volt, tova szállítá, a kit szegénysége nem
kötött a röghöz, a háború nem foglalkoztatott, talált csendesebb
vidéket, hová elvonulhasson, és a sok földvár, palánka s kerített város
hazánk sík földén is elég menhelyet nyujtott a csekélyebb vagyonu
családok nőtagjainak és gyermekeinek.
Utasaink tehát mentől közelebb értek, annál lehangolóbb vala a benyomás,
melyet az elhagyatott és néptelen tájkép gyakorolt képzelődésökre, mit
utóbb Buda rongált kőfalainak már tisztábban kivehető részletei is
fokoztak.
– Elemér úrfi! – szólt jókora szünet után Barnabás, ajkain ferde
mosolylyal – a csonka torony is eléggé meg van alázva. Nem hordja fejét
felül az emberek házain, pedig templom. Vajon minő?
– Természetesen keresztyén templom.
– Tudok én Budán oly tornyot, melynek tetejére jól illenék a félhold,
vagy a veres kakas; de ne haragudjék kegyelmed, nem akartam én bántani,
hiszen! együtt kell emelkednünk, hogy lábunk alatt lássuk a sok czifra
és rongyos népet, kiknek ruháit egymással csak azért cserélteti fel a
vak szerencse és balsors, hogy mi nevethessünk a furcsa átöltöztetésen…
Nem mondhatná-e meg nekem Elemér úrfi, hogy melyik a Boldogságos Szűz
német egyháza?
– S miért kérdi?
– Mert olyan kezdőbetűket szeretnék számára rajzolni, melytől ijedve
forduljon el, a ki imádkozni akar. Atyám árnyéka a legiszonyúbb éjeken
vádolta be ezen egyháznak oltárát, padjait, minden követ, csak a
harangokról nem beszélt.
– S mégis a harangokat száműzné kegyelmed a félholddal, melyet a
toronyra óhajtana tűzni – szólt tréfásan Elemér, látván, hogy
Barnabásnak a lélek látás s a halottakkal társalgásból merített düh oly
kedélybetegsége, melyet a szerencsétlenség fejtett ki s csak a nyugalom
és jóllét, nem pedig az okoskodás gyógyíthatnak meg.
– Maradjunk tehát a vörös kakasnál, – mondá fontolgatás közt a diák.
– De Werbőczi István uram ő nagysága nem fogad szolgálatjába a veres
kakast kedvelő embereket. Ő, mint hallom, a gyujtogatás ellen szigorú
törvényeket írt.
– Csak tán nem akar az úrfi engem feladásai által a szolgálatból
kitúrni?
– Jegyezze meg kegyelmed, – válaszolta Elemér a legkimértebb szigorral –
hogy még nincs szolgálatban s tehát ki sem lehet túrni, s hogy a ki
engem feladónak mond, azt én érdeme szerint meg szoktam büntetni.
Barnabás leemelte fejéről érczsisakját s őszinte, de ferde alázattal
esdeklék: – Ne vegye, kérem, rossz néven megfontolatlan beszédemet!
hiszen tudja, hogy nekünk okvetlenül együtt kell emelkedni. Külön
válnunk nem lehet nagy veszély nélkül.
A végszavakban az alázat mellett volt valami fenyegető is, de a lantos
vagy nem vette észre, vagy nem akarta.
A kellemetlen érintkezésből támadt hallgatást Elemér figyelmeztetése
törte meg: – Ni! ott alkalmasint törökök jönnek! Ezzel ujjával a
Margit-sziget innenső oldala felé mutat, honnan egy dereglye,
fegyveresekkel rakva, siet a Duna jobb partjára, míg felülről szintén
spahiknak látszó alakok tüntek elő s csakhamar pár száz lovas és gyalog
volt együtt.
– Most már próbára tehetjük vitézségünket, – szólt Barnabás diák.
– De a törökök szövetségeseink.
– Úgy hát folytassuk csendesen utunkat.
– Nem tanácsolnám, mert ha velünk találkoznak, okvetlenül elveszik
lovainkat, sőt minket is elárvereznek.
– Hogy árvereznek?
– Dobszóval, a rabszolgavásáron, – jegyzé meg Elemér.
– No úrfi, ezek élelmes szövetségesek. Nem lehet nálok rossz pálya a
katonáskodás.
E társalgás alatt legalább negyven díszruhás magyart vettek észre a
Dunaparton, a királyi palota átellenében, kik valószinűleg hajóra
vártak, mely őket átszállítsa.
A törökök pedig csendesen kezdettek a díszruhák felé huzódni.
– Fordítsuk utunkat Pestnek, – szólt Elemér.
– Lássuk előbb, mi lesz ebből, – tanácsolta Barnabás.
Lantosunk nem akart tiltakozni oly javaslat ellen, mely a távolság
daczára is némi bátorságot föltételezett.
A következő jelenet tanui voltak tehát, melyet Barnabás diák előbb csak
figyelemmel, utóbb azonban a káröröm bizonyos izgatottságával szemlélt.
A törökök óvatosan haladtak a parton, zajt nem ütve, de nem is rejtőzve.
Valószinűnek látszott, hogy a magyarok észrevették őket, de vagy rosszat
nem gyanítottak, vagy talán még szives fogadtatást is vártak. Midőn
azonban a spahik három vagy négyszáz lépésre valának, hirtelen
szétbomlottak s félkörre alakulva és a gyalogságot, mely többnyire
lándzsásokból állott, előre bocsátva, oly támadó állást foglaltak, mely
a díszruhás urakat a Dunába is szoríthatta volna.
Ekkor a törökök közül valaki előlépett s elég udvarias magatartással
beszélt, – mint a jelek után itélve Elemér és Barnabás képzelé.
Midőn a török ismét a sorba állt, azonnal a magyar részről vált ki
valaki, és szintén csendes magatartással látszott szónokolni.
Mihelyt pedig a magyar bevégezvén mondandóját, a sorba hátra vonult,
megint előlépett a török s e sajátságos jelenet többször ismételtetik
azon különbséggel, hogy a szónokok magatartása mindig szenvedélyesebbé
lett s hogy a magyarok egyszerre fölemelték kezöket, mintha
fenyegetőznének.
Barnabás diák nagy reményt is csatolt a fenntartott kezekhez s épen
javasolni akarta Elemérnek, hogy megsarkantyúzva lovaikat, sorakozzanak…
az erősebb félhez; de nagy bámulatára azt vevé észre, mikép a sokat
igérő verekedés helyett a törökök által vont félkör megnyilt s azon,
mint a feltárt kapun kivonulván a magyarok, előbb lassú lépésben, utóbb
ügetve mentek arra felé, hol most Kőbánya fekszik.
– Úgy veszem észre, a törökök, bár szövetségeseink, nem szeretik, ha
Budavár őrizete új erővel szaporíttatik.
Elemér, ki ezen észrevételt koczkáztatá, meglehetősen hozzávetett a
távolban eljátszott jelenethez.