nagyságos basák s a szultán ő felsége szine elébe csak illő ajándékok
bemutatásával járulhatnak: miután az igazság hozza magával, hogy azok,
kik az ellenséggel tartott titkos egybeköttetéseik által a törököt
nyakunkra hozták, egyszersmind magok viseljék a sarczot, melyet a
szerencsétlen városnak leginkább hűtlenségök miatt kell fizetnie;
ennélfogva, a nélkül, hogy kegyelmedet legtávolabbról is gyanúba venni
akarnám, csupán csak atyafiságos indulatból és keresztyéni szeretetből
javaslom, miként ne terheltessék saját vagyonából tízezer tallért
délután öt órakor ő felsége pénztárába, mint önkéntes ajándékot,
pontosan beszolgáltatni. Secus non facturus. Ki egyébiránt maradtam
Kegyelmednek, jó uram, stb. lekötelezett szolgája a szegény György
frater.»
Turgovics leánya, ki csak a fájdalmat érezé ki e jelenetből,
szenvedélyesen karolta át atyját, hogy könnyeit könnyével vegyítse,
azonban Turgovicsné, bár szerető nő, de szintoly, vagy talán nagyobb
mértékben gazdasszony is lévén, az irat után nyujtá kezét, hogy a
családját fenyegető veszély terjedelméről értesülhessen.
A férj indulatosan ragadta meg neje karját, s életében most először volt
iránta gyöngédtelen.
– Rögtön ide add e levelet, – mondá szokatlan ingerültséggel, majdnem
dühhel.
A nő csodálkozásában nem bírt szóhoz, gondolathoz jutni. Gépileg
engedelmeskedett. Mereven, mozdulatlanul várta be, míg férje darabokra
szakítá a kincstárnok sorait, s hogy még inkább megsemmisíthesse,
elhamvasztá.
– Jer, leányom, – szólt az anya szelid, nyugodt hangon, s a még mindig
zokogót kivezeté a szobából.
Rendkívüli változáson kellett átesni Turgovicsnak, hogy eszébe sem
jutott nejét követni és kiengesztelni.
A helyett elméje a következő tekinteteket mérlegelé: Tízezer tallér a
többi adósságaimhoz toldva, talán még egészen nem nyelné el vagyonomat;
de azért tönkre jutok okvetlenül, mert uzsorásokhoz kell folyamodnom,
még pedig többekhez, hogy a nagy összeg ne vezesse őket az indok
fürkészéséhez. Húsz éve egy pintlivel jöttem ide a végvidékről, midőn
atyámat a törökök kirabolták s megölték. S most hogy állok? Megvan még a
pintlim, de hozzá feleségem, leányom és egy csecsemő járul. Ezek nem
árverezhető tárgyak. Utoljára is csak hivatalomtól függ családom
elélhetése. De hát hivatalom mitől függ? Ha tovább nem terjed az a hír,
melyre Bornemisza és Podmaniczky czélzottak, s melyről a nép, mint
gyanítom, ma már hangosabban suttog. Ez Martinuzzi műve, s
figyelmeztetés arra, hogy a tízezer tallérral siessek. Gyűlölöm e papot
és a törököt, de ha a kósza hír a basák fülébe hatna, a vezérletem alatt
megjelent magistratus szemeláttára fölakasztanának… A haza saját kezével
ássa sírját, s úgy hiszem, Izabella királynénak van igaza, midőn
Szolimántól jobban fél, mint Ferdinándtól. De betöltheti-e az én kicsiny
és sovány testem azon mély és tág üreget, melybe egy ország vágy lázas
sietséggel temetkezni? Bizonyára nem… A budai főbíró teljesíti a mit
parancsolnak, azért is, mert csekély helyzetében nem illeti őt meg a
dacz, s azért is, mert családját ruházni, táplálni kell. Ah! voltak
nekem szebb álmaim az emberi s honfiui hivatás felől, mint a minőt az
életgondokkal kialkuvás eltűrhet!… Hiú ábránd! Szolimán segítségére jött
országunknak, illő tehát, hogy az ország fővárosa tisztelkedjék nála. Ez
tény. S ki szónokolhat más a város nevében, mint annak első hivatalnoka.
És az én vagyok. Szónoklok hát, s a mi őszinteségemből hiányzik,
kipótolja a tízezer tallér. S ha megcsókolom György frater kezét és
Szolimán lába porát, és ha nem háríthatom el a veszélyt, melyet nem én
idéztem elő, s ha kedvem nincs eljátszott rokonszenvek vértanujául
ajánlkozni: vádolhatnak-e azok, kik Catónál kevesebb erkölcsi szigorral
és Aristidesnél kevesebb igazságérzettel bírnak? Bizonyára nem… Megyek
előbb nőmet megnyugtatni, s azután a zsidókkal alkudni és a magistratust
lóra ültetni.
*
A György frater által kitűzött idő előtt már a Turgovicsra vetett harács
kifizettetett, s a kellő perczben a teljes számú városi küldöttség a
bíró vezetése alatt fényes ruhában, de aggódó, komor arczczal indult a
padisah elébe.
A budai tisztes polgárok, kik Ferdinánd ellen vitézül küzdöttek, s kik
szivökből örvendettek, midőn a legnagyobb veszély pillanatában a
törököktől segély érkezett; most már sokalni kezdték a szultán
jóakaratát s midőn a székesfehérvári kapun az egész előljáróság
eltávozott, hosszú sorban kisérte a nép, szerencsét kivánva nékik,
kivánva fölindulással, könnyek közt, s azon elborult, sejtelmektől
terhelt hangulattal, mely legkevésbbé sem tett volna kedvező benyomást a
felszabadítóknál a megszabadítottak iránt.
A küldöttség hamarabb érkezett vissza, mint gondolni lehetett, de
hiányzott közülök egy… a városbiró.
Őt visszatartóztatták. Miért? Senki sem mondhatta meg. E hír nagy
rémületet okozott.
Lehettek neki ellenségei, azonban tevékenysége, belátása és
részrehajlatlan igazságszolgáltatása oly tulajdonok voltak, melyek Budán
és mindenütt a világon nagy tekintélyt s nem csekély ragaszkodást
szoktak a hivatalnokoknak szerezni.
Politikai rokonszenvei nem mindig hangzottak ugyan össze a
közvéleménynyel, mely egy nemzeti uralkodót, a török védhatalom gyűlölt
istápolása mellett is inkább szeretett a trónon látni, mint Ferdinándot,
ha ez által a polgárháború és az ország kétfelé szakítása is
megszüntethetnék, de Turgovicsnak a bécsi udvarhoz szítása csak azért
sem látszott a nép előtt veszélyesnek, mert köztudomás szerint Izabella
királyné kegyeltebb emberei közé tartozott. Hizelgett a polgárok
hiuságának az is, hogy oly férfiu, ki nemesi levéllel nincs ellátva, s
egy fillér nélkül jött Budára, a fontosabb kérdésekben csak úgy
kihallgattatik az udvarban, mint országzászlós. Megnyerte az önérzőbbek
szivét az is, hogy Turgovics nem követi a régi példát, mely szerint
minden magát csak valamennyire kitüntetett polgár nemesség és czimer
után vágyik.
Az érdemes városbiró tekintélye kétségkivül nagy csorbát szenvedett
akkor, midőn fölfedezték azon összeesküvést, mely a Boldogasszony
templomának czintermén át késő éjjel a várba vezetett kétszáz német
katonát, kik a békétlenekkel egyesültek volna, ha egy őr a merényt észre
nem veszi és zajt nem üt. György frater tüstént befogatott minden gyanus
egyént. Ezek közül a kisbíró, Palczán Péter, az összeesküvés indítójának
Turgovicsot állította; de minthogy a királynét is vallomásában emlegeté,
ez okból őt György frater, mint istentelen rágalmazót, rögtön
kivégeztette. A hadi törvényszék Turgovicsot sem foghatta tehát kereset
alá oly vádért, mely egy rágalom miatt elitélt egyén szájából eredt.
Történetesen Atádin kívül, kit tetten értek, s ki még a kínpadon sem
akart senkit fölfedezni, Bornemisza is, néhány tekintélyes polgárral
együtt, csak Palczán vallomásai által voltak terhelve. Turgovics a többi
gyanuba vetteknél még annyiban is szerencsésebb volt, mert az egész
város tudta, hogy az elkövetett árulás előtt már egy héttel ágyban fekvő
beteg volt. Igaz ugyan, hogy Bornemisza tegnapi megsarczoltatása alatt a
csőcselék nép ismét föl volt izgatva a város főbírája, mint a németekhez
szitó egyén ellen; de miután kiki látta, hogy mily nyugodt arczczal
lovagol a küldöttség élén, s miután kiki azt képzelte, hogy ha vétkezett
is Turgovics, a magistratusból többen voltak százszor inkább bemártva,
mint épen ő, nem lehetett csodálkozni azon, ha a részvét és szánalom,
mely iránta mutatkozott, mindinkább a török elleni gyülölettel kezdett
összeolvadni.
Eleget mondták a magistratus tagjai, hogy ők nem tudják, miért
tartóztatták le a főbíró ő kegyelmét; de azt látták, hogy senki vasra
nem verte, s hogy még a basák is majdnem túlságos tisztelettel
beszélgettek vele.
A nép csóválta fejét az ily nyilatkozatokra, képtelenségnek tartotta
Turgovics barátságát a kontyosokkal, inkább hitt azon rebesgetni kezdett
hírben, hogy a basák Magyarország fővárosának első hivatalnokát
zsineggel végzik ki. S midőn Szolimán császár hadainak előcsapatjai a
budai határt átlépték, midőn hajós serege a pesti partoknál horgonyt
kezdett vetni, már akkor minden vagyonos budai polgár a koldusbotot a
kezében tartani vélte, minden anya fölserdült leányát elrejté szem elől,
minden kereskedő a legértékesebb kelméket boltjából eltávolította,
minden bűnös fogadást tett Istenhez térni, s minden ártatlan, tiszta
lelkiismerete mellett sem hitte szükségfölöttinek, magát és szeretetének
többi tárgyait az általa ismert nevű szentek és vértanuk különösebb
pártfogásába ajánlani.
III.
György barát és Török Bálint rendeletéből szünni nem akaró ágyudörejek
üdvözlék Szolimánt, a nagy szövetségest, midőn a Duna jobb partján
vezeté óriás seregét az ó-budai magaslatokra, honnan Esztergom és Nyitra
vidékének földulására tüstént csapatokat indított.
A királyi udvarba pedig megérkezett a csauz-basa, ki már egyszer
Izabella férje halála után, nyilvánosan Szolimán sajnálkozásának
kifejezése, de titkon a végett volt küldve, hogy pontos tudósítást
szerezzen, vajjon Zápolya özvegye csakugyan anya-e, vagy pedig egy
becsempészett gyereket ad ki saját magzatának. Mert az Erdélyből
Stambulba szökött elégületlenek ezt erősítették, s a hódító párt,
melynek élén a belgrádi és anatoliai basa állottak, a váradi békekötés
miatt neheztelő szultánt már félig rá is bírta, hogy a Zápolya-családot
kihaltnak, a magyar trónt megürültnek, s az országot fegyverrel szerzett
török tartománynak hirdesse ki.
A csauz-basa titkon nyomozott, kutatott s vizsgált, s minthogy az
elégületlenekhez volt utasítva, hamar meggyőződött arról, hogy János
Zsigmond, a csecsemő magyar király, csakugyan fölvett gyermek.
E közben valaki Izabellának elárulta a csauz-basa által szőtt ármányt s
ő valami ürügy alatt magához hivatta a csauzt.
A királyné rendkívüli szépségét talán soha annyira ingerlővé nem tette a
finomabb érzéssel választott, de egy kevéssé kaczér öltözék, melylyel a
renegát törököt fogadta, beszélgetvén vele olasz nyelven, mert a
csauz-basa születésére nézve dalmata volt, fontos és igen bonyolult
politikai kérdésekről. A csauzt elbódította a szellem és bűbáj, melyet
sovár szemei szívtak be a csodaszép alak minden vonásairól, minden
mozdulatáról. Fonák feleleteket adott, összecserélte a szavakat, a
királyné zengzetes hangját hallá csak, s a gondolatok, mielőtt
értelmöket fölfogta volna, elpárologtak meggyuladt képzelődése hevénél.
Oly állapotban volt, mintha mákonytól ittasan, a földi élet és a
paradicsom jelenetei szeszélyes káprázatokban egyesülnének körüle, hogy
mámoros érzékeit a valódi tárgyak és a képzelődés csalódásai közt
ringassák.
A csöngetyű hangja idézé vissza merengő elfogultságából.
E jelre a dajka behozta a csecsemőt és távozott.
A királyné folytatva beszélgetését, kibontotta mellfátyolát, s mintha
senki sem volna a teremben, szoptatni kezdé gyermekét.
– Allahnak hatalma nagy, – kiáltott a csauz-basa elragadtatással. –
Allah elméje teremté a mennyet és a földet; de csodatevő hatalmát akkor
emelte legmagasabbra, midőn szépségedet gondolta ki. Engedd meg,
felséges királyné, hogy lábait csókolhassam meg Zápolya utódjának, a
győzhetetlen padisah fogadott fiának és Magyarország királyának.
E jelenet mentette meg Buda ostroma előtt néhány hónappal
Magyarországot, s most ugyanazon csauz-basa vezettetett be számos
kisérettől környezve az ünnepélyes elfogadásokra szánt nagy terembe,
épen midőn a hanyatló nap végsugarai a halottakkal födött mezőkön és a
palota festett ablaküvegeinek csataképein csillogtak.
A kiséret átadta a gazdag ajándékot, a csauz-basa pedig jól betanult
beszédben fejezte ki a szultán sajnálkozását azon, hogy az ozmánok régi
hagyományai tiltják a fejedelmeknek idegen nőkhöz tett látogatását, neki
sem szabad a királynét személyesen fölkeresni. A magas helyzetű nők
legféltékenyebben őrzendő kincse a szemérem s ezért lehetetlen a
szultánnak kivánnia, hogy ő felsége a táborba hozzá menve, annyi férfi
szemének legyen kitéve. A legszigorúbb rabnő érzése is sértve van, ha
arczfátyolára idegen tekintet téved, kémlelvén az eltakart vonásokat. A
szultán tehát csak arra kéri a királynét, küldje el hozzá az ő jó
barátja örökösét, a kis Zsigmondot, az ország tanácsosainak kiséretében,
hogy szíve óhajtása szerint láthassa, megölelhesse, megcsókolhassa, s
fiainak, Szelimnek és Bajazetnek bemutatván, azok testvéri szeretetébe
ajánlhassa.
Izabella a váratlan kivánsággal zavarba hozatva s nagy
szerencsétlenséget sejtve, haladékot kért, míg minisztereit
tanácskozásra egybegyűjtheti.
*
Közelgett az éjfél, s még a királyné nem jelent meg, pedig már egy
órája, hogy tanácsosai várnak reá.
– Udvarmesternője könnyekbe borulva találta, – szólt a késést
magyarázólag Petrovics, egy zömök, s már hajlott korú államférfi és
hadvezér, kinél a személyes bátorságon kívül csak a becsületes jellem s
az uralkodó családdal való rokonság volt a magas polczra emelkedésre
jogczím.
– S vajon mi hozhatta ő felségét ily megindulásba? – tudakolá
Podmaniczky aggódó kiváncsisággal.
Petrovics vállat vont.
– Annyit hallottam, – tevé hozzá, – hogy ő felsége a csauz-basát
kegyeskedett zárt audientián fogadni. De mi járatban van a csauz-basa?
arról, valamint uralkodónőnk könnyeiről, talán a váradi püspök,
kincstárnok és kormányzó úr adhatna fölvilágosítást.
A kire Petrovics nem minden fullánk nélkül czélzott, épen lefüggő
al-ajakkal s majdnem egészen behunyt szemekkel nézte olvasóját,
szőrruhájának egyetlen ékességét, s míg ujjaival a hosszú füzér sötét
gránátgyöngyeit számlálni látszott, erős vonalai, magas s domború
homloka és sötétsárga arczszíne épen semmi érzést, semmi gondolatot nem
fejeztek ki.
– Kegyelmes uram! – szólt Podmaniczky, a karszékhez, melyben György
frater ült, tisztelettel közeledvén. – Nem sziveskednék-e urasága minket
fölvilágosítani összegyülésünk okáról?
– A királyné parancsolt velünk, ez az oka.
– Hallom, a csauz-basa itt volt.
– Magam is láttam… a lovászát, – jegyzé meg szárazon György barát.
– Ezzel nincs mit beszélni, – gondolá Podmaniczky, s Werbőczihez
fordult, az ország kanczellárjához, ki egy asztalon heverő breviariumban
lapozgatott.
– Tisztelt barátom, hivatalánál fogva leginkább lehet azon tárgy
mivoltára nézve avatott, mely iránt ő felsége véleményünket fogja
megkérdezni. Nem volna-e szives egy kevés inviatiót adni iránta, hogy
előre megállapíthassuk nézeteinket?
A kanczellár sebten fölkelt ülőhelyéről, s barátságosan szorongatva
Podmaniczky kezét, így szólott:
– Régen a kanczellárok, mint az udvar első iródeákjai, minden
elfogadáskor jelen voltak, hogy alázatos véleményeiket közölhessék és a
netalán szükségelt okiratokat fogalmazván, aláírás alá terjeszthessék. E
jó szokásnak az a hasznos oldala volt, hogy az uralkodó, midőn tenni
vagy vélekednie kellett, sohasem hagyatott magára, s mindig volt oldala
mellett egy alkotmányos tanácsadó, ki a nemzet óhajtásaira és érdekeire
figyelmeztesse. Most én csak alkalom szerint vagyok kanczellár, mert
valódi hivatalom, mint tudni méltóztatik, csak a belső tanácsosság.
Egyedül magánvéleményemet fejezem ki tehát, ha azt mondom, hogy a ma
éjjeli értekezlet valószínüleg a hatalmas szultánnak küldendő
ajándékokért hivatott össze.
– De miért könnyez tehát a királyné, ha csak ajándékoznia kell?
– Oly érzékeny szív, a minő ő felségeé, hogyan ne volna megindulva, –
válaszolta Werbőczi, a szónoklatba átcsapó hangon, – hogyan ne volna az
öröm és fájdalomtól áthatva e dicső és gyászos pillanatokban, midőn az
ellenség legyőzetett, s midőn azok, a kik le vannak győzve, legalább egy
részben a haza eltévedt, de azért ki nem tagadott gyermekei, kiket mi
teljes bűnbocsánat mellett fogadánk vala sorainkba, ámbár
átalkodottságukban imádott édes anyánk, a közös haza ellen fordíták
gyilkoló fegyvereiket. Azután, drága barátom, oly buzgó katholikus
nőnek, minőt mi Magyarország trónján üdvözlünk, a diadal örömrivalgásai
közt is a megöletett ellenségben sajnálni kell a szerencsétlenül kimult
keresztyént. Mi a felséges szultán védszárnyai alatt megtartottuk
nemzeti királyainkat és alkotmányos szabadságunkat; de
csodálkozhatunk-e, ha királynénk, ki gyöngéd nő és szive sugallatait
követi, némi irtózással gondol arra, hogy tőle, ki a kereszt előtt
imádkozik, alig háromezer lépésnyi távolságra százötvenezer pogány
vakbuzgósággal említi Allah nevét. Mert mi tagadás, tisztelt barátom, a
mi hatalmas védelmezőnk, a dicső Szolimán császár, minden nagy tudománya
s mély belátása mellett is, egész népestül a pogány hit mocsarában
fetreng.
Podmaniczky e csinos szónoklatból sem tájékozhatta magát. Azonban
megköszönte a nagyhírű férfiu fölvilágosításait, mintha azok hihetetlen
tisztasággal derítették volna föl Izabella könnyeinek és az éjjeli
értekezletnek tárgyait.
– Én azt gondolom, – említé szerényen Frangepán Orbán, – hogy ő felségét
talán az is aggasztá, vajon nem fog-e országunknak az a része, mely a
német megtámadásoknak leginkább ki van téve, török tartománynyá
alakíttatni, s ez által hazánk három részre daraboltatni?
György frater e szavakra nyugtalanul vakarta tonsuráját és elkomorodott.
Frangepán eddig az udvartól távol élt, s épen most lépett be a belső
tanácsba, vagyis most soroztatott azok közé, kiktől a korona a magas
politikához s főleg a diplomatiához tartozó kérdésekben véleményt
szokott kérni.
A széles műveltségű és hódító külsejü ifjunak első föllépése kedvezőtlen
benyomást tett Werbőczire.
– S nagyságod esküszegőnek és közönséges birtokrablónak tartja-e
Szolimán császárt? – kérdé ez őszinte csodálkozással.
– Én mint újoncz, csak találgatni akartam értekezletünk tárgyát, a
nélkül, hogy legkevesebb súlyt is helyezzek nézeteimre, – mentegetődzék
Frangepán.
Török Bálint, a fővezér, egy élet- és erőteljes férfiu, valódi typusa a
magyar huszártisztnek, kit a szám nem ijeszt el, s a lehetetlenség
gondolkozóvá nem tesz; a vakmerő harczok és regényes vállalatok által
hiressé vált Török Bálint, kezét Frangepán vállára tevén, kétes
mosolylyal tudakolá:
– Hiszed-e öcsém, hogy Szolimán, kinek vezéri tehetségét nem vonom
kétségbe, a keztyűt a magyar nemzeten kívül még az egész keresztyén
világ szemébe is merné dobni, az által, hogy a félholdat például
Budavárra kitüzetné?
– Konstantinápoly elfoglalása után kétségkívül ez volna a legrémítőbb
tény, mely beláthatatlan küzdelmek korszakát nyitná meg s talán az ozmán
hatalom megtörésével végződnék. De én mégsem tudnám kiczirkalmazni a
vonalat, melyen túl nem terjeszkedhetnék egy három földrészen nagy
győzedelmeket nyert uralkodó dicsszomja, – válaszolá Frangepán szerény
hangon s méla borongással.
– Épen ez a kérdés! – sohajtá egy halk s mégis kiható hang. – De a német
elfoglalta volna Budát, a török csak elfoglalhatja.
A kik a tanácsosok közül e sohajt és a kisérő suttogást hallák,
megrezzenve tekintettek a karszék felé, melyen György frater ült behúnyt
szemekkel és hosszú száraz ujjaival még mindig számlálva olvasójának
gyöngyeit.
Ekkor lépett a terembe Izabella királyné mély gyászba öltözve.
Gondolatait az eshetőségek felől ruhájának színével fejezte ki, s a
leküzdött fájdalom után nem maradt arczán más, mint a méltóság és
szépségnek, a bánat által megszentelt s leírhatlan varázsa.
Előadta a csauz-basa küldetésének tartalmát. – Midőn a szultán, tevé
hozzá, gyermekemet és az ország tanácsát parancsolja magához, egyenlő
veszélyben látszik lenni a haza és az uralkodó család. Határozzatok,
uraim, a király és saját sorsotok fölött. Nincs most ideje a kölcsönös
szemrehányásoknak. Én semmi áron sem akartam nyakunkra hozni a törököt,
de a ti nézetetek más volt. A szultán táborostul kapunk előtt van.
Vigyétek, ha tetszik, gyermekemet és uralkodótokat hozzá; de legyetek
arról meggyőződve, hogy ha őt baj éri, semmi rábeszélés, semmi tekintet,
semmi erőszak nem tartóztat vissza attól, hogy a trónról tüstént ne
lépjek a legelső kolostorba, melynek egy oltára van, hol imádkozzam, egy
czellája, melyben fáradt tagjaimat nyugalomnak engedhessem át, s egy
kriptája, mely koporsómnak helyt adjon.
[Illustration: Ekkor lépett a terembe Izabella királyné mély gyászba
öltözve.]
A belső tanács – György frateren kívül, ki csak azt az érzést szokta
elárulni, melyre a körülmények szerint szükség van – palástolhatatlan
megütközéssel hallá a királyné értesítését.
– Mindig mondám én, – mormogá Török Bálint, – hogy szabdald a németet,
de aprítsd a törököt. Azonban a váradi püspök és a kanczellár más
nézetben voltak. Az egyik a bibliával kezében, a másik a magyar
törvénykönyvvel mindig Stambulra mutatott, mintha onnan kellene elhozni
a Sion és szabadságunk kulcsát. Győzedelmeimért épen most akartam
jutalmat kérni felségedtől, ime! azt hallom, menjek a törökhöz, majd
megfizet az nekem.
– Budán-e vagy a héttoronyban? – kérdezé mosolyogva György frater.
– Akarom, – közbeszólt a királyné, – hogy semmi versengés ne támadjon
kegyelmetek közt és az én színem előtt. Támadják meg egymást, ha
közülünk eltávozott a szultán, de most tartsák magokat szigorúan az
elejökbe terjesztett kérdéshez.
– Úgy hiszem, – jegyzé meg Podmaniczky, – legczélszerűbb volna, ha
felséged azt izenné a mi hatalmas védelmezőnknek, Szolimán császárnak,
hogy a kisded király ő felsége beteg, például a foga nő, vagy gyomorláza
van.
– S hát aztán? – tudakolá Martinuzzi.
– Aztán, – folytatá Podmaniczky, – közülünk deputálnánk valakit, ki
nevünkben és felhatalmazásunkból intézze el a szultánnal a
szükségeseket.
– Például kegyelmedet, – jegyzé meg György frater.
– Vannak nálamnál okosabbak is, például a püspök úr.
– A mit Podmaniczky ő nagysága tanácsol, – szólt Petrovics, – az igen
helyes volna s ő felsége óhajtásával is találkoznék, föltéve, hogy a
török seregen át tudjuk magunkat vágni s megmenthetjük a kis Zsigmond
királyt és a belső tanácsot attól, hogy erővel hurczoltassanak a szultán
elébe.
– Én meg merném kisérteni az áttörést, – hozta föl Török Bálint.
– S ha sikerülne? – kérdé György frater.
– Akkor ez volna a magyar haditörténet egyik legfényesebb fegyverténye.
– Kétségkívül, – szólt György frater, – de győzedelmünket három
nevezetes eredmény koszorúzná. A királyné hozományát és férje örökségét,
a kis király koronáját vesztené el, a magára hagyott ország pedig önként
átalakulna török tartománynyá.
– Felséges asszonyom s nagytekintélyű belső titkos tanács! engedtessék
meg nekem is alázatos véleményemet az előterjesztett nagyfontosságú
kérdés felett elmondani.
Martinuzzin kívül, ki ismét olvasója gyöngyeit kezdé számlálni, minden
szem a nyirott fehér szakállú, hegyesre pödrött bajuszú, apró redőkkel
elborított arczú, élénk öreg felé fordult, kinek egykor csengő,
zengzetes s most sem ércz nélküli hangja ezreket hozott lelkesedésbe,
országgyűlések megállapított véleményeit és egész osztályok politikai
befolyását döntötte meg.
A népszónokból, a kisebb nemesség szenvedélyes pártvezéréből, ki az
eszmék vakmerő fegyverével hódított, utóbb csendes és békeszerető
diplomata lett, s optimismusát, mely a jelen kúszált viszonyaival is
megelégedett, csak áhitatossága szárnyalta túl.
A régi név azonban még gyakorolt némi varázst az új nemzedékre is, míg a
megható visszaemlékezések által nem engedé egészen kialudni a hajlott
korú férfiak tiszteletét.
– Hallom az aggodalmakat, – folytatá szónoklatát Werbőczi, – látom a
gondokba merült homlokokat, s az éj kísértetes csendje a rossz
sejtelmektől elfogult szívek éles dobbanásait csaknem fülemig hozza.
Felséges királyné és nagytiszteletű belső titkos tanács! oly hangulatban
vagyunk, mintha Szent István összeroskadt trónjának deszkadarabjaiból
kellene koporsót készítenünk egy kis gyermek számára, ki az utolsó
nemzeti király, s mintha a szeretett, de elvesztett haza földjéből az
ellenség csak annyit akarna nekünk visszaajándékozni, a mennyibe
magunkat eltemettethessük.
De, kérdem én, hol van az ellenség? s hol az a veszély, melytől sáppadoz
arczunk, s már meg is tört a gondviselésbe vetett hitünk?
A képzelődésben, uraim! csak a lázas képzelődésben, mely eltorzítja a
legegyszerűbb tények alakját.
Buda előtt van Szolimán; tehát a maga számára elfoglalja azt.
Azonban nem volt-e már kétszer benn a várban, s mit tőn?
Tán elfoglalta, s nekünk kellett-e véres harczokkal kicsikarni tőle?
Uraim! visszaadta önként.