derék várőrség, mely a védelemben oly vitézűl ontá vérét, ellenségnek
tekintetett, mely a rablott és harácsolt marhákat és élelmiszereket
drága áron akarja a pékek, mészárosok és zsidók kezére játszani.
Szidalmakkal halmozták el a fegyvereseket, s kövek is vegyültek az éles
szavak közé.
Utóbb az a gyanu kapott lábra, hogy magában a városban is az
uzsorásoknál, pékeknél és szatócsoknál van elrejtett gabona, páczolt
hús, kétszersűlt kenyér, s csak azért nem bocsátják árúba, mert addig
akarnak várni, míg a nép fele az éhhalál martalékául esvén, a másik fele
kénytelen egy font eleséget egy font ezüsttel fizetni.
Épen a rég nélkülözött húsra és kenyérre vetett első tekintet, épen az
éhség lecsillapíthatásának először fölvillant reménysugara vala a
legalkalmasabb, hogy a gyanu által a gyűlöletet, a gyűlölet által a
bosszút lángralobbantsa.
– Halál a pékekre! halál az uzsorásokra! irtsátok ki a zsidókat! –
hangzék köröskörül.
A boltok bezárattak; s erre a tömeg a boltok ellen rohant.
György frater, a szerzetes, a kincstárnok, a tábornok, a szükségben
egyedül segíteni tudó egyén, – míg a távolból tompán kezdettek bömbölni
az ágyuk! – kénytelen volt fegyveres erővel tisztíttatni ki az utczákat.
E sötét képét az inségnek, elégületlenségnek és zavarnak hamar váltották
föl a derültebbek és örömre hívók.
A marhákban és élelmiszerekben tett zsákmány nagyobb vala, mint a
mennyire a legmerészebb remény is jogosíthatott volna.
Roggendorf tábora az elárult és ügyetlenül végrehajtott új hadállás
miatt, utócsapatjának s élelmiszereinek jelentékeny részétől metszetett
el, és a mindinkább elhangzó ágyúdörej az egybeköttetés helyreállítására
tett sikertelen kísérlet hirdetője vala.
A gyéren látott tűz vidoran pattogott a pékeknél, a mészároslegények
diadori ujjongással vittek ökröket a vágószék elébe, s a hanyatló nap
annyi vidám arczra tekintett most, a mennyi daczost, kétségbeesett és
fenyegetőzőt látott akkor, midőn pályája tetőpontjáról árasztá sugarait
azon térre, honnan katonasággal kellett a népet a boltok feltörésétől és
a vérengzéstől visszatartóztatni.
György frater az egész városban a szegénység közt ingyen osztatá a húst
és kenyeret.
S midőn a hold megvilágítá a késő esti láthatárt, víg dalok hangzottak a
máskor oly néma utczákon, s tömör csoportozatok bámulták a királyi
palota felső emeleteinek ablakaiból egyszerre fölvillanó fényt.
Nem volt ez éjnek oly biztató csillaga, mely annyi elragadtatással,
hittel és áhítattal árasztotta volna el a kebleket, mint az a
gyertyavilág, mely Mátyás király lakostalan márványtermeiből ismét
kisugárzott.
– Vége van az ostromnak, mert a királyné a sötét boltokból felköltözött.
Holnap ki lesznek tárva a várkapuk, holnap minden templomban meg fog
zendülni az «Isten téged dicsérünk», s holnap e rongált falak közől és e
büzhödt légből, mely hullák párájából ragályt terjeszt, a vidám és
mosolygó természetbe menekedhetünk. Éljen a felszabadított Budavár!
éljen a szabad Magyarország!
Hány torok nem kiáltá e hatalmas éljent, s hányan nem voltak arról
meggyőződve, hogy hazánk és Budavára kiállotta a legfenyegetőbb
veszélyt, s most már bizton tekinthet egy szerencsés, bár talán még
küzdelmes jövő felé!
*
A királyné más nézetben van. Ő, ki olasz anyjától fényhez volt
szoktatva, s a természettől indulatos szívet és felötlő hajlamot nyert a
szép, a művészi iránt, – ő, kinek ügyéért annyi hő kebel, annyi áldozati
készséggel ontá vérét, pazarlá vagyonát, – ő, a szellemes, széles
olvasottságú és ritka szépségű királyné, megdöbben, midőn jelentették,
hogy a sötét, a komor és egészségtelen boltok közől minden veszély
nélkül felköltözhetik Európa egyik legékesebb palotájába.
– Szegény gyermekem! – e sóhajjal viszonzá az örömhírt.
Környezete soká töré fejét, hogy értelmezhesse azon elragadtatást, mely
ily visszás szavakat használ, és a fájdalom kifejezését a kellemes
meglepetések jelzésére fordítja.
A márványoszlopok, az óriási rézszobrok, a széles lépcsőzet gyönyörü
faragványai, a mozaik padlózat, az előcsarnok tánczoló, nevető istennői,
kiket művészi ecset várázsolt a falra, a vert müvű ajtófelek, a titánok
s amazonok harczaival, Diana és Venus versenyző diadalaival; – minden, a
mivel Izabella szeme találkozott, a megdöbbenés s majdnem ijedelem
árnyaival borítá el e bűbájos nő arczát, mely, a mint a nagybecsű és a
képzelődést megragadó tárgyak száma szaporodott, folyvást élesebb
kinyomatot nyert, s a belső termekben már remegéssé alakult át.
– Hagyjatok magamra! – szólt a királyné, s visszavonuló kísérete látta,
hogy kimerűlten rogyott a karszékre.
– Riposo io bramo, e non lo trovo in trono! (nyugalmat óhajtok s nem
találom a trónon) – sóhajtá, két kezével eltakarva arczát és sűrűn omló
könnyeit.
– Oh! miért kényszerítetek a véres bibor hordozására! Ti nem tudjátok,
hogy fejemet a korona nagyon nyomja! Ti nevettek, ha mondom, hogy
keresztyén nő vagyok!
*
A késő éj irtózatos harcz tanuja volt. Roggendorf haditanácsa
elhatározá, hogy a tábor, mihelyt besötétül, négy osztályban Pestre
költözködik: elsőben az ágyúk, melyeknek megmentését Ferdinánd király
Roggendorf lelkére kötötte, s a magyar hadak; aztán a cseh és német
lovasság, harmadik és negyedik sorban pedig a gyalog zászlóaljak.
Midőn az ágyúk és a magyarok már túl voltak, néhány szökevény Budára
szaladt, hírül hozni a tábor továbbkelését. Muhamed basa is idején
értesült a szándékról, s a cseh és német lovasságnak átszállítása után a
budai őrség a török sereggel együtt megrohanták az ágyúk nélkül maradt
német gyalogságot. A kik ellenállottak, felmészároltattak; a kik
futásban kerestek menedéket, többnyire a Dunába ölettek.
Roggendorf, a vén gyermek, sátorában várta a halált, megsebesítve, s e
szavakat mormola: – Ő Felsége tönkretevé becsületemet, testemet,
életemet! – Néhány híve őt naszádra vitte, mások is szerencsésen hajóra
kaptak az éjfél után támadt szörnyü zivatarban.
De György frater felgyújtotta a Mátyás király csűrei mellett – a mai
halászvárosban – a szénakazlakat, szövetnekűl Kazim bég naszádosainak,
kik több hajót elsülyesztettek; néhány, köztök Roggendorfé, Komáromba
menekült.
Másnap hajnalban a hadak Pestre szállíttattak, melynek őrsége,
úgyszintén Roggendorf és Perényi összes lovassága, a boltok kifosztása
után megszaladt vagy felkonczoltatott.
Az éji és reggeli ütközetben levágattak és Dunába fulladtak száma
tizenhatezerre rugott, míg a foglyoké alig haladta meg a nyolczszázat.
II.
– Felséges asszonyom! – jelenté Turgovics Miklós, a budai bíró, ki
Izabella királyné kegyeltjei közé tartozott, – Muhamed basa a
Gellérthegy délkeleti lejtőjén fogott állást, ugyanazon módon, mint a
tegnapi csata előtt Roggendorf. A jobb szárny Pestet tartja elfoglalva,
a bal a hegyeken át majdnem a zsidó temetőig szállott alá. Ha városunk
kapui nem volnának tárva, azt kellene gyanítni, hogy csak ellenséget
cseréltünk, s új ostromra van kilátásunk.
– Új ostromra? – kérdé Izabella, ajkain finom, de fájó gúnynyal. –
Kegyelmed rózsaszín világításban látja a helyzetet. Ostrom nincs
ellenszegülés nélkül… S van-e még más vígasztaló híre számunkra?
– Kémeim Tolna és Paks közt látták a török császár hajóit.
– Országunk, azaz kincstárnokunk kémei, kétségkívül jól ismerik a Duna
medrét, s reméljük, a hatalmas padisah egy hajója sem fog zátonyra
jutni, – szólt a királyné.
– Ez esetben már holnapután számolhatnak városunk polgárai arra a
rendkívüli szerencsére, melyben tizenöt évvel előbb részesültek, –
jegyzé meg Turgovics.
– A szerencse most még bővebb mértékben áraszthatja a kellemes
meglepetéseket önökre. 1526-ban, szeptember 11-én Szolimán császár a
Herkules, Apollo és Diana rézszobrait vitette Budáról Stambulba; most
talán élő szobrokra is lehet szüksége, kiknek csak szívök volt érczből,
midőn a váradi békekötés megsemmisítésével a polgári háború lángját
fölszították. S mit gondol ön, Turgovics uram, vajon a Boldogságos Szűz
templomának nem adna-e új díszt a kereszt helyébe kitűzendő félhold? s
vajon Buda hölgyei erkölcsiségökre nézve nem nyernének-e új biztosítékot
a magasan bekerített és jól védelmezett háremek által? Ön buzgó
katholikus és két fiatal leány atyja, méltó tehát, hogy e fontos
javításokról előre gondolkozzék.
– Felséged – szólt Turgovics – a legfeketébb éj színébe mártott ecsettel
rajzolja a bekövetkező eseményeket. Csekély erőm mértéke szerint én is
kivántam hatni a háború eltávolítására, s e miatt üldöz is György
frater, a váradi püspök ő nagysága. De noha a négy darabra vágott Atádi
uram terveibe is, felséged parancsolatából némileg beavatva voltam;
mégsem képzelhetem, hogy a török császár mostani és 1526-iki Budára
jövetele közt bármi hasonlatosság legyen. Akkor Szolimán mint hódító
érkezett Budára; most mint felséged szövetségese és védője jön.
– Térdre borulva kérem a Boldogságos Szűzet s egyedül igaz hitem minden
szentjeit és vértanúit, hogy közbenjárásaik s imáik által mentsenek meg
ezen utált védelemtől! – rebegé Izabella áthatva… Turgovics! – folytatá
kegyes és tudakoló kifejezéssel arczán – Turgovics! a nagy idők képesek
nagy elszánásokig fokozni még az ingadozók kedélyét is. Nem érez-e
valamit azon lelkesedésből, mely által a közönséges halandó egyszerre
hőssé, és majdnem félistenné magasúl?
– Felséges asszonyom, én csak Buda város birája vagyok. Forgottam ugyan
háborúkban, de a közvitézekkel mindig együtt haladtam előre, vagy
vonultam vissza. Úgy látszik, több hivatásom van a törvény szellemi
pallosával, mint a katona szablyájával harczolni.
– Jól tudjuk, Turgovics, hogy kegyelmed nem ugrott volna le
Nándorfehérvár tornyából azért, hogy a törököt is magával vonja. Jól
tudjuk, kegyelmed tétovázása volt egyik oka Atádi összeesküvese
meghiúsulásának. De a bátorság több nemét ismerjük. Például,
udvarmesternőm, ki nem szereti, ha szemtől-szemben dicsérem, gyakran
hagy engem magamra, pedig az ily elnézés miatt György frater, az én
börtön- vagyis palotaőröm háromheti bőjttel és az ahhoz szükséges
imákkal fenyegette. Nem egy neme-e a bátorságnak, ha udvarmesternőm,
mint kegyelmed láthatja, épen most távozik a teremből?
[Illustration: Felséges asszonyom, én csak Buda város bírája vagyok.]
A szegény vénasszony, ki kötelességénél és kiváncsiságánál fogva a nagy
terem hátterében állott, a királyné e czélzatára meglehetős zavar közt
osont ki.
– Turgovics uram! – szólt ekkor Izabella, – kegyelmed tökéletesen ismeri
a magyar és török tábor mai elhelyezését. Nem találhatna-e módot, hogy
gyermekemmel atyámhoz, a lengyel királyhoz távozhassam? E merész terv
kivitele által engem a lealáztatástól, fiamat beláthatatlan
veszélyektől, s az országot tán a polgárháború dühöngésétől mentené meg.
A siker önt, az egyszerű polgárt, ha nem is herczegi rangra, de herczegi
vagyon birtokosává emelné.
A budai biró mérlegelni látszott az ingert, melyet a kincs nyújt, s a
veszélyt, mely egy koczkáztató lépés eredménye lehet.
– A vár eléggé körül van ugyan fogva, de rést mégis találhatni, a min
egy nő kiférhessen, ha az egyszersmind nem a királyné. Azonban így is
talán sikerülne. Csakhogy, felséges asszonyom! e szerencsésen megoldott
föladat sokkal szerencsétlenebb eredményű volna, mintha árulás- vagy
vigyázatlanságból meghiusul. Szolimán épen azért, mert uratlanúl maradt
az ország, magáénak tekintené azt, s Ferdinánd nem adná vissza sem
felséged hozományát, sem a Zápolya-család birtokát, mert ezt az ország
átengedéseért igérte meg. Az én csekély vagyonom Budán feldúlatnék, s a
herczegi ellátás, mely Krakkóban várna rám, hihetőleg abból a díjból
állana, melyből a rossz tanácsadókat szokták kifizetni, ha az elkövetett
tényből csak a bűn üti ki magát, s nem a hasznos is.
Izabella érzé, hogy Turgovicsnak igaza van.
Kitérőleg válaszolt tehát.
– Egyik áruló alattvalóm azt terjeszti Stambulban, hogy fiam nem az
enyém, a másik, hogy nem a férjemé, a harmadik, hogy leány. Tanácsosaim
a trónt nem a jogért védik, mert arról a váradi békében lemondtak, hanem
mert uralkodni szeretnek. Gyermekemet féltem, Turgovics! s rémes alakban
lép lelkem elébe a jövő. Egyébiránt nem fogok Budáról távozni, de jóslom
nektek, hogy a töröknek lesztek szolgái és mostantól egy hétre már kevés
fog közöttetek találtatni, ki ne veszítette volna el önbecsülését.
Jegyezd föl augusztus 24-ikét; ekkor monda felőled is véleményt Izabella
királyné.
A szolgálattevő kamarás, Török Bálint megbizásából jelenté, hogy Perényi
hadának maradványa Eger felé tartva, a királyné csapatai által
szétveretett, hogy Roggendorf, a német fővezér, Csallóközben
meghalálozott, s hogy Szolimán császár hajóhada már Paksnál van és óriás
táborának előcsapatai Székes-Fehérvárt érintik.
Mennyi örömhir fellegzi be Izabella arczát.
Turgovics, a mint szapora léptekkel halad a palota lépcsőzetén,
Bornemiszába ütközik.
– Jaj nekünk tizenhármunknak, – kiáltá ez, hóbortos hévvel rángatva a
városbiró ezüst mentegombjait. – Jaj nekünk tizenhármunknak, kik a
királyné parancsolatából a Boldogasszony czintermén át a kis kapun…
– Pszt! ne lármázzon! – szólt Turgovics sápadozva.
– A kis kapun akartuk bebocsátani Roggendorf generálist, – kiáltá még
emeltebb hangon Bornemisza.
– Az Istenért fogja meg a száját!
– Miért fognám meg? Jaj nekünk…
– Ereszszen legalább szabadon, – huzalkodék Turgovics, hogy
menekülhessen.
– Jaj nekünk! – rikoltá egészen kivörösödött arczczal és szürke
szakállára hulló könnyekkel – oh! jaj nekünk tizenhármaknak, kik a
királyné parancsolatára és kegyelmed tanácsára…
Itt Turgovics tenyerével szorítá le Bornemisza száját.
– Szerencsétlen ember, nem látja-e, hogy az őrök már közelgenek! Hogy
merészel a királyi palotában ordítozni?
– Ordítok én a templomban is, ordítunk tizenhárman, míg szájpadlásunkra
nem ragad a nyelvünk. Mi csak azt cselekedtük, a mit kegyelmed
tanácsolt, s tehetünk-e, hogy megváltozott szándékát velünk nem tudatá?
– Mit piszkálja föl Bornemisza uram azokat a régi dolgokat? Meglakolt
már érte Atádin kívül Korcsolyás Péter és Bor Tamás. Adjon hálát, hogy
nem lett semmi baja.
– Nekem semmi bajom? Hát mi történhetik még rajtam? Jaj nekünk
tizenhármunknak, s a tizennegyediknek is, a kit Turgovics Miklósnak
hívnak… Ereszszen, hogy menjek a királynéhoz… ereszszen.
Most Turgovics ragadá meg Bornemisza karját.
– Atyámfia, – szólt félig kérlelő, félig parancsoló hangon, – kend budai
polgár és nekem engedelmességgel tartozik. Parancsolom tehát, beszéljen
halkabban, s beszélje értelmesen el a baját, hogy akár magam segíthessek
rajta, akár pedig ő felségének jelenthessem föl.
– Hát Turgovics uramnak épen semmi baja nincs?
– De hát mi bajom volna?
Bornemisza derekát előre hajtva, kezét csipőjére szegezve, torz
vigyorgással mondá: – Van-e Turgovicsnak aranymedenczéje, ezüsttányéra,
bogláros diszkardja, nehéz selyme, drága atlacza, vertművű billikoma,
skofiumos nyeregtakarója, s nyereg alá való deli ménje? Menjen haza, s
nézze meg; mert Bornemiszának már nincs. Van-e Turgovicsnak föl nem tört
zárú pénzes ládája, mert Bornemiszának reggel óta nincs. Van-e
Turgovicsnak fölserdült leánya, kit a pap áldása mellett akart férjhez
adni? Menjen haza, nézze meg; mert Bornemiszának már nincs többé. Jaj a
tizenhármaknak, kik Budavárát, királynéjok parancsából ezelőtt öt héttel
Ferdinánd kezére akarták játszani. Ütött a bosszú rettenetes órája. S
van-e még Turgovicsnak szeplőtlen életű jámbor neje? Ránduljon haza,
nézze meg; mert Bornemiszának, ha jól emlékszem, már nincs. Oh ez
irtózatos, irtózatos!
– Ember, megőrültél-e? vagy az éhgyomorra hörpintett bor vette el
eszedet? – kérdé a budai bíró, kétkedve a hallottakon s mégis rettegve,
hogy igaz lehet.
– Micsoda bor? A tizenháromnak borseprője sincs. S vizsgáld meg te is
hordóidat, Buda városnak okos és körültekintő főbírája.
Turgovics félrelökve Bornemiszát, kettőzött lépéssel méregette a palota
udvarát, de midőn már a hídhoz ért, mely a körülsánczolt és
erődítményekkel ellátott királyi lakot a belváros többi részétől
elválasztja, találkozik az öreg Podmaniczky Jánossal.
– Kegyelmednek, mint Buda első hivatalnokának részletesen kell tudni
azokat az okokat, melyek miatt a Roggendorffal szőtt összeesküvés ügyét
ismét fölmelegíteni szükség vala. Kérem, világosítson föl engemet.
Podmaniczky e szavára hüledezve, sápadozva kérdé Turgovics:
– Hát csakugyan igaz volna, hogy Bornemisza háza földúlatott?
– Előttem hurczolá el a katonaság a megkötözött Sziri Imrét; láttam a
Müller Godofréd uram boltjának teljes kiüríttetését, hallottam, hogy
Bornemiszát is nagy szerencsétlenség érte, s csak azon csodálkoztam,
hogy kegyelmed, ki szintén némi gyanúval terheltetett…
– Rágalom volt, nagyságos uram! – szólt közbe növekedő nyugtalansággal
Turgovics.
– Igen csodálkoztam, – folytatá Podmaniczky, – hogy kegyelmed is, ki,
mint mondja, bűnrészességgel rágalmaztatik, kezet nyújthatott az üldözés
művéhez.
– Én kezet? Száradjon el jobban, ha csak sejtelmem is volt a
történendőkről.
– Lám, lám! s pedig városbíró.
– Ugyan ki kérdezi most a városbírót a város ügyeiről? Intézkednek
nagyságtok vérünkről és pénzünkről úgy, a mint kedvök tartja. Hanem hisz
nagyságod a királyné ő felsége titkos tanácsosa, minisztere, s így
bizonyosan tudhatja a magasabb politika érdekeit és irányait. Remélem
tehát, nem veszi tolakodásnak, ha alázatosan kérdeni bátorkodom, hogy
micsoda okok bírták a titkos tanácsot épen a jelen körülmények közt,
midőn egyetértésre, és kölcsönös kiméletre volna szükség, oly gyűlöletes
szabályokat, minőket nagyságod szavai gyaníttatnak?
– Bah, bah! hogyan lehet valaki oly tapasztalatlan, hogy titkos
tanácsról beszéljen nálunk! A titkos tanács, drága barátom! legalább egy
órával később szokta megtudni a királyné akaratját, mint az
utczagyerekek, és a királyné egy órával későbbre, mint a titkos tanács.
Zivataros időket élünk, jó atyámfia, s az embernek gyakrabban kell
meggyőződést változtatni, mint ruháját, ha azt akarja, hogy megázás
miatt egészsége ne szenvedjen. S kegyelmed, Turgovics uram, micsoda
ruhát akar most magának szabatni? Török szoknyát-e, vagy feszes német
kabátot? Én szőrruhát ajánlanék.
– Mit méltóztatik nagyságod a szőrruha alatt érteni?
– Valóságos barátöltözéket, s ezt három okból ajánlanám kegyelmednek.
Először, mert a mi uralkodónk, György frater is olyant hord; másodszor,
mert a szőrruha a bűnbánás jelmezének is tekintik; s mert egy világi úr,
ha érzi a sáfrányillatot, még aránylag legkönnyebben szökhetik el
szőrruhában remetének, vagy kolduló barátnak öltözve… Egyébiránt ajánlom
magamat kegyelmed tapasztalt jóindulatába, sietnem kell, ő felsége
parancsolni méltóztatik velem. Szerencsés utat, jámbor remetém!
– Remete… és szerencsés út! tehát csakugyan veszve vagyok. Szent Isten!
Bornemiszának igaza lehet, házam földúlatott, földönfutó koldussá
lettem.
Turgovics háza a Szentháromság-téren feküdt, nem messze a királyi
palotától. Pár perczbe került tehát, hogy rémítő szorongatásaitól
meneküljön. Az épület csak azon sebeket hordá, melyeket Roggendorf ágyúi
ejtettek rajta, s neje és egyik leánya épen az ablakból tekintettek ki.
– Tehát csak kötekedett velem az a gúnyos Podmaniczky! – sóhajta egészen
megkönnyült kebellel. Az övével átellenben feküdt Bornemisza laka,
melyet sok nép vett körül. Mégis nem olyan tiszta a helyzetem, mint az
első tekintet mutatta. Bornemisza vagyonát alkalmasint földulták. Ha! a
nép is beszéli!… hm! e szót hallám: hazaáruló. Valaki nevemet is említi.
Gyalázatos uralkodók! Majd számolok veletek! Ime! nőm s gyermekem
egyszerre visszavonultak az ablakból, mintha kellemetlenűl érintettek
volna. Szétoszlattatom e csürhe népet. Menjenek vissza a pőrölyhöz, a
sütőkemenczéhez és kaptafához. Nem rájok bízták az ország dolgait.
Turgovics sokáig tartá átölelve feleségét és leányát, kik szintén föl
voltak indulva.
– Mi lesz belőlünk! a nép háládatlan, ismerőseink idegenkednek tőlünk,
jön a török: ezt a panaszt, ezeket az aggodalmakat emlegették különböző
változatokban a nő és a leány.
Turgovics éles elméjű, sok tapasztalású, de hajlékony jellemű férfiú
volt. Hazáját szerette vértanuskodási vágy nélkül. Családjához
ragaszkodott; házi és hivatalos kötelességeit teljesítette. Nem irigylé
mások boldogságát; de nem mulasztá el – a mennyire aljasság nélkül
lehetett – saját érdekeit előtérbe tolni. Kedélyes ember volt, mély
érzések nélkül, s takarékosságát csak azok nevezték fukarságnak, kik őt
rendkívül gazdagnak vélték, bár minden alapos ok nélkül.
– Atyám! sokan távoztak már el a városból.
– Elég balul tették, leányom!
– Lippainé is elment, a mi szomszédunk, – jegyzé meg a nő.
– Meg Stemmer uram mind a hat leányával, – hozá föl Turgovics növendék,
de kecses és sokat igérő magzata.
– E könnyelműségök veszélybe ejtheti őket, kedves leányom. Villongós
időkben legtanácsosabb szép csendesen otthon ülni.
– De hátha hozzánk jön a rabló török. Ellenségeid kincses Turgovicsnak
neveznek, s gondold meg, hogy neked nőd és fölserdült leányod van, –
mondá Turgovicsné.
– Kecses és még mindig szép nőm van – válaszolta a férj – s leányom is
meg tudná babonázni még a szultán kisebbik fiát is, ha azt bábjaival
együtt a háremben nem feledték volna. De aggodalmaid eloszlatására meg
kell említenem, hogy a török nem mint ellenség, de mint szövetséges jön.
Aztán nem is a városban, hanem künn a táborban fog tartózkodni; mígnem
rövid pihenés után Bécsnek indul.
– De ki fogja megtiltani, hogy a várba föl ne tévedjen?
– A katonai fegyelem, kedves nőm!
– S tudod-e, atyuskám! bizonyosan, hogy egy sem tekint be sem az
ablakunkon, sem az ajtónkon. Én talán elájulnék, ha egyet is látnék,
kivált a szerecsenek és a kutyafejű tatárok közül.
– Tudja Isten, miért, de én iszonyodom a közelebbi napoktól, – szólt a
nő. – Minket gyanuba vettek, s az árulkodók száma sohasem volt nagyobb,
mint most. Hát csakugyan nem lehet attól tartani, hogy a hitetlen, a
rabló és száz feleségű pogányok várkapuinkon belül jöhessenek? Nem
vezetheti-e be őket egy alávaló és áruló ember, a ki kegyelmet vagy
zsoldot remél.
– Emberi számítás szerint, kedvesem, attól épen semmit sem lehet
tartani.
Még nem végződött be a vita, midőn a városszolga levelet hoz.
– Ki küldi?
– A kincstárnok ő nagysága, – válaszolta a távozó cseléd.
Turgovics vére szívére tódult, s palástolhatlan nyugtalansággal törte
fel a pecsétet.
A mint olvasott, arcza sápadtabb lőn, utóbb szemei elvérmesedtek, keze
reszketett, s a levelet a földre ejté.
– Koldusok vagyunk! – szólt halk és töredezett hangon, s a karszékbe
dőlve, kezeivel arczát eltakarta.
A levél tartama a következő volt:
«Városbíró uram!
Rendeljük, hogy holnap reggel pontban nyolcz órakor az egész városi
magistratussal induljon a legyőzhetetlen török császár elébe, s egyenlő,
de mérsékelt léptekkel haladva mindig előre, midőn a főtáborhoz érkezik,
a magistratussal együtt a lovakról leszállva, gyalog és fedetlen fővel
menjenek a magas sátorig, mely kegyelmes védelmezőnknek, a fővezérnek,
kit Isten soká tartson meg, külön jegygyel, három lófarkas zászlóval és
aranyból vert félholddal ellátott fényes sátora. Itt földig borulva
esedezzenek, hogy engedtessék meg kegyelmednek a fölszabadított
Budaváros nevében a világhódító császár palástjának szegélyét
megcsókolni. Secus non facturi.