lógott a bitófán. Barnabás föveget emelt a törvény keze által kimultak
előtt s azután velök szembeállva, sokáig őgyelgett torz vonásaikon. A
merengés fölkölté benne a vágyat s hő képzelődése megfosztá a fát
halottjaitól, hogy reá másokat akaszszon föl. S talált két áldozatot e
czélra, de közöttök nem volt Elemér.
Roppant haladás a kiengesztelődés felé.
– Úrfi, – szólt Barnabás, a mint a Tisza füzesei közt utaztak s a hold
világítását a badar alakú törzsek s a rendetlen ágak körrajzai furcsánál
furcsább árnyékkal hintették be, – úrfi, látott-e kegyelmed lelkeket,
kik álmában jelentek meg s hiúz-szemökkel, mint a gyújtóüveggel, égetik
a testen azon pontot, melyre tekintenek… nálam többnyire a homlokot?
látta-e atyját a kisértet minőségében?
– Sohasem.
– Talán atyja természetes halállal mult ki?
– Megölték gyermekeivel, testvéreimmel, nejével, édesanyjával együtt. A
családból csak én maradtam életben.
– Dajkája beszélte el a történetet?
– Szemtanuja valék.
– Szerencsés! Ha én szemtanuja lettem volna atyám megsüttetésének, az
izzó vassal kiszúrták volna szememet. S tudja-e ki? Saját nagybátyám.
Ebben egyébiránt semmi különös nincs. Én is úgy tennék unokaöcsémmel. És
ha az égnek a nap valódi szeme volna s karjaim a végtelenségig
terjednének, tüstént kivájnám azon nagy bambának, a mindenségnek
szemeit. Haha! Hiszi ezt uramöcsém?
– Mihelyt, – válaszolá mosolygva Elemér – a nemzetes úrnak oly hosszúra
nyúlnék a keze, bizonyosan az esze is hasonló arányban nőne. Ennélfogva,
úgy hiszem, öntől kegyelmet nyerne a nap, habár világosságával néha
alkalmatlankodott.
– Nem mondhatnám, hogy a nap sugara volna a legesküdtebb rosszakaróm. A
hold, a csillagok és világtalan éj még többször bosszantanak. Midőn az
emberektől menekültem, a holtak társasága fogott körül… s mit nem
beszéltek azok nekem! Vagy tíz kisértetnek már az arczképét tollal
lefestettem. Ha visszatérünk, elhozom a zárdából s megmutatom
kegyelmednek. Ugyanazon könyvben vannak, a melyre Dora kisasszony
alakjáról szerzett tapasztalataimat igtattam. S tudja-e, hogy hívják e
kisérteteket? Furcsa! csak kettőnek hallám a nevét, a többi oly halkan
nevezte meg magát, hogy lehetetlen volt kivenni… Rácz István és
Targovics Péter iszonyúan sápadtak. Nem csoda, hisz megcsömörlöttek
atyám húsától s betegségökből még a halál sem tudta kigyógyítani.
Sovány, silány kisértetek. Mindig borzadoznak az elnyelt falat
utóízétől.
Elemér eleinte az őrültség bősz ötleteinek tartotta Barnabás diák
beszédét, de utóbb föltámadt emlékezetében némi töredéke egy hajmeresztő
büntetésnek, mely Nándor-Fehérvárott hajtatott végre.
– Édes barátom, – szólt megindulással Elemér, – uralkodjék kedélyén
nappal s akkor éjente nem fognak fölkelni sírjaikból a kisértő lelkek.
– És miért ne látogatnának meg? Hadd fedezzék föl titkaikat s
vázujjaikkal hadd jőjjenek, hadd vonják le az emberiség arczáról a
fátyolt, hogy tekinthessek utálatos vonásaira! De a szél süvölt,
lidércztánczot járnak a holdvilág rezgő szőnyegén a fák árnyai,
keressünk tanyát magunknak, nincs hideg s mégis úgy tetszik, mintha
fáznám. Ni, amott ablakfény csillog.
– Bojtártanya lehet.
– Kutyaugatást hallok. De mondja meg az úrfi, mondja meg Elemér barátom,
mit csinálna kegyelmed azon török martalóczokkal, kik testvéreit és
atyját megölték s a kik a házat nagyanyja fejére gyújtották?
– Ha az életben rájok találnék, kardot rántanék, hogy megvívjak velök.
– De én nem ölhetem meg atyám kínzóit, mert már mind meghaltak. S véres
árnya mégis bosszúra ösztönöz. Uram, elvették falvaimat, váramat: de a
bitorló nagybátya mag nélkül mult ki és idegen kezekre került a rablott
birtok s íme a kisértet, ki atyámnak nevezi magát s a kinek képét több
példányban rajzoltam már le, szüntelen arra buzdít, hogy irtsam ki e
rablókat. Hol találok rájok? – kérdezém. Az egész országban, felelte. Mi
a jegyök, hogy őket megismerhessem? Arczukon az öröm, szivökben a
boldogság, testökön a gazdag ruha, szólt atyám.
– A sátán jelent meg kegyelmednek s csak hazudta atyja nevét.
Imádkozzék, vezekeljen s nem fogja többé háborgatni.
– Dorka néni is ezt tanácsolta, de nem használt. A vén bagoly, hogy
kábaságomért kikaczagjon, mondá: rajzoljam le tehát atyámat, úgy, a
miként álmomban szoktam látni. Tudta, hogy anyám velem volt viselős,
midőn férjét, mint az ürüt, nyárson sütötték meg s hogy ő ennek
arczképét hasztalan követelte vissza a zsivány testvértől. Megégettük a
honárulót képben is, volt a válasz… Uram, midőn Dorka kivánságát hallám,
rögtön a kolostorba mentem, s elhoztam a tollrajzot, szeme elébe
tartottam. A vénasszony élesen fölsikoltott, fogai vaczogtak s egész
testében úgy reszketett, mintha csontja is csupa kocsonya volna. Később
azt állította, hogy a kép csak göndör nagy szakála és vastag ajkai miatt
látszott atyámhoz hasonlónak, de különben egészen idegen arczú és
termetű. Léha beszédek. Esküszöm reá, hogy velem a magános éjeken atyám
lelke vitatkozik a bosszú eszközei felől.
A rajongás szavai s egy iszonyú történet homályos hagyományai Elemér
idegeit is izgalomba hozták. A csodálatos, a szertelen vonzereje hatni
kezdett az ő fiatal képzelődésére s e varázs érdeket, részvétet
gerjesztett benne a szerencsétlen Barnabás diák iránt. Nem tartotta
többé csak eszelős embernek, sőt valami nagyszerűt látott a boszúban s
annál inkább, minél határozatlanabbak tárgyai, minél inkább tágul
általános gyűlöletté.
Alig tartott néhány perczig ez ámulata, de eredményei keserűek voltak.
– Ha én bosszút akarnék állani a nagyokon, igyekezném nagygyá lenni, –
szólt a pillanat hevében.
– Mondja el még egyszer, barátom! – kéré Barnabás diák, mintha nem
értette volna jól.
Elemér ismételte a tett észrevételt.
– De az élet oly rövid és az előhaladás útja oly hosszú! Én már érett
korú férfiú vagyok.
– Kitünővé egy szerencsés percz alatt is válhatunk; hasznos emberré a
fáradságos évek tesznek… De már a tanyához értünk.
– Az még egy parittyadobásnál is távolabb van. Addig folytassuk
beszélgetéseinket, – szólt a diák nyugtalanúl.
Elemér már érzé, hogy a veszélyes zsarátnokról a hamvat fújta le s a
szén elevenebbé lett.
– Csak arra akartam figyelmeztetni, – mondá csillapítóan, – hogy ha
Athinai Simon parasztból zászlósúrrá lehetett, úgy ön, a ki valószínűleg
fényes család származottja, hamar szerezhet magának állást s még régi
birtokait is visszanyerheti.
– Birtok és boszú szép volna együtt! – sóhajtá Barnabás diák… –
Csakugyan a tanyánál vagyunk. Hejh! Nyissatok ajtót! He, hollá, ki van
benn? Szólítsátok a kutyákat! Sánta lakik-e e kunyhóban, hogy oly lassan
mozog? Belőjjek az ablakon? úgy talán meghalljátok a bekéredzést. No már
mozognak!… Soha sem fogom bánni, hogy az úrfival utaztam. Ne élt volna
Dorka, a vén boszorkány, nem sompolyogtam volna annyit a kolostorokban…
most úr lennék. Tüntessük ki magunkat, Elemér barátom; nosza, tüntessük
ki!
Barnabás diák, mihelyt zilált élete számára vezéreszmét nyert, mohó,
görcsös szenvedélylyel szorítá azt lelkéhez.
Szótalanabbá lőn, merengőbbé, gondolkozóbbá s midőn beszélt is, azon
sarkpont körül forogtak eszméi, a melyhez bűnös reményeit köté.
Elemér figyelmét nem kerülte ki a hatás, a mit gondatlanul ejtett szavak
útitársára gyakoroltak; de azzal vígasztalá magát, hogy végtére sem
könnyű a Barnabás tulajdonaival kitünő helyzetbe jutni, s ha ez
véletlenül mégis megtörténnék, a mint emelkedni fogna, tisztúlna és
szélesednék előtte a láthatár; a mint a nyomor lehullana vállairól,
könnyebbnek érezné az életet; a mint az emberektől tisztelve volna,
feledné gyűlölni az emberiséget.
Ily szempontból Elemér magára tukmálá a buzdító szerepét.
– Uram! – szólt Barnabás, midőn már a Rákosra értek s keresték a
magasabb pontokat, hogy Buda várát s az ellenség táborhelyeit láthassák,
– uram, ütött az óra, melyben kitüntetésről kell gondoskodnunk. Melyik
félnél keressük a hírre kapást? Ha a török a magyar ellen folytatna
háborút, természetesen törökké lennék. Úgy hallom, görög rabszolgából
lett Ibrahim nagyvezérré és százezreket hányathat kardélre a nagyvezér.
Ezt tőle még csak rossz néven sem veszik. A némethez pártolni
czélvesztett eljárás volna. Szítsunk, uram, a magyarokhoz, lopózzunk
valami kitörés alkalmával a várba s ajánljuk karunkat és kardunkat
Izabella királynénak!
– Nekem is az a véleményem, csak egészen más okokból.
Némán lovagoltak tovább, kiki saját eszméin borongva.
– Most nekem két kezem van, szakítá meg a hallgatást Barnabás, de a
hatalom által sok kezem lesz, Bryaraeussá változom át. Emelkedjünk,
Elemér úrfi! Most két szemem van, de a hatalom módot ad, hogy ezer
szemmel lássak. Mind elfoglalom a szemeket, hogy számomra nézzenek.
Hozzám képest vak lesz Proteus. Uram! tüntessük ki magunkat! Csak ne
volnék haladott korú!… Szerelmet tud-e szerezni a hatalom? Ezt a
zsákmányt, mint az aranyat és gyémántot, elrabolhatja-e a martalócz,
hogy szabadon bírja?… Hány éves Dora? Míg mi, Elemér úrfi, nagy urak
leszünk, sok lakodalom történhetik. Az emberek szaporodnak. De e házias
tréfát is megzavarhatja a hatalom. Anyám, úgy látszik, velem viselős
volt, midőn az úrrá lett molnárlegény atyám életét kioltá. Akkor, ha
akarja, birtokába ejthette volna anyámat s a világ soha ki nem fogta
volna találni, hogy a gyilkos, vagy a legyilkolt gyermeke vagyok-e?…
Hadd legyen Dora menyasszouy, hitves, anya! Nekem hatalom kell. Ragadjuk
üstökön, Elemér úrfi, a legelső körülményt, mely megengedi, hogy
lábunkat az emberek nyakára tegyük és por helyett a lelket kitapossuk.
[Illustration: Némán lovagoltak tovább, kiki saját eszméin borongva.]
E szavak hideg borzadással tölték Barnabás útitársát. Az első indulat
benyomása közt kardjára tette kezét, hogy megbüntesse a szemtelent és
szörnyeteget. De Dorka rokonát gyilkolja-e meg? Azért vásárlott-e a
vénasszony pénzén fegyvert? S jöhet-e szigorú számítás alá egy hóbortos?
És nem fogadta-e föl magában, hogy Barnabást üldözés helyett védelmezi?
Ily tekintetek fékentarták Elemért.
– Ne feledje, hogy kegyelmednek tiltva van Dora nevét ajkára venni,
szólt kimért és szigorú hangon.
– Bocsánatot kérek bűnömért, válaszolta eddig szokatlan alázattal
Barnabás. Nekünk nem szabad egymással ellenkezni. Czélunk közös. Urak
akarunk lenni.
Ekkor tárult szemök elébe Buda és környéke.
Barnabás a távolban csonka tornyokat, dőlt bástyát, rongált falakat
látott csak; de Elemér gyakorlott és éles tekintete egyebet is vőn
észre. S oh az az egyéb reményeinek fellegvárát rombolta szét!
Keresztbe font karokkal nézett, nézett, míg elhomályosodtak szemei s
könnycseppek gördültek arczára.
– Oh az én arany álmaim! Isten veled, dicsőség! szállj keblembe,
lemondás! – rebegé hosszú mély sóhajjal.
Barnabás nyugtalanúl sürgött körűle. – Mi történt! mit lát, jó uram?
szóljon! ne tartson függőben! Csak most tanultam meg kíváncsisággal
lenni az élet eseményei iránt s ezen új indulat, mint tapasztalom, igen
alkalmatlan természetű. Szóljon, barátom!
– A Gellérthegy tetején összerombolt táborhelyet, aljában szétszaggatott
hidat látok, melynek maradványait nyaldossa, sodorja és viszi tovább a
hullám. A német sereg nincs többé. Vagy semmivé tétetett, vagy
maradványaival a visszavonulást kísérti meg. Szaladó csapatjai hátunk
mögött lehetnek. A Nyulak szigetét a török tartja elfoglalva, hajói a
Duna felső partjait ellepték. Amott Ó-Buda! Kis gyermekkoromban utczáin
játszottam. Török tárogatók hangja érkezik onnan felénk. És a hegyeken
félholdas sátorok körrajzai mutatkoznak. Vége az ostromnak, vége a
háborúnak!
Barnabás diák sárga arcza szederjessé lőn a düh és ijedtség miatt. –
Tehát későn érkeztünk? tehát többé nincs reánk szükség? tehát nem
tüntethetjük ki magunkat? Édes barátom! ne tegyen szerencsétlenné
baljóslataival. Úgy-e, csak ingerelni akar? A kolostorba vonuljak-e
ismét, mint ketreczébe a koncztól korbácscsal visszariasztott kuvasz?
Uram, nézzen körül, hátha csalatkozott!
Nem volt szükség hosszasan vizsgálódni, mert néhány magyar katonával
találkoztak, kik ezt beszélték:
– A németek a török haderő megérkezése után nem mertek nyílt csatát
koczkáztatni. A Gellért tetejét védték makacs, vitéz küzdelmek közt.
Ezalatt segélyt is nyertek, de elégtelent arra, hogy állásaikat
hosszasan oltalmazhassák. A Gellértről és a pesti oldalról tehát tüzes
ágyúzást nyitottak meg, mely a Duna jobb oldalán a Török Bálint és a
temesi gróf csapatait visszahúzódásra kényszeríté. E csekély győzelem
után másnap reggelre egész hajóhaduk a Gellért lába elé vonult. Mi okból
történt? mily szándokot forralnak? nem lehetett tudni. Esteledék s a
hajók még mozdulatlanul állottak. Késő éjjel azonban a kémek hírül
hozták, hogy a németek egy rögtönzött hajóhídon a pesti partra szállanak
át. A gyorsan összevont török és magyar erő megtámadta őket és soraikban
iszonyú mészárlást vitt végbe. A Dunán sűrűn hömpölyögtek a holttestek;
Pesten ezrekre ment a felkonczoltak és foglyok száma. Buda ostromának
vége szakadt s a szultán féltvén seregeit a holttetemek büzhödt
gőzölgéseiből támadható ragályoktól, az óbudai magaslatokra épen most
költözik át.
– Mihez fogjunk már, édes barátom? – tudakolá Barnabás diák, még mindig
képéből kikelten.
– Én szolgája leszek Werbőczi István uramnak, ki a fogságból drága
pénzen váltott meg, – sóhajtá Elemér.
– S hát én?
– Haza megy és a szerzetesek számára kezdőbetűket rajzol.
– Száradjon el a két kezem, ha tenni fogom.
– Deák uraiméknak volt zsoldosa s illő, hogy szolgáltassa vissza a lovat
és fegyvert, melynek hasznát többé nem veheti. Én is tartozom valakinek
a hadi készületekért, de remélem jó uram, Werbőczi István, kegyelméből
adósságom lerovását.
– Ne taszítson el az úrfi magától. Min kezdjem én az életet, ha haza
megyek? Fölgyújtsam-e a kolostort vagy Deák uraimék házát? Vesztemre
gondolt a két vén ember Dora miatt. S kívánja-e kegyelmed, hogy mégis
haza menjek?
Elemér fölfogta az iszonyú okoskodás egész horderejét.
– Próbáljunk hát együtt szerencsét! Megválik, mit szánt számunkra a
sors!
– Meghálálom e szavait, édes barátom! ámbár eddig azt hittem, hogy ha
mathusálemi éveket élnék is, köszönettel senkinek sem fogok tartozhatni.
Emelkedjünk együtt, Elemér úrfi! Ne taszítson el engem magától!
Elemér kezet nyújtott.
MÁSODIK RÉSZ.
I.
A mióta Izabella királynét egész udvarostul a márványtermekből a
pinczeboltokba költöztették s az öreg Roggendorf ágyúi és az éhség Buda
város érdemes polgárait csak úgy tizedelték, mint a vitéz várőrséget,
nem csoda, ha még az udvarmesternő is – kinek férje három versen
szolgált Ferdinánd alatt s ki egy telet Madridban, egy mást pedig
Nápolyban töltött – szívéből óhajtá, hogy Török Bálint, vagy ha ez
szerét nem tehetné, tehát a pogány Mohamed pasa és Kazim bég verjék meg
a németeket.
Tagadhatatlanúl az udvarmesternőknek szép hivatásuk van, a míg selyem,
bíbor és arany közt figyelmeztethetik a deli palotahölgyeket az illem
legfínomabb szertartásaira és a szolgálati hűség örve alatt kémlelhetik
a királynék minden mozdulatát, titkait, vágyait.
De mit mondjunk oly állásról, melybe Roggendorf és György frater juttatá
Izabella királyné háztartásának legfőbb nőhivatalnokát.
A vén német generális feledve a szépnem iránti gyöngédséget,
szenvedélyesen lövette a királyi palotának még azon részét is, hol az
udvarmesternő lakott s bombái és ágyúgolyói nemcsak a királyi gyermek,
nemcsak az özvegy királyné, de azon érdemes úrnő életét is fenyegették,
ki néhai férjével Bécsben, Madridban és Nápolyban mindig szívesen
fogadta el a fiatal német bajnokokat… réges-régen.
A makacs bombázás miatt György frater – kit Némelyek Martinuzzinak,
mások Utissenichnek hívnak s minden név alatt mogorva egyén – a
pinczékbe szállítá az egész udvart és ott maga a királyné is,
összehalmozott drága bútorok közt csak úgy teng, mint a ritkaságok
raktárában a felügyelő nő, midőn roppant becsű tárgyakon ülve, reggeltől
estig nélkülözéseire gondol.
Mert meg kell fontolnunk, mekkora baj eredhet abból, ha a német lelövi a
cselédeket, kik a Dunára és a kutakhoz vízért lopóznak. Néha egy korsó
víz egy életbe kerűl; nem is szólva a puttonokról, melyekért együtt ott
marad az ember és marha.
Sokkal olcsóbb tehát a bor.
De a szegény udvarmesterné réműlve tapasztalja, hogy valahányszor a
palotahölgyek égető szomjukat egy kisded pohár borral oltják el,
mindannyiszor hegyesebbé lesz nyelvök s még az sem bizonyos, hogy a
fohászkodás helyett, a zord napokat könnyelmű dalokkal nem fitymálják-e?
Ámbár jól felfogva a dolgokat, valóban kevés okuk volna ilyen
szélsőségekre vetemedni, minthogy ha víz nincs, mivel főz a szakács? s
ha poshadttal teszi ezt, kinek van kedve még a leveshez is?
És tüzelésre nem hordják-e el a fehércselédek nyoszolyáit is? Hány
asztalláb, hány seprőnyél, hány szekrényfiók nem hiányzik s rövid időn
még az udvarmesternő tiszafa-ágya is fenyegetve lesz… egy ebéd miatt.
Aztán a baromfiak elfogytak, a piaczon lóhúst árulnak s az is milyen!
S csak György frater ne volna oly kiméletlen! A minap az udvari
kamarákból zsákokkal vitette ki a lisztet és tömlőkkel az olvasztott
zsírt. Csak úgy kong helyök. E miatt az udvarmesternőig hatott fel a
panasz.
– Az Isten szerelmeért! püspök uram, éhen akar-e minket elveszteni?
– Katonáim tegnap óta koplalnak s azokra most a királynénak több
szüksége van, mint a vászoncselédekre, – válaszolá a goromba ember.
A kincstár is a frater kezében. Őrzi az aranyokat, mint a grifmadár. Azt
mondja, hogy azok zsoldra kellenek.
Az ostrom óta e palotahölgyektől fölfelé senki sem kapta ki havi
fizetését, s némelyiknek már a selyempapucsa is félig kifejlett a
lábból.
Maga a fukar udvarmesternő is oly pénztelen, hogy midőn két rokonát, a
németekkel czimborálás gyanúja miatt, György frater a vár kapuján
kilökette, kénytelen volt gyémántos ékszerét nekik ajándékozni
utiköltségül.
A királynét sem gyönyörködteti az ostrom.
S ha még csak páratlan metszetű sötétkék szemei, melyeket hosszú pillák
árnyalnak, hogy a könnyet csillogó nagy keleti gyöngygyé gyüjtsék egybe,
mielőtt a liliomfehér s mégis élet- és ingerdús arczra lepörgeni
engednék; s ha még csak ajkai, melyek a visszatartóztatott fájdalom
sóhaja és a kifejezésekben gazdag panaszok által egyenlően igéznek; s ha
még csak naponként növekedő idegessége és az általános levertség, mely
őt környezi, tennének bizonyságot arról, hogy palotája a gondok és
nélkülözések tanyájává változott! De nem retteghet-e, hogy György frater
váltig akadályozni fog minden békekötést Ferdinánddal; hogy Török Bálint
elveri Buda alól a németeket; s hogy saját rokona, az öreg Petrovics is
kényszeríteni fogja őt a trónon maradni: pedig nem nyilatkoztatta-e ki
férfiúi erélylyel és asszonyi szeszélylyel, hogy inkább akar egy
keresztyén király rabnője, mint a török kegyelméből Magyarország
királynéja lenni?
Zord idők!
*
Végre fölvirradt augusztus huszonegyedike. A szakács a konyha ajtajába
állott, s nézte a napot, mely szép haladást tett a láthatáron, s ragyogó
arczával mindent látszott igérni, s pedig ő – a tapasztalt szakács – azt
sejdíté, hogy megint csalni fog.
– Van is miért mosolyogni reám! Vagy tán kapok annyi sugárt tőled, hogy
melegével csak egy tojást is megsüthessek? Könnyű engem az udvarmesternő
ágyfájával, vagy a kisasszonyok hímző rámájával bíztatnod; de én
tapasztalt ember vagyok s imerem a veszélyeket, melyeknek most a
szakácsmesterség gyakorlata ki van téve. Ámításaidra tehát én csak azt
felelem, hogy ma füstölt nyelven, penészes kenyeren és kőnél keményebb
sajton kívül nem lesz más ebéd, hacsak a német bombája föl nem gyújtja
valamelyik polgár házát; mert akkor magam is elfoglalhatok néhány
megpörkölt léczet. Annyi auctoritása mindig van a királyné első
szakácsának… Azután miért tetteted magadat, álnok égitest, mintha semmi
rossz hírt nem tudnál! Hisz! a te első sugárod fedezte fel azon jámbor
csatlós holttestét, kit a fejedelmek asztalára való tokajival
csábítottunk rá, hogy az éjjel a várból kiszökjék vizet meríteni.
Alkalmasint kis kuktám is úgy járt, ki a hajnalszürkület előtt kiosont a
zsidó-kapun, a hegyek közt keresni oly kútfőt, melyre a német nem
leskelődik. Szegény poronty! még föl sem serdült, s már meg kelle
halnia, egy füles kannába való víz miatt!
A szakács előkötényének szalagába dugott hüvelykkel s gondolatokba
merűlten indult a megégetendő bútor keresésére.
– Pál bátya, itt vagyok. Velem jött Anna, az ifjabbik szamár és Erzsók,
az ő édesanyja, s meg az én tulajdon néném, Klára. Mindenik szamaron
négy vizes putton van, de Klára néném csak egyet hoz.
E veséig ható örömhírre pereszlenként fordult meg a világhírű éhség
ellenére is még mindig gömbölyű Pál, a szakács.
– S nem gyilkoltak meg a németek, kedves szolgám? – kiáltá,
elragadtatással szorítván tág kebelére a kis suhanczot.
– Még hajamat sem görbítették meg, Pál bátya! Becsületes, jámbor
németek. Midőn történetből a korsót leejtettem, s az el is tört, láttak
engem szépen a földre lapulva, azaz én láttam őket egyenes sorban
Kelenföld felé menve. Sokan voltak, s mikor a lovasok is utánok jöttek,
már tisztán ki lehetett venni mindenik fején a sisakot. Mihelyt pedig
egy öreg ágyú kereke épen rajtam akart keresztül menni, felugrottam és a
zsidó temetőbe nyargaltam. Ott egy sírkő mellé búva láttak engem, azaz
én láttam őket a Gellért hegyének háta mögé czipeltetve. Legalább húsz
öreg ágyú volt. A kik az ágyúk után ballagtak, folyvást mondották
«szakarment», s azt értették rajta, hogy lassan halad az ágyú és
virradni kezd. Hát egyszerre csak pitymallik is; de ekkor egy láb
németet sem láttam a Sashegy dülőjén és a Gellérten. Így történt aztán,
hogy Klára nénémhez betekinték, mondván: – Nosza; töltsék meg kendtek
friss vízzel a puttonokat a felséges királyné számára.
Míg Pál mester nagyreményű tanítványának előadását hallgatta, a konyha
népe ostrommal foglalta el Klára nénitől a puttonokat, s a drága víz
nevezetes része már el volt harácsolva, és csak a legszigorúbb
intézkedések állíthaták vissza a megbomlott rendet.
Az ellenség hadállásának változtatása a várőrség figyelmét sem kerülte
ki, s hogy az alkalmat használni tudá, néhány foglyon kívül, a katonai
fedezet alatt a királyi palotába bevont friss eleség is tanusítá.
S csakhamar teljes tevékenységben látjuk Pál mestert nagyobb és kisebb
rangú segédeivel együtt.
E hetek óta nem tapasztalt sürgeség, s a kilátás hogy ha nem is
fejedelmi, de legalább élvezhető lakomára lehet számítani, eseményszerű
hatást gyakorol az egész udvari személyzetre, s különösen a nőnemre.
Előbb a leányzók és komornák kandisága ébredt föl, azután a
palotahölgyeké, s a szolgálattevő tisztes matronáké. Egész csoportozat,
s mind érdekesebb alakokból, fogta körül és részvétével a boszankodásig
akadályozá Pált. Nézték a húsdarabokat és zöldségeket, mintha egy
egészen más égalj alól hozott delicatesse-ok volnának. Bámulták a
söreget és pontyot, mintha a Duna Budavártól száz mérföldre esnék.
Mindeniknek saját nézete volt az elkészítés gyorsasága és ízletessége
iránt, s Pál mester egész tekintélyére volt szükség, hogy kiki saját
maga számára ne süsse, főzze és rántsa meg, a mire kezét ráteheté.
S a mi a királyi palotában csak rendetlenség volt, valóságos zendüléssé
fajult a város többi részében. Az első fuvart, mely eleséget szállított,
lefoglalta a tömeg; de az első foglalókat rögtön megtámadták a többiek.
A másodkézből a harmadikba és így tovább ment át s mindig megújuló
küzdelmek közt a tömött zsák, míg elszakadt, kilyukadt, s így a
gyöngéknek, az éhségtől elkínzott és kisértetes alakoknak is a földön
henteregve, tépelődve, dulakodva alkalmuk lőn egy marék lisztet az
utczakövekről, az utczaporból fölszedni, vagy életkoczkáztatással néhány
hagyma és sárgarépa tulajdonosává lenni.