Másnap bezárkózott és semmiről sem akart tudni semmit. Az ebédjét is a
szobájába hozatta, a ritternek azt izente, hogy beteg. Szegény ritter,
szinte tolakodott nála, mégse bocsátotta be. Délben staféta jött
Richtertől, a ki választ kért a levélre.
– Nincs rá válasz – izente röviden.
Ebéd után pedig leült és több ív papirost készített ki az asztalára.
Elhatározta, hogy hosszú, nagyon hosszú, részletes levelet ír a jóságos
ritternek, a ki oly nagy szeretettel fogadta, a mikor idejött, s a kinek
annyi bajt okozott. Meg fogja irni, hogy ő semmiről sem tehet. Meg fog
magyarázni részletesen mindent. Nyiltan ki fogja írni: ne higyje a
ritter, hogy ő, az elvált asszony kaczér volt s egymás ellen tüzelte a
férfiakat. Mindent meg fog írni. A végén alá fogja húzni: ő nem tehet
arról, hogy ebben a faluban ő előtte nem volt asszony, s hogy ezek az
emberek oly vadak, mint egy hosszujáratú tengeri hajó nőstényéhes
matrózai.
S a mikor már izgatta is a téma, leírta szépen, kerek, vékony betükkel:
Kedves Lipót!
De nem tudta tovább. Meg aztán eszébe jutott, hogy ő estélyeket
rendezett és Toganovnak azt tanácsolta, hogy utazzék haza. Hát azt ugyan
mivel fogja megokolni, hogy elzavarta a társaság legjobb, legmunkásabb,
gyermekesen becsületes emberét, az oroszt? Nem tudta, nem tudta… A
«Kedves Lipót»-nál nem jutott tovább. A papirosra hajtotta a fejét és
sírt keservesen, szinte mérgesen, dühvel, mint az ártatlanul elitélt
diák, akinek az a pechje van, hogy nem tudja bizonyítani az igazát.
Innen csak szökni lehet, – ez volt a végső következtetése. De
akárhányszor csak erre az eredményre jutott, mindannyiszor nagyon
elszégyelte magát. Pestről ide szökött. Most innen szökjék vissza
Pestre? Szökés, csupa szökés, mindig szökés?…
Vacsorára kiment a szobájából és megizente az igazgatónak, hogy
vacsorázzanak együtt. A jó Lipót örült, a mikor látta, hogy nincs semmi
komolyabb baja. És sok gondja közepett is boldogan ült mellé a kettőre
terített kis asztalhoz. Eleinte nagyon keveset beszéltek. Aztán Éva
kérdezett egyet-mást Jolánról s meg is tudta, hogy holnap lesz a
temetése. Azt is megtudta, hogy Richter még nem hallott semmit a
halálesetről. Nem mondják meg, mert félnek, hogy megárt neki. És azt is
megtudta, hogy a kis Wurmmal nem lehet birni. Magánkívül futkos az úton
reggel óta, intézkedik, foglalatoskodik a halott dolgaival, mintha neki
volna hozzá a legtöbb köze, s mintha ki akarná használni az utolsó
alkalmat, hogy még jót és szépet tehessen Jolánnal. Majd azt is elmondta
az igazgató, hogy Vértes és Bajtzár még ott se volt a halottas háznál.
Egész nap együtt voltak s egyik se hagyta el a másikat egy pillanatra
sem. Mindenik úgy viselkedik, mintha a másikkal szemben titkos rendőr
volna, a kinek kötelessége társa minden lépésére, szavára vigyázni.
Valósággal belebolondulnak ebbe a szerepbe. Az éjjel állítólag le sem
feküdtek. Virrasztott mind a kettő s miután szemben laknak egymással,
reggelig egymás ablakát nézték. Ezt a Bajtzár háziasszonya mesélte a tót
inasnak, a ki referált az igazgatónak a dologról.
A ritter még most sem mondta nyiltan el ezeket a dolgokat. Csak úgy
beszélt róluk, mintha érdekes, mulatságos figurák volnának. Nem akarta
éreztetni az asszonnyal, hogy ő tudja ennek a két bomlott fráternek a
fontosságát.
Vacsora után odament Éva a ritterhez, megfogta a kezét és így szólt
hozzá:
– Lipót, én köszönöm, hogy olyan jó voltál hozzám. Én holnap reggel
elutazom.
A ritter merev arcczal kérdezte:
– Miért?
– Mert el akarok utazni. Elmegyek. Most mindjárt csomagolok és reggel a
kocsin bemegyek Selmeczre. Onnan Pestre.
Aztán, hogy látta a ritter csodálkozását, nagy megdöbbenést kifejező
mozdulatát, hozzátette:
– Ha nem érzed, hogy miért, akkor ne is kérdezd, mert nem mondom meg…
De már ekkor sírt, igaz szívből, olyan sírással, a melyből sok
szerencsétlenség, sorscsapás emléke árad. És megölelte a rittert, meg is
csókolta az ajkán, hosszasan, ragaszkodó szeretettel.
Aztán szépen, csöndesen átment a szobájába. A ritter még sokáig állt egy
helyben és nagyon szomorú volt. Nézett maga elé és a vállát vonogatta.
Ez az egész elutazás nagyon hirtelen jött. És az asszony már nincs is
itt, hogy magyarázzon, okát adja a dolognak.
Megindult és lefelé ment a hivatalszobába. A falépcsőn azonban megállt
egy pillanatra, mert észrevette, hogy könnyes a szeme.