Éva az uton találkozott a ritterrel. A szélesvállú germán karját
nyujtotta az asszonynak s kérdezte tőle:
– Hogy van a Jolán?
– Meghalt, – mondta Éva.
A ritter megállt.
– Meghalt? – kérdezte, mintha ez valami nagyon hihetetlen dolog lett
volna.
– Meg, szegény.
– Akkor odamegyek, – szólt izgatottan a ritter és kezét nyujtotta az
asszonynak. Majd hozzátette:
– Ez nekem kötelességem…
És már ment is sietve lefelé.
Éva örült, hogy egyedül maradt. Ment hazafelé azzal az erős szándékkal,
hogy csomagol és elutazik. Nagyon nyomta ez a sok baj, a mely talán meg
se történt volna, ha neki nem jut eszébe ide jönni. De szégyelt szökni.
Bántotta az a gondolat, hogy távozásával beismeri a rovására írt
dolgokat. Tanácstalanul állt meg otthon szobája közepén, igen nagy
bánatban és izgatottságban. Semmi nem nehezedett akkora súlylyal a
lelkére, mint ez a haláleset. Talán azért, mert ez volt az egyetlen, a
melyet nem lehetett jóvátenni.
Fáradtan ült le az asztala mellé, s ekkor látta csak, hogy egy levél van
ott, az ő nevére czimezve. Felbontotta, ez volt aláírva: Richter.
– Richter úr – mondta magában, a levélre nézve, mintha írójához szólna –
most jövök a menyasszonyától.
Azzal olvasni kezdte. A kusza iráson látszott, hogy a beteg az ágyban
írta. Erélyes, majdnem szemtelen hangon kezdődött. Azt írta benne a
mérnök, hogy őmiatta sebesült meg, talán egész életére nyomorék is lesz,
illenék, hogy meglátogassa. Majd, úgylátszik, maga is észrevette, hogy
ez sok, és a levél végén könyörgőre fogta a dolgot. Azt írta, hogy ő egy
összetört karú senki, egy béna, beteg, nyomorult, könyörüljön meg rajta
az istenasszony és szálljon le hozzá. Egy szava többet ér… – szóval
ilyen meleg levél volt, teli ostobaságokkal.
Éva letette és elmosolyodott. De ez olyan kényszerű mosolygás volt. Arra
gondolt, hogy ennek az embernek csak most halt meg a menyasszonya. S
aztán gondolkodása közben ismét visszajutott önmagához. Ha ő nem jött
volna…
Lámpát gyujtott, mert félt a sötétben, egyedül. És komolyan kezdett
gondolkozni arról, hogy innen el kell mennie. Kereste a kifogásokat.
Majd arra a közönséges dologra gondolt, hogy mond valami gyönge kifogást
az igazgatónak; az el fogja fogadni, mert örül, hogy megszabadul tőle.
De ekkor meg az merült fel a lelkében, hogy most már mindegy, akár
elmegy, akár itt marad. És ebben a pillanatban érezte először, hogy
tulajdonképpen önmagától akar elmenni. Borzalmas látvány volt neki ez az
Éva ebben a környezetben. Ebben a romhalmazban.
Az inas bedugta a fejét az ajtón.
– Két urak itt vannak – mondta.
S úgy látszik, pénzt kapott, mert mindjárt ki is nyitotta az ajtót, a
melyen át lehetett látni a folyosón álló Bajtzárt és Vértest. Ezek már
úgy vigyáztak egymásra, hogy mindig együtt voltak.
Éva fölugrott az asztaltól. Most minden tartózkodás kiveszett belőle egy
pillanatra, a mikor arra gondolt, hogy ott lenn halva fekszik az a leány
és ő kettős flirtre fogadja udvarlóit.
– Nem fogadok! – kiáltotta már nem is az inasnak, hanem a két
megrőkönyödött úrnak. Ismételte is:
– Nem fogadok! Menjenek haza, Isten hirével! Menjenek le a
bányatiszthez, ott meghalt a leány…
És becsapta az orruk előtt az ajtót s megállt a szoba közepén, szomorú
mosolylyal. Ezt akarta mondani:
– Úgy-e jól tettem, Jolánka?
Majd megint meglátta az asztalon a levelet, s ekkor igazán szólt,
félhangosan, igen egyszerűen:
– Előbb kellett volna – mondta.