A reggel olyan szép volt, hogy szinte kár volt elmenni, itt hagyni. Most
már igazán jelentkezett a tavasz és első lehelleteivel megteltek a
völgyek. Édes meleg sugár járta a hegyoldalt. A borókák, gyalogfenyők
fürödtek benne s ontották az illatot úgy, hogy reggel valósággal terhes
volt a szellő a sok fenyőszagtól.
A kocsi a ház előtt állt. Ugyanaz a kocsi, mely egykor idehozta a várva
várt asszonyt. A kis téren csönd volt, szünetelt a munka. Ma délre
várták a részvénytársaság főembereinek táviratát, a melyben felelnek a
munkások követeléseire.
És a két szép kis kövér ló ott állt a napon, csapkodta magáról farkával
az első legyeket. Aztán lejött a szobalány egy csomaggal. Majd az inas
is hozott néhány bőröndöt és skatulyát. Aztán visszamentek a házba és
csönd lett egy kis időre.
És aztán jött Éva. Hosszu, szürke kabátján nyersselyem porköpeny volt.
Az utra egy kis szürke, puha férfikalapot vett föl. Megállt a küszöbön
és szétnézett. Messzi, erősen ragyogott a nap a hegyoldalakon. A
kopárabb részek olyan fényesek voltak, mintha krétasziklák lettek volna.
És jött, egyre jött a hegyoldalról a könnyü, suhanó tavaszi áramlás, nem
is szellő, csak valami sejtetett, halk mozdulása, titkon áradó beszéde a
levegőnek, a mely nem száll, hanem lopózik, oson.
A ritter is nézett egy kicsit. Aztán Éva sudár szép alakját nézte. Fájt
neki, hogy elmegy innen ez az asszony s ő megint bele fog temetkezni a
számokba és a könyvekbe s majd valahogy ujra meg fogja szervezni a
telepet. Aztán Éva megfordult és még egyszer megcsókolta rokonát. De
most oly szép és oly üde volt ezen a tavaszi friss reggelen, hogy a
szélesvállú germán – talán nagy fájdalmában – megölelte s visszacsókolta
olyan erősen, mintha szerelmes lett volna. Ekkor egy röpke pillanatra
valami furcsa gondolat is szállt át az agyán, de elüzte, elhessegette,
hogy csak egy perczre se rakjon fészket az ő nyugodt, okos fejében.
Azzal fölült az asszony a kocsira. A ritter betakarta. A szobalány a
bakon foglalt helyet s ezt mondta az igazgatónak:
– Kezét csókolom, nagyságos úr.
A ritter intett neki és besietett a kapu alá. Azontul nem is látták. A
kocsi megindult, eleinte fékezve, a lejtős uton. A falu közepe felé
azonban már vigan és szabadon trappoltak a kis lovak, szóval pompás
utazás esett a kellemes tavaszi délelőttön.
Aztán megállt a kocsi. A kocsis levette a kalapját. Ének hangzott.
A szobalány hátraszólt:
– Temetés van, nagysága kérem.
Az asszony hirtelen fölugrott ültéből s a kocsis válla fölött elnézve,
meglátta a temetést. Most mentek át az országuton, hogy a dombra vezető
uthoz jussanak. Fenn a domb tetején van a temető a templom körül. Apró
fehér házikók közt hullámzott ez a kis fekete tömeg. A koporsót már nem
is lehetett látni, azzal már a házak mögé kerültek. Azt már ott vitték a
cserjével szegett uton, a mely nyáron oly telistele van virággal, hogy
az embernek csak ugy repes a szive, ha látja. Csak az emberek vonultak
még át a napfényes uton, a hosszu fekete láda után és lehetett látni
talpig feketében Csenke nénit, a mint idegesen kapkodta szeméhez,
szájához a zsebkendőjét, majd a szívéhez szorította, hogy úgy villogott
ez a fehér kendőcske a fekete alapon, mint egy tűre szúrt és elszabadult
haldokló pillangó.
A kocsis tótul mondott valamit. A szobaleány lefordította:
– Azt mondja, hogy az állami bányától a tiszt urnak a rokona halt meg…
Éva bólintott a fejével s ekkor már mind eltüntek a domb felé vezető
uton.
– Menjünk, – mondta a kocsisnak, – nagyon gyorsan…
A szobaleány ezt tótra fordította s azzal nekiindultak a kissé lejtős
uton, lefelé. Rohanásukban benne volt az, hogy örökre mennek el. Éva
lehunyta a szemét, hátrahajtotta a fejét s úgy türte, várta, hogy a szél
simogassa az arczát, libegtesse hajfürtjeit.
– Elmegyek, – gondolta, – és mit hagyok itt magam mögött?
A szellő erre hozta a kis harang hangját. Szegény Jolánkával most értek
a temetőbe. Összeborzadt arra az iszonyatos gondolatra, hogy ezt a lágy,
fehér lánytestet beledobják egy gödörbe a piszkos rögök és kövek közé.
– Gyorsabban! – kiáltott a kocsisnak.
A tót nagy borravaló reményében még jobban ütötte a lovakat. Most már
repültek a széles fehér uton. És a hogy száguldott a kocsi, Éva
zsongást, távoli harsogást hallott. De azt hitte, hogy a szél sivít az
erdőben. Aztán erősebb lett a harsogás. Ki lehetett venni belőle, hogy
valami dal ütemére megy. Éva felnyitotta a szemét, de még mindig nem
látott semmit. Aztán egy fordulón tul meglátta a hegyoldalban az
embereket. Tele volt velük az egész hegyoldal, úgy látszott, mintha a
kis fenyők és nagy borókák indultak volna meg s az erdő jönne le a
hegyről hangos zúgással.
A kocsi éppen alattuk robogott el s ekkor jól lehetett hallani, hogy
mind, mind a Marseillaiset éneklik s lehetett látni, hogy fenyegető nagy
vonulással jönnek le és rájuk süt pazar arannyal, ezüsttel, földben nem
teremhető ragyogó világossággal az isten napja. Ugy jönnek le ezek a
sápadt tótok a hegyről, mintha égi seregek volnának.
Lenn az út szélén pedig gúlákba rakott puskák mögött heverészett egy
nagy csapat katona, míg a másik csapat fegyverben állott hosszú sorban,
az út hosszában, sorfalat állva Éva kocsijának.
A kapitány szemtelenül nézett az asszony kalapja alá és Éva akkor látta,
hogy rémülten, kétségbeesve áll a kapitány mellett két férfi. Vértes
volt, meg Bajtzár. Együtt voltak, őrizték egymást most is.
És ekkor még egyszer, most már utoljára kiáltott Éva, vadul, majdnem
sikoltva:
– Kocsis, gyorsabban!
Mögöttük pedig megharsant ujból a dal, a ki nem tudta, ordított bele,
bőgött, üvöltött valamit, a mi pokoli színt adott a hegyről jövő nagy
hangnak.
A kocsi vad rohanással röpült előre, maga mögött hagyva a falut, a
temetést, a két egymásra vigyázó bolondot, a katonákat és a hegyről
leviharzó tengert, a melynek síró ordítását az asszony még egyre-egyre
hallotta, bárhogy bedugta is a fülét. Keresztülzúgott mindenen, mint
valami távoli nagy víznek fenyegető morgása, a mely mind titokzatosabb,
erőtlenebb lesz, a hogy távolodik tőle a kocsi…
De azt az élesen sivító német kiáltást még lehetett hallani, a melylyel
a kapitány fegyverbe szólította a másik sor katonát is.