Az állami bányatiszt házában pedig minden függöny le volt eresztve. A
környék is csendes volt, mert a sztrájk minden lármája a falu felső
végén zúgott. Ott volt a főhadiszállás, itt lenn csak csönd volt és
néha-néha egy-egy kisebb sétáló csoport.
És benn a házban is nagy volt a hallgatás. Ha néha mégis szólt valaki,
úgy szólt, hogy alig hallották. A bányatiszt pipafüstös, rideg irodájába
hurczoltak minden használható széket s ott ült az egész háznép. Ott ült
a doktor is, mellette a kis Wurm, a ki éjfél óta volt vele, a mikor is
nem akarták a doktort kiereszteni az igazgatósági házból. A kis Wurm
akkor hirtelen oly erős lett, hogy kidöntötte a kaput és se nem nézett,
se nem látott, rohant az orvossal Csenkéékhez.
Most már nem volt szaladgálás és izgatottság a házban. Most már túl
voltak azon a reményen, hogy Jolán kisasszonynak még használ valami
orvosság. Most már csak ültek az irodában némán és vártak. Nem merték
gondolni, hogy azt várják és mégis azt várták. Délben ettek valami
keveset. Csak Wurm nem nyult semmihez. A kis zsidó könyvelő valósággal
lesoványodott a két napi izgalomban. A szeme beesett, a haja kusza volt,
s két éjszaka nem volt lenn róla a ruha. A délutánt is mozdulatlanul,
szunnyadó csöndben töltötték. Néha lejött az emeletről Csenke néni, s
kisírt szemmel leült közibük. De csak bólongatott a fejével, egy szót se
szólt. Aztán egy kis pihenés után visszament.
Úgy öt óra körül ment fel utoljára a doktor. Édes szegény kis Jolánt nem
kimélték. Gyönge testéről fölemelték a takarót, s a doktor megfogta a
lábát.
– Hideg, nagyon hideg – mondta.
Aztán a melléről hajtotta fel a paplant. Odatartotta a fülét és mondta:
– Gyengül.
Majd betakarta megint és Csenke néni szépen megigazította a paplant.
Mintha attól féltené, hogy meg fog fázni. Aztán az arczát nézték. A
leány eszméletlenül, lehunyt szemmel lélekzett, lassan, mélyen, nagyon
csöndesen. Ezt nézték. És Csenke néni hirtelen megint sírva fakadt, ma
már talán századszor. A doktor nem is vigasztalta.
– Jolika, Jolika – sírta – édes, szép kis Jolika…
Aztán megtörülte a szemét és fájdalmas mosolylyal mondta:
– Tegnap még azt is mondta: «Édes Karolin néni, adja ide a virágomat,
hadd szagolom meg.» Odaadtam neki és úgy örült a szentem…
Megint sírt. A doktor hallgatott. S ekkor a nagy csöndben hallatszott
amint Csenke bácsi az ajtó előtt suttogta:
– Erre… erre tessék.
Halkan nyilt az ajtó és Éva jött be. Lábujjhegyen, nagyon lassan ment
Csenke néni felé és megcsókolta. A doktort alig látható, komoly
főhajtással üdvözölte. Érezte, hogy most már nem szabad kérdezni, hogy
jobban van-e a beteg. Csak szerényen oda kell állani a többi közé,
hallgatni, várni, komolyan. És bólongatni kell a fejével, a mikor
elmondanak valamit Jolánról, a mit tegnap vagy tegnapelőtt mondott
jelentéktelen, apró eseményeket, a melyekben az a főérdekesség és az
egyetlen érték, hogy a Jolán akkor még élt és beszélt. Így kezd a halál
közeledtével értékessé válni minden, a minek köze van a bucsuzóhoz.
– Menjünk le – suttogta Csenke bácsi s erre lementek mind, csak a Csenke
néni maradt ott. De még a közepén se voltak a lépcsőnek, a mikor
irtózatos, sikoltó zokogás verte föl a hétnapos csöndet. Visszarohantak
mind, s a falépcsőt rémült dobogás rázta. A hangra alulról is
felszaladt, a ki csak volt az irodában.
Benn az ágy mellett Csenke néni kiáltozott, a Jolánka lábára hajtva
őszbeboruló fejét.
– Meghalt, meghalt! – ezt kiáltozta s vagy húszszor elmondta: fölemelte
a fejét, szétnézett és meghalt! Egy szót se szólt!
Az orvos nézte, vizsgálta. Az ő nagy szeretete abban nyilvánult, hogy
nagyon megvizsgálta. Nagyon sok bizonyítékot követelt szegény Jolánkától
arra nézve, hogy már nem él. És a mikor minden metódus szépen, a
tankönyvben előírt pontossággal mutatta, hogy Jolánkából elszállott a
lélek, már mindenki sírt, tele lett a ház sirámokkal, hosszú, vontatott
férfiordítással, asszonyi sikoltozással, Csenke néni elbeszélésével, a
ki omló könnyek közt, fennhangon zokogva kiabálta most már
folyton-folyvást, szakadatlanul:
– Egy szót se szólt!… egy szót se szólt! szétnézett, meghalt, egy szót
se szólt!
Aztán leczipelték a földszintre és konyakot adtak neki. Az urak is ittak
és Csenke bácsi a doktorral a temetésről kezdett beszélni a sarokban,
halkan, száraz komolysággal.
A halott egyedül maradt a szobában. Az ablak fehér függönyén át
beszürődött az alkonyati nap. A kis virág ott állt a párkányon és most
is nézte, mint a mikor egyszer csókolódzott és a vőlegénye szívverését
hallgatta. Ez régen volt.
És akkor lopva, halkan újra nyilt az ajtó. Egy összeesett, nyomorult kis
zsidó jött be, az a Wurm. Odatámolygott az ágyhoz, szépen letérdelt
mellé és megfogta Jolánka kezét. Megcsókolta szépen, illedelmesen. És
olyan bolondul fájt a szíve ennek a könyvelőnek, hogy csöndes-szepegve
beszélt is a halotthoz, mondván neki:
– Maga engem nem szeretett Jolánka, Édes Jolánka, Jolika, Jolkó…
Aztán hirtelen kiment, mert nem tudta, mit csináljon. El akart menni a
házból. És éppen kapóra jött neki, a mikor a doktor megkérte, hogy a
temetés ügyében menjen el a paphoz. De már akkor olyan rémületesen nehéz
volt a szíve, hogy azt se tudta, mit beszél.
– Menjen a paphoz, – magyarázták neki, a mire ő bambán, szintén félve,
gyötrődve, majdnem kétségbeesetten mondta:
– Nem baj, hogy én zsidó vagyok?