A selmeczi táviróhivatalban az volt másnap reggel az első sürgöny, a
mely a munkások követeléseit adta tudtára a részvényeseknek és sürgős
választ kért.
És a faluban csönd volt.
Mintha vasárnap lett volna. Még több; mintha valami olyan nagy ünnepet
ülnének, a melyhez nem elég az, hogy nem kell dolgozni, hanem még külön
örülni is kell neki. Még a zúzók is hallgattak, pedig ezeknek a dobogása
már évek óta nem szünetelt egy félórácskára sem. Az utczán
kisebb-nagyobb csoportok jártak a verőfényben, a kocsma telve volt
vendéggel.
A ritter le se vetette magáról a ruhát egész éjjel. Megrogyott, látni
lehetett az arczán, a szemén, a tartásán, hogy nagyon megviselte ez a
sok baj. S mellékesen még a vegyi laboratóriumot is be kellett csukni,
mert nem jött az a kémikus, a kit sürgönynyel hivott Toganov helyébe.
Drága, régen melegedő főzetek vesztek kárba, nagy vegyi munkák akadtak
meg úgy, hogy előlről kell kezdeni valamennyit. Neki magának nem volt
elég nyugalma ahhoz, hogy beálljon folytatni a vegyészkedést. S a hogy
ennyi bajban kinlódva lenn ült az iroda nagy, kopott karosszékében,
majdnem sírva fakadt. Az ő nagy, szépen megtervezett, pompásan induló
munkája így letörött… Nincs egyetértés az emberek közt, ölik egymást,
elutaznak. A munkások nem dolgoznak. Az a mély keserűség marczangolta a
lelkét, a melyet csak azok éreztek, a kiknek már ment veszendőbe valami
szép, nagy munkájuk.
Ott ült a fotelben, szívta a szivarját s a fölötte levő szobában gonddal
őrzött csöndben aludta mély, reggeli álmát Éva. Az inas a folyosón a
czipellőjét tisztogatta, a szobaleány meg a ruháját kefélte. Suttogva
beszéltek s a ki nem hallotta, csak látta őket, azt gondolhatta, hogy
egy hatalmas nagy királyasszonyt őriznek, szerelmes imádattal gondozzák
a czipőjét, a szoknyáját. Igen, a szoknya… A szobaleány sorra szedte le
a fogasról a ruhát s most az alsó szoknyát kefélte. Csodálatosan szines,
ragyogó selyemjószág volt ez, tele csipkével, suhogást szülő czifra
fodorral. Úgy volt szőve a selyme, hogy ha bizonyos oldalról érte a nap,
aranyos csillámlásban játszott. A szobalány valósággal imádta ez a
darabot s minden reggel izgatott lett arra a gondolatra, hogy ez
valamikor az övé lesz. Most is, hogy a szögön függött előtte, félrehuzta
az egyik sarkát, mire kitárult a zsüpón minden szinesen ragyogó szépsége
a napsütötte falon. Szinte kéjes áhítattal nézte. Finom ruhát igazán
csak a szobalányok tudnak méltányolni. A szoknya előtt térdelt az inas,
a czipőcskéket tisztogatva. Ilyen csoportozat volt ez, a sztrájk
reggelén, az alvó uralkodónő ajtaja előtt. Egy irigykedő sóvár leány
kibontotta a drága selyemzászlót, a titkok titkát, a nap rásütött és
előtte térdelt a férfinem nevében egy áhítatos kamasz, a ki a királynő
saruját megtisztította a föld porától.
Ez történt az emeleten.
A földszinten pedig, ahol egyedül ült és várt a ritter, alázatos
kopogtatás hallatszott. A szegény igazgató nem is mondta, hogy «szabad.»
Legjobban azt szerette volna mondani: «– Bánom is én, jöjjetek,
menjetek, nekem már minden mindegy.»
Hát bizony a vendég csak bejött engedelem nélkül is.
– Maga az, vendéglős úr?
Az volt. A kaszinó kövér vendéglőse. Ünneplő ruhában, mintha ő is
sztrájkolna. Az igazgató nem nagyon kedvelte ezt az örökkön sopánkodó
embert. Csak úgy félvállról, oda se figyelve kérdezte tőle:
– Mi járatban van?
Ez a kalapját forgatta az ujjai közt és neki durálta magát a fontos
feleletnek:
– Hát kérem nagyságos igazgató úr, én már be is csomagoltam. Wir gehen
naemlich nach Pest.
Erre már komolyan nézett rá a direktor:
– Hát maga is elmegy?
– Mit csináljak, kérem? – sopánkodott szegény – hetek óta alig jön
valaki a kaszinóba. A Toganov úr elment, az igazgató úr itthon eszik, a
Richter úr beteg, a többi urak meg sohse jönnek. Vagy meg vannak híva,
vagy nem, de énhozzám nem jönnek. Kérem, én nagyon beusztam.
Megbeszéltük a feleségemmel; a mi pénz beleveszett, azt vigye el az
ördög. Most megyünk Pestre. Megyek főpinczérnek.
Azzal a melankóliával mondta ezt az utolsó kijelentést, a melylyel azok
az emberek térnek vissza a mesterségükhöz, a kik belebuktak az
önállóságba. Igy megy vissza a bukott kis nyomdász szedőnek, a kávés
főpinczérnek, a laptulajdonos riporternek, a háziur lakónak.
– Hát kedves barátom – mondta a ritter és fölállt – én egy szóval se
tartóztatom magát. Maga menjen Pestre, ha itt nem tud megélni. Én nem
tehetek semmit az érdekében. A dolog így fordult, hát így fordult.
Majdnem sírt ezen, hogy «így fordult». Érezte, hogy úgy fordult, hogy
fölfordult. Minden, minden… Ez a szegény budai sváb is megbukott.
– Menjen, barátom – mondta neki, mert nagyon fájt a szive. Menjen, áldja
meg az Isten…
A vendéglős nagyon szerette a rittert és most még sajnálta is.
Résztvevően nézett rá:
– Rosszul tetszik kinézni.
Azt hitte, hogy ezzel kötelességének tesz eleget. A ritter kezet adott
neki s egyet lódított a másik kezével a levegőbe, fölülről lefelé, a
fejét a másik oldalra fordítva. Azt mondta ezzel: «az egész dolognak
rosszul tetszik kinézni.»
Aztán, hogy a sváb a jó Isten áldását kérte a fejére és kitotyogott, a
ritter visszaült a karosszékbe és tovább nézett merően maga elé, szinte
vadul. Nagyon sok mindent gondolt ebben a perczben.
Oly ideges volt már, hogy valósággal megrezzent, a mikor a ház csöndjén
keresztül egy friss, üde asszonyi hang csendült át türelmetlenül, de
feltétlen parancsoló hangon:
– János! A czipőmet!…