Másnap csütörtök volt. Az alatt a rövid idő alatt, a mióta Éva itt volt,
valósággal szokássá vált, hogy minden csütörtökön vacsora után teát
kaptak az urak. Ezek a csütörtökök voltak a tulajdonképpeni nagy
színjátékok napjai. Itt és ekkor történtek a közös udvarlások és a
lovagi versengések. Aztán egy hétig a csütörtök eseményein rágódtak,
azokat kommentálták, mentegették, bonczolgatták.
Ma este a doktor volt az első. Leült rendes helyére, a tűz mellé és
unalmas dolgokról beszélt. Éva látszólag érdeklődött az iránt, a mit az
öreg mondott, s így csöndes, majdnem mormogó beszélgetés fejlődött ki
köztük. A halk beszédhez valami egyhangú muzsikát duruzsolt a kályha, s
mindez a hang úgy hangzott, mintha valami nagy viharzásnak elfojtott
bejelentése, előjátéka volna. Volt valami a falu levegőjében, a mi ezt
mondta. A régi szép nyugalomnak már híre se volt. Ezen az éjszakán már
nem aludt olyan szép nyugodtan a falu, mint egykor, nem is olyan régen.
Akkor mély, egészséges, állati álma volt. Korán behunyta apró szemeit,
mozdulatlanul várta, hogy reáboruljon az éjszaka, a mi tulajdonképpen
nem is egyéb, mint sötétség és csend, s aztán egy-egy kutyaugatással
végsőt szólva, elaludt szeliden. Ma nem aludt így. A Richter ablakából
világosság szürődött az utczára, még pedig olyan izgatott, nyugtalan
világosság, a mely a lázban hánykódó beteget sejteti. Az állami tiszt
házában is világos volt minden ablak. Ott is virrasztottak, hogy erőt
kapjanak, minél több életet csináltak maguk körül: befütöttek,
jártak-keltek, erősen világítottak.
Az utcza sem aludt. Kis csoportokban sétáltak az emberek a házak előtt,
a melyek sunyi módon, szinte félősen néztek rájok halvány gyertyavilágot
jelző, csak félig világos lyuk-ablakaikkal. És fönn a hegyoldalon,
jobbra is, balra is, nem álltak mozdulatlanul a rengeteg fenyők, mint a
hogy szoktak: egy nagy fekete tömeggé olvadva, meg se moczczanva.
Susogás járt köztük. Valami kósza, talán valahonnan délről elszabadult
tavaszi szellő zavarta őket. Kisebb ágaik hajladoztak, egymáshoz
lendültek. Mozgás járt a nagy illatos lehelletű erdőben, egy csöppnyi
izgalom; susogó hang is osont a fák között, hol sóhajtássá veszve, hol
felsziszszenve, mintha bántaná valami a komoly nagy erdőt.
A falu aludt, vagy talán csak akart aludni, de félálma nyugtalan volt,
mint a beteg emberé. S a szive is rendetlenül dobogott. Az alvégről most
is lehetett hallani a zuzók dobogását, de nem oly egyenletesen, mint a
csöndes, hideg téli éjszakákon. Ha éppen a szél arról fujt, felhallszott
a dobogás, majd halkabb lett, vagy beleveszett az erdő egy-egy hosszú
sóhajtásába.
A ritter a földszinten volt, az irodában. Könyvekbe írt valamit s néha
halkan odaszólt a magas asztalnál állva dolgozó Wurmnak. Vértes egy
karosszékben ült és szivarozott. Ragyogott a szeme, mintha valami
féktelen tűz emésztené belülről. Neki semmi dolga se volt, de már a
második éjszaka virrasztott itt az igazgatóval meg a könyvelővel. Mindig
megvárták, míg éjfélkor is kijön az este hat óra óta dolgozó csoport.
Megvárták, a míg csöndben és rendben eloszlik, hazamegy, s aztán
föllélekzett a ritter és ők is hazamentek aludni. Szinte örültek, szinte
mondták:
– Hála istennek, még nem…
De aztán elkomolyodtak, s arra gondoltak, hogy talán holnap, vagy
holnapután…
Itt lenn virrasztottak, s a jó kis Wurm Richterről beszélt az
igazgatónak. Elmondta, hogy rosszul van, de azért baj nem lesz. A karját
gipszbe tették. Majd az állami tisztek bajáról beszéltek. De erről
hamarosan elhallgattak. Mindenki gondolatban sajátmagának mondta meg a
dologról való véleményét.
Aztán csönd lett, s az óra elütötte a féltizenegyet. Vértes ásított,
aztán egyet nyujtózott, mondván:
– Még másfél óra.
Kopogtattak. Bajtzár jött, elegáns, fekete ruhában.
– Várni akárhol lehet – mondta – menjünk föl várni, azt izeni a
nagyságos asszony. Kapunk teát is.
Vértes fölállt. Ő nagyon szivesen tett eleget a nagyságos asszony
kérésének. Csak a ritter komolyodott el.
– Tessék fölmenni, ha tetszik – mondta olyan száraz hangon, hogy ha
egyébről lett volna szó, senki se fogadta volna el az ilyen arczczal és
ilyen hangon fölajánlott szabadságot. De mivel erről volt szó, hát
mentek gyorsan, mind a ketten, Bajtzár meg Vértes. Csak Wurm maradt ott
az igazgatóval, a ki az ablakhoz állt, s onnan nézett ki a sötét kis
térre. Aztán megfordult és meglátta a kis könyvelőt. Rákiáltott,
gúnyosan:
– Maga nem megy föl?
Haragos volt. Wurm mosolygott és vállat vont. Az igazgató ideges
mozdulatot tett:
– Menjen föl! Menjenek föl mind! Akár le se jöjjenek többé! Majd én
megcsinálok mindent!
Wurm a könyvbe nézett és egy szót se szólt. Aztán úgy gondolkozott, hogy
miért kapjon ő ki a többi hibájáért? Szép lassan behajtotta a könyvet, a
melyben különben is csak unalomból piszkált eddig, levette a fogasról a
kalapját és az ajtó felé ment. Az ajtónál halkan mondta:
– Alászolgája.
És kiment. Hallani lehetett a lépteit, a mint végigment a téglás
folyosón, aztán föl a falépcsőn. Az igazgató egyedül maradt az irodában.
Mosolygott és a mosolygása tele volt megvetéssel. Mélyen megvetette
ezeket a naplopó frátereket. Az igazi munka kemény, dolgos emberének
felsőbbsége ült az arczán. Csöndesen mondta:
– Gesindel.
Aztán hátratett kézzel elkezdett föl-alá járkálni az irodában.
Fönn a kis szalonban elég gyorsan egyedül hagyták a doktort a kandalló
mellett. Az asszony a két mérnökkel a szoba túlsó sarkába ment. Ott
leült egy kanapé közepére, úgy, hogy senki se ülhessen melléje s maga
elé ültette a két férfit. Később, hogy a jelentéktelen Wurm is feljött,
ez is odaült, de egy szót se szólt. Ő volt az egyedüli, a ki igazán a
tea kedvéért jött föl.
A lehető legostobább dolgokról beszélgettek, de rettentő komolyan. A
komolyság nem annyira a hangjukban volt, inkább a szemük fényéről volt
leolvasható. És az asszony, a ki most már teljességgel nem tudta, itt
maradjon-e vagy elutazzék, játszott velük, pillanatról-pillanatra
csinálta az izgató játékok apró terveit, már nem is törődve azzal, hogy
holnap mi lesz. Azt tudta, erősen érezte, hogy valami fog történni.
Egyébként pedig megnyugodott abban, hogy majd lesz a dolog valahogy,
mert még úgy sohse volt, hogy sehogyse lett volna. Ez a
paraszt-okoskodás kerekedett felül nála is, nagy gyöngeségében mindent
másokra bizott.
Vértes Bajtzár mellett ült, de egy szót se szólt hozzá. A harcz kettejük
között véres volt, most tették a legnagyobb erőfeszítéseket, érezve,
hogy most már csak ketten vannak. A halálról beszélgettek.
– Én – mondta Vértes – meg tudnék holnap reggel halni, ha addig minden
úgy történnék, a hogy én akarom.
Az asszony nevetett.
– Én pedig – ezt Bajtzár mondta – egy csipkéért is meg tudnék halni.
– Én élni szeretnék – vágta oda Éva, s hogy igazat mondott, mutatta
kipirult arcza, mély, sötétlő tűzben ragyogó szeme, pirosra izzott ajka.
Aztán, hogy hallgattak egy kicsit és csak azt lehetett hallani, hogy
Wurm kéjjel szürcsöli a jó édes teát, mosolyogva kérdezte Éva:
– Milyen csipkéről beszél maga?
– Egy fehér, édes csipkéről.
– Honnan tudja, hogy fehér?
– Láttam az álmomban. Érintettem is. Az arczomat simogatta vele és telve
volt valami nagyon jó illattal.
Kezdtek bolondokat beszélni. Pesten talán már rég kidobták volna őket,
ha erről a témáról kezdenek beszélni. De itt a nagy lázban, ebben a
forró légkörben, a melyben már vérszag is volt, nem volt
természetellenes ez a tónus. Ez a háború volt, őszintén, vadul,
elkeseredetten folyó háború.
Vértes megint megszólalt.
– Nevessen még egy kicsit. Ott a szája szélén akkor alakul egy kis
gödör, az csodaszép.
Persze nevetett Éva, s mind oly furcsán érezték magukat ekkor, hogy a
világon semmire se gondoltak, csak erre a szép, nevető asszonyi szájra.
Még a kis Wurm is mosolygott, aztán dicsérni kezdték a nevető asszonyi
alak szépségeit általánosságban és különösen. Fölmelegedtek, mind
beszéltek, csak a doktor szundikált a kályha mellett. A beszédbe
belekaczagott itt-ott Éva is, belecsendült a fecsegésbe egy-egy pajkos
mondása.
Aztán egyszerre elkomolyodtak egy kicsit. Alul, a földszinten bevágtak
egy ajtót. Úgy becsapták, hogy csak úgy dörgött, s az üveg csörömpölve
hullott szét a téglára. Aztán rohanás hallatszott. Most már ijedten
komolyak lettek a csipke lovagjai, úgy hallgatták, a mint valami nagy,
nehéz ember rohan végig a hosszú földszinti folyosón, aztán döng a
falépcső a lába alatt, majd itt fönn vágtat.
Hamar fölálltak, de már akkor erőszakos csapásra kinyilt az ajtó és
ritter von Sterk állott ottan fehéren mint a fal, s beordított:
– Meine Herrn!…
Azzal már meg is fordult, rohant le a falépcsőn. Az urak köszönés
nélkül, rémülten mentek utána. Éva tanácstalanul állt a szoba közepén,
majd a doktorhoz szaladt és megrázta:
– Doktor úr! Keljen föl! Valami történt!
A doktor föltápászkodott, de ekkor már az ablaknál állt Éva. A kis tér
tele volt emberekkel. Nagy világosság áradt a ház előtt, minden
bányásznak a kezében volt a mécsese. És még egyre jöttek, jöttek;
morogva, zúgva sűrűsödött a tömeg, nyüzsgött a temérdek olajláng. Tudja
isten honnan – a házakból-e, vagy a föld alól bujt ki ez a rettenetesen
sok szegény ember. Kavarogtak, jártak-keltek, s a merre el lehetett az
emeletről látni a kis földszintes házak felett, mindenünnen jöttek ujabb
csapatok; a nagy utczán valóságos katonai rendben, négyes sorokban
vonultak fel a kis lámpások. Valahol messze énekeltek is.
És a lárma egyre nőtt. Zsivajgott, zugott a sok ember, most már nemcsak
a mozgásukból szólt ki az elevenség, hanem a hangjukból is. Már oly sűrű
tömegben álltak a ház előtt, hogy alig birtak mozogni. És még mindig
jöttek ujabbak, a nagy csoporthoz vezető utakon egyre látszottak az
imbolygó, néhol szaladó lángocskák.
Éva az ablaknál állott mereven, mozdulatlanul. Mellette a doktor. Az
asztalon csöndesen gőzölgött a teafőző, körötte a félig telt csészék, a
hogy az urak otthagyták… És alulról jött most már merészen, daczosan,
szinte forradalmi zugással a hang, valami egyre növekvő duruzsolás,
izgatott, mindinkább szélesedő morgás, fenyegető lárma.
Éva egész testében reszketett. Ő még sohse látott ilyet. Nem merte
hinni, hogy ez a sztrájk. És rémülten látta, hogy mennyien vannak ezek
az emberek, a kik közül ő legföljebb tizet-huszat látott eddig
egyszerre. És akkor piszkosak, alázatosak voltak, mint a kutyák, és
földig eresztették le a kalapjukat előtte. A jómódban élő ember dühös
haragja fakadt föl benne a piszkos, buta és szemtelen tömeg ellen.
Legalább ő így érezte, ilyeneknek látta őket. És talán azért is
haragudott olyan igen nagyon rájuk, mert tudatában volt annak, hogy ez a
tömeg ő miatta, a legvégső fokon, közvetve ő ellene gyülekezik és lármáz
ilyen fenyegetően.
A doktor csak állt az ablaknál bután, kábultan; érthető, ha valakit húsz
évi csöndes prakszis után egyszerre csak fölráznak evés utáni
szundításából, s egy forradalmi tömeget lát maga előtt…
A tárna szája előtt nyüzsögni kezdett a tömeg egy része. Innen fölülről
csak sötét csomóknak látszottak, s csak a köztük villogó, el-elbujó,
majd megint felcsillámló tömérdek kis lángról látszott, hogy mennyien
vannak. A lárma is erősebb lett. A tárnához közelebb állók valamit
mondtak a többinek, erősödve terjedt, hangos zsivajjá nőtt a morgás.
Aztán egy darabon megtisztult a tér a bejárat előtt. S akkor hosszú,
éles fütty hallatszott a tárnából. Nem vídám, pajkos és rövid
füttyentés, mint máskor, hanem visító, hosszú, a mely nagy tömegnek
szól.
És erre ordítani kezdtek az emberek. Mindenik mást ordított, de azért
egy nagy hang volt az egész, a melybe most már reszketni kezdett az
ablak. És a tárna fekete szájában két nagy vörös lámpa jelent meg, két
óriási izzó vércsöpp s mindjárt utána a kis mozdony. Máskor kaczér volt,
fess, elegáns, de csak a napsugárban, most ellenben komoly és hatalmas.
Még egyre visított, lassan ment előre a tömeg közt s aztán, a mikor a
már maga mögött huzott kis kocsikat mind kivontatta a tárnából,
megállott. A kis kocsikon csupa-csupa ember volt. Ezeket üdvözölte a
tömeg. Egyre ordítottak, mialatt ezek leugráltak a csillékről s közéjük
keveredtek. Nagy fekete szörnyként állott közöttük a mozdony s tüzes két
szemét nekik szegezte. Úgy lehetett érezni, hogy ez a modern kis gép a
részvényesekkel tart, mert hisz az övék, s oly megvetőleg áll ott a
piszkos népség közepette, mint egy szépen öltözött, haragos kis királyfi
a forradalomban.
Egyszerre nagyobb lett az ordítás, aztán hirtelen elcsendesedett. Lenn,
egy földszinti ablakból beszélni kezdett a ritter. Felhallatszott
messzeszóló erős hangja; keményen hangsulyozta a szókat és határozottan
beszélt. A hirtelen beállt nagy csöndben csak ez az egy férfihang szállt
az éjszakába.
S akkor Éva mögött megint nyilt az ajtó. Egy ijedt cselédleány állt ott,
nagy kendőbe burkolva, kóczosan, mint akit az ágyból vertek ki.
Lent ismét kiáltani kezdett a tömeg.
Reszketett a ház, remegtek az ablakok, mintha a föld bömbölt volna s ez
a viharzó nagy ordítás a sötét tárna torkából szakadt volna fel és az
aknák, a nagy üregek, a mérföldes tárnák zugtak, üvöltöttek volna.
– Kezeit csókolom – mondta hangosan, alázatosság nélkül.
A doktor is megfordult.
– Mit akar? – mondta Éva.
A lány lihegett:
– Kérem… doktor úr, tessék eljönni azonnal… a kisasszony nagyon rosszul
van…
A doktor szaladt a kalapjáért, beleerőszakolta magát a bundájába, és
szaladt ki. Utána a cselédleány. Becsapódott mögöttük az ajtó. Éva a
szoba közepén állt, most már egyes-egyedül. Alulról most megint csak az
igazgató hangja hallatszott. Az asszony mereven nézte az ajtót s ekkor
lenn bevégzett egy mondatott a ritter. Pokoli üvöltés volt rá a felelet.
Az egész tömeg egyszerre bömbölt, harsogott, s visítás is volt, fütty is
vágta a levegőt. Hosszan bőgtek, mintha most bőgnének el minden hangot,
a mi évszázadok óta a föld torkába szorult.
Erre aztán mérhetetlen büszkeség fogta el Évát. Az arcza lázban égett,
lüktetett a vér a halántékán. Az ablakhoz ugrott és kinyitotta. Hideg
levegő áramlott be, s a pokoli bőgés még jobban hallatszott. Most már az
illatos szoba is tele volt vele, ez uralkodott mindenütt. A házban is
rohanás, futkosás volt. Vértes üvöltött hosszan síró hangon a
lépcsőházban a libériás tótnak:
– Zárják be a kaput!
És Éva az ablaknál állt, fürdette arczát a hideg éjszakai levegőben, az
ordításban, és csak akkor rettent meg a lelke legmélyén, a mikor a
lépcsőházból fölhallatszott hozzá a doktor kétségbeesett kiáltozása:
– Nyissák ki! Bocsássanak ki! Beteghez hivtak! Nyissák ki!…