– Elkéstem az ebédről? – kérdezte Éva, a mikor visszatért az
igazgatósági épületbe.
A libériás tót inas, a ki mint mindig, úgy most is röhögött,
megvigasztalta:
– Óh nem. Még az igazgató úr is az irodában van.
A kis mozdony most is lent állott a ház előtt, a gépész a pirostéglás
gépházikó lóczáján ült és szalonnát evett. Langyos déli meleget
árasztott a nap s oly derült kép lett volna ez a déli pihenő, ha Éva
nyugodtan tudta volna nézni…
Fölment a szobájába, ledobta magáról a hosszú kabátot és szokása
ellenére egy sarokba csapta a kalapját, minden gond nélkül. Aztán átment
abba a kis szobába, a hol ebédelni szoktak és várt. Csodálta, hogy az
igazgató nem jön. Máskor fél egykor már ebédnél ültek, most már fél
kettő is volt és a ritter még mindig nem jött. Hallgatott, várt.
Jött az inas:
– Bajtzár inzsenér úr kérdezteti, hogy tetszett-e már ebédelni.
Ez rendes ebéd utáni szórakozása volt.
– Mondja neki, hogy még nem ebédeltem és ma különben se fogadok.
A tót kiment.
És Évában egy csöppnyi pokoli gonoszság ébredt arra a gondolatra, hogy
ez a parfümözött elegáns úr most visszafordul és elmegy. Bizonyára már
erre a délutánra is készen volt a mondókája, mint az előbbiekre. Éva nem
bánta, ha úgy ebéd után megjelent nála, szembeült vele és udvarolt
kettőtől négyig. Rendesen úgy három óra felé izgatottan fölállt és heves
mozdulatot tett. Ilyenkor azt hitte, hogy itt a győzelem pillanata. De
Éva szépen visszaültette a helyére.
Alig egy pár percz mulva megint jött az inas:
– Vértes úr…
– Nem fogadok!
Ennek csak ilyen röviden izent. Ez volt a másik délutáni látogató s az
igazi mulatságot tulajdonképen az adta, ha mindkettő udvarolt. Talán ha
a karjába nem lőttek volna, Richter is jelentkezett volna.
Az inas kiment s lenn megint visszafordult egy elegáns, szerelmes úr.
Megint némaság lett a házban s ekkor alulról hirtelen erős férfikórus
hallatszott föl. Éljenzés volt, a minőt egy-egy kisebbfajta, de jótorkú
deputáczió szokott produkálni. És mindjárt utána jött is a ritter, kissé
kipirulva, izgatottan. Hogy Évát meglátta, mosolygósra vált az arcza:
– Édes, ugyan miért vártál rám! Bocsáss meg… ebédelhettél volna!
Mindjárt hozták is a tányérokat, a levest. Evésközben megint
elkomolyodott a ritter. Megkérdezte, hogy mit csinál Jolán kisasszony.
Az asszony résztvevő arczczal mondta, hogy rosszul van. Ez aztán elvette
egyidőre a kedvüket. A tésztánál már nagyon kiváncsi volt az asszony,
hát megkérdezte:
– Micsoda éljenzés volt az előbb?
– Egy kis deputáczió.
– Mit akartak?
A ritter bizony nem titkolta.
– Béremelést akartak. Az állami bányában van egy pár szocziálista és az
telebeszélte a fejüket. Mondtam már hetekkel ezelőtt Csenkének, de az
nem törődik semmivel, mióta a szegény leány beteg. Vértest pedig ki
fogom dobni.
Ezt már hangosan mondta s az arcza éppen olyan piros lett, mint a milyen
az imént volt.
– Miért? – mondta halkan Éva.
– Mert neki köszönhetem az egészet. Én már ismerem ezeket a dolgokat.
Nem először vagyok ilyen üzletben. Most már baj lesz belőle, ha a
véremet adom is oda nekik.
– Miért éppen Vértes?
– Mert az ő kezében volt az egész. Hetek óta úgy bánik velük, mint a
kutyákkal…
Egy korty bort ivott, megtörülte a száját és nyugodtan tette hozzá:
– Szegényeknek igazuk is van.
Aztán komoly hangon mondta:
– Édes fiam, ne törődjél ezzel a Vértessel. A szamár olyan szerelmes,
mint valami gyerek és semmi egyébbel nem gondol. Mindent elhanyagolt. És
ezek a tótok a helyett, hogy panaszra jöttek volna hozzám, elmentek a
korcsmába és összebujtak az államiakkal. Most tessék kibeszélni mindent
a fejükből. Olyan sztrájk lesz itt, a milyet még nem ettem!
Azzal izgatottan fölkelt, a szokott módon kezet csókolt Évának és átment
az irodájába.
Éva egyedül maradt. Czigarettára gyujtott s konstatálta, hogy ma már a
második embert kérik tőle számon. Az este pedig Toganov elutazását írták
a rovására. A kis telepen minden felfordult és mindenért őt vonják
felelősségre. Hát kicsoda ő itten? Hát tehet ő róla, hogy szép és hogy
ezek az emberek úgy ki voltak éheztetve?
Egy pillanatra az járt az eszében, hogy elutazik. De aztán lemondott
erről, mert érezte, hogy most egyszeribe nem lehet így elszaladni innen.
Joga volna a ritternek azt mondani, hogy miért nem ment el előbb, amikor
már lehetett látni, hogy baj lesz. És a leány is beteg. És az igazgató
talán még nem is tudja, hogy Richternek belelőttek a karjába. Toganov
nincs. Sztrájk fenyeget.
Hirtelen fölvillant a szeme és mérhetetlen düh fogta el. Hogy ki ellen,
azt maga se tudta. Csak érezte, hogy valami bosszú forr az ereiben. Őt
kiverték, kidobták Pestről, ahová való volt, s a hol a lelke
gyökerezett. Hát igenis, szenvedjen meg azért a többi! Jól érezte, hogy
az ő büne nagyon kicsi és ha nem is nagyon kicsi, hát nagyon általános.
Őt rajtakapták és most valamennyi léha asszony helyett bünhődik.
Itt fog maradni.
Toppantott a lábával és majdnem sírt, oly haragos volt. Hát igenis,
azért is itt marad. És ezek a szamár mérnökök falják fel egymást miatta.
És majd megmutatja ő, hogy most már akar is király lenni. Parancsolni
fog.
Nagyon elkábította ez a gondolat, hogy bosszút fog állni. Meg is
részegedett egy rövidke pillanatra ennyi hatalomtól.
Lenézett az ablakon, s látta, amint a tárna szája előtt a kis téren
kapaczitálják egymást a deputáczió tagjai. Aztán gőgös mosolyra huzta a
száját, félig lehunyta a szemét s a míg így állt az ablaknál,
szemtől-szembe a nappal, a mely világosságot, ragyogást küldött rá,
zsarnoki büszkeséget érzett.
Majd egy munkás meglátta és figyelmeztette rá a többit. Mind köszöntek,
levett kalappal, alázatosan. És ő csak egy kicsit biczczentett a
fejével, ajkán még mindig az előbbi furcsa gőgös mosolygással s halkan
mondta:
– Én vagyok a király.