– Doktor úr – mondta a mogorva öregnek – belelőttek a karomba. Csináljon
vele, amit akar, csak el ne mondja senkinek, hogy golyó járt benne.
Mondjunk akármi mást, például azt, hogy eltörött… Jó?
A doktor még meg sem értette a dolgot, s a sápadt, vereskezű kis szőke
ember már követelt, kiabált:
– Jó?
Ráhagyta:
– Jó.
Azzal levetette kabátját, mellényét, ingét, odaadta a karját a
doktornak, s olyan arczot vágott ehhez, mintha valami mészárossal volna
dolga. Az orvos felhúzta a szemöldökét, jobbra-balra ingatta a fejét, de
nem mert kérdezősködni. Aztán mindjárt hozzáfogott a mosáshoz,
kötözéshez: egyszeribe megtelt a szoba karbollal, jodoformmal és egyéb
orvosi szagokkal. Nagy tülltekercsekről csavarodott le a lágy, fehér
szalag s a doktor manipulált, mosott, nézett nagyítóval és csak mikor
bekötözte a kart, szólalt meg:
– Hála istennek, nincs benne a golyó. És piszok sincs benne, reméljük.
Magának bolond szerencséje van, Richter úr…
– Köszönöm szépen.
– Gipszbe fogjuk tenni – folytatta Timkó doktor – és feküdni fog vele.
Szerencsés ember.
Richter mosolygott.
– Vagy inkább szerencsétlen – mondta majdnem dühösen az orvos, miközben
visszacsavarta a maradék tüllt. – Ahogy vesszük…
Hallgattak egy kicsit.
– A mióta az asszony itt van, igazán mindenre el vagyok készülve –
fejezte be haragos mondókáját az öreg, s dühösen csapta be fiókjába a
tekercseket.
Aztán rárivallt Richterre:
– Legjobb lesz, ha mindjárt hazamegy és lefekszik. Én is mindjárt ott
leszek. Előbb még Csenkééknél van egy kis dolgom…
De ezt már úgy mondta, hogy a szemüvege fölött nézett Richterre. A
hangjában szemrehányás volt és szomorúság. Richter rosszul érezte magát.
Kénytelen-kelletlen érdeklődést erőltetett:
– Nagyon rosszul van?
A doktor most már érezte, hogy joga van gorombáskodni. Szigorúan szólt:
– Még maga kérdezi?
Aztán, hogy a mérnök egy szót se szólt, gyöngédebb hangon tette hozzá:
– Szegényke nagyon rosszul van. És még hozzá végtelenül gyenge
szervezet.
Vette ő is kabátját, kalapját és ment, kifelé, Richter utána ballagott,
mint valami összeszidott gyerek. A kapunál szinte örült, hogy a doktor
úr lefelé megy, ő pedig fölfelé. Hogy mégis mondjon valamit, megszólalt:
– Aztán eljön hozzám, doktor úr.
– El.
Köszöntötték egymást és ment mindenik a maga útján.
Richter az út közepén ballagott, a langyos, majdnem tavaszi napsugáron.
A keréknyomot nézegette, a melyet Toganov kocsija hagyott az úton.
Eszébe jutott az a szerelmes nagy gyerek. «Szegény fiú, szegény jó fiú»
– gondolta. De titkon egy kis örömöt is érzett, hogy most már kevesebben
vannak. Majd föltette magában a kérdést, hogy el tudott volna-e utazni,
úgy, a hogy Toganov elutazott. Érezte, hogy nem. Neki kellett az
asszony. Kell, véren, tüzön, minden poklon keresztül.
És ha minden rámegy: az élete, a becsülete – vagy ennél kevesebb: az
állása, a jövője. És ha meg kell ölni valakit, akkor is. És kell, hogy
egyszer végre magához szoríthassa, úgy, hogy beléroppanjanak
mindkettőjük csontjai, hogy véresre csókolja a száját és úgy ölelje meg,
hogy rongyokra szakadjon szép sudár hátán a ruhája selyme.
Ment előre, fölfelé, s az a gondolat izgatta, hogy ezt elérni nem is
olyan nehéz. Bajtzárt könnyű lesz kiütni a nyeregből, mert az bizonyára
csak valami nagyvilági liaisonra gondol, amugy párisi módra. Egy ilyen
korrekt, elegáns világfi nem is lehet igazán, vadul szerelmes, mint ő, a
melegvérű rebellis. Majd eszébe jutott a párbaj. A ki így a kezébe tudta
adni a pisztolyt és úgy kiállt a golyónak, mint Bajtzár, az mégis sokat
áldozna a sikerért.
Fölnézett a porból és megijedt. Messze, az út túlsó végén egy asszonyi
alak jött vele szemben. Egy szempillantás alatt ráismert. Éva volt.
Hosszú, angolos szürke kabátban jött és látni lehetett rajta, hogy
nagyon siet. Richter érezte, hogy egyre mélyebben pirul az arcza. Hogy
közelebb értek egymáshoz, a mérnök mélyen megemelte a kalapját.
– Kezeit csókolom!
Éva meg se állt, csak úgy egy pillanatra nyujtotta oda neki a kezét.
Richter elkapta és megcsókolta.
– Csacsi! – mondta az asszony s ekkor felötlött neki a mérnök másik
felkötött karja. Megállott:
– Mi baja a karjának?
Richterben egyszerre nagyon nagy indulatok kergették egymást. Egy
pillanatig habozott: az igazat mondja-e meg, vagy hazudjék, mint az
imént Toganovnak. Aztán hirtelen igen komolyra vált az arcza s szinte
elkeseredett hangon, határozottan mondta:
– Belelőttek. Maga miatt.
Az asszony nagyot nézett. Nagyra nyitott szemének fényváltozásán meg
lehetett figyelni, hogy melyik pillanatban szaladt fel lelkéből az a
gondolat: «nini, már ölik egymást!» Ez csak egy kisebb villanás volt,
daczból, hiúságból és megdöbbenésből összetéve. Richter mélyen nézte a
szemét s erre a villanásra oly érzés vett rajta erőt, mintha meggyuladt
volna valami a lelkében. Most már reszkető hangon mondta:
– Mehetett volna a fejembe is. És a szivembe is.
Egy igen kis pillanatra ő volt az úr. A félmártir szemben állott azzal,
a kiért szenvedett. De ez a pillanat még pillanatnak is rövid volt. Az
asszony rögtön felülkerekedett és fölemelte kissé a fejét. Richter
megjuhászodott. Gyötörte az a tudat, hogy ezzel se tudott imponálni az
asszonynak. Éva igen nyugodtan kérdezte:
– És ki volt a másik gyerek?
– Bajtzár.
– Mi baja történt?
– Semmi.
Farkasszemet néztek. Aztán Éva elkapta róla a tekintetét s megindult
tovább folytatva útját, miközben ezt mondta:
– Sietek. Szégyeljék magukat.
A mártirt otthagyták a faképnél. A mártirra rásütött a nap s a mártir
oly nagyon szégyelte magát, hogy le szerette volna tépni sebesült
karját, a mely nem tudta neki megszerezni a komoly vértanuságot. Aztán ő
is megfordult és ment, sietett haza, talán nem is tudta volna
megmondani, hogy mit érez e pillanatban.
Az asszony pedig ment lefelé, sietve. Már most megérezte ő is, hogy
központja lett a falu életének. Öntudatosan, daczczal gondolta ezt el s
örült neki. Egészen véletlenül történt, így gondolta – hogy a Pestről
kivert asszony egy királytalan országot talált. Valami gaz véletlen
dobta ide valaminek: talán királynak, talán istennek ebbe a madár se
járta fészekbe. Nem is volt semmiféle ambicziója; koldusnak jött ide s
uralkodóvá választották. Szalmaszékre akart ülni s az biboros
aranytrónná változott alatta. Ökölbe szorította kis kezét s érezte, hogy
itt van, a markában van mindenki. Tőle függ minden. Mint a mikor szálka
fúródik az eleven testbe – egy igénytelen, szerény szálka, a mely mit
sem akar s a mely mégis gyuladást okoz, lázat gyujt, fájdalmasan nagyra
dagasztja a testet. Ő nem tehet róla.
Csenkéékhez ment ő is, mint a doktor. Hivatták őt is, mint a doktort.
Talán éppen ugyanaz a cselédlány volt mind a kettőjüknél. És jól tudta,
hogy a szegény beteg kisasszony miért hivatja. Épp az elébb ment itt az
ok, ez a gyalázatos, hitehagyott fráter, ez a másba szerelmes vőlegény,
ez a párbajozó bolond. Kell az ördögnek a szegény Jolán félbolond
vőlegénye – gondolta magában.
Csenke bácsi már a kapuban várta. Erősen meglátszott rajta, hogy az
utóbbi időben sokat virrasztott. Sápadt volt s nagy karikák tolakodtak a
szeme köré.
– Édes jó nagyságos asszony! – kiáltott feléje, a mikor meglátta –
jőjjön, jőjjön!
Karonfogta, úgy vezette föl a falépcsőn, az emeletre.
– Ilyen nagy bajt küldött ránk az isten! – mondta majdnem sirva. – Ki
hitte volna, ki hitte volna! Egy ilyen gazember…
És ömlött a szó a szomorú, bőbeszédű jó öreg emberből. Nagyon kijött a
sodrából. Minden megváltozott a házában s ez nagyon egyszerre jött.
Megzavarta az ő húsz évi nyugalomban nyugvó lelkét ennyi rossz változás,
ennyi baj.
Fölértek. Jolán egy szép, világos kis szobában feküdt. Az ablakokon
fehér függöny, a párkányon ugyanaz a szerény kis téli virág, a mely
egykor annyit nézte, mint csókolódznak. Mikor meglátta az asszonyt,
mindenkit kiküldött szegényke a szobából. Viaszfehér kezével intett,
hogy négyszemközt akar beszélni az asszonynyal. Csenke néni kihúzta a
doktort. Csenke bácsi utánuk ballagott. Igen nagy csöndben és mély
szomorúságban történt ez a kivonulás és még az ajtót is úgy tették be,
hogy ezután már csak közös, el-elfojtott sírás következhetik a másik
szobában. Különösen az találta volna ki ezt, a ki Csenke néni arczát
látta. Ő nagyon könnyen szokott sírva fakadni és sírás közben
szándékosan a szomorú dolgok legfájóbb mozzanatára gondolt. Úgy rikatta
magát. Ezért kis verseket sírt, de mindig újra meg újra kezdte.
Becsukták az ajtót és Éva letette kalapját, meg hosszú, szürke kabátját.
Aztán az ágy fejéhez ült és megfogta Jolánka kezét. Csend lett, nagy,
szinte félelmetes csend. Olyan gyónás előtti hangulat volt a szobában.
Az asszony jónak látta egy kedves hazugsággal kezdeni:
– Hallom, Jolánka – mondta – hogy ma sokkal jobban érzi magát.
A leány egyszerűen, de meggyőződéssel mondta:
– Nem.
Aztán Éva felé fordult az ágyban, két sovány kis kezét összetette a
párnán, ráhajtotta a fejét és úgy kezdett beszélni gyönge beteg hangon:
– Kérem, nagyságos asszony, maga talán tudja, hogy miért kértem, hogy
jőjjön…
– Sejtem, édes.
– Nekem nagyon fáj a szivem, nagyságos asszony – mondta Jolán őszintén –
és én könyörögni akarok magának.
– Ugyan miért?
– Adja vissza nekem az én vőlegényemet…
Ez tovább hangzott köztük. S a verőfényes délelőtt csöndje ünnepies
lett. A menyasszony számonkérte valakitől a vőlegényét. Újra mondta,
most halkabban:
– Adja vissza…
Évát nagyon meghatotta ez. Szeretett volna valami olyan mondatot
mondani, a melyben a leghatározottabban benne van, hogy ő neki nem kell
Richter, hogy ő előtte ez egy jelentéktelen úr, egy közönséges semmi.
Hamarjában azonban nem tudott mást mondani, mint ezt:
– Hisz én el sem vettem, fiam.
– Tudom – mosolygott Jolán kisasszony – jól tudom. De ezt már így mondja
az ember. Elvette, pedig nem is akarta elvenni.
Az asszonyban teljesen felülkerekedett a jó sziv, a sajnálat ez iránt a
vergődő gyermeklány iránt. Szinte kétségbeesetten mondta:
– Hát hogyan adjam vissza?
Jolán felült:
– Úgy adja vissza, hogy kergesse el. Nem bánom én, pofozza ki. Minden
pofon, a mit magától kap, olyan, mintha engem csókolnának. Ne beszéljen
vele; ne engedje közel magához… ne… ne engedje, hogy szerelmes legyen…
És erre sírva fakadt, olyannyira érezte, hogy mily nagy ostobaságot
mondott. Sírt hosszan, keservesen, mint a hogy a haldoklók sírnak, a kik
nem tudják még, csak érzik, hogy meg kell válniok mindentől:
világosságtól, levegőtől, a mi élet. Ezek a legmélyebb és legborzasztóbb
sírások.
Éva közelebb húzódott hozzá:
– Nézze Jolánka – mondta neki, lefejtve kezét az arczáról – ne sírjon,
hanem legyen okos. Hallgasson ide. Én megigérem magának, hogy
elkergetem, kiverem azt az embert. – Én hozzám többé nem jön. Megigérem
magának. Meg–i–gé–rem! Érti!
A leány síró-szepegő hangon hagyta rá:
– Igen.
És Éva fölállt:
– Na hát.
Újra lefektette, betakargatta, hátra simította a haját. És közben a
szemébe nézett, a melynek mélyén még mindig ott aggódott valami kérdés,
a melyet nem mert elmondani. Aztán az asszony felöltözött.
– Most elmegyek, Jolika és viselje magát jól. Ha valamit akar, izenjen,
én mindjárt itt leszek. És majd estefelé izenés nélkül is eljövök. Jó?
– Jó…
– És most puszit.
Megcsókolta a száján, hosszasan, csöndben. És ebben a nagy hallgatásban
áthallatszott a falon a másik szobából Csenke néni sírása. Erős,
szakadozott, majdnem fuldokló zokogás. Éva hallotta és nagyon megijedt.
Hogy a lány ne hallhassa meg, abbahagyta a csókot és beszélni kezdett.
De Jolán hanyatt fekve lecsukta a szemét s akkor lehetett látni, hogy a
szempillája alól könnyek jönnek, lassan, szivárogva, aztán hirtelen
legördülnek oldalt, a halántékán. És valami keveset az ajka is
rángatózott, olyan komikusan, hogy az már halálosan szomorú volt.
Éva megcsókolta mégegyszer és kiment. Csenke nénit éppen akkor czipelték
el a másik szobából, hogy Jolán meg ne hallhassa a sírását. Csenke
bácsit meg a doktor vitte lefelé, a földszintre. És az öreg bányatiszt
egyre hajtogatta:
– Ilyen baj! Ilyen nagy baj!
És Éva ment, osonva sietett, mint valaki, a ki érzi, hogy ő az oka
mindennek, pedig nem is tehet róla.