Fölült hozzá és a bricska újból megindult. Csodálkozva kérdezte:
– Hova megy, Toganov?
Az csöndesen szólt:
– Haza.
– Hová haza?
– Oroszországba.
Hamarjában oly nagyon meglepte a dolog, hogy nem mert tovább
kérdezősködni. Se bejelentés, se bucsú, semmi. Mi ez?
Úgy ültek ott egymás mellett egy darabon, aztán nekibátorodott:
– Hát mi lelte magát? Megőrült?
– Meg.
Egy pillanatra talán el is hitte. Erősen a szemébe nézett:
– Bolondozzék az öregapjával, Toganov. Hát ne hagyja itt ülni az embert!
Hova megy?
– Az apámhoz – mondta az orosz.
Ez a szó itt a zökögő bricskán nem hallatszott úgy, mint az asszonynál,
a csöndes szobában. Hozzátette:
– Megyek el, mert nagyon szerelmes vagyok. Az isten áldja meg magát is,
Richter úr.
Könnyezett.
Richter hallgatott. Ez nagyon erősen hatott rá. Szivből sajnálta a jó
oroszt, a ki ilyen becsületes ügyefogyottsággal oldja meg a nagy
kérdést. Nem is beszél vele azontúl. Két év alatt nagyon megszerette és
most rosszul esett ilyen hirtelen megválni tőle. Az asszony iránt egy
kis keserűséget érzett. Azt is érezte, hogy most már szét fog zülleni ez
a kis társaság. Igazán nagyon fájt neki, hogy az orosz elmegy.
Közel értek a doktor házához.
– Na én itt leszállok, – mondta a mérnök – áldja meg magát a jó isten,
kedves Toganov.
Ez az «isten áldja meg»-nek a melegebb, magasabb fokú variácziója
majdnem könnyeket csalt az ő szemébe is.
– Jöjjön velem Selmeczig, – mondta az orosz.
Richter a vért mutatta a kabátján:
– Nem lehet. Nagyon megütöttem a karomat, azt hiszem el is törött.
– Alászolgája…
Aztán mindjárt megölelte és megcsókolta a mérnököt. A bricska tovább
zörgött és a mérnök elszorult szívvel állt az úton, nézett utána. Újra
belevágott a fájás a karjába, s érezte, hogy gyengül a sok
vérvesztéstől.
– Szegény jó Toganov – mondta igen csöndesen. Majd egyet sóhajtott és
bement az orvoshoz.