A felvonógépre várni kellett. Épp most indult el fölfelé a rozsdaette,
primitiv kis vastábla, a melyre köröskörül rács volt verve, s a melyet a
terminológia felvonógépnek nevezett, hát a bányászok se nevezhették
másként. Kis ideig egymagában állt ott Richter, behunyta a szemét, úgy
sajgott a karja. Ez az éles, marczangoló fájdalom úgy végigette magát a
testén, hogy nem is hallott. Csak akkor riadt föl, a mikor egyszerre
halk basszushangon szólította meg valaki:
– Szerencse fel!
Egy öreg tót volt, a Pavlik. Régi munkás. Megbillentette a kalapját,
aztán ő is odaállt várni. Mindjárt a nyomában még jött néhány ember.
Hallgatva, türelmesen várták a gépet.
Aztán, hogy megérkezett a gép, ráálltak mind, udvariasan elsőbbséget
engedve a mérnöknek s megadták a kis haranggal a jelet. Lassan,
recsegve-ropogva emelkedett fölfelé a sötétben a kis vastálcza. Hogy
éppen mondjon valamit, megkérdezte tőlük Richter:
– Hogy vannak?
És meglepetten hallotta a feleletet:
– Rosszul, nagyon rosszul.
Az öreg Pavlik panaszkodni kezdett Vértesre. A jelentéktelen Vértesre, a
kiről eddig semmit se lehetett hallani. Panaszkodtak, hogy goromba lett
és nem törődik velük. A «társládát» – az ő segélypénztárukat –
elhanyagolja. Abból se lesz semmi. És gondatlanul csinálja a
nyilvántartást, dolgozni kergeti a betegeket.
És hozzátette az öreg Pavlik azt is, hogy ebben a sztrájkos időben nem
jó így bánni a munkással. Az ember utóvégre is nem ló. És az állami
bányában van egy-két szoczialista, annak titokban jár a szája a
korcsmában.
Lassan, óvatosan ment velük fölfelé a gép és Richter haragudni kezdett
Vértesre. Csak most kezdte tudomásul venni – eddig is tudta, de ügyet se
vetett rá – hogy Vértesnek is tetszik az asszony. De Vértes nagyon
jelentéktelen figura volt.
Aztán itt, a hol lassudó, hol megint kedvet kapó felvonón a bánya
nyirkos sötétjében maga elé képzelte az asszonyt. Szép, suhogó ruhájára
gondolt, hajlékony derekára. Már sokszor elképzelte, hogy mily
csodálatos érzés lehet, ha ez a szépek-szépe hozzásimul egy
férfitesthez. Az külön művészet. Némely asszonyt megölel az ember –
gondolta – úgy, hogy a térdétől az ajkáig összeér vele. És hideg marad,
nem közlékenyek az idomai. Mig más asszony, igaz hogy az ilyen ritka,
csak a térde érintésével is kérdéseket, feleleteket, asszonyi igéretet
és gondolatot fejez ki. Ilyen lehet Éva is. Így képzelte.
Még a karja sajgásáról is megfeledkezett miközben ez járt az eszében, s
ennek a gyönyörnek a reménye melengette a vérét. Az meg egészen
természetes volt, hogy az öreg tótra nem figyelt. Az öreg még most is
egyre beszélt, míg a többi szívta a pipáját és hallgatott. Egymáshoz
szorulva álltak így öten a vastalp közepén, hogy az egyensúly ne
szenvedjen. És a hogy később megint megütötte egy-két panaszos szó a
fülét, mellékesen azt gondolta, hogy ezek a szegény, piszkos emberek
most úgy panaszkodnak, mint az elhanyagolt gyerekek, a kiknek az anyja
szeretőt tart.
Fölértek a legfelső tárnába. Innen vízszintesen vezet kifelé az út. A
munkások látták, hogy a mérnök úrnak nincs nagy társalgókedve, hát külön
mentek, mögötte.
Az asszony.
Még mindig ez járt az agyában. Most már forró kivánattal, indulatos
lelkének minden vágyával sóvárgott utána. S hogy a szép tisztaságot, a
finom parfümöt és a rendben fésült haj gyönyörűségét elgondolta,
undorodni kezdett a komisz dohány és kénszagtól, a sártól, a piszkos
bányászoktól. Sietett előre, s valósággal boldog volt, a mikor egy
fordulónál a távolban meglátta a kijáratot, a tárna száját. Úgy
ragyogott ez a szűk kis kapu, mint egy darab kerek, ezüstös fénynyel
itatott zafirkő. Egyre nagyobbodott, hogy közelebb ért hozzá. Aztán
olyan lett, mintha világoskék üvegablak volna. Fény nem jött be rajta,
csak maga a kapu világolt erős ragyogással a mély feketeséghez szokott
szem előtt. S a mikor már csak néhány lépés választotta el tőle,
föllélekzett, szinte szeretett volna kiáltani örömében. Künn pazarul
verte a napsugár a földet, az itt-ott csomókban maradt havon fehéren
izzott, adta, bőven adta az eleven fényt.
Eloltotta mécsesét és halkan, mosolyogva mondta:
– A nap. A nap.
Talán nagyon boldog lett volna e pillanatban, egy új szerelem reményének
a küszöbén, ha nem fájt volna a karja. A válláig nem érzett mást, mint
egy fájó, lüktető, zsibbadó terhet. Balra kanyarodott, hogy lefelé
siessen, az orvoshoz.
Szekérrobogást hallott maga mögött, s nem állhatta meg, hogy meg ne
forduljon. Egy bundás, úrifajta ember ült a bricskán. «Ki lehet ez?»
kérdezte magában, s félreállt az útból. A kocsisnál két kis koffer
terpeszkedett. Szegény fölrakta rá a lábát, úgy ült ott, mintha
kicsavarták volna. Most már kiváncsi lett, s hogy melléje ért a kocsi,
elébbre lépett.
Az utas meglökte a kocsist:
– Halt!
Ekkor látta, hogy a nagy bundában Toganov ül a kocsin. A fejét fülig
rejtette egy prémes sipkába, a melyet itt azelőtt sohse hordott.